Sziasztok!
Úgy tűnik sehogy sem akar összejönni a rendszeresség, akárhogy próbálom... Most mondanám, hogy majd téli szünetben, de tudom nem jönne össze, szóval inkább nem mondok semmit sem …
Remélem még vannak akik tudják tolerálni az összevisszaságom...
A fejezethez az idézet alapján ajánlom Skillettől a Monster.
Pussz:
LilyV
xoxo
Úgy tűnik sehogy sem akar összejönni a rendszeresség, akárhogy próbálom... Most mondanám, hogy majd téli szünetben, de tudom nem jönne össze, szóval inkább nem mondok semmit sem …
Remélem még vannak akik tudják tolerálni az összevisszaságom...
A fejezethez az idézet alapján ajánlom Skillettől a Monster.
Pussz:
LilyV
xoxo
„A
rejtett oldalam soha nem engedtem, hogy lásd. Bezártam,
de nem tudom irányítani. Szóval maradj távol
tőlem, a bestia undorító. Érzem a dühöt,
de nem tudom benn tartani. Kaparja a falat a vécében, a
csarnokban. Felébred, de nem tudom irányítani.
Elrejtőzik az ágy alatt, a testemben, a fejemben. Miért
nem jön valaki, hogy megmentsen ettől, és véget
vessen neki? Érzem legbelül, a bőröm alatt van. Be kell
ismernem, úgy érzek, mint egy szörny. Gyűlölöm,
amivé váltam, a rémálom most kezdődött.
… A rejtett oldalam kulccsal és zárral elzárva
tartom. Bezártam, de nem tudom irányítani. De ha
kiengedem, szét fog tépni, és legyőz. …. a
sötétben rejtőzik, a fogai borotvaélesek.
Számomra nincs menekülés, a lelkem, és a
szívem akarja. Senki sem hall engem ordítani, mert
talán ez csak egy álom. Talán ez vagyok én
belülről. ”
/Skillet-monster/
/Skillet-monster/
(Aro
szemszöge)
Azt hiszem sosem gondoltam bele igazán, hogy Isa tényleg meg fog halni egyszer. Nem egyszer láttam meghalni, majd aztán feltámadni, de jól tudtam, hogy ez most más volt, mint az eddigiek. Ő volt mindig a biztos pont, akire senki sem jelent veszélyt, aki mindent túlél, és most … most nagyon úgy fest, hogy végleg elment. Marcus-szal erősen tartottuk a gyerekeket, nehogy veszélybe sodorják magukat, míg Jane-ék Edwardot fogták vissza, mielőtt még ő is őrültséget tett volna. Bár látni nem láttam Isa erejét, sosem láttuk, de tudtuk, éreztük a jelenlétét. Ott volt, dühöngött, tajtékzott, hogy megzavarták nyugalmát. Láttam már elégszer, hogy mire képes ez a hatalmas erő, épp ezért tartottuk a biztos távolságot tőle. Zenko viszont önelégülten álldogált az erő magjában, mint aki teljes biztonságban van. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ilyen együgyű, vagy van még valami ütőkártyája. Az érzékeim azt súgták, hogy a föld lányainak mágiája elkezdett tömörülni közvetlenül Zenko közelében, majd támadást indított ellene, vagy talán csak próbálta elfoglalni Zenko testét, nem tudom. De ahogy egyre összébb húzódott Zenko összerogyott és fájdalmas ordítozásba kezdett. Szörnyű volt nézni, mégis valahogy elégedettséggel töltött el, hogy legalább szenved. Egyre rosszabbá vált a helyzet, a teste görcsösen rángatózott, a kezével pedig a saját testét tépte. Undorító volt, ahogy a bőrét húzta az kezéről, épp ezért nem is engedtem, hogy Nessie mindezt végignézze. Egyre inkább aggódtam, mert jól láthatóvá vált, hogy Zenkot szétszaggatja az az erő, amely nagy valószínűséggel Nessie-t fogja magának kipécézni. Zenko nem bírta tovább, az erő szét ömlött a területen, éreztem, ahogy körülöttünk lebeg, ahogy fölöttünk tölti ki a levegőt. Úgy öleltem körbe Nessie-t, mintha megvédhetném őt bármitől is. Nem hallatszott semmi zaj, csak Zenko fájdalmas nyöszörgése, a gyerekek szapora szívverése és a feltámadt szél fütyülése. Az a valami ott volt a levegőben, a szélben és a hóban. Aztán valami történt, nem tudtam mi. Az a homályos érzés, amit az az erő okozott, hirtelen eltűnt, mintha nem is lett volna. Nem éreztem azt a fenyegető erőt, de a szél továbbra is vadul fújt, kész hóvihart okozva, majd nagy megdöbbenésemre a szelet földrengés kísérte.
- Nessie, ezt te csinálod? - néztem rá kérdőn, mire ő rám emelte tenyérnyire kerekedett szemeit. De nem kellett válaszolnia, ugyanis a rét másik oldalán halk, lassú dobbanások hallatszottak. A hang irányába pillantottam, Isa mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, mire én megkönnyebbülten felnevettem. Tudhattam volna, hogy ő ezt is túl éli, ő mindent túlél. Ő a halhatatlanok halhatatlanja.
- Anyu? - hangzott a gyenge, halk kérdés Nessie szájából, egyet előbbre lépve, de aztán erősebben tartottam.
- Ne menj közelebb, veszélyes. - mondtam határozottan, de nem úgy látszott, mint aki megfogadja a tanácsom, ezért erősebben szorítottam. A földrengés folytatódott, de nem okozott nagy kárt, hiszen a közelben nem voltak épületek, annál inkább fenyegető volt az a hegy, melyből füst püfögött fel, vulkánkitöréssel fenyegetve minket. Isanak össze kell kapnia magát, különben nagy baj lesz. Már láttam Isat feltámadni, nem is egyszer, így jól tudtam, hogy hamarosan vége lesz. Úgy figyeltem a változást, mintha először látnám. Jelezve az utolsó stádiumot, a szívverése normalizálódott, a teste megfeszült, végül pislogva kinyitotta a szemét. Először ökölbe szorította a kezeit, hogy ellenőrizze a karjait és az érzékeit, majd sebhez kapott, ami valószínűleg már összeforrt a mellkasán. Lassan ült fel és nézett körbe, hogy felmérje a helyzetet. Majd egy mélyről jövő sóhaj tört fel belőle, amiről nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülését vagy lemondását jelképezte-e. Olyan törékenynek és gyengének tűnt a hideg, frissen hullott hóban. Arca sápadtságát a hó fehérlő fénye még inkább kihangsúlyozta.
- Isa, állítsd le. - hívtam fel a figyelmét az egyre dühödtebben füstöt köpködő vulkánra, miközben ő talpra állt és elkezdte leporolni magáról a havat.
- Ha hiszed ha nem, tisztában vagyok a helyzettel. - válaszolta morgolódva.
- Jó, akkor aktivizáld magad, nem rajongok a vulkánkitörésekért.
- Én meg azért nem rajongok, amikor meg akarod mondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne. - válaszolta dühösen, mire a csillapodó szél, hirtelen dühödt erővel kezdett örvényleni körülötte.
- Fenyegetsz? - kérdeztem nevetve, mert jobban bíztam benne, mint bárki másban, így jól tudtam, hogy maradandó kárt úgysem tenne bennem.
- Én? Ugyan, dehogy is. - nevetett fel.
Azt hiszem sosem gondoltam bele igazán, hogy Isa tényleg meg fog halni egyszer. Nem egyszer láttam meghalni, majd aztán feltámadni, de jól tudtam, hogy ez most más volt, mint az eddigiek. Ő volt mindig a biztos pont, akire senki sem jelent veszélyt, aki mindent túlél, és most … most nagyon úgy fest, hogy végleg elment. Marcus-szal erősen tartottuk a gyerekeket, nehogy veszélybe sodorják magukat, míg Jane-ék Edwardot fogták vissza, mielőtt még ő is őrültséget tett volna. Bár látni nem láttam Isa erejét, sosem láttuk, de tudtuk, éreztük a jelenlétét. Ott volt, dühöngött, tajtékzott, hogy megzavarták nyugalmát. Láttam már elégszer, hogy mire képes ez a hatalmas erő, épp ezért tartottuk a biztos távolságot tőle. Zenko viszont önelégülten álldogált az erő magjában, mint aki teljes biztonságban van. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ilyen együgyű, vagy van még valami ütőkártyája. Az érzékeim azt súgták, hogy a föld lányainak mágiája elkezdett tömörülni közvetlenül Zenko közelében, majd támadást indított ellene, vagy talán csak próbálta elfoglalni Zenko testét, nem tudom. De ahogy egyre összébb húzódott Zenko összerogyott és fájdalmas ordítozásba kezdett. Szörnyű volt nézni, mégis valahogy elégedettséggel töltött el, hogy legalább szenved. Egyre rosszabbá vált a helyzet, a teste görcsösen rángatózott, a kezével pedig a saját testét tépte. Undorító volt, ahogy a bőrét húzta az kezéről, épp ezért nem is engedtem, hogy Nessie mindezt végignézze. Egyre inkább aggódtam, mert jól láthatóvá vált, hogy Zenkot szétszaggatja az az erő, amely nagy valószínűséggel Nessie-t fogja magának kipécézni. Zenko nem bírta tovább, az erő szét ömlött a területen, éreztem, ahogy körülöttünk lebeg, ahogy fölöttünk tölti ki a levegőt. Úgy öleltem körbe Nessie-t, mintha megvédhetném őt bármitől is. Nem hallatszott semmi zaj, csak Zenko fájdalmas nyöszörgése, a gyerekek szapora szívverése és a feltámadt szél fütyülése. Az a valami ott volt a levegőben, a szélben és a hóban. Aztán valami történt, nem tudtam mi. Az a homályos érzés, amit az az erő okozott, hirtelen eltűnt, mintha nem is lett volna. Nem éreztem azt a fenyegető erőt, de a szél továbbra is vadul fújt, kész hóvihart okozva, majd nagy megdöbbenésemre a szelet földrengés kísérte.
- Nessie, ezt te csinálod? - néztem rá kérdőn, mire ő rám emelte tenyérnyire kerekedett szemeit. De nem kellett válaszolnia, ugyanis a rét másik oldalán halk, lassú dobbanások hallatszottak. A hang irányába pillantottam, Isa mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, mire én megkönnyebbülten felnevettem. Tudhattam volna, hogy ő ezt is túl éli, ő mindent túlél. Ő a halhatatlanok halhatatlanja.
- Anyu? - hangzott a gyenge, halk kérdés Nessie szájából, egyet előbbre lépve, de aztán erősebben tartottam.
- Ne menj közelebb, veszélyes. - mondtam határozottan, de nem úgy látszott, mint aki megfogadja a tanácsom, ezért erősebben szorítottam. A földrengés folytatódott, de nem okozott nagy kárt, hiszen a közelben nem voltak épületek, annál inkább fenyegető volt az a hegy, melyből füst püfögött fel, vulkánkitöréssel fenyegetve minket. Isanak össze kell kapnia magát, különben nagy baj lesz. Már láttam Isat feltámadni, nem is egyszer, így jól tudtam, hogy hamarosan vége lesz. Úgy figyeltem a változást, mintha először látnám. Jelezve az utolsó stádiumot, a szívverése normalizálódott, a teste megfeszült, végül pislogva kinyitotta a szemét. Először ökölbe szorította a kezeit, hogy ellenőrizze a karjait és az érzékeit, majd sebhez kapott, ami valószínűleg már összeforrt a mellkasán. Lassan ült fel és nézett körbe, hogy felmérje a helyzetet. Majd egy mélyről jövő sóhaj tört fel belőle, amiről nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülését vagy lemondását jelképezte-e. Olyan törékenynek és gyengének tűnt a hideg, frissen hullott hóban. Arca sápadtságát a hó fehérlő fénye még inkább kihangsúlyozta.
- Isa, állítsd le. - hívtam fel a figyelmét az egyre dühödtebben füstöt köpködő vulkánra, miközben ő talpra állt és elkezdte leporolni magáról a havat.
- Ha hiszed ha nem, tisztában vagyok a helyzettel. - válaszolta morgolódva.
- Jó, akkor aktivizáld magad, nem rajongok a vulkánkitörésekért.
- Én meg azért nem rajongok, amikor meg akarod mondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne. - válaszolta dühösen, mire a csillapodó szél, hirtelen dühödt erővel kezdett örvényleni körülötte.
- Fenyegetsz? - kérdeztem nevetve, mert jobban bíztam benne, mint bárki másban, így jól tudtam, hogy maradandó kárt úgysem tenne bennem.
- Én? Ugyan, dehogy is. - nevetett fel.
(Bella
szemszöge)
Az éles fájdalom, ahogy a hideg tőr a testembe vájt, sokkoló volt. Haltam már meg korábban is, de így még soha. Soha nem azzal a tudattal figyeltem a kínzó fájdalmat, mint most, hogy ez az utolsó és vége van, annyi évszázad után, most már vége a fájdalomnak. Az érzéseim mégis úgy kavarogtak bennem, miközben éreztem, hogy az életerőm,a véremmel együtt elszökik a testemből. Véget akartam vetni a szenvedésnek, de a szeretteimet nem akartam itt hagyni, főleg a gyerekeimet és Edwardot. Sosem féltem a haláltól, most sem a haláltól féltem, hanem a szeretteim elvesztésétől. A gondolataim egyre zavarosabbá váltak, ahogy a fájdalom alábbhagyott, de az érzés megmaradt, a veszteség féleleme. Az érzések csitultak, míg már semmit sem éreztem, se jót se rosszat. Minden olyan furcsa volt és zavaros, ez volt az első tiszta gondolatom. Aztán hirtelen újra éreztem a csípő hideget, a szúró fájdalmat és a gondolataim is visszatértek az életem köré. Mígnem a fájdalom egyre csak terjedt a testemben és erőt nem vettem magamon, hogy megmozgassam tagjaimat, amik nagy csodálatomra mozogtak és éreztek. A szemeim is kinyíltak, bár bántotta őket a vakítóan fehér hóval lepett faágak látványa, de láttam, méghozzá ugyanazt a környéket, ahol halálom előtt voltam. A remény egyre erőteljesebben pumpált véremben, míg végül fel nem ültem és meg nem pillantottam gyerekeim aggódó tekintetét, Edward megkönnyebbült mosolyát, apa és Aro vidámságát. Egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki ajkaimon.
- Isa, állítsd le. - zavarta meg nyugalmamat Aro. Tudtam, hogy a tűzhányó füstöt okád és azt is tudni véltem, hogy a föld alig észrevehetően mozog(?). Erőpt gyűjtöttem magamban és felálltam a hideg hó öleléséből.
- Ha hiszed ha nem, tisztában vagyok a helyzettel. - feleltem neki nem túl kedves hangon.
- Jó, akkor aktivizáld magad, mert nem rajongok a vulkánkitörésekért. - utasított, mire én kissé begurultam.
- Én meg azért nem rajongok, amikor meg akarod mondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne. - mondtam kissé dühösen, és csak hogy megmutassam mennyire így érzek, hagytam, hogy az erőm egy kicsit felkorbácsolja a szelet.
- Fenyegetsz? - hangzott vidám kérdése egy csepp félelem nélkül.
- Én? Ugyan, dehogy is. - nevettem fel boldogan. Majd erősen koncentráltam arra, hogy lecsillapítsam a dühöngő erőt, ami belülről majd szétszakított. Évszázadok óta együtt élek ezzel a pokoli erővel, így már tudtam, hogy hogy kell bánnom vele, hogyan kell elzárnom a lelkem mélyére, de még ennyi évszázad után sem múlt el a fájdalom teljesen, mindig ott lappang valahol, várva, hogy kitörjön. De éreztem, ahogy elcsitul bennem a mágia és vissza kerül megszokott kalitkájába. A nyugodt megkönnyebbülés úgy söpört végig rajtam, mintha csak ez lett volna az első alaklom, hogy sikerült visszafognom az erőm, pedig nem így volt. Most az egyszer örültem a feltámadásnak, most először akartam élni. Élni a családomért és a bosszúért. De ahogy emberi szemeimnek felfoghatatlan gyorsasággal Tony előttem termett és megölelt. Ölelésében ott volt minden, az önvádtól kezdve a megkönnyebbülésen át a szeretetig minden.
- Oh, Kisfiam. - suttogom halkan, a hátát simogatva.
- Nem kellett volna ezt tenned anya! Én sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam haltál volna meg. - hallom, hogy hangja elmélyül a visszatartott könnyektől.
- Tudod Drágám, hogy bármikor, gondolkodás nélkül az életemet adnám értetek, ez egy szülő kötelessége, hogy bármi áron megvédje a gyerekeit.
- De anya! - lépett hozzánk Nessie is.
- Ez az igazság Kislányom, én már eleget éltem, de előttetek még ott az élet.
- Úgy gondolom, teljesen felesleges és értelmetlen erről beszélni. Isat még akkor is képtelenség kinyírni, amikor nem is védekezik. - szólt közbe Aro.
- Igazad van. - nevettem fel.
- Bella, mit szeretnél vele kezdeni? - szólalt meg Jane, testvérével lefogva Alexamdroszt.
- Hagyjátok békén. - válaszoltam határozottan.
- Mi van? Anya, meghibbantál? - kérdezi döbbenten Tony.
- Ohh, nem, csak nem akarom hogy ennyivel megússza. - lépkedtem Alexandrosz felé, akin egyre tisztábban látszott a félelem. - Sok mindenre te tanítottál meg. Talán épp ezért lettem az, aki most vagyok, egy hatalmas birodalom vezetője. De nálad jobban senki sem tudja, hogy milyen sok vámpíron kell átsétálni a vezetéshez való úton. Még nem találkoztam olyan vámpírral, aki nálam jobban értett volna a megfélemlítéshez vagy a kínzáshoz. Te vagy az a személy, aki miatt megedződtem. Te sem gondoltad komolyan, hogy csak úgy egyszerűen és gyorsan megöllek, ugye?
- Hát mit fogsz tenni Bella? Bezársz az egyik kis cellátokba, kiéheztetsz és megkínzol, míg meg nem unod?
- Mindig alábecsülsz. - válaszoltam durcásan. - Először elveszek tőled mindent, ami fontos a számodra. Megölöm Hajime-t, és az összes többi csatlósodat, porig rombolom a hőn szeretett kastélyodat, elveszem a hatalmad. Mikor már nem lesz semmid, és a halálért fogsz könyörögni, akkor foglak csak megölni, lassan és nem túl szépen. De most még elengedlek. Élvezd ki az életed hátralévő minden napját.
- Bella? - néz rám kérdőn Alec.
- Engedjétek el. - parancsolom határozottan. Erre már nem szólnak semmit sem, elengedik, ahogy kértem. Alexandrosz pedig ahogy kiszabadult, azonnal futásnak is eredt. Gyáván menekült, de igazából nem számítottam másra. - Menjünk haza, jó? - néztem a többiekre, akik beleegyezően bólintottak.
Az éles fájdalom, ahogy a hideg tőr a testembe vájt, sokkoló volt. Haltam már meg korábban is, de így még soha. Soha nem azzal a tudattal figyeltem a kínzó fájdalmat, mint most, hogy ez az utolsó és vége van, annyi évszázad után, most már vége a fájdalomnak. Az érzéseim mégis úgy kavarogtak bennem, miközben éreztem, hogy az életerőm,a véremmel együtt elszökik a testemből. Véget akartam vetni a szenvedésnek, de a szeretteimet nem akartam itt hagyni, főleg a gyerekeimet és Edwardot. Sosem féltem a haláltól, most sem a haláltól féltem, hanem a szeretteim elvesztésétől. A gondolataim egyre zavarosabbá váltak, ahogy a fájdalom alábbhagyott, de az érzés megmaradt, a veszteség féleleme. Az érzések csitultak, míg már semmit sem éreztem, se jót se rosszat. Minden olyan furcsa volt és zavaros, ez volt az első tiszta gondolatom. Aztán hirtelen újra éreztem a csípő hideget, a szúró fájdalmat és a gondolataim is visszatértek az életem köré. Mígnem a fájdalom egyre csak terjedt a testemben és erőt nem vettem magamon, hogy megmozgassam tagjaimat, amik nagy csodálatomra mozogtak és éreztek. A szemeim is kinyíltak, bár bántotta őket a vakítóan fehér hóval lepett faágak látványa, de láttam, méghozzá ugyanazt a környéket, ahol halálom előtt voltam. A remény egyre erőteljesebben pumpált véremben, míg végül fel nem ültem és meg nem pillantottam gyerekeim aggódó tekintetét, Edward megkönnyebbült mosolyát, apa és Aro vidámságát. Egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki ajkaimon.
- Isa, állítsd le. - zavarta meg nyugalmamat Aro. Tudtam, hogy a tűzhányó füstöt okád és azt is tudni véltem, hogy a föld alig észrevehetően mozog(?). Erőpt gyűjtöttem magamban és felálltam a hideg hó öleléséből.
- Ha hiszed ha nem, tisztában vagyok a helyzettel. - feleltem neki nem túl kedves hangon.
- Jó, akkor aktivizáld magad, mert nem rajongok a vulkánkitörésekért. - utasított, mire én kissé begurultam.
- Én meg azért nem rajongok, amikor meg akarod mondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne. - mondtam kissé dühösen, és csak hogy megmutassam mennyire így érzek, hagytam, hogy az erőm egy kicsit felkorbácsolja a szelet.
- Fenyegetsz? - hangzott vidám kérdése egy csepp félelem nélkül.
- Én? Ugyan, dehogy is. - nevettem fel boldogan. Majd erősen koncentráltam arra, hogy lecsillapítsam a dühöngő erőt, ami belülről majd szétszakított. Évszázadok óta együtt élek ezzel a pokoli erővel, így már tudtam, hogy hogy kell bánnom vele, hogyan kell elzárnom a lelkem mélyére, de még ennyi évszázad után sem múlt el a fájdalom teljesen, mindig ott lappang valahol, várva, hogy kitörjön. De éreztem, ahogy elcsitul bennem a mágia és vissza kerül megszokott kalitkájába. A nyugodt megkönnyebbülés úgy söpört végig rajtam, mintha csak ez lett volna az első alaklom, hogy sikerült visszafognom az erőm, pedig nem így volt. Most az egyszer örültem a feltámadásnak, most először akartam élni. Élni a családomért és a bosszúért. De ahogy emberi szemeimnek felfoghatatlan gyorsasággal Tony előttem termett és megölelt. Ölelésében ott volt minden, az önvádtól kezdve a megkönnyebbülésen át a szeretetig minden.
- Oh, Kisfiam. - suttogom halkan, a hátát simogatva.
- Nem kellett volna ezt tenned anya! Én sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam haltál volna meg. - hallom, hogy hangja elmélyül a visszatartott könnyektől.
- Tudod Drágám, hogy bármikor, gondolkodás nélkül az életemet adnám értetek, ez egy szülő kötelessége, hogy bármi áron megvédje a gyerekeit.
- De anya! - lépett hozzánk Nessie is.
- Ez az igazság Kislányom, én már eleget éltem, de előttetek még ott az élet.
- Úgy gondolom, teljesen felesleges és értelmetlen erről beszélni. Isat még akkor is képtelenség kinyírni, amikor nem is védekezik. - szólt közbe Aro.
- Igazad van. - nevettem fel.
- Bella, mit szeretnél vele kezdeni? - szólalt meg Jane, testvérével lefogva Alexamdroszt.
- Hagyjátok békén. - válaszoltam határozottan.
- Mi van? Anya, meghibbantál? - kérdezi döbbenten Tony.
- Ohh, nem, csak nem akarom hogy ennyivel megússza. - lépkedtem Alexandrosz felé, akin egyre tisztábban látszott a félelem. - Sok mindenre te tanítottál meg. Talán épp ezért lettem az, aki most vagyok, egy hatalmas birodalom vezetője. De nálad jobban senki sem tudja, hogy milyen sok vámpíron kell átsétálni a vezetéshez való úton. Még nem találkoztam olyan vámpírral, aki nálam jobban értett volna a megfélemlítéshez vagy a kínzáshoz. Te vagy az a személy, aki miatt megedződtem. Te sem gondoltad komolyan, hogy csak úgy egyszerűen és gyorsan megöllek, ugye?
- Hát mit fogsz tenni Bella? Bezársz az egyik kis cellátokba, kiéheztetsz és megkínzol, míg meg nem unod?
- Mindig alábecsülsz. - válaszoltam durcásan. - Először elveszek tőled mindent, ami fontos a számodra. Megölöm Hajime-t, és az összes többi csatlósodat, porig rombolom a hőn szeretett kastélyodat, elveszem a hatalmad. Mikor már nem lesz semmid, és a halálért fogsz könyörögni, akkor foglak csak megölni, lassan és nem túl szépen. De most még elengedlek. Élvezd ki az életed hátralévő minden napját.
- Bella? - néz rám kérdőn Alec.
- Engedjétek el. - parancsolom határozottan. Erre már nem szólnak semmit sem, elengedik, ahogy kértem. Alexandrosz pedig ahogy kiszabadult, azonnal futásnak is eredt. Gyáván menekült, de igazából nem számítottam másra. - Menjünk haza, jó? - néztem a többiekre, akik beleegyezően bólintottak.
