88. Fejezet – When a kingdom falls apart

Nagyon régóta várt fejezet, amihez ajánlom nektek A The Civil Wars-tól a Kingdom Come c. számot.

Senkinek nincs nagyobb hatalma világon, mint annak a nőnek, aki tudja, mit akar, és elszántan halad a célja felé.

Philippa Gregory

Másnapra mindenki úton volt, a menedékekbe, vagy épp a csatatérre kivéve Arot és a testőrség nagy részét. Egy részem utálta, hogy ennyi volt, vége a hajszának Alexandrosz és köztem, a másik részem viszont örült, hogy lezárhatja a múlt mocskos ajtaját. Bekerítjük őket és ennyi. Nem volt benne semmi élvezet, nem volt benne kaland sem veszély. Még egy éjszakát a kastély falai között töltöttem, Aroval. Átbeszéltük, hogy mi lesz Alexandrosz sorsa. Aro és az én eltorzult személyiségem alig várták, hogy Alexandrosz a kis, külön neki kialakított kínzókamrájában sínylődjön. A várbörtön eltitkolt szegletében van egy rejtett cella, amiről senki nem tud, csak Aro és én. Még apáék sem tudnak róla. A cella falaira régi rabok kezei vannak felszerelve, gombnyomásra működő szerkezetekre, hogy az áldozat testébe marjanak. Hála a vámpír méregnek, a kezek, olyanok, mintha nem rég tépték volna le őket, vagy még mindig a testhez tartoznának. Aro fejéből pattant ki a dolog, volt egy korábbi elődje ennek a fogdának, de a technika fejlődésével, azt is fejlesztettük. Mindig is voltak dolgok, amikben nagyon összeillettünk Aroval. Dolgok, amik sosem változnak meg... A megbeszéltek alapján másnap én is csatlakoztam a már sorakozó katonákhoz. A csapatok vezetőivel átvettük, hogy ki honnan fog támadni, de leginkább a főcsapat parancsnokával beszéltem, akik velem tartanak a kastélyba. Míg a többiek bekerítve az ellenséget nyomulnak egyre beljebb és beljebb, felmorzsolva őket. Míg én Zenko képességét használtam. Hála Juan, Pierre és Charlotte információinak tudtam, hogy kik a bizalmasaik. Tudtam, hogy kiket kell megszállnom. Eleinte egyszerűen Hajime-re gondoltam, de félek, őt túl jól ismeri, ezért inkább a jobb kezét választottam Niko-t. Tőlem idegen érzés volt, ott lenni egy testben, ami nem az enyém, ha jól emlékszem, márpedig ha valaminek, hát a vámpír memóriának lehet hinni, akkor egyszer használtam ezt a képességet. Akkor is épp elégé furcsa volt, pedig olyan illetőn használtam, akit ismertem, de így még kellemetlenebb. Nem akartam átvenni az irányítást a teste felett, csak egyszerűen ott akartam lenni, a gondolatait sajnos ilyen messziről nem tudtam lekövetni, de a körülötte lévő Hajime, Zenko és még 4 másik vámpír beszélgetését hallottam. Zenko-n a nyugodt beletörődés látszott. Kissé csalódtam benne, hogy szinte küzdelem nélkül feladja. Míg Hajime dühös volt, tombolt és kiabált. Parancsokat adott a körülötte sertepertélő női vámpírnak, akit ha minden igaz, akkor Liu-nak hívtak. Valószínűleg most tudhatták meg, hogy a menekülőútként fenntartott titkos kijáratot is őrizzük. Hirtelen egy vámpírt rohant be közéjük.
- A harc elkezdődött felségek. Rengeteg vámpír özönlötte el a szűkebb területünket, már a kastély területein vannak. Mit tegyünk? - kérdezte elégé kétségbeesve. Zenko némán állt, az ablakon bámult ki. Nézte hogy omlik össze mindaz, amit felépített. Míg Hajime megszólalt.
- Harcoljatok, ahogy csak tudtok. Legyetek hűek a halálban is. - hangja erős volt, határozott. Egy olyan ember hangja, akihez nemes dolog hűnek maradni. Persze ez mind színészkedés volt és a hosszú évszázadok rutinja. A testőr bólintott és visszatért a csatatérre. Én pedig visszatértem a saját testemhez. Hallottam a tábortól alig pár kilométerről jövő fájdalmas kiáltásokat, a mészárlás zaját. Óvatosan simítottam végig a ruhámon. Egyszer, Rosalie mesélte, hogy ő a menyasszonyi ruhájában végzett azzal a mocsokkal, aki megerőszakolta az esküvő előtt, és aki miatt vámpírrá vált. Hát én is hasonlóan cselekedtem. Bár én csak a módját akartam megadni a bosszú hadjáratom csúcsának. Vérvörös Kithont viseltem, amit akkoriban is, amikor a nagyszüleim nekiadtak. Szokatlan érzés volt, újra ilyen durva lenvászon ruhába bújni a már jól megszokott puha ruháimhoz képest. Mivel a családom akkoriban a vagyonosak közé tartozott, ezért mindig hordhattam cipőt, illetve azt a valamit, amit akkor cipőnek neveztünk. Most mégis mezítláb voltam. A hajam szoros kontyban csücsült a fejemen. Az ujjamon az a gyűrű díszelgett, amit egykor Alexandrosztól kaptam. Ez volt minden emlékem az emberkoromból. Egy utolsó pillantás a gyűrűre és már indultam is az én kis csapatommal együtt. Pár pillanat alatt már oda is értünk, a csata kellős közepére. De nem avatkoztam bele, ez nem az én harcom volt. Persze, ha valaki épp elém suhant és nem hozzánk tartozott, azzal hamar végeztem és lassan folytattam az utam a kastély felé. A földön elhagyatott testrészek hevertek, a levegőben néha-néha egy újabb testrész repült el. De nem siettünk sehova, hatásvadász vagyok, ez van, de ezzel még jobban elnyújtom a szenvedésüket, ahogyan félve, rettegve várnak a halálra, vagyis rám a trónteremben. A kastélyban még mindig voltak testőrök, akik megnehezítették az odajutást. De erőfölényben voltunk így taktikusan végeztünk velük és megállíthatatlanul közeledtünk a trónterem felé. Ahogy odaértünk, a velem lévő katonák kint várakoztak tovább, a trónterem előtt, parancsba kapva, hogy senkit ne engedjenek se be, se ki. Ez már az én harcom, az én bosszúm beteljesülésének pillanata. A lehető leghangtalanabbul nyitottam ki az ajtót és ahogy beléptem, rögtön be is csuktam magam mögött. Zenko míg be nem léptem, addig a kint zajló csatát szemlélte, de aztán én kerültem a figyelme középpontjába. A bent tartózkodó testőrök, azonnal megrohamoztak, de én nem igazán foglalkoztam velük, csak egyszerűen lángra lobbantak, hála a képességemnek. Bár velük szemben nem voltak különösebb ellenszenveim, mégsem könnyítettem meg a halálukat. Sikolyaik és kiabálásuktól lett hangos a terem, de senki nem tett értük semmit sem. Mi hárman csak rezzenéstelenül vártuk, hogy porrá égjenek. Furcsa, de mindez alig tartott pár percig.
- Drámai belépő volt Drágám. - hangzott Zenko nyugodt hangja, ajkain pedig mosoly bujkált. De ezt a mosolyt nem tudtam hova tenni.
- Hogy visszahoztad fénykorom emlékét. - súgta ógörögül. Így én is nyelvet váltottam.
- Gondoltam ennyit még megteheted érted, mielőtt még a szenvedéseid elkezdődnének. - mosolyogtam ártatlanul.
- Csak a szád jár Isabella. - szólt Hajime is ógörögül.
- Tudom, hogy ti hosszú, hosszú ideje vagytok barátok, szinte már testvérek. Vajon a királyság vagy a te elvesztésed fog jobban fájni, szegény Alexandrosznak? - kezdtem lassan körözni Hajime körül, mint a vad, mielőtt becserkészné áldozatát.
- Egy új királyság létrejötte nem több, mint idő és energia kérdése. De egy hűséges barát találása csak a szerencsén múlik. - válaszolt Alexandrosz lassan, mint valami nagy bölcs.
- Ha az megnyugtat, akkor a te halálod sokkal fájdalmasabb, és hosszabb lesz, mint az övé. - mosolyogtam rá A biztonság kedvéért Hajime és magam köré egy fizikai pajzsot emeltem, hátha Alexandrosz próbálja megvédeni a kis kedvencét. Alec bénító képességét használtam, míg szépen egyesével szakítottam le Hajima ujjait, majd a két kezét. Persze nem siettem én sehova, minden egyes testrést után hagytam egy kis szünetet, hogy elhúzzam a szenvedését. Majd a két lábát is letéptem. Már csak a felsőteste és a feje volt egyben. Addig kínoztam Jane képességével, míg nem könyörgött a halálért. Alexandroszra pillantottam. Láttam a szemében a szenvedést. Soha nem gondoltam volna, hogy Alexandrosz tényleg képes szeretet érezni a hatalmon kívül bármi és bárki iránt, de most már tudom, hogy Hajime-t tényleg szerette. Vannak akik úgy gondolják a szeretet megerősít minket. Kétségtelen, hogy vannak esetek, amikor ez igaz, de az esetek mamut részében ez nem így van. Az aggodalom, a szeretett személy féltése, az elvesztésétől való félelem meggyengít minket. Egy újabb támadási felületet kapunk, egy hatalmas villogó felkiáltójel, ami gyengénké válik, és ami előbb-utúbb a szívünk összetöréséhez vezet. Majdnem megsajnáltam Alexandroszt, de aztán eszembe jutott, mindaz, amit velem tett. Könyörtelenül ölte meg a szüleimet, és változtatott át engem. Hát akkor én miért legyek könyörületes hozzá?
- Esetleg van valami búcsúszavatok egymáshoz? - kérdeztem egy kissé megenyhülve.
- Mindjárt vége. - szólt halkan, nyugtató hangon Alexandrosz, majd némi szünet után újra megszólalt. - A pokolban találkozunk barátom. - szólt végül búcsúzóan.
- Mindörökké, barátom. - válaszolta rekedten Hajime.
- Jó utat a pokolba. - néztem rá, majd a testét lassú lángok kezdték el nyaldosni. Nem kellett sokat várni, hogy sikolyai elhaljanak és a teste végérvényesen elenyésszen. A szanaszét szórt testrészeiről sem feledkeztem meg, azokat is felgyújtottam. Alexandrosz az ablak felé fordult. Kintről még mindig hallatszott pár kiáltás és sikoly, de a harc már vége felé tartott. Én is odaléptem egy ablakhoz és kinéztem rajta. A mi katonáink már elkezdték összegyűjteni a maradványokat és egy kupacba dobálták őket, hogy majd könnyebb legyen meggyújtani, bár az egész kastélyt porig fogjuk égetni.
- Milyen érzés látni, ahogy minden, összeomlott körülötted? - kérdeztem.
- Fájdalmas. De az utolsó találkozásunk óta volt időm megbékélni a helyzettel. - válaszolta nyugodtan. - Felkészültem a pusztulásra.
- Ohh, arra még várnod kell egy icurka-picurkát. - mondtam némi elégedettséggel a hangomban. Megvártam, míg felgyújtották a máglyát a testrészekkel. - Most már indulnunk kell. És csak hogy tiszta legyen, egyetlen rossz mozdulat és pár évvel meghosszabbíthatjuk a szenvedésedet. - mondtam, és elindultam a kijárat felé. Alexandrosz egy szó nélkül követett, és ahogy kiértünk a folyosóra, a velem lévő katonák azonnal bekerítették. Nehogy mégis megforduljon a fejében a menekülés. Én előre engedtem őket, hogy magam mögött hagyott folyosókat felgyújthassam. Ahogy kiértünk a kastélyból hátrapillantottam a lángoló kastélyra. Csendben csodáltam a művem. Hallgattam a tűz ropogását, ahogy ég a kastély, és ahogy a kertben égnek a maradványok. Ennyi marad egy királyságból … csak por, hamu és talán néhány fémtárgy a kastélyból. A pusztításban van valami csodálatos, valami felülmúlhatatlan. De egyszer mindennek vége, a pusztuláson érzett öröm is elmúlik. Órák múltával, mikor a tűz kiégett a katonák rendezetten kezdtek visszamenni a királyságaikba. Csak az én testőrségem maradt velem és Alexandrosszal. Ők elkísértek minket Volterraba, ahol Aro már várt ránk. Két testőr fogta és egy átlagos cellába zárta Alexanrdoszt, majd miután a nem Volturi testőrök elmentek. Aroval bezártuk Alexandroszt az ő számára fenntartott külön kis cellába. Majd elkezdtem telefonálni az uralkodóknak, hogy beszámoljak a történtekről...