65. Fejezet – You look like a huffish teenager

Sziasztok!
Gondolom már meg se lepődtök a csúszáson :/ Már nem merek semmit sem ígérni :/
Na mindegy :/ Remélem azért még meg tudtok birkózni velem :)
A fejezethez ajánlom Pinktől Try c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo

 

A férfiak árulásra vannak programozva. A kérdés csak az, hogy mikor árulnak el.
/Revenge/

 

Hosszú évszázadokig nem törődtem semmivel csak a saját szórakoztatásommal, nem törődtem az erkölccsel, mások akaratával, azt tettem, amit hirtelen csak akartam. Annyi vámpírt öltem, amennyit és ahol csak akartam, korlátlanul használtam a képességeim, hogy tudassam mindenkivel, hogy ki is vagyok. Féktelen voltam, hatalmas, erkölcstelen és irányíthatatlan. Sok olyat tettem, amit nem kellett volna, mégsem bántam meg semmit sem. Felettébb élveztem az életem, rengeteg hibát követtem el és nem vagyok még most sem egy szent lélek. Sosem leszek az, mert vonzz a veszély és élvezem mások szenvedését, mint egy elégtételt. Mégis meglepődtem, amikor Sulpicia jött – szinte már betört – a trónterembe, félredobva királynői méltóságát, úgy trappolt mint egy dühödt bika. Nem nézett Arora. De szemeiben düh villogott, elkeseredés, csalódottság és ez most nem csak Aro felé irányult. Nem, ezek a negatív érzelmek egy része nekem szólt. Alig két méterre állt meg előttem, az ajkai remegtek, a kezei ökölbe szorultak, míg a szemei lángoltak a dühtől. Ez nem az én általam ismert kedves, anyai Sulpicia volt, hanem a féltékeny, területvédő Sulpicia.
- Én láttam, éreztem! - szűri dühödten fogai között. És már értem Aro miről akart beszélni. Nem tudok Sulpiciara haragudni, hisz megértem dühét, de valahol mégis jól esik, az épeszű énem undorodva fordít hátat nekem, míg a másik kiélvezi a dühét és fürdik abban a megaláztató érzésben, ami eláraszt belülről. - Még meg is kéredztem! De te is ennyi évtizeden, sőt majd egy évszázadon keresztül nevetve hazudtál a szemembe! - kiabál tovább, de én nem válaszolok, hisz nincs mit mondanom. - Hát nem szólsz semmit? - kérdi elkeseredetten.
- Most mit vársz, hogy megcáfolom? Hát nem! Vagy kérjek bocsánatot? Mondd mire mész vele? Mondjam, hogy sajnálom? Ha annyira sajnálnám, akkor nem lett volna semmi köztünk. Aro nem akarta, hogy tudd, hát hazudtam. Mi mást mondhatnék? - kérdem nyugodt hangon, mire fel ő még jobban dühbe gurul, na nem mintha nem érteném az okait. Rám támad, de elkeseredett ütései nem okoznak különösebb fájdalmat. Nem védekezem, nem teszek ellene semmit, mert nem akar igazán bántani, csak egyszerűen dühös, méghozzá nem is alaptalanul. A trónteremben a feszültség a tetőfokára hágott, senki sem tudta mit lépjen, míg végül Aro fogta le.
- Nyugodj meg Drágám. - súgja lágyan, a lehető legnyugtatóbb hangon.
- Még véded is? - dühöng, míg rúg-kapál, hogy kiszabaduljon férje szorításából.
- Nincs szükségem a védelmére, és ezt te is tudod. Téged véd, nem akarja, hogy őrültséget tegyél. - válaszolom én is Aroéhoz hasonló lágy hangon, mintha egy csintalan gyerekkel beszélnék. De Aro jobbnak látta kikísérni feleségét, pár testőr kíséretében. Nem tudom mennyi időbe telt, mire sikerült megnyugtatni, de én a trónteremben vártam, a testőröket elküldtem és kényelembe helyeztem magamat, kicsit sem feszengve a többiek kíváncsiskodó nézéseitől és kérdéseitől. De amikor Aro belépett hirtelen elszállt a nyugalmam.
- Halljam mit mondtál neki? - kérdezem kissé gúnyosan, miután elé suhantam.
- Ezt hogy érted?
- Aro jobban ismerlek mint bárki más! Nem akartad neki elmondani, ahogy senkinek sem. Ez a mi titkunk volt. Csak kicsúszott a szádon.
- Miből gondolod? - mosolyog elégedetten.
- Már a házasságotok elején azzal rágtam a füled, hogy mondd el neki. Vagy legalább körvonalazd neki a dolgokat! Miért pont most mondtad volna el neki, amikor közeleg a háború, amikor így is túl sokat veszekedtek? Miért tetted volna, ha ennyi időn keresztül sikerült titokban tartanunk? Bár kétségtelenül nem értem hogy lehettél ilyen … ilyen ügyetlen és bolond.
- Kösz, ez igazából jól esett Isa. - morogja.
- Bocs, de ami igaz az igaz. - vonok vállat. - Ebből gondolom, hogy nem mondtad el neki a teljes igazságot... Ezért mondd el a részleteket, hogy legalább összhangzóan hazudjunk. - sóhajtok fel.
- Azt mondtam, hogy csak ez előző két házasságom alatt és hogy amikor megismerkedtem vele, akkor befejeztük.
- Kíméletes hazugság. Nem hazudtoltad meg magad. - mondom gúnyolódva és már épp indulok, de ő visszaránt.
- Mégis mi mást mondhattam volna? Az igazat nem mondhattam! Senki sem emésztette volna meg a helyében az igazat! - mondja dühösen, az arca alig pár centire van az enyémtől, a dühe felperzsel, mégis hagyom, hogy ő töltse ki a dühét. - Nem mondhattam neki, hogy már évszázadok óta viszont folytatok veled. Vagy hogy a házasságunk alatt is voltak félrelépéseink! - morogja a perzselő szemeit az enyémbe vájva, érzem, ahogy a vágy előlopakodik a sejtjeimben. És ezt a helyiségben lévő többi vámpír döbbenete sem zavarja meg.
- Talán lett volna értelme, ha befogod a szád? - nézek rá gúnyosan, mire ő szorosabban fog.
- Ez az Isa! Bár befogtam volna! De nem tettem! Ki kellett húznom magunkat a csávából!
- És így tetted? Hát ez elég gyenge volt! Esetleg megvárhattál volna! Gondolkodhattál volna! Én el tudtam volna vele feledtetni! Hogy lehettél ilyen tökfej?! - bokszolok a mellkasába.
- Már mindegy! Túl sokan tudják, nem? Nem voltál itt, hogy megold a problémát, mint mindig, igaz? De hát a Nagy Isabellanak más dolga volt!
- Ha esetleg elmondtad volna, hogy ekkora gáz van, nem totojáztam volna az oroszoknál!
- És mit csinálhattam volna? Küldtem volna egy sms-t, hogy told haza a segged, mert véletlenül elszóltam magam Sulpicia előtt?
- Mondjuk igen!
- Úgy gondoltam nem telefon téma.
- Én meg úgy, hogy legalább nem ért volna felkészületlenül!
- Ugyan, te mindig mindenre fel vagy készülve!
- Csak egyetlen rossz szó … ennyi kellett volna, hogy rájöjjön még mindig hazudsz neki.
- De nem mondtál neki semmit. Ennyi! Probléma megoldva. - fújja ki a feszültségtől bent tartott levegőt.
- Nem várhatod el tőlem, hogy mindig védjem hátsód! Én is hibázhatom. Ha már a segítségemet kéred, legalább értesíts, hogy franc esne beléd!- rántom ki a karom a szorításából, de nem hátrálok. - Csak tudod ennél jobban is időzíthettél volna, ha már ennyi ideig nem mondtad el neki, akármennyire is kértem. Éppen most, amikor már elfogadta a furcsa kapcsolatunkat, amikor már bízott bennem …
- Ezt úgy mondod, mintha te elmondtad volna Edwardnak vagy Carlisle-nak vagy Luke-nak vagy bárki másnak. - morogja.
- Igazad van, Luke és Edward nem tudott róla, Carlisle-nak körvonalaztam a dolgokat, még mielőtt összeházasodtunk volna.
- Igen. Sosem mondta, hogy te voltál az. De persze ezt már könnyen ki tudtam következtetni. - válaszol Carlisle valahonnan a háttérből, ezzel felhívva a figyelmet arra, hogy nem csak ketten vagyunk. A többiekre való tekintettel illő távolságra húzódtam Aro-tól.
- Ezt még megbeszéljük! - nézek rá komolyan, mire csak vigyorogva bólint. - De ha elfogadsz egy tanácsot … menj utána, mert hogy én nem fogok mentegetőzni előtte az is biztos.
- Nem is kell magyarázkodnod. - válaszolja nyugodt hangon. - Viszont inkább hagyom, hogy kidühöngje magát, majd később benézek hozzá, feltéve ha beenged …
- Te tudod, én nem szólok bele … - vonok vállat.
- Ez most komoly? - hallatszik fiam megdöbbent kérdése. Mindketten hirtelen rájuk pillantunk. A gyermekeim döbbenete szinte már szívbemarkoló. Sosem hazudtam nekik semmivel kapcsolatban.
- Sajnálom drágáim. Mi … sokkal egyszerűbb volt, ha senki sem tudott rólunk. És hát elég kényelmetlen lett volna pont nektek erről beszélni … - sóhajtok fel.
- Nem azért, sosem voltam kíváncsi erre … - mondja Tony, mégis látom a sértettséget rajtuk.
- Ezért viselkedtél mindig úgy velünk, mintha az apánk lennél? - kérdezi halkan Nessie. Aro elgondolkodik, nem akar hazudni nekik.
- Fogalmam sincs. - néz rájuk őszintén. - Amikor megtudtuk, hogy úton vagytok, akkor igen, talán igen. Isa megkért, hogyha nem élné túl, akkor én vigyázzak rátok. És igen, belátom, hogy a születésetek előtt ezért tekintettem rátok úgy, mint az én gyerekeimre, mert Isaval a kapcsolatunk már hosszú múltra tekint vissza. Annyi különbséggel, hogy bennem mindig volt annyi tartás, hogy amikor Isa ember volt sosem értem hozzá, nem úgy, mint Edward. - pillant a említettre. Nem kell Edre néznem, hogy tudjam vissza akar vágni, de Aro nem hagyja. - De amikor megszülettetek, akkor már magatok miatt törődtem veletek. - mosolyog rájuk meleg apaisággal, amit a külvilág sosem hinne el. Furcsa, de valamiért én is meglepődöm Aro vallomását. Nem, nem a mondandóján, mindig is tudtam, hogy saját magukért szereti a gyermekeimet, de maga a beszédhelyzet, hogy a gyerekekért hajlandó volt Cullenek előtt is megnyílni pár pillanatra. Ez igenis meglepett. Felfedte előttük, még ha csak egy rövid időre is, hogy milyen gyengéd tud lenni. Nessie hozzá szalad és megöleli, míg Tony hátba veregeti. - Talán mégis megpróbálok beszélni vele. - von vállat Aro mosolyogva és már indulna is ki a teremből.
- Apu, ugye még áll az esti mozi? - kérdezi lányom.
- Még szép, ki nem hagynám! - nevet fel.
- Hívd meg Sulpicia-t. - hozom fel az ötletem.
- Valahogy nem hinném, hogy eljön. - von vállat lazán.
- Nem fog, de hívd el. - erősködöm.
- Nem értelek. Miért hívjam el, ha nem jön el?
- Mert azt akarod, hogy bízzon bennünk. Azzal, hogy meghívod, bizonyítod, hogy bízhat bennünk, hogy nincs köztünk semmi. - magyarázom.
- Nem mondom, hogy érzem benne a rációt, de megpróbálhatjuk. Akkor 7-kor a harmadik főkijáratnál. - csukja be maga mögött az ajtót. Én pedig a gyerekeimre pillantok, eléggé aggódom, hogy mit gondolhatnak rólam, bár a többiek véleménye hidegen hagy.
- Sejtem, hogy mit gondoltok rólam. Tudjátok, hogy sosem voltam egy mintaanya, akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam teljesen megváltozni. Aro a múltam és igen,a jelenem része. Nem szép dolog, tudom.
- Ugyan, anyu, nem hibáztatunk téged. - ölel át Ness.
- Még hogy nem? - csóválom a fejem.
- Tényleg nem. Te vagy a legcsodásabb anyuka a világon! - ölel át fiam is. - Nem tartozik ránk, hogy mit csinálsz apával, vagy bármelyik másik férfival.
- Köszönöm Kicsikéim. - ölelem őket megnyugodva.
- Gyors átöltözöm. És 10 perc múlva a főbejáratnál, anyu. - puszil meg Nessie.
- Én meg szólok a többieknek. Nincs kedvem Jane-re várni. - von vállat Tony és ő is elindul.
- Mi is mentünk. - mosolyog apa.
- Meg se lepődtél? - nézek rá.
- Ugyan Bella, már jó ideje sejtettük. Csak nem tettük szóvá. - von vállat Caius.
- Remek. - mosolygok. Ezzel én is inkább mentem, mielőtt Emmett az észveszejtő perverzióival kezdene bombázni.