67. Fejezet – Nobody can do anything against Love

Sziasztok!
Mint azt mondtam, már kezdenek eltűnni a nehéz súlyok a vállamról, így bár egy napot csúsztam, de az eddigiekhez képest ez semmi :)
Bár beismerem, hogy a fejezet hosszúsága még mindig változatlan, de majd próbálok hosszabb fejezeteket írni, ha már tényleg mindennel végeztem :D
Akit érdekel hallgassa meg hozzá Bruno Marstól a Don't give up c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo

 

„ A remény kulcsfontosságú tényező. Nélküle semmik vagyunk. A remény formálja az akaratot, az akarat pedig a világot. Lehet, hogy reményben éppen hiányt szenvedek, de azért még maradt egy-két dolog: akarat, rengeteg elszántság és egy esély.”
/Karen Marie Moning – Álom és valóság/

 

A napok úgy repültek, mintha csak üldözték volna őket, persze ez egyikünknek sem jelentett sokat az öröklétben, egyedül a háború előtt beálló hatalmas csend uralta a Birodalmat. De ez a csend nem volt jellemző Volterra, ugyanis Volterra hemzsegett az ide-oda száguldozó vámpíroktól, ugyanis Aroval úgy döntöttünk, hogy az újszülötteket és a régebbi, nem olyan jó harcosokat is tovább képezzük. Ezzel egy veszedelmesebb hadat tudunk létrehozni. Ezt természetesen a többi királyságaimnak is elmondtam, hogy ők is ehhez hasonlóan készüljenek. De saját szemmel nem láttam, hogy követték-e az ajánlatomat. Örömmel töltött el, hogy mások tanításával lefoglalhattam magam. Mutattam nekik mozdulatokat, amik hasznosak lehetnek a harcban, de nem csak én tanítottam őket, hanem az uralkodói testőrök sőt Emmett és Edward is, mivel mindketten élvezték a harcokat. Aro inkább a rejtőzködés fortélyait mutatta meg nekik, többször hangsúlyozta a szélárnyékos helyek keresését. Hiszen ebben állt az egész. Ha nem szélárnyékos helyet találnak, akkor azonnal észreveszik őket. A gyerekeim is rendszeresen részt vettek az „órákon”, aminek nagyon is örültem, még akkor is, ha a háborúban nem fognak részt venni. Nos igen, ezt még nem tudják, de Aroval elterveztük, hogy hogyan mentjük ki őket a frontvonalakról. Azt hiszem jobb is, ha nem tudják, ismerem őket, tudom, hogy harcolni akarnak. Már egy hónapja voltak képzések. Éppen mi tartottuk az órát, Aroval és a két Cullen fiúval, amikor megjelent. Őszintén szólva nem lepődtem meg, hogy pont most jött, sőt azon sem, hogy ő jött, de azon annál inkább, hogy felbukkant. Senki sem figyelt fel rá, kivéve a gyerekeimet és Ed-et, míg Emm és Aro elfoglaltan figyelték a többieket, hogy harcolnak egymással. Bár nem volt bekapcsolva egyik képességem sem, mégis tudtam, hogy melyik fáról figyel minket. Így felugrottam mellé.
- Ügyesen belógtál. - dicsértem meg Pierre-t. - Csak így, egyedül?
- Csak a fejleményekre vagyunk kíváncsiak, ennyi az egész. Na jó meg reménykedünk, hogy mi is csatlakozhatunk a háborúhoz. Kész svédasztal lenne számunkra. - nevet fel Pierre, mire mindenki felfigyel rá.
- Pierre, üdvözöllek a királyságunkban. - mosolyog rá Aro szívélyesen.
- Látom úgy döntöttetek képzitek végre a vámpírjaitokat, kételkedtem benne, hogy valaha is belemész Aro. - néz le rá egy gúnyos mosollyal, hisz én már nagyon régóta mondogattam nekik, hogy képezzük a vámpírokat, de sosem akarták.
- Háború közeleg Pierre, minden lehetőséget ki kell próbálnunk. - válaszol Aro.
- Igen, tudjuk. Amiben a drágalátos Nofertarid nem hajlandó minket is bevonni. - néz rám.
- Mert ez nem a ti dolgotok, titokban kellene maradnotok, de úgy néz ki nem bírsz magaddal. - csóválom a fejem helytelenítően.
- Szétunom magam, na! - morogta. - Egyébként sem tudnak rólam semmit, egyedül Aro, de őt te avattad be.
- Aro tartja a száját, nem igaz? - néztem le rá.
- Lakat a számon, ne aggódj. - bólint Aro vigyorogva, annyira élvezi, hogy többet tud valamiről másoknál.
- De ha már itt vagy Pierre, akkor mesélhetnél a Naruchokról. Régen hívtál, azt hittem már el is felejtettél. - mosolygok.
- Téged nehéz lenne elfelejteni. - fogja meg az államat és olyan charme-os mosolyra húzza ajkait, hogy néha komolyan megértem miért vetik a nők többsége hanyatt magukat előtte, még szerencse, hogy én nem közéjük tartozom.
- Ne térj ki a válasz elől, Pierre. - mosolygok negédesen és megfogom a csuklóját, hogy engedjen el.
- Jól van na. - fújtat egyet. - Utálom, hogy ilyen vagy.
- Köszi a bókot. - mondtam elégedetten vigyorogva, mert tényleg bóknak számított.
- A Naruchok inkább az újszülöttekre pályáznak. Rengeteget állítottak be a katonák közé. És nagyon úgy fest, hogy az Alvarokkal szövetkeznek. De erről nincsenek bizonyítékaim, csupán hallottam, amikor Zenko Dave-vel beszélt, hogy Dave küldene jó pár vámpírt a Naruchok birtokaira. Egyenlőre még nem érkeztek meg, ez bizonyos. - számol be a fejleményekről.
- Igen, Charlotte már említette a dolgot, hogy Dave katonákat küld nekik.
- És Prudence nem figyelmeztetett? - kérdezi Aro.
- Úgy néz ki Dave egyedül döntött így. Charlotte szerint sem Prue, sem Will nem tudnak róla, egyenlőre és Dave elég eszes, hogy kitaláljon egy hihető fedőstory-t.
- Említhetted volna hamarabb is, hogy Prue-t nevezted ki helyettesednek az Alvar trónon. Elég könnyen jutnék infókhoz. - vigyorog mint a tejbe tök.
- Komolyan nem értem, hogy hogy tudtad Prue-t is megfűzni régebben. - csóválom a fejem. - Pedig ő aztán jó ember és vámpír ismerő, és mégis bedőlt neked.
- Au, ez most szíven ütött. - kap a mellkasához, játszva a drámai nagy halált. - Egyébként meg sem fordult a fejedben, hogy csak alkalmi kapcsolatot akart?
- Ki vagyok én, hogy elbíráljam őt ezért? Ha már egyszer Juant meg téged sem szoktalak. Utánatok már igazán nem mondhatok semmit.
- Miért mindig csak mi? Charlotte-nak is vannak afférjai.
- Tudom. De a közeletekbe sem ér.
- Mondjuk ez igaz. - vág elgondolkodó képet.
- Azért van bennem racionalitás. - mosolygok.
- Sosem kételkedtem benne, még ha nem is mindig találkoztunk a racionális feleddel.
- Sajnos eléggé bujdosófajta. - nevetek.
- Aro, mit szólnál, egy kis bemutatóhoz? - kérdezi Pierre.
- Miért van az, hogy a többségi férfinek csak a szexen meg a harcon jár az esze? - sóhajtok fel.
- Nem tudom, de ha az egyiket nem vagy hajlandó megadni nekem, a másikat muszáj lesz. A választás a te kezedben van. - vigyora majd szétrepeszti az arcát. Még akkor is vigyorog, amikor a nyakánál megfogom és lehajítom a fáról, persze ügyesen talpra esik, mint egy macska. Nem hiába, én tanítottam.
- Ezt elfogadod válasznak? - nézek le rá.
- A másiknak jobban örültem volna, de ezzel nem leptél meg. - morgolódik, mint egy kutya, amikor nem kapja meg a kedvenc játékát. Én mégis elégedetten mosolyogva ugrom le mellé, bár kétségtelenül egy repedt sarkú ribancnak érzem magam, amikor valaki meg akar fektetni, de jól tudom, hogy Juan és Pierre már nagyon régen beletörődtek, hogy nem kapnak meg, már csak viccként fogják fel az egészet, így én is sokkal jobban érzem magam.
- A megszokott szabályok? És enyém a kezdő lépés. - szól izgatottan, mire én jóízűen felnevetek és széttárom a kezeimet, amolyan bumm bele a világba stílusban bólintok. Ők hárman a legjobb harcosok, akikkel valaha találkoztam, és ezt mind nekem köszönhetik. Az egyedül probléma csak az, hogy épp ezért ismerem az összes technikájukat, tudom a lépéseiket, mielőtt megtennék, mert túl jól ismerem őket. De hagyok neki időd, hogy kiélvezze és hogy az tisztáson lévő Volturi katonák megtudják figyelni a mozgását és lássák, hogy kell támadni és védekezni. Láttam, ahogy megfeszül a teste és ahogy az ökle elindul felém, kitértem előle, leguggoltam és kilöktem alóla a lábát, de nem támadtam rá, amikor megtehettem volna, hanem megvártam, míg felpattan a földről. Újra támad, most direkt a lábamra céloz, várható volt, hogy ez lesz, hisz felhívta a figyelmét rá az előző támadásommal, hogy a láb egy tökéletes támadási felület. Így még időben megragadtam a vállát, hogy átszaltózzam felette és hátulról löktem rajta egyet, aminek a hatására négy fán keresztül repült, de már sokkal hamarabb és sokkal dühösebben indul vissza felém, a nyakamat célozta, és sikerült is bevinnie egy ütést, amikor a hasába rúgtam és a következő pillanatban a nyakánál fogva döngöltem a földbe. Élvezettel mosolyogtam le rá, mert annyira imádtam, hogy ettől mennyire begurult, a szemei egyre élénkebben villogtak, az ajakit egy állatias morgás hagyta el, amikor kicsavarta a csuklom. Fájt, de az arcom sem rezzent, és vele ellentétben még csak nem is lettem ideges vagy dühös. Csak felnevettem, mint valami ostoba mazoista paranoid.
- Még mindig nem tudod kontrollálni az érzéseid Pierre. - csóválom a fejem.
- Mert cseszettül dühít, hogy akármennyit edzek és gyakorlok, te egy szempillantás alatt a földre tudsz vinni, úgy hogy meg se erőlteted magad. Sőt, kifejezetten visszafogott vagy. - morog és morcosan feláll, majd leporolja magát, én pedig visszarántom a csuklom.
- Ugyan, egyszer majd legyőzöl. - mosolygok rá bíztatóan, egy részem azt akarja, hogy legyőzzön, mindig is azt a vámpírt kerestem, aki le tud győzni, vagyis még a gyerekeim előtt …
- Több mint 200 éve ezzel biztatsz, komolyan kezdem elveszíteni a reményeim, hogy valaha legyőzlek. - sóhajt fel lemondóan.
- Ne add fel. - szólalok meg nyugtató, anyai hangon és nyugtatás kép a vállára teszem kezem. Látom ahogy megcsillan a szeme, és hirtelen rájövök, hogy ellenem akarja fordítani a saját fegyverem. De ehhez még gyakorolnia kell, legalábbis velem szemben. Hirtelen a kezemért nyúl, de én védekezésképp felugrom a fára. - Szép próbálkozás volt. - mosolygok le rá büszkén, mire ő csak fújtat.
- De még mindig nem elég jó.
- Ugyan, a szerepjátszás tökéletesen megy neked is. Csak én sokkal jobban ismerlek, hogy bedőljek neked. Hisz én tanítottam nektek mindent, amit most tudtok. Minden rezdüléseteket ismerem. De ne keseregj fiam, más elhitte volna, hogy csak így feladod. - landolok megint a földön.
- Fiad? - kérdezi egyszerre Tony és Nessie, halálra vált arccal.
- Ne hívj így! Tudod, hogy nem szeretem. - csatlakozik a kórushoz Pierre hangja is.
- Nyugi, semmi rokoni kapcsolat nincs köztünk. - nézek a vér szerinti gyermekeimre nyugtató mosollyal, de sajnos nagyon is jól látom Nessie szemében azt a mérhetetlen megkönnyebbülést és az áhítatot, ahogy Pierre néz. - Csak én változtattam át, ennyi az egész.
- De hisz te sosem ittál ember vért. Vagyis … - lepődik meg Chelsea, aki szintén részt vesz az edzéseken. Igazából meg tudom érteni a felvetését, sosem ittam ember vért, kivéve a terhességem alatt és akkor is csak donorvért. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva sosem voltam odáig az embervérért, talán az emberi életem miatt …
- Kivételes alkalom volt.
- És mi akartunk átváltozni. - magyarázza Pierre.
- Ritka az ilyen. - néz rá némi csodálattal Chelsea, mire Pierre előveszi a szívtipró mosolyát. A lányom pedig forr a dühben.
- Pierre, örültem a látogatásodnak, de itt nem veszem túl sok hasznod. Nem mennél vissza a Naruchokhoz? - az említette erre felnevet.
- Annyira imádom, hogy ilyen szépen becsomagolva tudod elmondani, hogy húzzak a francba.
- Hosszú évek rutinja. - mondom jókedvűen.
- Nem kell kétszer mondanod. - mosolyog sérelmek nélkül. - Még hívlak. Addig is szia.- nyom egy puszit az arcomra, majd már rohan is, mintha ágyúból lőtték volna ki.
- Hé! - szóltam utána, mire visszapillantott rám. - Csak óvatosan!
- Nyugi, profi vagyok. - vigyorog fejedelmien és már fut is tovább.
- Komolyan egyszer megőrjítenek. - sóhajtok fel.
- Ugyan, nem is olyan rosszak. - mosolyog Aro.
- Nem ismered őket. - csóválom a fejem. - Nem fognak lebukni, jól kiképeztem őket, de amilyen őrültségekre képesek. Komolyan hajmeresztő, pedig már sok mindent láttam.
- Nem ellenkezem. De szívesen látnám őket köztünk. - mosolyog Aro.
- Hidd el, nincs az az isten, hogy beálljanak a Volturiba vagy bármelyik másik királyságba.
- Miért?
- Nem rád tartozik. Gondolom mára abbahagytuk az edzést. - nézek körbe és inkább felmentem a szobámba, miután elszállingóztak a többiek is. Viszont egy valamire nem számítottam, a lányom kérdéseire. Folyton-folyvást Pierre-ről kérdezett és én nem győztem mesélni róla, persze nagy hangsúlyt fektetve a rossz tulajdonságaira, a veszélyességére és a szoknyapecérségére, mégsem láttam semmi változást, a lányom ugyanúgy vigyorogva bambult néha maga elé. Hiába mondtam bármit, lányom sorsa már megpecsételődött és sajnos nem tudtam mit tenni ellene. Reménykedhettem, hogy Pierre megváltozik, de erre olyan kevés esélyt láttam, hogy ez valaha is bekövetkezzék. De nem maradt más fogódzom. Mert a lányomat nem tarthatom vissza, nem irányíthatom az életét, még ha rettegek is, hogy mennyire fájni fog neki. De nem tehetek mást. Beszélni fogok Aroval és Pierre-rel és Juannal is. Aro nem fog repesni az örömtől, ahogy én sem. Pierre és Juan viszont örömmel fogják fogadni a gyerekeimet a háború ideje alatt. Két hét telt el Pierre látogatása óta és kezdtek Nessie kérdései elhalni. Bár lehet csak azért, mert Tony, Emmett, Rose és Nessie elmentek vadászni. Aroékkal és a Cullen családdal beszélgettünk z egyik társalgószobában, amikor hirtelen valami rossz érzés fogott el, nem tudtam megmagyarázni, csak egyszerűen nyugtalanná váltam és ez szerintem a többieknek is feltűnt. De nem tették szóvá, amíg egyszer csak Alicet egyszer csak egy félelmetes, szívbemarkoló sikoly hagyta el. Aro mellé suhant és kérés nélkül megérintette, hogy lássa, amit Alice. A kezemet kezdtem tördelni idegességemben, és vártam, hogy valaki mondjon valamit, de még így sem voltam felkészülve arra a két szóra, ami aggódva elhagyta Aro száját …