68. Fejezet – Bad face of Bella

Sziasztok!
Húú csak pár perccel csúsztam ki a határidőből * büszke fej* :D
Ez a fejezet két szemszögből írtam, mert így éreztem teljesnek az egészet :D
De figyelmeztetek mindenkit, nem túl jó hangulatú fejezet ( az előző végéből már sejthettétek)
Ezenkívül arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy vannak benne DURVÁBB részek, szóval csak saját felelősségre ;)
Azt hiszem ehhez a részhez eléggé passzol Ne-yo Beautiful monster c. száma, akit érdekel az hallgassa meg.
Pussz: Zsó
xoxo

 

Az anyaság érzése nem magyarázható, nem is lehet vitába szállni vele. Az anyát éppen az teszi fenségessé, hogy bizonyos fokig valami állati is van benne. Az anyai ösztön istenien állati. Az anya már nem asszony, hanem nőstény.
Victor Hugo

 

(Edward szemszöge)
Miután feltűnt Pierre észrevettem lányom kifejezett örömét, az ő gondolataira hangolódtam és figyeltem milyen áhítattal gondol rá. Aggodalom, ez volt az első érzés, ami hatalmába kerített. Nem tudtam megmagyarázni miért, talán csak az apai ösztöneim lehettek, de hatalmas mértékű féltés tombolt bennem, aztán legszívesebben letéptem volna Pierre fejét, bár jól képzett harcos lévén nem lett volna könnyű dolgom. Meg aztán jobban belegondolva elveszteném lányom szívélyes szavait, amiket hozzám intézhetne, hisz ezeket mind a szerelme mondatja vele, a rózsaszín felhő, vagy nevezzük, ahogy szeretnénk, a lényegen nem változtat. Ami leginkább meglepett az az a tény volt, hogy Pierre-t és a „testvéreit” Bella változtatta át. Igazából nem értem hogy ez miért tűnt olyan hihetetlennek, talán még mindig nem szoktam hozzá Bella Volturihoz. De mégis már alig volt szükségem pár másodpercre ahhoz, hogy felfogjam és elfogadjam ezt a tényt. Igen, azt hiszem kezdek alkalmazkodni Bella titkaihoz, már ha ezt el lehet fogadni. Bella már nem mondott egyetlen rossz szót sem rám, nem emlegette fel a hibáim, talán azért, mert Tanya és a Denalik próbálták messziről elkerülni őt. Úgy viselkedett, mintha nem csaltam volna meg, mintha nem történt volna semmi. Ez igazán megnyugtató és kellemes légkört biztosított, egészen addig, míg Alice szemei el nem homályosodtak és látomása nem támadt. Szemei előtt a jövő egy olyan darabkája jelent meg, amely tőrként állt a szívembe. A látomása a Volterra melletti erdő egy távolabbi pontján a hegy lábánál játszódott. De nem ez volt a lényeg, hanem az, ami ott történt. Tony volt ott, egyedül, épp egy oroszlánra vadászott, amikor hirtelen 4 idegen vámpír jelent meg, akik jól láthatóan ne viselték a Volturi címert sem, így jogosan rándult görcsbe a félelemtől a gyomrom, mely bár már több mint másfél évszázada nem működik, most mégis olyan érzés kerített hatalmába, mintha még most is működőképes lenne. De az igazi rettenet ezután következett csak, mikor megláttam fiam testét véres darabokban. A rémület és az aggodalom uralt s egyetlen reménysugárként csak az maradt, hogy ez még nem következett be. Bár már annyi látomást láttam Alice gondolataiban, így már jól tudtam, hogy ez pár pillanaton belűl be fog következni, ha nem akadályozzuk meg, így nem késlekedtem, azonnal kiugrottam a társalgó ablakán, hogy aztán puhán érkezzem a földre s a lehető leggyorsabban futásnak eredjek.

(Bella szemszöge)
- Tony-t megtámadják. - szólt megtörten Aro és én már tudtam, mi volt az a rossz előérzet.
- Hol? Mikor? - kiabáltam kikelve magamból, bár nem ők tehettek róla, de nem tehettem róla, az aggodalom elvette épp gondolkodásom és nem bírtam hidegvérrel várni. Úgy gondolom ebben a pillanatban ezt senki nem vetette a szememre, hisz a fiamról van szó, melyik szülő nem lenn ilyen helyzetben ennyire kiborulva?! Aro nem válaszolt, talán még nem ismerte fel a helyet, vagy csak lesokkolt, nem tudom, de utolsó reménybástyámra támaszkodtam … Edwardra. Ő azonnal elindult és bár Aro válaszolt a kérdésemre, mégsem vártam meg, hanem Edwardot követtem ahogy csak bírtam, de gyorsabb volt nálam. De az illatának és a tökéletes látásomnak köszönhetően mégis követni tudtam. Az alatt a pár perc alatt, amíg oda nem értünk én elkezdte fohászkodni istenhez, a sorshoz, mindenhez és mindenkihez, akihez csak tudtam. Nem tudtam milyen messze lehettünk, amikor egy fájdalmas ordítás hallottam abból az irányból, amerre tartottunk. A fiam kiáltott fájdalmában, én pedig úgy éreztem, hogy a szívemet fogóval szorítják össze. Próbáltam még gyorsabban szedni a lábaim, de még vámpírként is vannak korlátaink. Szerencsére Edward hamarabb odaért és elterelte a figyelmüket, de az egyik még mindig élvezettel figyelte, hogy mekkora fájdalmat okoz Tony-nak és hogy deformálódik a teste, én pedig gondolkodás nélkül felgyújtottam ennek az undorító támadónak a testét. Porig égettem, míg élveztem a fájdalmas sikolyait, míg a maradék három köré egy tűz kalitkát teremtettem, amibe Edwardnak majdnem sikerült is beleesnie, de még az utolsó pillanatban megtartotta az egyensúlyát.
- Édes Kisfiam … - súgtam elgyengülő hangon tudtam, hogyha ember lennék most már hisztérikusan bőgnék, de vámpírként csak a hangommal kell küzdenem. - Hogy éred magad, mid fáj?
- Nyugi anyu, nincs nagy baj. - mosolygott rám megnyugtatóan, de hangjából jól hallható volt a fájdalom. Nem firtattam válaszát és nem hagytam, most azt sem, hogy ebben a pillanatban megérkezett Nessie, Aro vagy a Cullen család kérdezgesse.
- Kicsikém, már nem lesz semmi baj. - súgtam halkan, bár úgy gondolom inkább magamat nyugtatom. - Apa hazavisz, jó? Én pedig megtudom miért támadtak rád. - nyomok egy puszit a homlokára.
- Igen, az lesz a legjobb, ha most azonnal visszamegyünk. - lépett mellénk Aro és óvatosan emelte fel, miközben próbálta a lehető legkevésbé mozgatni Tony-t, de még így is felszisszent egy-egy mozzanatra. - Nessie, Kincsem, jobb lesz, ha te is velünk jössz!
- Igen, apu megyek. - szólt lányom és aggodalmasan figyelte bátyját, aki próbált testvére és apja miatt erősnek tűnni.
- Ti is menjetek, őket elintézem. - mondom a többieknek. Senki sem ellenkezett, valószínűleg jól látható volt rajtam, hogy nem épp a legkellemesebb énemet veszem elő ehhez. Senki, kivéve Edward.
- Szeretnék maradni és segíteni kiszedni belőlük a megbízójukat. - mondta határozottan. Én a szemébe néztem, igazából nem voltam benne egészen biztos, hogy akarom-e, hogy lássa, milyen kegyetlen tudok lenni …
- Rendben, ahogy szeretnéd. De nem lesz szép, amit tenni készülök. - figyelmeztettem. Bár csak az egyik válaszai érdekelnek, őt csak addig fogom faggatni és kínozni, amíg nem mondja el, amit tudni akarok, a többit pedig addig kínzom amíg nem könyörög a halálért, vagy talán kicsit tovább is. - Melyikkel kezdjük? - kérdeztem jeges hangon és teljes mértékben érdektelenül, hisz mind ugyanúgy végzi majd … végérvényesen is holtan. Végül Edward egy nagy darab, fekete tüsi hajú vámpírra mutatott, én nem vitattam.
- Vele.
- Rendben. Lefogod, vagy inkább csak végig nézed? - kérdeztem Edwardtól.
- Lefogom. - válaszolta határozottan és a tűz ketrec mellé állt, míg én a ketrecet két kisebbre alakítottam, hogy csak a másik kettőt tartsa fogolyként, akik félelmükben ordítozva préselődtek a tüzes rácsokhoz, de nem sikerült kiszabadulniuk, csak megégették magukat. Az elengedett tüsi hajú foglyot Edward azonnal lefogta, bár nem kis erőfeszítésébe került nyugton tartania.
- Ki küldött titeket? - kérdeztem közvetlen eléjük lépve és abba a rémülettől csillogó vörös szempárba nézve.
- Semmi közöd hozzá szuka! - mondta dühödten, mire én gonoszan felnevettem.
- Hidd el a sértegetéssel nem ijesztesz meg. - sajnos, vagy nem sajnos, nem is tudtam, de utat engedtem a régi, könyörtelen Bellanak és ugyanazzal a rideg mosollyal ajkaimon téptem le az egyik karját és nevetéssel kísértem fájdalmas ordítását. Hányni tudtam volna magamtól, de mégis élveztem, amit teszek. - Szóóval ?? - néztem rá, mikor kissé elhalkult. Nem válaszolt, csak köpött egyet felém. - Á-á rossz válasz. - vigyorogtam és letéptem a másik karját is, amire még jobban felüvöltött és Edwardnak új fogást kellett találnia rajta, de hamar megragadta a derekát. - Sikerült megvilágosodnod? - mosolyogtam ártatlanul, miközben ár jól tudtam, hogy ezzel nem törhetem meg, így nem lepődtem meg, hogy csak undorodva nézett rám. - Hát jó ha nem, hát nem. Én igazán ráérek. - vontam vállat lazán, míg előkerestem magamban Jane képességét és azzal kínoztam tovább. De ez szinte azonnal megoldotta a nyelvét, amit kissé csalódottan fogadtam.
- Hajime Narucho küldött minket. - nyögte ki fájdalmában és fáradtságában levegő után kapkodta.
- Na ugye, nem is volt olyan nehéz? - szóltam kedveskedve, mire remény csillant a szemében.
- És … most elengedsz? - kérdezte reménykedve, mire én felnevettem.
- Á-á, ne is reménykedj. A könyörületesség a gyengeségem. - mondtam veszedelmesen és a újra a kedvenc képességemet vettem elő, a tüzet, amelyet a megmaradt két végtagjára, külön-külön bocsátottam, és olyan lassan értek fel a combjáig, amennyire lassan csak lehetett. A másodikat is hasonlóképpen kínoztam, de a változatosság kedvéért nem leszakítottam a végtagjait, hanem szépen eltörtem minden egyes csontját, ami nem volt kis munka, hisz egy vámpír csontját eltörni szinte lehetetlen anélkül, hogy az a testrész ne szakadjon le a test többi részéről … de sok gyakorlatom van már. Mikor végeztem a csontjainak az összetörésével jött a végső csapás, a tűz lassú lángjainak égető fájdalma, míg hamuvá nem esett szét. A harmadik a társával együtt a tüzes rácsokhoz lapult és elégette saját magát, amíg nem vele voltunk elfoglalva. Amikor már csak négy hamukupac csúfította el a körülöttünk lévő füvet, visszanyertem viszonylagos nyugalmamat és még jobban elárasztott az undor. De már jól tudtam sok minden más mellett azt is, hogy hogy győzhetem le ezt az érzést. Se perc alatt összeszedtem magam és elnyomtam magamban az undort, bezártam az érzéseim közt rejtőző fekete dobozba és Edward döbbent elsötétült szemeibe néztem.
- Köszönöm, hogy megmentetted a fiam. - mondtam halkan, lágyan és tényleg hálásan. - Nem tudom, hogy köszönhetném meg ezt neked …
- Nem kell megköszönnöd, Tony az én fiam, és bár ők nem tekintenek rám az édesapjukként, én attól még ugyanúgy szeretem őket. - mosolyog lágyan, elrévedő tekintettel, amelyben szomorúság rejtőzött. Úgy éreztem meg kell vigasztalnom és most nem találtam semmi ellenvetést sem ez ellen.
- Csak időre van szükségük. - súgom halkan és bíztatóan a vállára tettem a kezem. - Már Nessie nyit feléd a boldogságában, és Tony is fog, hogy megmentetted. Tudom, hogy nehéz, de nekik is az. Aro mindig az apjuk marad.
- Tudom. - válaszolta halkan, de nem volt hangjában sem megvetés sem gúny. Úgy gondoltam nincs szüksége a vigasztalásomra, így elindultam a kastély felé, vagyis indultam volna … - És te mikor nyitsz felém? - hangja halk volt és esetlen, én pedig lefagytam.
- Én … próbáltam. Sőt. Itt vagyok, nem? Hagytam, hogy lásd az egyik legcsúfabb arcomat. Nem teszek rossz megjegyzéseket sem rátok … - válaszolok a szemeibe nézve.
- Tudom, észrevettem, de én nem így gondoltam … - súgta halkan és elém suhant, a kezét lágyan az arcomra helyezte. Igazság szerint meglepett, hogy azok után, hogy ilyen undorító módon megkínoztam azokat a mocskokat képes ilyen lágyan hozzámérni és nem fél attól, hogy mit tehetek vele. És ez valahogy … arra ösztönzött, hogy csókoljam meg. Ettől a gondolattól vagy az érintésétől, nem tudom pontosan, de megborzongtam és megijedtem a fellobbanó érzéseimtől. Bár jól tudtam, hogy megbocsájtottam neki már egy ideje, de ez mégis túl sok volt.
- Bocs, de most szeretnék megbizonyosodni róla, hogy a fiam tényleg elég jól vagy, mert nem nézett ki túl jól és rettenetesen aggódom. - mondtam az igazat, bár őszintén szólva csak menekülni akartam, féltem, hogy ha kettesben vagyunk olyat teszek, amit nem kéne …
- Igazad van, én is aggódom. - bólintott.
- Majd később megbeszéljük. - mondtam, mikor már a kastély felé futottunk, de a szívem mélyén reméltem, hogy az a pillanat sosem jön el. Az alatt a pár perc alatt, amíg a vár felé tartottunk nem beszéltünk többet egymással, inkább mindketten az aggodalmunkba burkolóztunk. Ha a fiam nem éli túl, akkor az elvesztését én sem fogom. Ahogy felértünk a gyermekeim szobájába, Carlisle, Nessie apu és Aro közvetlenül Tony ágyánál voltak, a Cullen család aggódó tagjai és pár közelebbi Volturi testőr aggódva nézték őket Nessie szobájából, az elválasztófalat nyilván azért húzták el, hogy több hely legyen és ne zavarják az orvosokat. Edward és én is csatlakoztunk a többiekhez, akik Tony ágyánál mérlegelték a helyzetet. Carlisle most inkább megfigyelő volt, hisz nem igen tudta, hogy működnek az én drága félvéreim. - Nos, mit tudunk? - kérdeztem eléggé aggodalmasan, hiába próbáltam nyugodtnak tűnni.
- Azt hiszem nagyobb a baj, mint amilyennek tűnik. - mondja Aro aggodalmas hangon. - Bár a külső sérülései nem tűnnek olyan vészesnek, de úgy néz ki a lépe és a mája is károsodott az ütésektől. A vér meg tudja gyógyítani, ez tény, hisz a szervezete kissé vámpírabbá válik, mint azt tudjuk, de a belső sérüléseinek több időre lenne szüksége a felépülésre, mint amennyit az állati vér biztosíthatna. Ugyanis a vér először a külső sérüléseire hat, és előfordulhat, hogy amire az állati vér begyógyítja a sebeit, addigra a mája és a veséje teljesen összeomolhat és ez beláthatatlan következményekkel járna. - magyarázza inkább Culleneknek, mint nekem, hisz én már tudom kisebb sebekből, hoyg hogy épülnek fel a gyerekeim.
- De az emberi vér gyorsabban gyógyítja és jobb hatással van a szervezetére. Mit gondolsz, ha emberi vért iszik, akkor felépül? - kérdeztem rettegve a választól.
- Szinte biztos vagyok benne. - mosolyog Nessie-re és rám nyugtatóan Aro.
- Hallod Kicsikém? Csak emberi vért kell innod. - ültem le mellé óvatosan az ágyra, nehogy fájdalmat okozzak neki ezzel az apró mozdulattal.
- Nem! Nem akarok emberi vért, anyu. Sosem ittam. - ellenkezett makacsul.
- Na látod, Isa, ez a baj. - sóhajtott fel Aro.
- Jajj fiam, ne beszélj őrültségeket!
- De anyu! Nem akarok ember vért inni!
- Nem kell senkit sem megölnöd, rengeteg donorvér van itt. - győzködöm tovább.
- De akkor sem!
- Az életed forog kockán! Hamar visszatérsz majd a rendes kerékvágásba fiam. És nem fog sokkal jobban vonzani az ember vér.
- Nem iszom ember vért! - ellenkezett makacsul és én már tudtam, hogy csak egy megoldás van. Hisz kiskorukban is csak egyetlen ember vérét itták. És ezt nem utasítaná vissza, hisz ismeri a zamatát és biztonság érzetet nyújt neki. Így vettem egy mély levegőt és egy gyors pillantást vetettem apura és Arora, jelezve a szándékaimat. Tudtuk, hogy ez az egyetlen esélyünk. És ha a fiamnak erre van szüksége, akkor megkapja. Jasperre pillantottam, ő volt a gyenge láncszem ebben a tervben.
- Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz és ne állj meg! Ne fordulj vissza egészen hajnalig. - mondtam határozottan, mire mindenki úgy nézett rám, mintha elmentek volna otthonról … - Ne kérdezz semmit, csak menj, ez a te érdeked! Nem lesz baj. - mondtam határozotton, ő pedig tényleg futásnak indult. Az ajtóhoz léptem és figyeltem távolodó alakját.