72.Fejezet – I'm who was always around you

Sziasztok!
Bocsánatkéréssel tartozom ismét, és akármennyire is sajnálom, valószínűleg a továbbiakban is csúszásokkal lehet számítani, mivel az idén végzős vagyok, és fontos jó jegyeket szereznem, hogy esélyem legyen bejutni arra az egyetemre, amelyre szeretnék... De persze igyekszem rendszeresen feltenni a fejezeteket.
Akit érdekel, az hallgassa meg hozz a Skillettől a Whispers in the dark c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

„De most átlátunk a sötét üvegen és az igazság, -mielőtt az szemtől szemben, mindenki előtt felfedné magát – csak egy töredékét látjuk ebben a hibás világban, ezért nekünk kell megfejtenünk valódi értelmét, még akkor is, ha homályos, és mintha meghajolna a gonosz előtt.”
/Umberto Eco – A rózsa neve/

Csupán egy hét telt el, de Tony máris sokkal jobb bőrben volt. Élte eddigi megszokott életét, bár még nem volt ereje tejében, de ez már igazán semmiség volt az eddigiekhez képest. Edwarddal is jól meg voltunk, de mégis valami nyugtalanított, a Naruchokon kívül. Eleinte nem tudtam mi az, de aztán ahogy teltek a napok és figyeltem a fiamat, rájöttem, hogy mi az. Alig észrevehetően, mégis más volt. Másképp viselkedett, valahogy nem ő volt, ami teljes képtelenség. Először még elsiklottam a furcsaságok felett, de aztán semmi sem változott és már Nessie-nek és Aronak is feltűnt a különbség. Néha órákon keresztül ezen gondolkodtam, amikor eszembe jutott valami. Egyetlen apró momentum. Úgy rohantam a szobámba, mint egy őrült – vagyis amíg Edward el nem kapott, amikor megbotlottam a lábamban.
- Hova rohansz? - kérdezi tőlem érdeklődve.
- Meg kell találnom valamit. - mondom izgatottan. - Öhm, nem szólnál a többieknek, hogy pár perc múlva legyenek a trónteremben. De Tony-nak ne szólj!
- Miért?
- Kérlek, csak szólj nekik. - nyomok egy csókot az ajkaira és rohanok tovább. A testőrök közelebb húzódnak hozzám, figyelve minden lépésemet. Szerencsére hamar beértem a szobámba, ahol az éjjeli szekrényemhez szaladtam. Az alsó fiókból kivettem egy ládát, amiben volt egy állap. Amögé az állap mögé rejtettem két fényképet. Az egyiket kivettem és még egyszer, alaposan megnéztem. Újra, és újra a képen szereplő alakra gondoltam. Erősen koncentráltam, hátha kitisztul a kép. Felderengett előttem egy kép a régmúltból, az emberi koromból. Mintha tényleg ő lenne, talán tényleg ő az, de nem tudom, az emlékeim homályosak róla. De ez az egyetlen magyarázat. És Aroék az egyetlenek, akik talán segíteni tudnak. Így a fotó birtokában már sokkal nyugodtabban indultam vissza a trónterembe. Mikor beértem, már mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie.
- Jane, menj Tony-hoz és csörgess meg, ha erre tartana. - nézek rá.
- De … miért? - értetlenkedik Jane, hiszen sosem kértem senkitől, hogy tartsa távol a gyerekeimet egy megbeszéléstől, maximum úgy alakítottam a tényezőket, de sosem kértem ilyesmit nyíltan senkitől.
- Kérlek, Jane, ne kérdőjelezz meg.
- Rendben, ahogy akarod. - von vállat lazán és kiszáguld az ajtón.
- Anyu, mire jöttél rá? - kérdezi aggodalmasan Ness.
- Eleinte szemet hunytam Tony furcsa viselkedése felett, amíg nem szóltatok róla ti is. Szóval gondolkodtam. Sok minden eszembe jutott. De az egész feltevésem, elég labilis. És egy elég nagy kérdés az alapja. Egy valamire rájöttem az évszázadok során. Ritka az olyan vámpír, akinek nincs legalább két személyazonossága. - láttam rajtuk az ellenkezést. - Jó értem, a Volturiban ez elég elenyésző rész. De nem egy vámpírt ismerek, akire ez a feltevés igaz.
- Végül is a saját köreidből érthető … - tesz gunyoros megjegyzést Aro.
- Ez most fájt, bár tény, hogy igazad van. - nézek Arora. - De van egy fontos kérdésem. Mikor elhoztatok … otthonról, találkoztatok azzal, aki megharapott?
- Nem, már nem volt ott. - csóválja a fejét apa. - Mikor elhoztunk már kínok közt feküdtél egy hatalmas házban, ami a korhoz képest egész fényűző volt. Nem tudtuk mióta lehettél ott, de furcsálltuk, hogy a negyedik nap után sem hagytak alább a fájdalmaid. Nem értettük mi történik, így elhoztunk magunkkal ide, majd elvittünk a közelből, mikor leromboltad közben a kastélyt. A 13-ik napon fejeződött be a teljes átváltozásod.
- Igen tudom, már mondtátok. Nem ez volt a lényeg. Akkor … ismertetek egy bizonyos vámpírt, aki magát Árész* fiának nevezte?
- Persze, sokan beszéltek róla, akkoriban. Voltak csodálói és követői. Aggódtunk, hogy esetleg ő is klánt alapít. De úgy tudjuk alig kétszáz évvel az átváltozásod után meghalt. - von vállat nemtörődöm hangsúllyal Aro.
- Nem egészen emlékszem rá. Csak homályos emlékeim vannak róla.
- Te ismerted?
- Igen, a nagyszüleim nekiadtak. Valószínűleg ezért változtatott át, bár már egyáltalán nem vagyok benne biztos. Hogy nézett ki?
- Sötét haj, vörös szem, izmos váll, nem megszokott fehér a bőre, hanem kicsit sötétebb. Keskeny ajkak, magas áll … - írja le apa a férfit, aki kísértetiesen hasonlít a képen szereplő férfihoz. Átnyújtom neki a képet.
- Ő az? - a kérdésem egyszerű és érthető, viszont apa arcát teljes értetlenség uralja. Talán épp ezért Aro és Caius hirtelen mellette teremnek. Az ő arcukon és értetlenség szalad át.
- Ez képtelenség, ez ő. - szaladt ki végül az egyértelmű válasz Caius száján, amikor megcsörrent a telefonom, jelezve, hogy Tony erre tart.
- Gondolom felmerül a kérdés, hogy hogyan, hiszen akkoriban nem létezett fotó … Nos, ez a kép nagyjából egy éve készült róla. - válaszolok nyugodtan, mikor Carlisle is megnézte a fényképet.
- De hiszen ez Zenko. - döbbent meg Carlisle. Tony épp ekkor lép be a trónterembe. Pontos időzítés volt az egyszer biztos, még ha csak a véletlen hozta is így.
- Halihó? - néz körbe értetlenül Tony, míg én mélyen a szemébe nézek, ami bár az övé, de mégsem.
- Pont jókor jöttél. Engedd meg, hogy bemutassalak. Zenko Narucho, vagy régi hírhedtebb nevén Árész fia.
- Anya? Minden oké veled? - nevet fel, hogy elterelje a figyelmet a meglepettségéről.
- Nem tudsz átverni Alexandrosz. Főleg nem a fiam képében.
- Alexandrosz? Zenko Narucho? De, lányom, ő … - szól apám, alig érthető zagyválással.
- Igen, ő az. Zenko Narucho. Mindig is ismerős voltál, ahányszor láttalak, de nem tudtam rájönni miért. De most összeállt a kép, ennyi évszázad után.
- Nem értem. - szólal meg Caius.
- Alexandrosznak megszálló képessége van, egy adott gazdatestet úgy tud mozgatni, akár egy bábut. A gazdatestben lévő lelket elnyomja magában, elzárja, így az nem tud mit tenni ellene.
- Neked is van ilyen képességed. - szólal meg Aro nyugodtan.
- Azért tudom ennyire, hogy működik. - vonok vállat, majd a fiam képében tetszelgő Zenkora nézek. - Mit akarsz tőlem Alexandrosz?
- Miből gondolod, hogy akarok valamit?
- A fiam testébe bújtál. Tárgyalási alapot akartál, valakit, akivel megfenyegethetsz, mert nagyon jól tudod, hogy akármit kérsz, megteszem majd, hogy ne bántsd.
- Látod ki lett belőled, hogy kit faragtam belőled? Mindent nekem köszönhetsz.
- Mit köszönhetek neked? Hogy könyörtelen lettem? Vagy hogy lüktet bennem a veszély és halál utáni vágy? Te nem vagy magadnál, ha azt hiszed hálával tartozom neked.
- Régen más idők jártak, mikor átváltoztattalak. Ha a Volturi és a Roman klánok nem erősödnek meg, akkor uralkodhatnék feletted. Jól tudod, hogy mindig ezt akartam. Uralkodni feletted Mary.
- Bella. - javítom ki.
- Igen, el is felejtettem, hogy megint visszavetted az emberkori neved. Annyi néven ismerlek, hogy már nem tudom, éppen melyiket használod.
- Ezt én is elmondhatnám rólad. Neked is épp annyi személyazonosságod van, mint nekem.
- Igazad van.
- Szóval mit akarsz?
- Tudok a tőrödről, amivel vámpírokat öltél. Én is készítettem egyet.
- Nem értem. Miért?
- Emlékszel mikor találkoztunk először? - teszi fel a kérdést, mire emlékek özönlik el a gondolataimat. Erőfeszítéseket kell tennem, hogy uralni tudjam az arcom és visszatartani a könnyeimet, de a bosszúvágy eszeveszett erővel ütötte fel fejét a szívemben. Éreztem, ahogy a körmeim olyan erővel vájnak a tenyerembe, hogy a körmeim élét vér festi be.
- Igen, nagyon jól emlékszem. - szűröm a fogaim között. - 4 voltam.
- Mély benyomást tettem igaz? - nevet fel gúnyosan, mire én közvetlen elé lépek torkára szorítom a forrón vibráló tört. De aztán rájövök, hogy ő nem csak Alexandrosz, de a fiam is, így messzire hajítom a tört, mielőtt kárt tennék benne és hátrébb lépek.
- Mire való az a tőr? - szűröm a fogaim között.
- Csak négy éves voltál, egy törékeny kislány, de nálad bátrabb emberrel nem találkoztam se azelőtt, se azután. Ott álltam előtted vérben ázva és ott voltak a holtestek, te pedig csak annyit mondtál, hogy bosszút állsz rajtam, ha nem öllek meg. Csodáltalak ezért, és akkor bizonyosodtam meg róla, hogy a próféciák tényleg rólad szóltak. Gyerek voltál, de nem féltél a haláltól, sem a gonosztól. Már akkor sejtettem, hogy nem tudlak majd olyan könnyen leigázni, mint eleinte terveztem, ezért kerestem egy erős boszorkát, aki készített egy tört, ami képes elszívni az erődet és átadni nekem. Csak egy bökkenő van benne, ugyanis az kell hozzá, hogy önszántadból add át nekem. - ismertem a kérésének súlyát és következményeit, mégsem gondolkodtam a válaszon egy percig sem, hiszen a fiamról van szó.
- Szóval a hatalmam akarod? Rendben, megkaphatod, de nem itt, nem Volterraban. És kérek két hetet, hogy elintézzek még pár dolgot.
- Ennyit igazán megadhatok neked. De a fiad testét addig is a hatalmam alatt tartom.
- Sejtettem. - vonok vállat nem törődöm stílusban, mire ő elindul az ajtó felé, lassan, komótosan. - Ha a fiamnak baja esik, akkor felnyújtom az egész királyságotokat téged pedig addig kínozlak, amíg nem könyörögsz a halálodért, sőt még azon is túl.
- Ne feledd, Mary, én születésed óta figyellek, jobban ismerlek, mint bármelyik vámpír ebben a nyamvadt kastélyban vagy a Birodalmadban.
- A múlt a lényem része, nem feledkezem meg róla, még akkor sem, amikor kínzóan emészt.
- Grönland megfelelő hely számodra? - kérdezi.
- Igen. De nem mehetsz egyedül.
- Gondoltam.
- Jane, Alec, elmentek velük?
- Természetesen Bella. - bólintanak, és kikísérik Alexandroszt. Mély levegőt veszek, és a többiek kérdéssel teli arcára pillantok.
- Ne most, csak ne most faggassatok. - sóhajtok fáradtan és se szó se beszéd visszavonulok a szobábmba, hogy végre magamban lehessek.