73.Fejezet – My past and my future are my present

Sziasztok!
Rettenetesen sajnálom, de eléggé felgyorsult az életem az iskola kezdetével, bár már kezdek újra beleszokni. De mégis csak végzős évem ,ezért próbálok több időt tölteni a tanulással (idáig nem igen jött össze xD) Gondoltam, hogy lesznek csúszások, de ennyire én sem számítottam. Nem ígérem, hogy most már rendszerezem magam, de próbálkozom :)
Eléggé bonyolult fejezet lett, a vámpír történeten túlmutató fantasy-s oldallal és elég szomorú, jelenetekkel is.
Szerintem egész jól passzol a fejezethez a Linkin Parktól a Blackbirds c. szám.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

Néha eszembe jut a sötét múltam, felelevenítem az emlékeket, amikről azt kívánom, bár ne lennének. Néha azon gondolkodom, hogy elmegyek és soha nem nézek vissza.
/Linking Park – Easier to run/

Alexandrosz leleplezése óta eltelt két nap úgy szállt el, mintha nem is lett volna, talán azért, mert arra a két napra bezárkóztam a szobámba és szinte senkivel sem beszéltem, csak leveleket írtam. De jól tudtam, hogy nem zárkózhatok be végig, a menekülés nem vezet sehova. Így miután mindent megírtam, amit akartam összeszedtem magam és partiképessé varázsoltam a kinézetem is, már amennyire erre képes voltam. Azt hiszem még a testőreim is megdöbbentek, hogy ki tettem a lábam a szobámból.
- Bella, rendben vagy? - kérdezi Felix.
- Igen. Minden oké. Dimitrij, szólnál a Culleneknek és Aroéknak, hogy akinek kérdése van, az menjen a trónterembe?
- Azonnal körbejárok.
- Köszönöm. - pillantok rá és a többiekkel elindulunk a trónterem felé. Bár emberi mivoltom miatt ez hosszabb ideig tartott, mint azt megszoktam, de Felixékkel képtelenség unatkozni, végig viccelődtek és úgy tettek, mintha Tony itthon lenne és Alexandrosz sosem jött volna ide. Megfeledkeztek a problémáról, bár ez nekem nem ment, de mégis sokkal jobban éreztem magam a társaságukban, nem gondolva a jövőre, csak a jelenre. Mikor beléptem a terembe, rögtön szembesültem vele, hogy a múltam most utolér. Próbáltam jó képet vágni, ami a hosszú évszázadok gyakorlatának köszönhetően kitűnően ment.
- Sziasztok! - mosolygom nyugodtan. - Szeretnék bocsánatot kérni, amiért az elmúlt két napban elzárkóztam előletek, de fel kellett készülnöm arra, hogy beszéljek azokról a dolgokról, amikről eddig csak apa és Aro tudott. Tudnotok kell, arról, hogy Alexandrosz vagy ahogy most nevezi magát Zenko, miért teszi azt, amit.
- Erre várunk már egy ideje Bella. - mosolygott barátságosan Carlisle.
- Úgy gondolom először az emberkorom történetét kell megismernetek...
- Izgatottan várjuk. - mondja várakozóan Carlisle.
- Mikor Esme mesélt a múltjáról, azt mondta, hogy meg akart halni, mert elvesztette a babáját, hát én is meg akartam halni, de aztán rájöttem valamire. Valamire, ami a mai napig életben tart, és ez az, hogy nem akartam gyönge lenni, bár élni sem akartam, de nem akartam feladni. És soha nem is fogom. A nehéz utat választottam és már örökké ezen maradok. Elhatároztam, hogy soha senki nem fog gyöngének látni, soha senki nem fog sírni látni. Megígértem magamnak, hogy erős leszek még akkor is, ha nehéz, még akkor is, ha belül darabokra hullok, de ez már ne számít, hisz senki nem látja, senki nem érzi és senki nem tudja, hogy milyen az, ha a szíved darabjai szilánkokban állva szakítanak szét belülről. Bár ezek a gondolatok jóval azután bontakoztak ki bennem, miután Alexandrosz először meglátogatott …
- Azt mondta 4 éves voltál. - néz rám kislányom.
- Igen, négy éves voltam, még gyerek. A szüleimmel éltünk együtt jó körülmények között. Életem első négy éve volt az idill és a harmónia időszaka. Aztán megtörtént a legszörnyűbb dolog. Nem tudtam mi zajlik pontosan körülöttem, csak tettem, amit anya mondott, elbújtatott egy szekrénybe, mikor megjelent egy furcsa férfi, vöröslő szemmel, Alexandrosz volt az. A szekrény ajtó nem zárult rendesen, volt rajta egy rés, amin kiláttam. Végignéztem, ahogy megölte őket, hallottam, a fájdalmas kiáltásaikat, láttam, a vérüket az egész fogadóhelyiségben. A fehér falakat és oszlopokat vörös kéznyomok borították. Aztán véres ajkaival mosolyogva jött a szekrény felé. Talán sokkot kaptam, vagy csak túlságosan fiatal voltam. Már nem tudom, de nem féltem tőle, mert biztos voltam benne, hogy engem is megöl. De mégsem tette, nem értettem miért nem. Hiszen nem tudtam volna ártani neki. Csak annyit mondott, hogy pár év múlva visszatér értem. Majd kámforként eltűnt. Akkor pecsételődött meg a sorsom, de nem tudtam mit tenni, csak zokogtam a szüleim holttestére borulva, a nagyszüleim találtak rám. Ők intéztek mindent, ők, akik sosem szerettek senkit és semmit a vagyonukon kívül. Miután a szüleimet eltemették, úgy gondolták túl drága lenne számukra eltartani egy gyereket, ezért kitettek otthonról, Aphrodité nővéreinek templomába vittek. Két évig nevelkedtem ott a többi árva lánnyal, de nem tudtam beilleszkedni közéjük, mert más voltam. Tudtam, hogy hamarosan vissza fog térni és fel akartam rá készülni, magamtól tanultam fegyverforgatást és védekezést, majd elhagytam a templomot, hogy másik istennő szentélyéhez csatlakozzam. Az Éjistennő, Nüx lányaihoz mentem, akik nem akartak eleinte befogadni, mivel túl fiatal voltam, de egy vadászaton megmutattam nekik, hogy bár alig voltam hat éves, mégis jó vadász vagyok, ezért befogadtak maguk közé. Harcosnak neveltek. De a nővéreim sem hitték el a mesét, amit előadtam nekik Alexandroszról, egyetlen nővérem volt, aki hitt nekem és mesélt a vámpírokról. Tőle tudtam meg mindent és ő hozott össze azzal a boszorkánnyal, aki készítette nekem ezt a tőrt. - veszem elő a szépen kidolgozott nyelű éles tört, ami furcsa forróságot árasztott magából. - Megtanítottak vadászni és egy következő háborútól tartva megtanultunk ölni. Aztán 14 éves koromban, egy vadászat alatt vámpírba botlottunk a nővéreimmel. Akkor értették meg, hogy tényleg igazat beszéltem nekik, mikor hozzájuk kerültem. Az egyiküket megölte, kettőt megharapott, mielőtt megöltem. Majd saját kezűleg öltem meg az átváltozóban lévő nővéreimet. Ketten látták, ahogy lelkiismeret-furdalás nélkül, érzelemmentesen öltem meg azokat, akikkel majdnem 10 évig együtt éltem. 14 voltam, mikor megszületett egy új énem. Egy személyiség, ami hosszú évszázadokon keresztül vámpírvadászként volt híres. De persze valahogy át kellett változnom. Gondolom azt hiszitek, az egyik vámpírvadászatom során rosszul sültek el a dolgok. De nem így volt. Ugyan két évvel később a föld lánya átadta nekem az erejét, de mikor a nagyszüleim ajánlatot kaptak rám, hirtelen elvittek a nővéreimtől, hogy hasznot húzzanak belőlem. Eladtak annak, aki a legtöbbet ajánlotta, Alexandrosznak. Még mindig undorodom a nagyszüleim kapzsisága miatt, de nem tehettem semmit, abban az időben nem kérdőjelezhettem meg a családom döntését, főleg nem a nagyszüleimét. De jól tudtam, hogy nem ölhetem meg, mert akkor mindenki tudná, hogy én voltam. Ekkorra már elsajátítottam azt a képességem, hogy irányítsam az érzéseimet. Eljátszottam a jó menyasszonyt, a szófogadó lányt, pedig ahányszor ránéztem csak a szüleim vérbe fagyott testét láttam. De nem tettem semmit sem, sőt kifejezetten örültem, mikor egy héttel az esküvőnk előtt megharapott. Utáltam a vámpírokat, nem kétséges, de Alexandroszt mindennél jobban utáltam, márpedig nagyon jól tudtam, hogy az átváltozásom után jóval erősebb leszek és nagy valószínűséggel elköltözünk onnan, egy olyan helyre, ahol már senki sem engem gyanúsított volna a haláláért. De nem úgy alakult, ahogy gondolták, az átváltozásom tovább tartott és aztán jött a Volturi és átváltoztam.
- De miért nem jöttél rá, korábban, hogy Zenko Alexandrosz?
- Hajime, Zenko egyik kedvence, ő változtatta át, még jóval előttem. Akkor is ismertem, mikor el akart venni. Juan, régebben a Naruchoknál volt, ő tudatta velem, hogy Hajime képessége olyasmi, mint Chelsea-é, képes elfelejtetni arcokat, képeket, de érzéseket nem. Ezért nem emlékeztem Alexandrosz arcára, de mindvégig tisztában voltam azzal, hogy mit tett velem. Egyetlen pillanatra sem felejtettem el. Miután átváltoztam, semmi más nem éltetett, csak a bosszúvágy. Az életem egyszerű volt, nem voltak kötelességeim, nem kellett felelősséget vállalnom, csak annyiban korlátoztak, hogy Volturit ne öljek. Én voltam a leghíresebb, sőt talán az egyetlen vámpírvadász. Hosszú évszázadokat töltöttem azzal, hogy vámpírokat öltem és kínoztam, hogy megtaláljam Alexandroszt, majd csak úgy hobbiból, szórakozásból. Aztán jött Carlisle, aki soha életében nem tudott vámpírként viselkedni. Akkoriban alábbhagytam a gyilkolással, egy ideig. De nem változtam meg. Ugyanolyan vagyok, mint régen voltam.
- Zanko Maria-nak szólított. - szólalt meg Eleazar.
- Igen, mert a vámpírvadász időszakomban felvettem a Maria nevet, csak a Volturi ismert Isabellaként. Mikor huzamosabb ideig ideköltöztem Carlisle miatt, azóta Maria háttérbe szorult.
- Maria kezén furcsa jelek voltak, a tiéden nincsenek.
- Ilyenek? - kérdezem a föld lányainak energiáját előhívva magamból, de csak minimális mértékben, így a furcsa kacskaringós jelek és vonalak csak a kézfejemre terjedtek ki.
- Mit jelentenek? - faggatózik tovább Eleazar.
- Nem tudjuk, Aroék és én is több holtnyelvvel próbáltuk összevetni a jeleket, de nem találtunk hasonlóra példát.
- Mi lesz ha átadod az erődet Zenkonak? - kérdezi lányom, erőltetett nyugalommal hangjában. Jelentőségteljesen pillantottam Arora.
- Nem tudom. - válaszoltam végül lányomnak a legkézenfekvőbb hazugságot. - Épp ezért fel kell készülnöd mindenre.
- Ezt hogy érted? - kérdezi, kizökkenve lányom.
- Előfordulhat, hogy Alexandrosz nem fogja tudni uralni az erőt és az erő kiszakad belőle. Előfordulhat, hogy az erő visszatér az én testembe, de az is lehet, hogy te kapod meg. Mert az erő anyáról lányra száll, fel kell készülnöd, hogy neked kell majd uralni vagy legalábbis elzárni magadban.
- Gondolom nem lesz egyszerű.
- Nem. Sajnos egyáltalán nem.
- Hogy kell?
- Meg kell tanulnod uralni az érzéseidet vagy meg kell tanulnod elzárkózni az erő elől. Ne aggódj, segíteni fogok, ezért kértem tőle időt.
- Sikerülni fog egy hét alatt?
- Ha nem, akkor ki tudod te is tapasztalni majd, nekem sem segített senki sem. De nem akarom, hogy felkészületlenül érjen ez az eshetőség. Akkor kezdjük, amikor azt mondod, Kicsim. - nyugtattam meg, majd mindenki próbált megbirkózni a múltammal, míg én a jövő miatt aggódtam.