76.Fejezet – We help eachother

Sziasztok!
Az előző bejegyzés után, már inkább nem magyarázkodom, csak belevágok.
Még a fejezet előtt ajánlom nektek: Hollywood Undeadtől a Lion c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

A világ is mocskos, én is mocskos vagyok, és remény sincs arra, hogy bármelyik valaha is megtisztuljon.
Clive Barker

 

Miután visszatértünk Volterraba, csak nagy vonalakban beszéltünk a történtekről, mert egyikünk sem akarta világgá kürtölni, hogy már megint meghaltam, azt hiszem ez így van jól. Én sem szívesen beszélek róla. Volterra légköre újra a nyugodt mindennapokat tükrözte. Bár a katonák kiképzése tovább folytatódott, de nem olyan nagy iramban, mint eddig. Mindenki máshoz hasonlóan én is úgy döntöttem, hogy csak élvezem a mindennapjaimat, egyenlőre emberként. Bár már nem maradok sokáig ember, csak még egy kicsit élvezem az ételek különböző ízeit, az alvás örömét és nyugalmát. De most sokkal szabadabb voltam és boldogabb mint valaha – leszámítva a gyerekeim születését. Mivel az elmúlt zűrzavaros időben eléggé elhanyagoltam Alice-t és Rose-t, ezért azt az időt most próbálom bepótolni. Volt hogy Nessie-vel és néhány Voltuirval kiegészülve csajos napot tartottunk, vagy csak egyszerűen leültünk és beszéltünk és beszéltünk olyan dolgokról, amiknek igazából nincs is jelentősége. Sőőt még a vásárlásba is belementem, bár elég sokat kellett győzködniük. Viszont az Edwarddal való kapcsolatomon nem változott semmi, azt hiszem nem is akartam, hogy változzon. Magam sem tudom, hogy azok a mély sebek beforrtak-e már a szívemen, amiket Edward hagyott hátra maga után, de azt nagyon is jól tudtam, hogy ő mindent megtesz azért, hogy a sebeim végleg begyógyuljanak. Így tökéletesen jól megvoltunk, senki sem zaklatott minket, mert a kapcsolatunk hétpecsétes titok volt, csak a közvetlen testőrségem és Aro tudott róla. Miközben Tanya próbált úgy tenni, mintha nem is létezne, ami egy kicsit zavart, tartottam tőle, hogy készül valamire. De az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen paranoiás. A mai nap csodásan indult, mint mostanában a legtöbb reggel. A nap gyönyörűen sütött be a szobámba, ezernyi gyémántot varázsolva Edward bőrére, ami szinte már vakító volt, de olyan gyönyörű, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
- Szép jó reggelt Szépségem. - mosolygott rám azzal az észveszejtő féloldalas mosolyával.
- Neked is. - mosolyogtam rá és egy óvatos csókot nyomtam ajkaira, mielőtt még kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.
- Mi a mai program? - kérdezte érdeklődve.
- Alice, Rose és Jane megpróbálnak ruhákba fojtani minket Nessie-vel. - sóhajtottam fel.
- Vásároltok, megint?
- Igen. Már megint, lassan már a gardróbomba se fér el semmi, pedig az nagy szó. - csóváltam a fejem. Még szívesen ellustultam volna, Edward mellett, ha nem kopogtatnak az ajtón. A takarót magamra húzom, mielőtt még bárki is bejönne, de az ajtó nem nyílik, csak Heidi hangját hallom az ajtóból.
- Bella, kapd össze magad, vendég érkezett, aki téged keres.
- Sietek. - szóltam ki halkan, kicsit morgolódva, amin Edward nagyot nevetett. - Egyáltalán nem vicces. - mondtam, kimászva az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt, amikor hirtelen megszédültem, vagyis azt hiszem a vércukorszintem eshetett le, de Edward úgy kapott utánam, mintha csak erre várt volna, pedig ez csak a megszokott vámpír reflexe.
- Bella? Minden rendben? - néz rám aggódva.
- Igen, semmi baj, ne aggódj. - mosolyogtam rá és egy puszival háláltam meg a segítséget, de nem hagytam hogy eltántorítson eredeti célomtól a hatalmas aggódó szemeivel. - Tényleg minden oké, csak a vércukor szintem esett le, semmi bajom, csak éhes vagyok. - mosolyogtam és gyorsan rendbe szedtem magam a fürdőben, ami nem lehetett több 15 percnél, de mire végeztem Edward az ágyon ült, felöltözve, mellette egy hatalmas tálca reggeli, amit azt hiszem 4 ember is megirigyelne. Tudtam, hogy várnak rám, de nem izgattam magam, gondolva, hogy aki eddig tudott várni, az még tud várni 5 perccel tovább is, így befészkeltem magam Edward karjaiba és elkezdtem reggelizni, vagyis ettem, ami a kezem ügyébe került.
- Azt hiszem jobban kéne figyelnem, hogy eleget egyél. - jegyezte meg inkább magának, mint nekem.
- Ugyan, ez nem a te dolgod, én eszek össze vissza. - csóváltam a fejem. És döbbenten néztem a tálcára, amin alig maradt néhány morzsa. - Most sajnos muszáj mennem.
- 2 perc múlva találkozunk a trónteremben. - mosolygott rám. - Ohh és ha visszatértetek a bevásárló körútról, akkor elmehetnénk vacsizni valahova a városba, feltéve, hogy még lesz bármihez is erőd.
- Ez főleg a húgaidon múlik. De ha ma nem megyünk, akkor elmehetünk holnap is.
- Akkor legyen holnap, ma este pihenned kell.
- De azért átjössz, ugye? - néztem rá könyörgő szemekkel, mert az elmúlt időben már annyira hozzászoktam a jelenlétéhez.
- Még szép. - mosolygott utoljára rám, mielőtt kiléptünk volna a szobámból, majd ő előre suhant, míg én a testőreimmel szépen komótosan haladtam a trónterem felé. Most hogy Edward nem volt a közelemben tudtam gondolkodni a vendég kilétén.
- Ki jött? - nézem Heidire.
- Nem tudom, még sosem láttam itt. A királyok kifejezéséből kiindulva ők sem tudják ki az, persze Aro megbizonyosodott a kilétéről, mielőtt téged is hivatott volna. - válaszolta készségesen.
- Engem is? Kit még? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Carlisle-t is hívatták.
- Carlisle-t? - néztem rá döbbenten.
- Igen, őt. - von vállat lazán Heidi, nekem pedig azon pörög az agyam ki a csuda lehet az.
- Örülök, hogy megbocsájtottál neki. Nagyon jó hatással van rád a közelsége, teljesen ki vagy virulva. - szakítja meg a gondolat menetemet Heidi, így kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy miről is beszél.
- Ennyire látszik? - kérdezem mosolyogva.
- Csak egy kicsit. - nevetett Heidi, és akarva akaratlanul én is elnevettem magam.
- Igazad lehet. - kacsintottam rá, mielőtt beléptünk volna a trónterembe. Meg se lepődtem, hogy a trónteremben már ott volt az egész Cullen-Denali család, a királyok és persze a gyerekeim, de vendégen akadt meg a tekintetem. Néger bőrén betegesnek látszott a vámpíri sápadtsága, de a vörösen izzó szemei mégis valahogy elvették a sápadtságának a jelentőségét, míg fekete tüskésre vágott haja szanaszét állt. - Jó reggelt! - köszöntem mindenkinek teljes pókerarcomat magamra öltve, és Rodney-t néztem.
- Nocsak, Mrs. Cullen, hát sikerült felébrednie.
- Gondolom értelmetlen lenne kérnem, hogy hívj Bellanak.
- Régimódi vagyok, mint azt jól tudod.
- Minek köszönhetjük a látogatásod?
- A segítségeteket kérném.
- Akkor adj egy okot, miért segítsünk? - kérdeztem gunyorosan, mire ő elém suhant, persze gyenge emberi szemeimmel nem tudtam kivenni a mozdulatsort, de azt láttam, ahogy Dimitrij és Felix lefogják őt, míg Heidi védekező állásba áll előttem.
- Engedjétek el. - szóltam, a fiúkra, de meg sem mozdultak, bár Heidi kiegyenesedett és mellém állt.
- Bocs Bella, tudod, hogy most nem engedelmeskedhetünk. - néz rám ártatlan szemekkel Felix.
- Aro! - morgom nem túl kedélyesen.
- Jól van, engedjétek el. - sóhajt fel Aro lemondóan.
- Mindjárt jobb. - mosolygok negédesen Arora, majd Rodney-ra nézek, várva a válaszát.
- Emlékeztetnélek, hogy annak idején én is segítettem nektek Carlisle-al.
- Igen és ha jól emlékszem Carlisle és én segítettünk megvédeni a vadász területed cserében a segítségedért, szóval nem tartozunk neked semmivel.
- Engem igazán érdekelne, hogy mégis mikor segített nektek, úgy, hogy mi nem is tudtunk a létezéséről. - Aro sokat sejtetően néz Carlisle-ra majd rám és megint rá.
- Nagyon jól tudod, drága barátom. Nincs szükség magyarázatra. - válaszolt helyettem Carlisle, Esme-t átkarolva.
- Ez esetben igen bátor tett volt, ide jönnöd. Nem félsz, hogy esetleg kivégzünk, amiért elárultad a Volturit? - néz Rodney-ra Aro.
- Ti legalább hamar végeztek velem.
- De még mindig nem mondtál egyetlen okot sem, amiért segítenünk kellene. - vonom újra a figyelmét magamra.
- Nagyon kevesen tudnak a létezésedről, bár páran ismerik a legendádat. De senki sem tudja ki vagy te igazán. Talán itt-ott elhinthetnék egy-két információt rólad. És Talán a régi kapcsolatotokról Carlisle-al.
- A házasságunk nyílt titok, Rodney. - szólalt meg Carlisle.
- A halottak nem beszélnek, ezzel csak több okot adsz, hogy megöljünk. - mondtam én is, Carlisle-al szinkronban.
- Nem értem, hogy mehetettek szét, hiszen olyan jó párost alkottatok, valóságosan kiegészítettétek egymást, mindenféle szempontból. - mosolygott sokat sejtetően.
- Még szerencse, hogy ez nem tartozik rád. - mondtam gúnyosan. - Szeretnél még valamit mondani, mielőtt meghalsz?
- Szóval nem segítesz?
- Nehezen viselem, ha zsarolni próbálnak, rettenetes taktika volt a részedről.
- Ha nem zsaroltalak volna meg, akkor nem segítettél volna.
- Talán, segítettem volna, talán nem, de hagytalak volna távozni. - válaszolom, mire ő közelebb lép, és bár a testőreim nem tesznek semmit, csak feszülten figyelik, hogy mire készül. Lassan lépett elém, a kezét is olyan lassan emelte fel, hogy ne tűnjön fenyegetőnek. Nem féltem, mert jól tudtam, hogy Heidi, Felix és Dimitrij még azelőtt megölik, hogy komolyabb kárt tehetne bennem.
- Mindig csodáltam Carlisle-t, azért a fene nagy önuralma miatt, már ha a vérről volt szó. - mondja elgondolkodó hangon, miközben mutató ujját végig simítja arcom, majd a nyakamon is, míg meg nem áll a nyaki ütőerem felett.- Egyszer szerettem egy nőt, a vére mámorító volt, szinte énekelt nekem. Csodálatos teremtés volt, át akartam változtatni, de egyszerűen nem tudtam leállni, amint a vére a nyelvemet érte, én elvesztettem a fejem, és meghalt. - meséli halkan.
- Nem segítségért jöttél, igaz? - nézek szomorúsággal teli vöröslő szemeibe, mire ő nemlegesen ingatja a fejét. Ujjai lágyan széttárulnak a vállamon, kezének hűvös érintése átszivárog a pólómon, aztán olyasmi történik, amire nem számítottam, a keze hirtelen lángra lobban a vállamon. Egy pillanatra döbbenten nézek rá, ahogy fájdalmasan ordítozva fogja ép kezével a másikat. Döbbenetem egy pillanat alatt sikerült legyőznöm és felölteni pókerarcomat. Nem tudtam mi váltotta ki belőlem ezt a reakciót, hiszen se nem féltem, se nem aggódtam, nem ért semmilyen intenzívebb érzés, ami miatt beindult a védekező reakcióm. Így beletelt egy kis időbe, mire sikerült elcsitítanom a tüzet. - Öljétek meg. - parancsoltam nyugodtan, Felix és Dimitrij pedig két pillanat alatt már szét is tépte a testét. - Milyen vidáman kezdődik ez a nap is. - mondom szarkasztikusan.- Még mindig szeretnétek vásárolni? - nézek Alice-ékre egy pöpp reménnyel.
- Még szép, hogy! - vágják rá mindketten, elvéve az utolsó reményemet is.
- Rendben. - sóhajtok fel kicsit lemondóan. - Mikor akartok indulni?
- 10 perc múlva találkozunk a kocsiknál. - válaszol Alice és már suhan is ki a trónteremből, nyomában Rose-zal, míg mi, a lányommal csak egy lemondó pillantást váltunk.
- Isa, ha hazaértetek, akkor szólj, beszédem van veled. - szól komoly nézéssel Aro.
- Sejtettem, de apával is szeretnék beszélni.
- Üzenj valakivel, ha hazaértetek. - mosolyog rám apa belsőségesen.
- Úgy lesz. - válaszolom halkan, majd lemegyek az autókhoz, hogy szembe nézzek a vásármániásokkal és a ruhákkal.