46. Fejezet - Brotherhood

Sziasztok!
Ééés nem csúsztam, ez is valami! :D
A fejezethez nem igazán tudok mit hozzáfűzni. Juan, Testvériség, Aro …
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá Drake-től a Trust issues c. számot. ( inkább Aro szempontjából illik ehhez … és csak nyomokban ...)
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

Megmentettük egymás életét; ez olyan kapocs, ami mindig köztünk marad. A barátság elhalványulhat, de ott van az a kötelezettség, az a rettegésből, vérből és közösen átélt erőszakból kovácsolt tudat, ami sohasem tűnik el igazán.
Laurell Kaye Hamilton – Bűnös vágyak

 

- Én is örülök neked Juan. - mosolygok rá vidáman és megölelem.
- Azonnal szeretnél terepszemlét tartani? - kérdezi diplomatikusan de a mosoly ott virít az ajkain.
- Először is hol van Pierre?
- Már kezdtem azt hinni, hogy rólam megfeledkeztél. - bukkan fel a tömegből a másik jómadár.
- Ugyan már! Vámpír vagyok. - kopogtatom meg a fejemet nevetve, aztán őt is megölelem. Mindig fontosak voltak nekem.Valószínűleg ez az a kötődés, ami akkor jött létre köztünk, amikor átváltoztattam őket.
- Hé, engem elfelejtettél bemutatni! - mondja némi éllel hangjában Aro.
- Téged nem kell bemutatni, Aro. - mondja leplezetlen undorral Juan.
- Ugyan fiam, nem kell itt játszani a nagyfiút! - nyújtja felé kezét Aro. Juan úgy méregeti Aro jobbját, mint valami mérges kígyót. Majd rám néz, mire én bólintok.
- Rendben. - fogadja el Aro jobbját mélyről jövő sóhaj kíséretében a Testvériség vezetője. - Ha csak egyetlen alkalmunk lesz, kinyírunk. - vigyorog rá barátságtalanul.
- Igen, sejtem. - viszonozza a gesztus a Volturi főkirálya.
- Na jól van fiúk, ha ezt letárgyaltátok, akkor most már kíváncsi lennék, hogy hogyan sikerült ennyi tagra szert tennetek. - nézek inkább Pierre, aki eléggé nyugodtan áll, meg sem lepődve Aro jelenlétén. Mindig is ő volt a nyugodtabb közülük.
- Nos az elmúlt időszakban sokan csatlakoztak hozzánk a Narucho és az Alvar királyságok extagjai közül. Természetesen mindegyiküket eléggé szemmel tartjuk, épp ezért nekik egy másik, kisebb hadiszállást alakítottunk ki, egyenlőre a biztonság kedvéért. Az itteni tagok száma közel kétszázra rúg. A földalatti szinteket bővítettük, jelenleg tizenegy emelettel rendelkezünk az egész erdőség alatt. Több mint ötven edzőtermet alakítottunk ki, különleges ötvözettel, beburkolt falakkal, hogy az esetleges küzdelmek okozta rombolást a minimálisra csökkentsük. Pár vámpír különleges fegyvereken kísérletezik … hogy őszinte legyek én nem látok bennük semmilyen esélyt, de ők ezzel töltik ki a szabad idejüket. - meséli Pierre, míg elkezdünk a folyosókon sétálgatni.
- Nem hiába, az én teremtettelek titeket. - nevetek.
- Naaa. Ma cherie, azért m is kellettünk hozzá. - durcáskodik Juan.
- Jó, Juan. De lássuk be, ez okos megoldás. Nem hinném, hogy valaha is képesek lesznek fegyvert alkotni, de legalább azt teszik, amit szeretnek és ez mindenképpen a Testvériséghez köti őket. Úgy gondolom ez egy remek ötlet volt.
- Ezenkívül több tag lassan de biztosan kezd átszokni az állati vérre. De sokan megmaradnak az emberi vérnél. A statisztikák szerint nagyon minimális részük tér át a vega életmódra. - meséli Pierre.
- Érthető … És mit tudtok a Naruchokról?
- A Narucho projektet én vezetem. - mondja Pierre. - Egyenlőre nincsen semmi érdekes. A két király a megszokottak szerint uralkodik. Nem áll szándékukban békét kötni senkivel. És egyenlőre háborúra utaló jelek sincsenek. Ha bármi történik természetesen azonnal értesítünk. - mosolyog Pierre.
- Szóval felcseréltétek a dolgokat? Úgy értem eddig Juan te szoktál az Alvaroknál lenni és most mégis Charlotte van ott, míg ő szokott a Naruchoknál lenni. Mondjátok csak, ezeknek a szerepcseréknek van mármi jelentőségük? - nézek rájuk sandán. Nem hiszem, hogy csak úgy viccből posztokat cserélgetnék maguk közt.
- Nos, volt egy apró összetűzésem Daviddel. - mondja lazán Juan.
- Milyen összetűzés? És én miért nem tudok róla? - kérdezem némi aggodalmas éllel a hangomban.
- Mert nem volt semmi komoly, csak kicsit szórakoztunk … - mosolyodik el rossz fiúsan. - És ez nem tetszett a drága királynak. - mondja undorodva.
- Oh. Na látod ez érthető. De attól még szólhattál volna!
- Ugyan már! Nem volt semmi sem! Ezért végül Charlotte ment oda, én pedig úgy döntöttünk, jobb, ha a főhadiszálláson maradok, és kevésbé leszek szem előtt.
- Nos igen, ebben van ráció... - csóválom a fejem kissé rosszallóan. - Na de ha már az Alvarokról beszélünk … Királynő lettem. Vagyis már egy ideje az vagyok, csak nem koronáztak meg. Hosszú történet. - csóválom a fejem sóhajtva. - De Charlotte mindent tud. Kineveztem egy helyettest és azt akarom, hogy biztonságban legyen. Charlotte elintézte, hogy a királyságterületén lévő tagok figyeljenek rá. És ha Dave megpróbálná kiiktatni a képből, akkor azonnal szóljatok nekem.
- Persze, úgy lesz Bella. - mosolyog Pierre.
- De nem tudhat a szervezetről. Nem akarom, hogy belefolyjon a dolgokba. Nem bízom benne, csupán ő a tökéletes fegyver a drága Dave ellen. - mondom gonoszul, Aro teljesen beolvad közénk, szinte már kezdtem róla megfeledkezni. Meglepő dolog. Arot nem úgy ismerem, mint aki képes csak így a háttérbe vonulni és csendes nézőként figyelni a dolgokat. De azt el kell ismernem, hogy sejtem mennyire meglepődött. A legtöbb vámpír nem gondolná, hogy mennyi vámpírtársuk utálja a vámpírok létezését. De az is megdöbbentette, hogy milyen felszerelt földalatti várost hoztak létre. És milyen rendszeresen és együttes erővel tartják össze a csapatokat. Mindenkinek adva lehetőséget a választásra és némi önállóságra. Igazából rettentően büszke vagyok rájuk, hogy ilyen jól elsajátították ezt. Hogy ilyen jól képesek irányítani a dolgokat. Le a kalappal előttük. Pierre-rel tovább beszélgetünk a Testvériségről, a Birodalomról és a két külső királyságról. Amolyan megszokott traccsparti köztünk. Első a munka alapon … Aro csendesen ballag mellettem, míg Juan is valamilyen okból kifolyólag követi a példáját. Közben a téma egyre szabadabb lett és áttértünk a mindennapok témájára. Önfeledten beszélgettünk, amikor Juan megszólalt.
- Bella, tudom, hogy nem szeretsz beszélni az ütőkártyáidról, és tényleg nem akarok faggatózni, de mi a francért Prudence az ütőkártyád? - kissé meglepődtem, nem hittem volna, hogy ezen fog fennakadni …
- Olyasmiknek volt a szemtanúja, amik tönkreteszik Dave-t. Ez így elég magyarázat? - nézek rá döbbenten. - De miért érdekel?
- Csak mert volt pár légyottunk … amíg az Alvaroknál voltam … Gondoltam jó tudni, hogy miket tud Dave-ről és hogy mért védjük meg …
- Ohh, Juan, drágám, megmertem volna esküdni, hogy kavartatok. Na jó, erre nem, de arra igen, hogy nagy eséllyel ezalatt az idő alatt az Alvaroknál lévő nők felén legalább túl vagy. - nevetek, mire ő egy szívdöglesztő mosolyt virít rám.
- Na szép, mondhatom. - nevet fel végül ő is.
- Ugyan tesó, ne is ellenkezz, mi tökéletesen ismerünk. - kacsint rá Pierre.
- Ezt úgy mondod, mintha te nem ilyen lennél. - gúnyolódik vele Juan. És ekkor robban ki köztük a megszokott móka, a testvér összetűzés … ugyan vér szerint közük nincs egymáshoz, csak annyi, hogy mindkettejüket én változtattam át. De annak ellenére, hogy Juan főleg spanyol ősökkel rendelkezett és Pierre franciákkal annyira hasonlítanak egymásra mintha tényleg rokonok lennének. Az a megszokott temperamentum … nos egyiküknek sincs hiánya belőle. Aroval csak mosolyogva figyeltük őket … Szülőkként az ilyen veszekedésekből nekünk mindig kijutott.
- Nos fiúk, akkor inkább hagyjuk, hogy ezt megbeszéljétek, mi pedig indulunk vissza. A gyerekeimnek megígértem, hogy holnapra otthon leszünk. - sóhajtok fel.
- Ajj. Máskor gyere kicsit hosszabb időre, ma cherie. És lehetőleg egyedül. - néz szúrós szemmel Arora, aki gúnyosan vigyorog vissza rá.
- Ígérem valamikor a közeljövőben meglátogatlak titeket. - ölelem meg őket búcsúzóan. - És ha bármi van azonnal szóljatok és segítek! - mondom komolyan.
- Igen anyuci. - nevetnek , míg felkísérnek a felső szintre, de a kunyhóból már nem jönnek ki. Aroval vámpírsebességben rohanunk a repülőhöz, aminek azonnal beindul a rotorja, ahogy felszállunk rá. És rögtön indulunk. Aro tovább tartja a némaságát.
- Nagyon sokkoló volt, ugye? - kérdezem némi együttérzést erőltetve a hangomba.
- Igen, eléggé. Sosem hittem volna, hogy ennyien lázadnak ellenünk. - sóhajt fel.
- Alapból a vámpír lét ellen lázadnak, ezt meg kell értened. - mondom lágyan, vigasztalóan.
- Az majdnem ugyanaz.
- Aro, te kértél, hogy bízzak benned, akkor te is tedd ugyanazt! Látod, hogy eddig sem támadtak rátok és nem is fognak. Csak bízz bennem. - súgom, mire ő bólint.
- Tudod másnak nem hinném el, hogy képes erre. Rajtad kívül senkinek nem hinném el, hogy képes lenne őket megbékíteni legalább nagyjából velünk … De bízom benned Isa. - hangja selymes és olyan elesettnek tűnik. Aszem ez az utazás jelentősen az elsők sora volt … Lehet többet kéne elhoznom ide Arot. Talán felhagyna az arroganciájával, vagy ez csak egy látszat? Egy látszat, amit az Alvaroknak mutat? Ahogyan beleélte magát a szerepébe … a csendes társamként, a nofertarimként … Furcsa, de annyira eltér a megszokott Arotól néha, hogy kezdem elhinni, hogy a levegő változás kihozza belőle a pátyolgatásra szoruló kisfiút.