47. Fejezet – In Volterra

Sziasztok!
Tudom, hogy Kicsit mindent összezsúfoltam, de nézzétek el nekem, így is eléggé ki vagyok, igazából már csak a téli szünet éltet … :)De mindegy, ennyit a siralmaimról, így is túl sok belőlem :)
A lényeg a fejezet, ami szerintem messze nem a legjobb fejezet, bár az anti-Edwardfanoknak akár tetszhet is :D Na majd meglátjuk :D
Ha szeretnétek akkor hallgassátok meg hozzá a Three Days Grace-től az I hate everything aboutyou c. számot.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

A hatalom porondjain először meg kell értened, hogy mindenki hazudik, csal, és hogy nincs barátod. A paradoxon az, hogy nem mindenki hazudik, csal, és vannak barátaid. A probléma ott lakozik, hogy az egyik mosolygó arc és kézfogás ugyanolyan, mint a másik, és ha tökéletes hazugok vesznek körbe, miként tudod megkülönböztetni az igazat a hamistól, barátot az ellenségtől? A legjobb,ha mindenkivel illemtudóan viselkedsz, kedvesen, mosolyogva, bólogatva; légy barátságos, de soha ne légy barát, mert soha nem tudod megmondani, ki van az oldaladon. 

 

(Edward szemszöge)
Ez sokkolt. Nincs rá más megfelelő vagy legalább megközelítő szó. Ez sokként ért. Nem hiszem el, hogy Arot az örökkévalóságig magához kötötte. Nem tudom elhinni, hogy képes volt ez bevállalni. Hiába minden eddigi meglepetés, amit okozott, ez elvitte a pálmát. Miután eltűntek az erdőben mi azonnal visszaszálltunk a gépre.
- Egy valamit jegyezz meg Edward, ha a későbbiekben is része akarsz lenni a Birodalomnak. - mondja komoly hangon Marcus. - Ha a lányom azt mondja maradj kussba, akkor maradj kussba! - hangja már nem komoly volt, hanem szinte már fenyegető.
- Csak úgy nézzem szótlanul, hogy összeköti magát Aroval, csakhogy minden rendben legyen a rohadt Birodalomban? Nem tudom, hogy vagytok vele, de ez nekem nem megy!
- Szokj hozzá! És ne keress benne összefüggést! Nem az a dolgod, hogy megértsd, hanem az, hogy kövesd az utasításait! - morogja állatiasan Caius.
- Ahogy mondja! Én sem rajongok ezért az Aro ügyért, sőőt! A hideg futkos a gondolattól a hátamon, hogy Arot esetleg császári posztra emelheti! De ez olyasmi, amit nem egy külsős királyság jelenlétében kell megbeszélni! - folytatja tovább a dühöngést Milosh.
- Milosh, ne idegesítsd magad teljesen feleslegesen! Bella érdeke is, hogy fenntartsa az egyensúlyt. Nem fogja megbontani. - mondja nyugodt hangon Marcus.
- Ti tudtátok? - kérdezi Nyikolaj és ez valahogy engem is érdekel.
- Nekünk szóltak, mielőtt indultunk. - válaszol Nessie.
- Mi nem tudtuk, de … sejtettük, hogyha Bella nem talál más lehetőséget akkor ez lesz … - válaszol Caius.
- Egyébként ez nem tök mindegy? Úgy sem lehet rajta változtatni. - mondja nyugodt hangon fiam. - Anyun úgysem lehet kiigazodni. Ez senkinek nem újdonság! Talán egy kissé bízhatnátok benne! Megértem, apuban nem bíztok, oké, értem, nem komáljátok egymást. De anyut ne ítéljétek el! Ő mindig is azon volt, hogy a királyságaitok egyenrangúak legyenek a Volturival és egymással! Ő segített titeket is hatalomhoz!
- Tony-nak igaza van. - sóhajt fel Damon. - Szálljatok le Bellaról! Mindig kiállt mellettünk! - száll be a vitába Damon. - Engem valahogy a te viselkedésed jobban zavart! Nem mondom, hogy örülök, hogy Aro lett a nofertarija, de rohadtul nem szólhatsz bele, hogy Bella mit tesz és mit nem.
- Damon, ilyen szempontból neked sincs hozzá közöd. Szóval ne cseszegess! - vágok vissza.
- Jajj már Edward, fáj az igazság? Szarul esik, hogy annyi közöd sincs Bellahoz, mint nekem? - nevet fel jóízűen.
- Most ezt komolyan te mondod? - gúnyolódom. - Mond csak, mióta akarsz az ágyába bújni?
- Undorító féreg. - sziszegi Renesmee dühöse és ha Caius és Marcus nem fogja vissza őket a válluknál fogva, akkor már nekem estek volna. Talán ezt nem kellett volna mondanom …
- Fogd vissza magad! - morogja nekem Damon.
- Te csak ne mondj semmit! Mindenki tisztában van a szándékaiddal.
- Te a szándékaimon vagy fennakadva? Én legalább nyíltan vállalom őket. Amíg te szépen kihasználtad őt! Bocs, de kettőnk közül nem is tudom melyikünk a nagyobb görény …
- Elég legyen! - hallatszik Marcus mennydörgő hangja. - Fejezzétek be! Nem mentek semmire az óvodás civakodással! Csak még jobban lejáratjátok magatokat! Legyen bennetek legalább egy minimális tartás és fejezzétek be! - hangja olyan komoly volt és olyan dorgáló, hogy mindketten úgy ültünk vissza az üléseikbe, mint akik rossz fát tettek a tűzre. Nem tudom, hogy ezért-e vagy más miatt, de végül is senki sem kezdett veszekedni senkivel. Mindenki szoborszerűen ült a helyén és befogta a száját, hogy ne törjön ki még egy vita, legalább addig ne, amíg össze vagyunk zárva ezen a gépen. Útközben letettük Nyikolajt és Milosht a kastélyaiknál. Az út már örökkévalóságnak hatott pedig csak pár óra volt. Néha komolyan azt hittem, hogy soha nem fogunk odaérni. És semmi másra nem vágytam jobban, minthogy kikerüljek innen és ne kelljen hallgatnom Damon gondolatait, ahogy engem szapul, és a többiekét is, akik azon dühöngnek, hogy nem tudom tartani a számat. Hát sajnálom, ez vagyok én. Nem ártana, ha végre leszállnának rólam. Ahogy leszállt a gép azonnal menekültem az erdőbe az őrjítő gondolatok árja elől. Egy teljes napig meghúzom magam az erdőben, és csak ezután merészkedem vissza a kastélyba, ahol először Carlisle dorgál meg, atyáskodóan, hogy máskor ne csináljak ilyet … Damonnel kis híján egymásnak esünk. Egyedül a testőrök fogtak vissza minket attól, hogy kinyírjuk egymást. A két Volturi király nem cseszeget tovább, legalábbis nem beszédben, de a gondolataik folyamatosan elítéltek és kifejezetten dühítettek. De a legrosszabb a gyerekeim reakciója volt. Ők undorodva kerülgettek a kastélyban. Egy szót nem szóltak hozzám de a gondolataik folyamatosan azt üvöltötték, hogy mekkora egy görény vagyok és hogy mennyire utálnak … Viszont Tanya sokkal nyugodtabb volt, kiegyensúlyozottabb. Szinte már hasonlított arra a nőre, akit elvettem annak idején. Viszont Sulpicia meglepett. Azt hittem ki lesz bukva, hogy elzárkózik és magába roskad, ehelyett olyan mint eddig. A gondolatai arról tanúskodnak, hogy bízik bennük és próbálja eljátszani, hogy egyáltalán nem zavarja a dolog, pedig igenis kellemtelenül érinti, hogy a férje az egyik barátnőjével örökre kapcsolatban van. De úgy gondolja, hogy mindez csak látszat és erre utalnak az emlékei is, amik néha bekúsznak gondolatai közé. Pár nappal később érdekes módon Bella és Aro jelentek meg a kastélyban. Meglepetten néztem rájuk, míg ők alig egy pillantásra méltattak.
- Menj Sulpiciahoz! - mondja Aronak.
- Hé, Isa, ne parancsolgass nekem! - morgolódik a király.
- Igazán kibékülhetnél végre vele, látod, még ezt is elfogatta. Ennyit igazán megtehetnél érte. - tanácsolja.
- Igazad lehet. - sóhajt fel válaszul.
- Menj csak, én megyek a gyerekekhez. - mondja lágy hangon Bella, míg Aro elsétál a folyosón. Bella ott marad és nem mozdul, csak szemeit fordítja felém. - Úgy emlékszem valamit megbeszéltünk, mielőtt elindultunk innen! Ez volt a feltételem Edward! - hangja már koránt sem oylan nyugodt és lágy, mint az előbb, de mégis valahogy tükörsima, szinte már érzéketlen a hangszíne.
- Nem mondtad, hogy ilyen hatalmas meglepetésre számítsak! Hogy csak úgy derült égből villámcsapásként Aroval örökké összekötöd magad! - azonnal dühösen támadok rá. Aszem kissé kikészültem az elmúlt napokban.
- Oh, már megbocsáss, de mégis mi a francért mondtam volna el? Mi a szentséges közöd van hozzá, hogy mit teszek? Ne légy már úgy elszállva magadtól, nem vagy isten! - hangja egyre dühösebbé válik, a szemei szikráznak.
- Legalább nem szólhattál volna előre?
- Miért tettem volna?
- Mert akkor nem pofáztam volna bele!
- Benned valami elemi ösztön van, hogy ne azt tedd, amire én kérlek!
- Ez most komoly? Te valaha is megfogadtál bármit is, amit én mondtam?
- Mégis miért fogadtam volna meg? Egyáltalán mit?
- Már az elején megmondtam, hogy ne barátkozz velem!
- Ja, bocs, tudod vak tyúk is találhat szemet. És ha megfogadtam volna amit mondasz ott lennék, ahol azelőtt. Így pedig van két csodálatos gyerekem! Szóval nem igazán lenne okom bánni, ami történt. Legalábbis miattuk nem.
- De miattam igen, mi?
- Ezt tényleg megkérdezted? - nevet fel némi szarkazmussal, mire én kissé ledermedek. - Ha akkor tudtam volna, amit most … Ha nem lennének a gyerekeim.... akkor tuti, hogy egyetértenék veled. Nem tudom, hogy mit láttam benned!
- Szóval nem tudod? - kérdeztem vissza dühösen ez fájt.
- Nem! - húzza el ajkait, mintha vicsorogna, de nem villogtatja hibátlan fogsorát.
- Igazad lehet. De ne feledd, hogyha már nem is, de régen láttál bennem valamit. - mondom halkan, suttogva, mire döbbenet suhan át az arcán én pedig az erdő felé veszem az utamat.