51. Fejezet - Friendly

Sziasztok!
Ezer és egy bocsánat a csúszásért, de képtelen voltam hamarabb hozni … :/
Azt hiszem ez az a fejezet, amire az ember bátran azt mondhatja, hogy keretes szerkezetű xD ezért vállalom a fő vesztés büntetését is, de annyira kikívánkozott belőlem ez a szerkesztési stílus. És a következő fejezet nagy része erre fog épülni, nem hiába írtam meg így …
A részhez ajánlom Lady Antebellumtól a Just a kiss c. számot ( szerintem egy kissé túl érzelgős szám, és épp emiatt nem igazán passzol a fejezethez, de ennél jobbat nem találtam ... :))
Jó olvasást és további kellemes szünetet!
Pussz: Zsó
xoxo

U.I.: A kép csalóka :P

 

Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor kicsúszik kezünkből a gyeplő, mely eddig a biztonságot jelentette számunkra.
/Revange c. sorozat/

(Edward szemszöge)
Összeszedtem minden bátorságomat, hogy elmondjam Bellanak, amit akarok. El akartam neki mondani, hogy harcolni fogok érte és visszaszerzem a bizalmát, de nem hallgatott meg. Csak elindult, mielőtt bármit is kinyöghettem volna. Ettől pedig valami megindult mélyen bennem, lobogva akár a tűz lángja. És hirtelen elvesztettem az épp eszemet. Utána szaladtam, megragadtam a karját és olyan erővel rántottam vissza, hogy a teste az enyémnek csapódott. Hatalmas, tenyérnyire kerekedett szemeiben döbbenet villogott, de még ez sem térített észhez, sőőőt, még inkább elvette a józanságomat. Nem gondolkodtam, csak tettem, amit akartam, nem gondolva a következményekre, vagy arra, hogy Bella hogy fog reagálni, csak hirtelen megcsókoltam. Ajkai felélesztették rég nem dobogó szívemet, ami ugyan nem kezdett el dobogni – érdekes lett volna – de olyan forró melegséggel öntötte el a bensőmet, hogy szinte már azt vártam, hogy lángra robbanok. Ezt az érzést csak fokozta, amikor ajkai hirtelen, valami csoda folytán szétnyíltak, szabad utat engedve a nyelvemnek. Meglepődtem ugyan, de gondolkodás nélkül kihasználtam az adandó alkalmat. Nem tudom meddig csókolhattam bűntelenül, nem is érdekelt, legszívesebben örökre így maradtam volna vele, amikor hirtelen ellök magától és akkorát kever le nekem, hogy érzem, ahogy az állam összeroncsolódik, majd elkezd gyógyulni.
- Ha még egyszer két lépésnél közelebb jössz hozzám, ennél nagyobbat kapsz. - sziszegi dühösen, szemei sötétsége az enyémnek lehet tükörképe, annyi eltéréssel, hogy nekem nem a dühtől sötétültek el …
- Ugyan Bella, ne álltasd magad! Visszacsókoltál! Te is akartad! - vigyorgok rá boldogan és magabiztosan.
- Hogy rohadnál meg a pokolban! - sziszegi dühösen és emeli a kezét, hogy felpofozzon, míg én csak vigyorgok. Ez a csók mindenért kárpótolt. De nem üt meg,csak ököl beszorított kezét szorosan a teste mellé tette. - Hagyj békén. - súgja még utoljára fenyegetően mielőtt elmenne az erdőben. Most nem megyek utána, nem akadályozom, csak nézem a távolodó alakját és elégedetten mosolygok. Ezzel a csókkal bebizonyította, hogy akármennyire is távolság tartó, még érez irántam valamit, nem is olyan mélyen. Ez reménnyel és erővel töltött el. Tudom, hogy van esélyem és ez annyival biztosabb, amennyivel épp elég ahhoz, hogy erőt töltsön belém a hit, hogy most hazamenjek Tanyahoz... 

(Bella szemszöge) 
Ahogy hirtelen magához rántott elvesztettem minden kapaszkodómat. A közelsége megzavart. Elvesztem. Elvesztettem a tiszta gondolkodásomat. Egyszerre pofoztam volna fel és estem volna neki. Hirtelen nem tudtam melyiket kéne tennem. De végül ő eldöntötte a dolgot, ahogyan ajkai az enyémmel találkoztak végképp teljes film szakadás. Az agyam teljesen kikapcsolt és olyan dolgok törtek a felszínre, amiket már egy ideje sikerült a mélyben tartanom. Azok a mélyről feltörő érzések iránta, amik pokollá teszik a létezésemet. Azok az érzések kényszerítettek arra, hogy viszonozzam a csókját, amelyre a lelkem egy darabkája már hosszú évek óta sóvárgott. De aztán valamilyen csoda folytán végre újra sikerült gondolkodnom és erősen ellöktem magamtól. Az ajkai eltávolodtak tőlem, de a csókja … a csókja az számon és a lelkemben égett. Miközben a szívemet az emlékekének fájdalma tépte szét és a tehetetlen düh áradt szét a testemben, amit egy pofonnal ki is fejeztem számára. Végül teljes elkeseredettségemben elszaladtam. Úgy menekültem, mint még soha. El akartam tűnni a föld felszínéről. Per pillanat még a pokolban is szívesebben lettem volna. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy megbántott tini, aki szégyenében és dühében legszívesebben elutazna a Holdra, vagy bárhová, ahol senki más nem láthatja a belső szégyenét. „Ez az Bella! Ennél mélyebbre is már csak akkor süllyedhetsz, ha elkezdesz ásni az óceán fenekén.” hordom le magam az idióta viselkedésemért. Nem kellett volna elmenekülnöm, ott kellett volna maradnom és legalább még egyszer beverni a képét! Meg kellett volna mutatnom, hogy engem nem lehet csak így lejáratni és megcsókolni! „De már mindegy! Teljesen elcseszted! Nem baj Bella! Nem baj, ennél mélyebbről is feltörtél már! „ folytatom tovább a magán beszélgetést saját magammal. Idáig is tudtam, hogy a szakadék szélén egyensúlyozom, ha Edwardról van szó. Nagyon is jól tudtam, hogy ő az egyetlen, aki még mindig képes igazán földbe tiporni, de megint nem vigyáztam eléggé és belesétáltam ugyanabba a csapdába. De most én leszek a győztes fél, még ha jobban is fog fájni, mint ahogy eddig fájt. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tudom megmutatni, hogy nem vagyok olyan mint régen. Nem vagyok olyan jóhiszemű. De mégis mit tehetnék? Ha csak egyszerűen átnézek rajta, az olyan lenne, mintha a hiszti korszakomat élném, mint holmi óvodás … Viszont ha úgy teszek, mintha meg sem történt volna, akkor azzal azt bizonyítom, hogy nagyon mélyre akarom ásni annak a csóknak az emlékét, olyan mélyre, ahol megóvom a feledéstől is … Viszont ha úgy viselkednék vele, mint egy baráttal … Hümm arra biztos nem számítana, az megkeverné eléggé. Eléggé ahhoz, hogy újra felállítsam a bástyáimat magam köré. Miután sikerült kitalálnom, a továbbiakat, elmentem vadászni, majd dél körül, amire eléggé lenyugodtam mentem csak vissza a gyermekeimhez. Újra rendben voltam. És jelét sem mutattam, hogy bármi is történt a hajnalban. A vidámságomat pedig se perc alatt visszaállította a két gyerkőc és a többi jómadár. A kedvem tökéletes volt, még akkor is, amikor átmentünk a Cullen-villába, még úgy is, hogy teljes tudatában voltam annak, hogy Edwardot is ott találjuk … Ahogy beértünk a Cullen villába Alice és Rose szinte már az ajtóban a nyakunkba ugrottak.
- Mi ez a nagy izgatottság? - kérdezem nevetve, amikor megjelenik Emmett is, de ami igazán felkelti a figyelmem, az az emelet felől hallható veszekedés hangja. Edward és Tanya épp azt osztották meg egymással, hogy mennyi problémájuk van a másikkal … Jól kellett volna szórakoznom rajta, élveznem kellett volna, de nem tudtam, valami meggátolt benne. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag sajnáltam Edwardot. De Emmett mackós ölelése elvonta a figyelmemet a vitáról.
- Játszanak egy tök jó vámpíros filmet a moziban. Muszáj megnéznünk! - vigyorog Emm, és Jazz is miközben könyörögve néznek ránk.
- Ráérek. - mosolygok.
- Naná, még szép! - nevetnek fel a gyerekeim.
- Ééés ha már a plazába megyünk akkor benézünk pár boltba is. - néz ártatlanul Alice, mire Rose kivételével mind lemondóan sóhajtunk, lemondva a menekülő útról. De még mielőtt elmennénk üdvözöljük Esme-t is. Azonban amikor indulni készülünk megjelenik Edward a verandán állva.
- Jöhetek én is? - kérdezi szinte már könyörögve. A testvérei némán szobroznak tovább és várják a megvilágosodást, várják, hogy én mit lépek. Tartom magam az elhatározásomhoz és kedvesen, barátian mosolygok rá.
- Engem nem zavar. - vonok vállat mosolyogva, ami hatalmas döbbenetet kelt a többiekben, de főleg Edwardban. Míg Tanya az ablakban dühöng, ahogy minket néz.
- Tényleg? - kérdi Ed, mintha valami hihetetlenül nagy baromságot mondtam volna.
- Naná, de akkor enyém a Volvod. - nevetek és kikapom a kezéből a kocsi kulcsokat. Amíg a kocsihoz suhanok, egy pillanatra felnézek az ablakba, ahol az éppen robbanni készülő Tanya képe tárul szemeim elé. Na ez az, ami hihetetlen örömmel tölt el. A többiek tovább ácsorognak, mint akiknek földbe gyökerezett a lábuk. - Még ma indulunk? - nevetek jóízűen, mire végül megmozdulnak. Edward beül az anyós ülésre, a gyerekeim meg a hátsó ülésre, míg a többiek Emmett jeepjébe ültek. Épp indítanám a motort, amikor meghallom Emm hangját.
- Verseny a plazáig! - kurjantja el magát vidáman. Nevetve adok gázt és követem őket ki az erdőből. A gyerkőcök a filmről beszélnek, miközben kitartóan figyelmen kívül hagyják Edward bármiféle megjegyzését a filmmel kapcsolatban … Én meg nem igen tudtam mit hozzáfűzni a dologhoz, ezért ügyesen előzgettem és tértem ki a forgalom elől, hogy aztán a plazánál elsőként parkoljak le. Emm egy ideig duzzogott, de aztán a film feldobta, az a sok őrültség a vámpírokról, hogy a karó a szívbe megöli, vagy a fokhagyma távol tartja … olyan vicces, ezért nézünk meg minden egyes vámpíros filmet. De a film jókedvének hamar vége szakadt, és helyüket a számunkra unalmas vásárlás váltotta fel. Együtt vásároltunk, mert Alice-nek az a sanda gyanúja támadt, hogy a fiúk nem vásárolnának, nem is értem honnan veszi … Már annyi tasak volt a kezünkben, hogy alig bírtuk összefogni őket. Amikor végre Alice megnyugtatott, hogy már csak egy bolt van hátra … egy báli ruhákat árusító szak üzlet.
- Nem azért, de minek báli ruha, most úgy komolyan? - kérdezem unottan.
- Mert a suliban lesz bál. - mosolyog Alice.
- És hamarosan otthon is. - néz rám Nessie fájdalmas ábrázattal.
- A suli bálra biztos, hogy nem megyek, az otthonira meg majd Jane-ék elintézik a ruhát … - Kérlek Alice, hadd menjünk haza. - könyörgök.
- Először is, még eljöhetsz a bálra, tök jó lesz. Másodszor pedig milyen bál lesz és mikor? - kérdezi felvillanyozva Rose.
- Aro és a Volturi alapításának a bálja, hümm, még több mint 3 hónap múlva. És ennek hála legalább az ülés is elmarad. - mosolygok. - Természetesen ti is hivatalosak vagytok. - mosolygok rájuk, mivel tudom mennyire szeretik az ilyesmiket. De ezután folytatódik a szörnyűség. Míg a fiúk helyet foglaltak a kényelmes fotelekben az öltözőknél, addig mi ruhákat nézegettünk. Pontosabban Alice és Rose nagy kupacokban adták őket a kezünkbe, míg mi kislányommal csak unottan igazgattuk a ruhákat, mígnem végre belökködtek a próba fülkébe. Nem is igazán figyeltem a ruhára, csak gyorsan magamra kaptam, aztán kimentem, a lányok mindent tudóan mérték fel a terepet, míg mi Ness-el, a 4-ik ruha után elkezdtünk bohóckodni, már teljes elkeseredésünkben. Úgy tettünk, mint egy divatbemutatón, vagy mint valami híresség, miközben szétröhögtük a fejünket. Igaz Rose és Alice nem nézte valami jó szemmel, de azért nagyon vicces volt … Hazafelé út is hasonlóan telt, mint az idevezető, annyi különbséggel, hogy Edward vezetett. És ahogy megérkeztünk a villa elé és leállította motort. Komolyan rám nézett.
- Beszélhetünk? - kérdezi tényleg érdeklődéssel, míg én újra rávillantok egy barátságos mosolyt.
- Hát persze …

Sziasztok!
Mindenkinek szeretnék Boldog, Békés karácsonyt kívánni! :)
Puszi:
LilyV
xoxo

50.Fejezet - Back to the beginning

Sziasztok!
Jubileumi rész ugyan, de ne várjatok tőle semmi különlegeset! Viszont ebből a részből fakadóan fog elindulni egy újabb eseménysor ...  Azonban ez egy kissé összegző rész. Több szemszögű. És nagy részt leíró. De azért erre is szükség volt, hogy legalább valami rendbe jöjjön :D
A részhez leginkább Skillettől a Rebirthing c. szám illik, akit érdekel, az hallgassa meg.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxo

 

Az idő a nagyobb úr, valami olyasféle dolog, ami fölötte áll az emberi akaratnak. Jön, megy, rohan, fut, telik, késik, múlik, száll, vánszorog, és mindezt egy kényúr önkényességével teszi.
Halász Margit

 

(Edward szemszöge)
Úgy éreztem, hogy megfulladok köztük. Nem bírtam tovább, muszáj volt rendbe tennem magam, hogy a körülöttem lévő dolgokat is rendbe tudjam hozni. Nem volt úti célom, nem volt semmi tervem, hogy hová tartok. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Így jutottam el a Himalájába. A magas, havas hegyekben dühöngtem ki magam, amerre már ember sem jár. Tényleg egyedül lehettem. Nem zavartak az emberek gondolatai nem zavart senki sem. Csak én voltam és a természet halk hangjai. A hó tapintása az állatok távoli, halk motoszkálása, a szél süvítése és maga a természet valahogy nyugalommal töltött el és segített kitisztítani az agyam. Segített elmerülni a gondolataimban. Addig járattam az agyam, amíg nem sikerült döntést hoznom. Egy döntést, amit muszáj véghez vinnem, amiért küzdenem kell és amit nem adhatok fel csak úgy. Akármi lesz, akármi fog történni ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok és amiért mindent meg fogok tenni...

(Alice szemszöge)

Mióta visszatértünk Forksba minden rendbe jött. Na jó, ez túlzás. Edward már más fél hónapja nem tolta ide a seggét, de legalább Bellaval minden rendben van. Mióta itt vagyunk Bella valahogy sokkal szabadabbnak tűnik, nem oylan távolságtartó, mint mikor újra találkoztunk. Ez alatt az idő alatt végre sikerült visszakapnom a legjobb barátnőmet, ahogy Emmnek is sikerült visszakapnia a kedvenc húgát. Kicsit minden kezdett olyan lenni, mint régen. Bellaval, Nessivel sőt Roaslie-val kiegészülve gyakran tartunk csajos estét. És néha sikerül elrángatnunk Bellat és a kis unokahúgunkat vásárolni, bár elég sokat kell könyörögni, de nekünk nem tudnak ellenállni. A gyerkőcök könnyen tudtak alkalmazkodni hozzánk és velük is egy remek kapcsolatot tudtunk kialakítanunk. Imádom őket, ahogy a család többi tagja is – na jó Tanya kivételével … Talán épp Tanya miatt nem tudtuk rávenni Bellat s Tony-ékat, hogy költözzenek hozzánk. Mindhárman ragaszkodtak a farkasokhoz, amit nem is csodálok, hiszen tudom, hogy nekik mennyit jelent a falka. Épp ezért néha előfordult, hogy a farkasok is velünk tartottak valahová. Bár ez amolyan ritka alkalmanként adatott meg, ami végül Emmett Jazz és a farkasok gúnyolódó piszkálódásába torkollt, amit elég nehezen tudtunk néha kontrollálni, bár Bella szava Jake számára szent és sérthetetlen volt és ő általa a farkasoknak is … Komolyan úgy gondolom, ha Bella nem lenne, akkor Emmették és a farkasok már tuti egymásnak ugrottak volna. A gyerekek viszont nem csak velünk voltak, hanem főleg Bella tanácsára sok időt töltöttek a nagyszüleikkel is. Carlisle mindig is csodálattal vegyes szeretettel pillantott rájuk. Míg Esme örömmel sütött, főzött nekik mindent, amit csak megkívántak. Hiába Bella figyelmeztetése, hogy ne kényeztessük el őket, mégis csak ők a családban az egyetlen gyerekek, még ha már nem is olyan kicsik … Viszont az eléggé meglepte a családot, amikor egy héttel a visszatérésünk után a Denalik bejelentették, hogy elköltöznek és leválnak a családunkról. Ha őszinte akarok lenni, akkor muszáj megjegyeznem, hogy nem kis reménnyel töltött el, hogy Tanya is velük megy … De hát nem volt olyan szerencsénk, sajnos. Pedig minden milyen jó lenne, ha ez a kis szuka eltűnt volna a francba azok után, hogy a testvérem és Bella közé állt. Mindegy, inkább nem is gondolok rá. Igazából senki sem foglalkozik vele, csak Esme és néha Carlisle. De Tanya sem ad rá igazán okot, hogy bárkit is érdekeljen, hogy éle-e még vagy hal … Ez a másfél hónap nagy változásokat hozott a létezésünkbe, de hát Bellaról van szó … Ennyi idő után ez már nem is annyira meglepő dolog, sőt sokkal könnyebb megszokni és kezelni.

(Bella szemszöge)

A Jake-ékkel folytatott „öntsük ki a szívünket és szerelmi életünket” rettenetes party után próbáltam azt tenni, ami helyes. Segíteni a falkának, figyelni Leahra és helyrehozni a gyerekeim és a saját kapcsolatomat a Cullen család nagy részével. Vagyis egyáltalán nem volt unalmas időtöltés. Megtettem mindent, hogy a gyerekeim elfogadják a családjukat. Nagy örömömre ez remekül ment. A kis drágáim hamar képes voltak teljesen megbarátkozni velük. Bár én úgy látom, hogy túlságosan el vannak kényeztetve, de hát ki csodálja? A Volturinál, amikor még tényleg kicsik voltak, akkor is mindent megkaptak és ez sosem lesz másként, mert ők az én pici csodáim. Viszont én is helyrehoztam a kapcsolatomat Alice-szel. Rose-al pedig sikerült barátnőkké válnunk, igaz régebben döcögősen indult a kapcsolatunk, de mostanra minden helyrejött. Emmett és Jasper nem hazudtolják meg magukat. Mindig kitalálnak valami őrültséget, de ha a farkasok is a közelben vannak, akkor aztán jön az ősi ellentét és akkor aztán figyelni kell, hogy kő kövön maradjon. Leah terhessége miatt Carlisle-al is sokat beszéltünk. Jelentős témánk a baba volt. Igaz Leaht nem akartam kitenni annak az eshetőségnek, hogy esetleg Carlisle megijessze, vagy hogy féljen, mert az nem tenne jót sem neki sem a babának. De minden aggodalmunk ellenére Leah remek állapotban van. Ugyan a baba gyorsabban növekszik egy kicsivel, mint egy ember, de még csak megközelítőleg sem annyira, mint az én babáim … A fizikai állapota is tökéletes, de azért természetesen teljes figyelemmel tekintünk rá. Sőt a párjával együtt a hatalmas lakhelyünkre is költöztek, ahogy Jake, Quil és Embry is. Így aztán biztos, hogy Leah el van kényeztetve. Amit megkívánt azt a fiúk azonnal hozzák is neki. Boldog vagyok, hogy így látom őt. Kivirulva a terhességtől és az örömteli várakozástól. Viszont egy valami már hetek óta böki a csőröm. Miért mentek el a Denalik? Nem láttam semmi okát, amiért hirtelen elmentek és elszakadtak a Cullen családtól. Hogy őszinte legyek nem igazán örültem, ennek a dolognak. Kicsit aggódtam, hogy Eleazar nem tanult a leckéből és tovább fog kutatni Mary után. De valahogy nem tudom elképzelni, hogy bármit is ki tudna róla deríteni. Legalábbis ezt szeretném hinni... Viszont nem csak itt zajlik az élet. Volterraban is természetesen. Apu legalább hetente egyszer felhív vagy küld egy mailt. Aroról nem is beszélve. Nem kellett sok, miután eljöttünk és Aro végre kibékült Sulpiciaval, aminek nagyon örültem. Nem szeretem, amikor Sulpicia szomorkodik, mert ő olyan kedves tud lenni mindenkihez, bár nem hinném, hogy Aro a legtökéletesebb férfi hozzá, de hát ez nem rám tartozik. Általában úgyis mindenki olyanba szeret bele, akibe nem kéne. Én már csak tudom … Juan is folyamatosan küldi nekem az információkat az Alvaroktól, ahogy Prudence is rendszerint jelentkezik. Semmiről sem maradok le. A dolgok hipersebességgel repülnek körülöttem és nem mindig egyszerű mindenhol rendet tartani. De persze a barátaimat nem hanyagolhatom el, meg aztán Alice-nek lehetetlen nemet mondani. Épp egy csajos estéről megyünk haza Nessievel reggel, hajnal után. Vidáman nevettünk, amikor hirtelen megéreztem egy ismerős vámpír jelenlétét. Nem tudom mi súgta meg a jelenlétét, mert nem az illata volt, és nem is a különleges képessége, csak egyszerűen valahogy zsigerből tudtam, hogy ott van. De nem mutattam Nessie előtt, viszont tisztában voltam vele, hogy a levegőmozgással átellenes részen van és követ minket, ettől pedig picit felhúztam magam. Nessienek azt mondtam, hogy elmegyek vadászni és menjen csak haza. Nem gyanakodott, de azért én egy kissé rosszul éreztem magam emiatt az aprócska füllentés miatt, de ha úgy vesszük, miután ezt a témát lerendeztem tényleg elmegyek vadászni …
- Szóval visszatértél? - üzenek neki, mire felbukkan az erdő sűrűjéből.
- Igen, mint láthatod. - válaszol nyugodtan, egy félmosollyal ajkain.
- És mit akarsz?
- Hogy érted? - vonja fel kérdőn az egyik szemöldökét.
- Miért követtél minket? - kérdezem érdeklődve.
- Beszélni akartam veled.
- Valahogy sejtettem. - mondom gúnyos hangon. - A kérdés az, hogy miről?
- Elhatározásra jutottam.
- Király. És mi közöm hozzá? Nem tartozol nekem beszámolóval, a kérdezősködésre ott a nejed.
- Mert ez eléggé érint téged. - mondja ki sem zökkenve a nyugodtságából.
- El vagy tévedve, ha azt hiszed, hogy bármi közöm lesz hozzád, annál is több, mint most!
- Egyenlőre még így gondolod, de ebben mennyire vagy biztos?
- Eléggé. - válaszolok gúnyosan. - És ha most megbocsájtasz elmentem vadászni, mintsem, hogy az őrültségeidet hallgassam. - fordulok el tőle, és megindulok az erdő távolabbi részébe őz után kutatni. Vagyis csak indulnék, ha …

49. Fejezet - Back to Forks

Sziasztok!
Vissza Forksba és La Pushba … ez eléggé sokat elárul. Minden esetre az egyszer biztos, hogy akik szeretik, vagy akiknek hiányzott a falka … na most nekik kedveztem. :D Egy kis semmiséggel, mélázással és hasonlókkal. Tőlem nem túl megszokottan egy nyugisabb részbe csöppenhettek bele, remélem azért nem lett olyan rettenetes :D
Akit érdekel hallgassa meg hozzá Rihannatól a Complicated c. számot. Nem mondom, hogy szervesen kapcsolódik hozzá, de azért picit igen.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxo

 

Egy-két pohár borban sok jó barát lakik.  

(Bella szemszöge)
Mire mindent összeszedtünk és mindenki elkészült Félix vezetésével repülünk vissza Forksba. Az út kellemesen telt. Jókedvűen beszélgettünk, bár a Denalik nagyrészt kimaradtak a társalgásból, leginkább Kate próbált meg befolyni a beszélgetésbe, de a többiek nem is próbálkoztak. Azóta, hogy újra találkoztam a Cullenekkel most éreztem magam először jól velük, most éreztem újra úgy magam, mintha én is a családhoz tartoznék. Ez egyszerre volt csodálatosan idilli és fájdalmas érzés is egyben. Talán épp ezért vártam annyira, hogy leszálljunk, hogy még véletlenül se ringassam magam hiú ábrándokba, hogy egyszer tényleg közöm lesz hozzájuk. Épp ezért ahogy leszálltunk azonnal La Push és Forks határán álló kastélyba megyünk a gyerekeimmel. Gyorsan ledobjuk a cuccainkat, amiket hoztunk és úgy döntünk, hogy meglátogatjuk a falkát. Így rögtön Jake háza felé rohantunk, majd mindenféle udvariassági körök nélkül bemegyünk a házban, ahol síri csend fogadna, már ha létezne olyasmi … Ezt a csendet természetesen zavarta a gépek zaja, a kintről befolyó állatok mozgása. De Jake nem volt sehol. Egy árva lélek sem volt a házban. Ezt eléggé nyugtalanítónak találtam, de valószínűleg csak túlságosan paranoiás vagyok. Úgy döntöttünk, hogy nem indulunk a keresésükre, hátha csak egyszerűen valami falkás dologról van szó. Lehet van még egy kis farkas, vagy ki tudja? Annyi minden lehetséges. Épp ezért nem is izgatom magam, ahogy a gyermekeim sem. Kényelembe helyezik magukat a playstation előtt és elkezdenek játszani. Míg én nézem őket, ahogy játszanak, de a gondolataim más felé kalandoznak. Újra ugyanaz a remény töltött el, mint mindig, ahányszor visszatérünk La Pushba... A remény, hogy Jacob talált valaki mást, és végre elfelejti a bevésődését. Persze ez lehetetlen … Nem! Semmi sem lehetetlen! Én is itt vagyok! És velem semmi sem lehetetlen! Biztos vagyok benne, hogy talál valakit, aki annyira szereti majd, amennyire én sosem tudtam és boldog lesz végre. Azt akarom, hogy boldog legyen, mert azt hiszem annyi szörnyűség mellett ez az egyetlen dolog, az ő boldogtalansága, amivel nem tudok együtt élni. Nem tudom elviselni, hogy miattam nem találja meg boldogságot. Furcsa dolog … nem zavarna, ha le kéne mészárolnom milliókat, de ez igenis érdekel és igenis tenni akarok ez ellen valamit. Boldognak akarom látni. De már nem tudok mit tenni. Évekig nem jöttem ide, hátha talál valakit, volt, hogy hónapokig nem beszéltünk. A francba is mindent megpróbáltunk. Azonban idáig semmi … de én nem adom fel! Hiszek benne, hogy egyszer majd talál egy megfelelő lányt. És nem tagadom, hogy most is azon ábrándozom, hogy talán most is éppen ezzel a lánnyal van. Reménykedem. A gondolataimba mélyedek. A gyermekeim civakodása rángatott vissza a valóságba. Úgy veszekedtek, mint az óvodások. Nagyon aranyosak, mint mindig. Azon vitáznak, hogy Tony csalt-e vagy sem. Jobb kedvre derített. Így, jókedvben már sokkal gyorsabban telt az idő. Szinte észre sem vettem, hogy már esteledik. Csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor három közeledő léptet hallottam. Nem kellett hozzá nagy logika, hogy rájöjjek Jake az Embry-vel és Quillel. Ahogy megéreztek minket gyorsabb tempóra váltottak és a következő pillanatra már beléptek a bejárati ajtón. Vidáman üdvözöltük egymást, ugyanakkor a vidámságom lelankadt, ahogy a reményem szertefoszlott. Látva Jake szemében a csillogást, az arcán azt a kifejezést, ami azt sugallja, hogy bármit megtenne … Az aprócska remény újra, már vagy ezredszerre, dőlt össze bennem. De nem mutattam az elkeseredésem, csak mosolyogtam.
- Merre jártatok fiúk? Már ha publikus. - mosolygok nyugodtan.
- Leahéknál voltunk. - mosolyog szeretet teljesen Jake. Leahék már három éve vannak együtt és már két éve babát terveznek.
- Jajj, csak nem? - csillannak fel a szemeim boldogan. Tudom, hogy Leah mennyi vizsgálaton vett részt, hogy kiderüljön mi a baj. Míg ki nem derült, hogy a hasa egy összecsapásban úgy sérült, hogy azt a génjei nem megfelelően gyógyították meg. Épp ezért sokan el is vetették a lehetőségét, hogy valaha is születhet babájuk.
- De igen. - válaszol Jake.
- Oh, ez remek, annyira örülök neki. De most aztán vigyázni rá! Nehogy baja legyen! - mondom szigorúan.
- Úgy lesz! - szalutál a három gazfickó, amit mi nevetve fogadunk.
- Bella, szeretném, ha te is figyelnél rá. Te mégis csak orvos vagy, ráadásul nő, és már egy terhességen is túl vagy. Azt hiszem te többet tudnál neki segíteni, mint mi … - kér Jake.
- Ugyan, Jake, ez természetes. - mosolygok.
- Na fiatalok, erre koccintani kell! - dörzsöli össze kezeit Embry és előkerül a pezsgős üveg. Én nem iszom, nyilván vér nélkül még a vörösbort sem tudom leerőltetni a torkomon. De a többiek azért koccintanak Leahékra. Boldog vagyok, amiért végre ők sínre kerültek. És nem feledem el, hogy mit ígértem neki régen. Megígértem, hogyha jön a kicsi, akkor addig nem mozdulok mellőlük, míg a karjaiban nem tarthatja. Észre sem vettem, hogy hogy került elő egy másik üveg és egy harmadik … Végül arra figyeltem fel, amikor Quil elkezdett a bevésődéséről áradozni. És csak mondta és mondta … senkit sem hagyott szóhoz jutni, na nem mintha annyira lett volna mondanivalóm … Nem tudom, hogy Quil áradozás, vagy más miatt, de a gyerekek végül felmentek Jake házában lévő vendégszobába aludni. És végül Quil kifáradt a beszédből, amit mi nagyjából nyugodtan hallgattunk.
- Na és te, Embry? Mesélj csak te a szerelmi életedről. - nézek rá. Tudom, hogy mit hoz ki az alkohol az emberekből és hasonlóan a farkasokból is.
-Ugyan kérlek, nekem nincs szerelmi életem. - nevet fel vidáman, fátyolosan az alkoholtól Embry.
- Nem verhetsz át! Tudom, amit tudok. - vigyorgok.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz …
- Dehogy nem … te meg Bonnie Salvatore .... mindenki tudja. - nevetek fel mindent tudóan, de azért kíváncsian, hogy mit mond.
- Ez badarság. - nevet fel élesen, ami már magában elárulja, hogy hazudik.
- Oh, nem az. Nagyon jól ismerlek téged is, meg őt is. Nekem ne akard beadni, hogy nem érzel iránta semmit. - meresztem rá a szemem, mint aki a velejéig lát.
- Na jó, ez rohadt bonyolult. Inkább Quil mesélj tovább! - próbál menekülni a válasz adás elől, de nem engedjük.
- Hé, hallgatunk haver. - kacsint rá könyörtelenül Quil, míg Jake is bólogat.
- Na jó. TALÁN tényleg van köztünk valami. De ő vámpír én meg alakváltó … reménytelen vállalkozás. - von vállat.
- Ezt most komolyan mondod? - nevet keserűen Jake. - Én egy vámpírba vésődtem be, aki a büdös életbe nem fog úgy szeretni. - tudom, hogy ezt nem nekem címezte, hanem Embry-nek, amolyan megnyugtatásként, hogy lehetne ennél rosszabb is, de attól még rosszul esett. Fájt az igazság. - Ezt nem kellett volna mondanom. - néz rám bocsánat kérően, mire én elnézően mosolygok. Nem látom át, hogy miért kéne bocsánat kérnie, amikor sajnos igaza van.
- De én nem vésődtem be! És épp ez a lényeg. Mi van, ha egyszer megtalálom a bevésődésemet? Akkor meg minden borul. - hallatszik szomorú hangja, amit még az elfogyasztott alkohol mennyisége sem homályosít el.
- Ugyan már. Nem mindenki vésődik be. Tudod, hogy ez ritkaság, csak úgy tűnik a ti generációtoknak ez nagyon összejött... - magyarázom.
- De mégis honnan tudhatnám, hogy nem fogok bevésődni? - bukik ki most már végérvényesen.
- Embry. Bonnie tudja, hogy hogy van ez az alakváltóknál és ha ő eltudja ezt a kockázatot fogadni, akkor esetleg nyitnod kéne felé … - tanácsolom.
- Félek, hogy úgy járok, mint Sam. - vallja be őszintén.
- Nincs siker és boldogság kockázat nélkül … - mondom halkan. - De azt hiszem nem én vagyok az a személy, aki tanácsot adhat pár kapcsolatokban.
- Tényleg, ha már itt tartunk, akkor veled mi van pasi téren? - tereli azonnal a témát Embry, ahogy lehetősége van rá …
- Öhm, tömören? - nyögök fel.
- Ahha, azt hiszem. - von vállat Quil.
- Nos, van egy férjem, aki a másik feleségével van, és akit mellesleg még szeretek is. Van Aro, akivel örök társak lettünk, kész élvezet … Valahol a jó ég tudja hol ott van Edward akiről a véleményem változatlan. És persze Jake is. Röviden összefoglalva katasztrofális az egész. - mondom lemondóan. És jobban belegondolok a férjemet és Edwardot szeretem … szerettem igazán. És mindkettő talált mást helyettem. Nem túl kellemes felállás …Ez a szerelem nem az én területem. Sosem jövök ki belőle jól ... Lehet apácának kellett volna mennem, amíg még volt lehetőségem ... 

48. Fejezet – Far away

Sziasztok!
Nem igazán tudok mit mondani, az előzetesből már voltak dolgok, amire lehetett következtetni. De azért remélem tetszeni fog és nem tartjátok majd unalmasnak … :D
Ha szeretnétek hallgassátok meg a Linkin Parktól azEsier to run c. számot.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxo

 

Könnyebb elfutni, helyettesíteni a fájdalmat az érzéketlenséggel. Sokkal könnyebb elsétálni, mint egyedül szembenézni minden fájdalommal. Valamit kivettek mélyen a belsőmből, egy titkot, amit elzárva tartottam és soha senki nem láthatta. A mély sebek sosem látszanak, sosem múlnak el. Mint ahogy a képek sem a fejemben amik évek óta lejátszódnak bennem. Ha változtathatnék, visszavenném a fájdalmat. Visszamennék minden rossz mozdulathoz, amit tettem. Ha felállhatnék és elvihetném a balhét megtenném. Ha tehetném minden gyalázatot eltemetnék.
/Linking Park – Easier to run/

 

(Edward szemszöge)
Sosem hittem volna, hogy ennyire szükségem lesz majd arra, hogy elmeneküljek mindenki elől. Úgy érzem, mintha a világ összeesküdött volna ellenem. De rá kellett jönnöm, hogy ebben a világban nem a világ változott ennyire visszájára, hanem én. Én voltam az, aki drasztikusan megváltoztam az évek során. Magam elől is elrejtettem a Bella elvesztésének fájdalmát. Azt hiszem ez volt az oka annak, hogy ilyen elviselhetetlen lettem. Ezen változtatnom kell. Muszáj tennem ellene valamit. Össze kell szednem magam. Meg kell találnom a régi Edwardot, aki akkor voltam, amikor Bellaval együtt voltunk. De mára már olyan mélyre süllyedtem, hogy nem vagyok abban sem biztos, hogy valaha is sikerülne rendbe tennem a dolgokat, amiket elhibáztam. Már annyi minden van a rovásomon, hogy lassan számon sem tudom tartani. De egyszerű lenne mindent újra kezdeni az elejétől. Bár lenne egy „replay” gomb a létezésemben. Mindent egy csapásra rendbe tudnék hozni. És most a gyerekeim nem Arot szólítanák apjuknak és Bella nem Aro örök társa lenne. Komolyan úgy érzem, hogy Aro teljesen átvette a helyem, őt akarom hibáztatni mindenért, mert ővé minden, ami egyszer az enyém volt. Ugyanakkor valahol mélyen tudom, hogy inkább köszönettel tartozom neki, mint sem haraggal. Ő végig Bella mellett volt, ő nevelte fel a gyerekeimet. Sosem lehetek neki ezért elég hálás. Talán épp ezek az ellentétek miatt kell elmennem. Muszáj eltünnöm mindenkinek a célpontjából, hogy tisztázzam magamban ezeket a szélsőséges ellentéteket. És erre nem várhatok, így azonnal indulok. Ne mtudom hova megyek, csak száguldok, amerre a lábam visz … A magányba.

(Bella szemszöge)
Pár másodpercig csak néztem Edward után. Nem értem, hogy most meg mi a baja. .. De egészségére. Így hát próbáltam nem törődni vele. Az ő dolga, az ő gondja nekem meg fikarcnyi közöm sincs hozzá … Ezért folytatom utamat a gyerekeimhez. Halkan nyitok be hozzájuk. Az álfal nincs elhúzva, így mindkettejüket jól látom. Olyan békésan alszanak. Annyira csodálatosak. Az én kisbabáim. Lehet, hogy Edward kihasznált, de sosem lehetek neki elég hálás a gyermekeimért. Ő volt a legtökéletesebb hiba a létezésemben. A közös múltunk, és annak a következményei azok, amikről sosem mondanék le. Semmiért cserébe. Alig fél órával később Nessie már ébredezik. A légzése kicsit egyenletlenebb, a lassú egyenletes szívverése egy kicsit felgyorsul, de még ígyis elég lassú marad egy emberéhez képest, de félvérségéhez tökéletes. Két perccel később már álmosan pislog és hatalmas ásítás közepette kinyújtózik. Míg én azonnal mellette termek.
- Jó reggelt Kicsim. - mosolygok rá és egy puszit nyomok az arcára.
- Jajj anyu annyira örülök, hogy hazajöttél. - ölel át és már sokkal éberebben néz.
- Ti is hiányoztatok. - mosolygok rá, de halkan beszélek, hogy Tony-t ne ébresszük fel, de ez reménytelen vállakozás, ugyanis Tony morgolódása adja tudtunkra, hogy máris sikerült felébresztenünk. Morcosan a fejére húzza a paplant, amin mi jót nevetünk, majd mellésuhanunk és átöleljük.
- Neked is jó reggelt álomszuszék. - puszilom meg őt is. És átölelem őket. Egy darabig csak csendben öleljük egymást. A gyerkőcök kényelembe helyezik magukat és sikertelenül próbálnak visszaaludni, így végül, amikor már feladták az alvást, felhozom nekik a visszautazás lehetőségét.
- Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk Forksba.
- Miért menjünk vissza? - néznek rám mindketten, de Nessie kérdezi meg.
- Tudom, hogy jól érzitek magatok újra itthon, de Forksban is jó volt, nem? Jake-kel és a falkával. - nézek rájuk mosolyogva.
- Persze, hogy jó volt, tudod, hogy imádunk Quillel meg Embry-vel hülyülni. De még csak most jöttünk haza … - magyarázkodik Tony.
- Tudjátok ez az egész dolog apátokkal meg velem … Teljesen megkeverte a szálakat itthon. Ez még nem lenne baj, de Sulpicia … Neki most nagyon nehéz lehet. Hiába mondtuk el neki, hogy mit szándékozunk tenni. Most úgy érezheti, hogy estleg osztoznia kéne Aron velem … Épp ezért jobb lenne, ha hagynánk neki időt, hogy tudja, hogy semmi sem fog változni. Ha nem vagyok a közelben, akkor talán könnyebben elfogadja és feldolgozza... - érvelek.
- Hát, ebben lehet valami. Én biztos nem szeretnék senkivel osztozni azon a férifn, akit szeretek... - mondja Nessie.
- Én sosem akarnám, hogy Sulpicia rosszul érezze magát miattam. Nagyon kedvelem őt. Épp ezért időt hagyok neki, hogy megszoka a szitut. És próbálok apátok fejével is beszélni, hogy viselkedjen normálisabban. - csóválom a fejem Aron gondolkodva. Komolyan néha egy tehetetlen barom, aki mindig a háttérben keveri a dolgokat, úgy, hogy senki se tudjon róla. Eszeveszettül ért hozzá. Van, hogy még negem is meg tud zavarni, pedig aztán én már jó ideje ismerem őt. De hát én panaszkodom? Sulpicianak több joga lenne … Vajon én hogy viselném a helyében? Azt hiszem nem tudnék ilyen nyugodtan viselkedni. Bár az is igaz, hogy én nem tudok annyira bízni egy férfiban, mint Sulpicia Aroban. Túl sok olyan férfit ismerek, akinek vannak mocskos dolgai, amiket ráadásul a családjuk, vagy a feleségük elől eltitkolnak … Réges-régen levesztettem a férfiakba vetett hitet s bizalmat. És rá kellett jönnöm, hogy mindegyiknek van hátulütője. Talán ez csak miattam van, talán csak én látom bennük a rosszat. De én nagyon is tisztán látom. Kár, hogy mindig későn jutott el a tudatomig, akkor, amikor már túlkéső volt, hogy sérülések nélkül kijöjjek a kapcsolatból. De itt van a fiam. Ő talán az egyetlen, akinek nem találtam még rossz oldalát. Lehet csak azért, mert ő a fiam, a legeslegcsodálatosabb fiú a létezésemben.
- Akkor ma este visszamegyünk? - kérdezi mosolyogva Tony, kizökkentve a gondolataimból.
- Igen. - mosolyogok.
- Akkor még sok dolgunk van! - pattan ki Nessie az ágyból és rohamozza meg a fürdőt, míg mi csak nevetve nézünk utána, ugyanakkor Tony is elfoglalja a saját fürdőjét. Amíg ők elintézték a reggeli dolgaiakat, a bepakolást és a búcsúzkodást én is a dolgomra indultam. Mivel még kora volt, ezért nem akartam megkockáztatni, hogy bármelyik Cullen párt megzavarom … Így először apuhoz mentem. Elmeséltem neki, hogy miért döntöttünk így Aroval. És szabadkoztam, hogy nekik nem szóltunk. Egy kicsit rosszul éreztem emiatt magam, mivel apuval mindent meg szoktam beszélni és most mégsem szóltam neki egy szót sem. De apu nem neheztelt rám. Megnyugtatott, hogy fel volt rá készülve, hogy egyszer eljön ez a nap, amikor Aroval örök társak leszünk. Ettől a kijelentésétől eléggé fennakadtam. Mit akar ez jelenteni? Mégis mire akart célozni? Nem kérdezhettem rá nyíltan, így hát próbáltam kipuhatolózni, hogy mire gondolt ezzel a kijelentéssel, de nem jutottam előbbre és ez egy kicsit zavart. Apu után Arohoz vettem az irányt, de csak az után léptem be a szobájába, miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs, még csak a közeben sem. Nincs szükség arra, hogy pletykáljanak … Aro felnevetett, amikor bementem hozzá.
- És még azt mondtad, hogy kezdjek el teperni Sulpiciánál. Szépen néznénk ki, ha már lekezdtem volna. - nevet jóízűen.
- Hahaha … Csak azért jöttem, hogy tőlem tudd meg, hogy visszamegyünk Forksba. - mondom el neki a tényállást, mire fintorba szalad az arca.
- Még csak most jöttetek onnan. - morogja helytelenítően.
- Alig voltunk ott. Szeretnék kicsit a falkával lenni. És Sulpiciának meg neked is időt akarok hagyni. - magyarázkodom.
- És ezért visszarohansz azokhoz az ebekhez. - morogja.
- Aro, ezt ezer és egyszer átbeszéltük! Ők a barátaim! És nem vagyok hajlandó végig hallgatni, ahogy szapulod őket.
- Isa … kérlek. Ne menjetek, még csak most jötettek vissza. Nem szeretném, ha megint odamennétek. Tudod, hogy féltem a gyerekeinket. - próbálja bevetni a hatalmas könyörgő szemeket. De most nem hat meg velük.
- Ők is ilyen véleménnyel vannak rólatok. - mondom lemondóan. - És egyikőtök szava sem befolyásol … Úgyhogy ma este indulunk. - mondom határozottan aztán már ki is megyek a szobájából. És az utolsó elintézendő dolog következik. A Cullen-Denali család. Nem lepődök meg, hogy mindenki Carlisle-ék szobájában van. Tudom, hogy Alice látta a gyerekeim elhatározásait arról, hogy visszautazunk … Gondolhatta, hogy azért szólok nekik is a dologról.
- Hello midnenki! - mosolygok rájuk, és még abban a pillantba Alice megölel.
- Örülök, hogy minden rendben ment, Bella. Aggódtam ám érted! - mondja kicsit durcásan.
- Ugyan Alice, meg tudom magam védeni. Nincsen semmi baj. - kacsintok rá és megpuszilom az arcát.
- Fogsz róla beszélni? - kérdezi Carlisle, gondolom Arora célozva … Vállat vonok.
- Nem állt szándékomban, de ha kérdéstek van válaszolok rá. - mosolygok rá.
- Kérdés mindig van. - mosolyog melegen Carlisle. De meglepetésemre mégsem kérdez. Helyette Jasper az, aki lecsap a lehetőségre.
- Miért volt ilyen fontos, hogy kinyilvánítsd a hatalmad az Alvaroknak? Miért voltál képes ennyit feladni?
- Már ennél többet is feladtam. Sokkal többet. - nézek rá komolyan. - Ez azokhoz képes semmi. Legalábbis nekem. - mondom, és elgondolkozom azokon a odlgokon, amiket feladtam, igaz ezeknek csak nagyon kis töredéke volt az, amit a Birodalomért tettem. A többség a szeretteimért volt … a gyerekeimért, a férjemért … - Egyedül a Sulpiciával való barátságomat kockáztattam meg, és ezt is csak minimálisan. Sulpicianak előre szóltunk és tudattuk vele, hogy semmi sem fog változni. Itt most ő a szenvedő alany. És ezzel tisztában is vagyok, épp ezért visszamegyünk Forksba, hogy Sulpicia megértse tényleg nem változik semmi … Úgy gondoltam, jobb, ha tudjátok, de természetesen maradhattok is. Ez csak a ti döntésetek. - mondom kedvesen.
- Én mindenképpen szeretnék veletek menni. - mondja azonnal Alice, akit amolyan beleegyezésként Jasper is átölele és Rose-ék is csatlakoznak hozzájuk. Ekkor esik le hirtelen, hogy mi volt olyan furcsa … Edward nincs itt … Nem kérdezhetek rá, hogy hol van, mert akkor Tanya kiveri a hisztit... De óvatosan belenézek Alice fejébe, ahol pár pillanat alatt megleltem a választ … Elment. Egyedül akar lenni … Nocsak, a végén még kiderül, hogy tudja használni a fejét. Rájött, hogy itt csak láb alatt van?

47. Fejezet – In Volterra

Sziasztok!
Tudom, hogy Kicsit mindent összezsúfoltam, de nézzétek el nekem, így is eléggé ki vagyok, igazából már csak a téli szünet éltet … :)De mindegy, ennyit a siralmaimról, így is túl sok belőlem :)
A lényeg a fejezet, ami szerintem messze nem a legjobb fejezet, bár az anti-Edwardfanoknak akár tetszhet is :D Na majd meglátjuk :D
Ha szeretnétek akkor hallgassátok meg hozzá a Three Days Grace-től az I hate everything aboutyou c. számot.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

A hatalom porondjain először meg kell értened, hogy mindenki hazudik, csal, és hogy nincs barátod. A paradoxon az, hogy nem mindenki hazudik, csal, és vannak barátaid. A probléma ott lakozik, hogy az egyik mosolygó arc és kézfogás ugyanolyan, mint a másik, és ha tökéletes hazugok vesznek körbe, miként tudod megkülönböztetni az igazat a hamistól, barátot az ellenségtől? A legjobb,ha mindenkivel illemtudóan viselkedsz, kedvesen, mosolyogva, bólogatva; légy barátságos, de soha ne légy barát, mert soha nem tudod megmondani, ki van az oldaladon. 

 

(Edward szemszöge)
Ez sokkolt. Nincs rá más megfelelő vagy legalább megközelítő szó. Ez sokként ért. Nem hiszem el, hogy Arot az örökkévalóságig magához kötötte. Nem tudom elhinni, hogy képes volt ez bevállalni. Hiába minden eddigi meglepetés, amit okozott, ez elvitte a pálmát. Miután eltűntek az erdőben mi azonnal visszaszálltunk a gépre.
- Egy valamit jegyezz meg Edward, ha a későbbiekben is része akarsz lenni a Birodalomnak. - mondja komoly hangon Marcus. - Ha a lányom azt mondja maradj kussba, akkor maradj kussba! - hangja már nem komoly volt, hanem szinte már fenyegető.
- Csak úgy nézzem szótlanul, hogy összeköti magát Aroval, csakhogy minden rendben legyen a rohadt Birodalomban? Nem tudom, hogy vagytok vele, de ez nekem nem megy!
- Szokj hozzá! És ne keress benne összefüggést! Nem az a dolgod, hogy megértsd, hanem az, hogy kövesd az utasításait! - morogja állatiasan Caius.
- Ahogy mondja! Én sem rajongok ezért az Aro ügyért, sőőt! A hideg futkos a gondolattól a hátamon, hogy Arot esetleg császári posztra emelheti! De ez olyasmi, amit nem egy külsős királyság jelenlétében kell megbeszélni! - folytatja tovább a dühöngést Milosh.
- Milosh, ne idegesítsd magad teljesen feleslegesen! Bella érdeke is, hogy fenntartsa az egyensúlyt. Nem fogja megbontani. - mondja nyugodt hangon Marcus.
- Ti tudtátok? - kérdezi Nyikolaj és ez valahogy engem is érdekel.
- Nekünk szóltak, mielőtt indultunk. - válaszol Nessie.
- Mi nem tudtuk, de … sejtettük, hogyha Bella nem talál más lehetőséget akkor ez lesz … - válaszol Caius.
- Egyébként ez nem tök mindegy? Úgy sem lehet rajta változtatni. - mondja nyugodt hangon fiam. - Anyun úgysem lehet kiigazodni. Ez senkinek nem újdonság! Talán egy kissé bízhatnátok benne! Megértem, apuban nem bíztok, oké, értem, nem komáljátok egymást. De anyut ne ítéljétek el! Ő mindig is azon volt, hogy a királyságaitok egyenrangúak legyenek a Volturival és egymással! Ő segített titeket is hatalomhoz!
- Tony-nak igaza van. - sóhajt fel Damon. - Szálljatok le Bellaról! Mindig kiállt mellettünk! - száll be a vitába Damon. - Engem valahogy a te viselkedésed jobban zavart! Nem mondom, hogy örülök, hogy Aro lett a nofertarija, de rohadtul nem szólhatsz bele, hogy Bella mit tesz és mit nem.
- Damon, ilyen szempontból neked sincs hozzá közöd. Szóval ne cseszegess! - vágok vissza.
- Jajj már Edward, fáj az igazság? Szarul esik, hogy annyi közöd sincs Bellahoz, mint nekem? - nevet fel jóízűen.
- Most ezt komolyan te mondod? - gúnyolódom. - Mond csak, mióta akarsz az ágyába bújni?
- Undorító féreg. - sziszegi Renesmee dühöse és ha Caius és Marcus nem fogja vissza őket a válluknál fogva, akkor már nekem estek volna. Talán ezt nem kellett volna mondanom …
- Fogd vissza magad! - morogja nekem Damon.
- Te csak ne mondj semmit! Mindenki tisztában van a szándékaiddal.
- Te a szándékaimon vagy fennakadva? Én legalább nyíltan vállalom őket. Amíg te szépen kihasználtad őt! Bocs, de kettőnk közül nem is tudom melyikünk a nagyobb görény …
- Elég legyen! - hallatszik Marcus mennydörgő hangja. - Fejezzétek be! Nem mentek semmire az óvodás civakodással! Csak még jobban lejáratjátok magatokat! Legyen bennetek legalább egy minimális tartás és fejezzétek be! - hangja olyan komoly volt és olyan dorgáló, hogy mindketten úgy ültünk vissza az üléseikbe, mint akik rossz fát tettek a tűzre. Nem tudom, hogy ezért-e vagy más miatt, de végül is senki sem kezdett veszekedni senkivel. Mindenki szoborszerűen ült a helyén és befogta a száját, hogy ne törjön ki még egy vita, legalább addig ne, amíg össze vagyunk zárva ezen a gépen. Útközben letettük Nyikolajt és Milosht a kastélyaiknál. Az út már örökkévalóságnak hatott pedig csak pár óra volt. Néha komolyan azt hittem, hogy soha nem fogunk odaérni. És semmi másra nem vágytam jobban, minthogy kikerüljek innen és ne kelljen hallgatnom Damon gondolatait, ahogy engem szapul, és a többiekét is, akik azon dühöngnek, hogy nem tudom tartani a számat. Hát sajnálom, ez vagyok én. Nem ártana, ha végre leszállnának rólam. Ahogy leszállt a gép azonnal menekültem az erdőbe az őrjítő gondolatok árja elől. Egy teljes napig meghúzom magam az erdőben, és csak ezután merészkedem vissza a kastélyba, ahol először Carlisle dorgál meg, atyáskodóan, hogy máskor ne csináljak ilyet … Damonnel kis híján egymásnak esünk. Egyedül a testőrök fogtak vissza minket attól, hogy kinyírjuk egymást. A két Volturi király nem cseszeget tovább, legalábbis nem beszédben, de a gondolataik folyamatosan elítéltek és kifejezetten dühítettek. De a legrosszabb a gyerekeim reakciója volt. Ők undorodva kerülgettek a kastélyban. Egy szót nem szóltak hozzám de a gondolataik folyamatosan azt üvöltötték, hogy mekkora egy görény vagyok és hogy mennyire utálnak … Viszont Tanya sokkal nyugodtabb volt, kiegyensúlyozottabb. Szinte már hasonlított arra a nőre, akit elvettem annak idején. Viszont Sulpicia meglepett. Azt hittem ki lesz bukva, hogy elzárkózik és magába roskad, ehelyett olyan mint eddig. A gondolatai arról tanúskodnak, hogy bízik bennük és próbálja eljátszani, hogy egyáltalán nem zavarja a dolog, pedig igenis kellemtelenül érinti, hogy a férje az egyik barátnőjével örökre kapcsolatban van. De úgy gondolja, hogy mindez csak látszat és erre utalnak az emlékei is, amik néha bekúsznak gondolatai közé. Pár nappal később érdekes módon Bella és Aro jelentek meg a kastélyban. Meglepetten néztem rájuk, míg ők alig egy pillantásra méltattak.
- Menj Sulpiciahoz! - mondja Aronak.
- Hé, Isa, ne parancsolgass nekem! - morgolódik a király.
- Igazán kibékülhetnél végre vele, látod, még ezt is elfogatta. Ennyit igazán megtehetnél érte. - tanácsolja.
- Igazad lehet. - sóhajt fel válaszul.
- Menj csak, én megyek a gyerekekhez. - mondja lágy hangon Bella, míg Aro elsétál a folyosón. Bella ott marad és nem mozdul, csak szemeit fordítja felém. - Úgy emlékszem valamit megbeszéltünk, mielőtt elindultunk innen! Ez volt a feltételem Edward! - hangja már koránt sem oylan nyugodt és lágy, mint az előbb, de mégis valahogy tükörsima, szinte már érzéketlen a hangszíne.
- Nem mondtad, hogy ilyen hatalmas meglepetésre számítsak! Hogy csak úgy derült égből villámcsapásként Aroval örökké összekötöd magad! - azonnal dühösen támadok rá. Aszem kissé kikészültem az elmúlt napokban.
- Oh, már megbocsáss, de mégis mi a francért mondtam volna el? Mi a szentséges közöd van hozzá, hogy mit teszek? Ne légy már úgy elszállva magadtól, nem vagy isten! - hangja egyre dühösebbé válik, a szemei szikráznak.
- Legalább nem szólhattál volna előre?
- Miért tettem volna?
- Mert akkor nem pofáztam volna bele!
- Benned valami elemi ösztön van, hogy ne azt tedd, amire én kérlek!
- Ez most komoly? Te valaha is megfogadtál bármit is, amit én mondtam?
- Mégis miért fogadtam volna meg? Egyáltalán mit?
- Már az elején megmondtam, hogy ne barátkozz velem!
- Ja, bocs, tudod vak tyúk is találhat szemet. És ha megfogadtam volna amit mondasz ott lennék, ahol azelőtt. Így pedig van két csodálatos gyerekem! Szóval nem igazán lenne okom bánni, ami történt. Legalábbis miattuk nem.
- De miattam igen, mi?
- Ezt tényleg megkérdezted? - nevet fel némi szarkazmussal, mire én kissé ledermedek. - Ha akkor tudtam volna, amit most … Ha nem lennének a gyerekeim.... akkor tuti, hogy egyetértenék veled. Nem tudom, hogy mit láttam benned!
- Szóval nem tudod? - kérdeztem vissza dühösen ez fájt.
- Nem! - húzza el ajkait, mintha vicsorogna, de nem villogtatja hibátlan fogsorát.
- Igazad lehet. De ne feledd, hogyha már nem is, de régen láttál bennem valamit. - mondom halkan, suttogva, mire döbbenet suhan át az arcán én pedig az erdő felé veszem az utamat.

Hálám üldözne, ha ...

Sziasztok!
Nos, nem igazán tudom, hogy tudjátok-e vagy sem, de a lényeg, hogy részt vettem egy novellaíró versenyen. Sajnálatos módon ez a verseny nem indult el :( Nagyon sajnálom, de Majomka ennek ellenére kitette a novellámat amiért kaptam tőle egy „díjat” vagy inkább, mivel nem volt verseny emléklapnak nevezném.  

Még egyszer hálás köszönetem Majomkának, hogy még így is fordított időt a novellámra <3

És szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani a novellámat. Ami NEM fanfic, hanem sajt kreálmány. Mielőtt bárki megkérdezné, természetesen fantasy-ról van szó és vámpírok is vannak benne, még ha nem is a megszokottak. Mivel ez az első olyan novella, ami nem fanficre épül, ezért igazán hálás lennék, ha bekukkantanátok Majomka blogjára és elolvasnátok. Esetleg megdobnátok egy-két véleménnyel. Akár chat-ben, akár itt a bejegyzés alatt. 

A novellámról ....  

Témája: Bosszú 

Címe: After world 

Stílusa: öhm, mondjuk úgy, amolyan megszokott, rám jellemző, bonyolult, kevés érzelem, sok "akció" ...  

És két kép, ami passzol a story-hoz:

Kérlek szépen titeket, ha időtök engedi, akkor nézzétek meg. Nagyon hálás lennék nektek néhány véleményért :)
Puszi <3

46. Fejezet - Brotherhood

Sziasztok!
Ééés nem csúsztam, ez is valami! :D
A fejezethez nem igazán tudok mit hozzáfűzni. Juan, Testvériség, Aro …
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá Drake-től a Trust issues c. számot. ( inkább Aro szempontjából illik ehhez … és csak nyomokban ...)
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

Megmentettük egymás életét; ez olyan kapocs, ami mindig köztünk marad. A barátság elhalványulhat, de ott van az a kötelezettség, az a rettegésből, vérből és közösen átélt erőszakból kovácsolt tudat, ami sohasem tűnik el igazán.
Laurell Kaye Hamilton – Bűnös vágyak

 

- Én is örülök neked Juan. - mosolygok rá vidáman és megölelem.
- Azonnal szeretnél terepszemlét tartani? - kérdezi diplomatikusan de a mosoly ott virít az ajkain.
- Először is hol van Pierre?
- Már kezdtem azt hinni, hogy rólam megfeledkeztél. - bukkan fel a tömegből a másik jómadár.
- Ugyan már! Vámpír vagyok. - kopogtatom meg a fejemet nevetve, aztán őt is megölelem. Mindig fontosak voltak nekem.Valószínűleg ez az a kötődés, ami akkor jött létre köztünk, amikor átváltoztattam őket.
- Hé, engem elfelejtettél bemutatni! - mondja némi éllel hangjában Aro.
- Téged nem kell bemutatni, Aro. - mondja leplezetlen undorral Juan.
- Ugyan fiam, nem kell itt játszani a nagyfiút! - nyújtja felé kezét Aro. Juan úgy méregeti Aro jobbját, mint valami mérges kígyót. Majd rám néz, mire én bólintok.
- Rendben. - fogadja el Aro jobbját mélyről jövő sóhaj kíséretében a Testvériség vezetője. - Ha csak egyetlen alkalmunk lesz, kinyírunk. - vigyorog rá barátságtalanul.
- Igen, sejtem. - viszonozza a gesztus a Volturi főkirálya.
- Na jól van fiúk, ha ezt letárgyaltátok, akkor most már kíváncsi lennék, hogy hogyan sikerült ennyi tagra szert tennetek. - nézek inkább Pierre, aki eléggé nyugodtan áll, meg sem lepődve Aro jelenlétén. Mindig is ő volt a nyugodtabb közülük.
- Nos az elmúlt időszakban sokan csatlakoztak hozzánk a Narucho és az Alvar királyságok extagjai közül. Természetesen mindegyiküket eléggé szemmel tartjuk, épp ezért nekik egy másik, kisebb hadiszállást alakítottunk ki, egyenlőre a biztonság kedvéért. Az itteni tagok száma közel kétszázra rúg. A földalatti szinteket bővítettük, jelenleg tizenegy emelettel rendelkezünk az egész erdőség alatt. Több mint ötven edzőtermet alakítottunk ki, különleges ötvözettel, beburkolt falakkal, hogy az esetleges küzdelmek okozta rombolást a minimálisra csökkentsük. Pár vámpír különleges fegyvereken kísérletezik … hogy őszinte legyek én nem látok bennük semmilyen esélyt, de ők ezzel töltik ki a szabad idejüket. - meséli Pierre, míg elkezdünk a folyosókon sétálgatni.
- Nem hiába, az én teremtettelek titeket. - nevetek.
- Naaa. Ma cherie, azért m is kellettünk hozzá. - durcáskodik Juan.
- Jó, Juan. De lássuk be, ez okos megoldás. Nem hinném, hogy valaha is képesek lesznek fegyvert alkotni, de legalább azt teszik, amit szeretnek és ez mindenképpen a Testvériséghez köti őket. Úgy gondolom ez egy remek ötlet volt.
- Ezenkívül több tag lassan de biztosan kezd átszokni az állati vérre. De sokan megmaradnak az emberi vérnél. A statisztikák szerint nagyon minimális részük tér át a vega életmódra. - meséli Pierre.
- Érthető … És mit tudtok a Naruchokról?
- A Narucho projektet én vezetem. - mondja Pierre. - Egyenlőre nincsen semmi érdekes. A két király a megszokottak szerint uralkodik. Nem áll szándékukban békét kötni senkivel. És egyenlőre háborúra utaló jelek sincsenek. Ha bármi történik természetesen azonnal értesítünk. - mosolyog Pierre.
- Szóval felcseréltétek a dolgokat? Úgy értem eddig Juan te szoktál az Alvaroknál lenni és most mégis Charlotte van ott, míg ő szokott a Naruchoknál lenni. Mondjátok csak, ezeknek a szerepcseréknek van mármi jelentőségük? - nézek rájuk sandán. Nem hiszem, hogy csak úgy viccből posztokat cserélgetnék maguk közt.
- Nos, volt egy apró összetűzésem Daviddel. - mondja lazán Juan.
- Milyen összetűzés? És én miért nem tudok róla? - kérdezem némi aggodalmas éllel a hangomban.
- Mert nem volt semmi komoly, csak kicsit szórakoztunk … - mosolyodik el rossz fiúsan. - És ez nem tetszett a drága királynak. - mondja undorodva.
- Oh. Na látod ez érthető. De attól még szólhattál volna!
- Ugyan már! Nem volt semmi sem! Ezért végül Charlotte ment oda, én pedig úgy döntöttünk, jobb, ha a főhadiszálláson maradok, és kevésbé leszek szem előtt.
- Nos igen, ebben van ráció... - csóválom a fejem kissé rosszallóan. - Na de ha már az Alvarokról beszélünk … Királynő lettem. Vagyis már egy ideje az vagyok, csak nem koronáztak meg. Hosszú történet. - csóválom a fejem sóhajtva. - De Charlotte mindent tud. Kineveztem egy helyettest és azt akarom, hogy biztonságban legyen. Charlotte elintézte, hogy a királyságterületén lévő tagok figyeljenek rá. És ha Dave megpróbálná kiiktatni a képből, akkor azonnal szóljatok nekem.
- Persze, úgy lesz Bella. - mosolyog Pierre.
- De nem tudhat a szervezetről. Nem akarom, hogy belefolyjon a dolgokba. Nem bízom benne, csupán ő a tökéletes fegyver a drága Dave ellen. - mondom gonoszul, Aro teljesen beolvad közénk, szinte már kezdtem róla megfeledkezni. Meglepő dolog. Arot nem úgy ismerem, mint aki képes csak így a háttérbe vonulni és csendes nézőként figyelni a dolgokat. De azt el kell ismernem, hogy sejtem mennyire meglepődött. A legtöbb vámpír nem gondolná, hogy mennyi vámpírtársuk utálja a vámpírok létezését. De az is megdöbbentette, hogy milyen felszerelt földalatti várost hoztak létre. És milyen rendszeresen és együttes erővel tartják össze a csapatokat. Mindenkinek adva lehetőséget a választásra és némi önállóságra. Igazából rettentően büszke vagyok rájuk, hogy ilyen jól elsajátították ezt. Hogy ilyen jól képesek irányítani a dolgokat. Le a kalappal előttük. Pierre-rel tovább beszélgetünk a Testvériségről, a Birodalomról és a két külső királyságról. Amolyan megszokott traccsparti köztünk. Első a munka alapon … Aro csendesen ballag mellettem, míg Juan is valamilyen okból kifolyólag követi a példáját. Közben a téma egyre szabadabb lett és áttértünk a mindennapok témájára. Önfeledten beszélgettünk, amikor Juan megszólalt.
- Bella, tudom, hogy nem szeretsz beszélni az ütőkártyáidról, és tényleg nem akarok faggatózni, de mi a francért Prudence az ütőkártyád? - kissé meglepődtem, nem hittem volna, hogy ezen fog fennakadni …
- Olyasmiknek volt a szemtanúja, amik tönkreteszik Dave-t. Ez így elég magyarázat? - nézek rá döbbenten. - De miért érdekel?
- Csak mert volt pár légyottunk … amíg az Alvaroknál voltam … Gondoltam jó tudni, hogy miket tud Dave-ről és hogy mért védjük meg …
- Ohh, Juan, drágám, megmertem volna esküdni, hogy kavartatok. Na jó, erre nem, de arra igen, hogy nagy eséllyel ezalatt az idő alatt az Alvaroknál lévő nők felén legalább túl vagy. - nevetek, mire ő egy szívdöglesztő mosolyt virít rám.
- Na szép, mondhatom. - nevet fel végül ő is.
- Ugyan tesó, ne is ellenkezz, mi tökéletesen ismerünk. - kacsint rá Pierre.
- Ezt úgy mondod, mintha te nem ilyen lennél. - gúnyolódik vele Juan. És ekkor robban ki köztük a megszokott móka, a testvér összetűzés … ugyan vér szerint közük nincs egymáshoz, csak annyi, hogy mindkettejüket én változtattam át. De annak ellenére, hogy Juan főleg spanyol ősökkel rendelkezett és Pierre franciákkal annyira hasonlítanak egymásra mintha tényleg rokonok lennének. Az a megszokott temperamentum … nos egyiküknek sincs hiánya belőle. Aroval csak mosolyogva figyeltük őket … Szülőkként az ilyen veszekedésekből nekünk mindig kijutott.
- Nos fiúk, akkor inkább hagyjuk, hogy ezt megbeszéljétek, mi pedig indulunk vissza. A gyerekeimnek megígértem, hogy holnapra otthon leszünk. - sóhajtok fel.
- Ajj. Máskor gyere kicsit hosszabb időre, ma cherie. És lehetőleg egyedül. - néz szúrós szemmel Arora, aki gúnyosan vigyorog vissza rá.
- Ígérem valamikor a közeljövőben meglátogatlak titeket. - ölelem meg őket búcsúzóan. - És ha bármi van azonnal szóljatok és segítek! - mondom komolyan.
- Igen anyuci. - nevetnek , míg felkísérnek a felső szintre, de a kunyhóból már nem jönnek ki. Aroval vámpírsebességben rohanunk a repülőhöz, aminek azonnal beindul a rotorja, ahogy felszállunk rá. És rögtön indulunk. Aro tovább tartja a némaságát.
- Nagyon sokkoló volt, ugye? - kérdezem némi együttérzést erőltetve a hangomba.
- Igen, eléggé. Sosem hittem volna, hogy ennyien lázadnak ellenünk. - sóhajt fel.
- Alapból a vámpír lét ellen lázadnak, ezt meg kell értened. - mondom lágyan, vigasztalóan.
- Az majdnem ugyanaz.
- Aro, te kértél, hogy bízzak benned, akkor te is tedd ugyanazt! Látod, hogy eddig sem támadtak rátok és nem is fognak. Csak bízz bennem. - súgom, mire ő bólint.
- Tudod másnak nem hinném el, hogy képes erre. Rajtad kívül senkinek nem hinném el, hogy képes lenne őket megbékíteni legalább nagyjából velünk … De bízom benned Isa. - hangja selymes és olyan elesettnek tűnik. Aszem ez az utazás jelentősen az elsők sora volt … Lehet többet kéne elhoznom ide Arot. Talán felhagyna az arroganciájával, vagy ez csak egy látszat? Egy látszat, amit az Alvaroknak mutat? Ahogyan beleélte magát a szerepébe … a csendes társamként, a nofertarimként … Furcsa, de annyira eltér a megszokott Arotól néha, hogy kezdem elhinni, hogy a levegő változás kihozza belőle a pátyolgatásra szoruló kisfiút.

45.Fejezet – As a creator

Sziasztok!
Juan *-* Ennyit elég mondanom, ugye? :D Igen, megjelenik Juan :D és azért már sejthető, hogy ki ő, de még lesz róla szó :D
Igazából ami a legjobban érdekel, hogy a végéhez mit szóltok. Igen, tudom, csak az én agyamból pattanhatott ki, hogy még ezzel is bonyolítsak … De azonkívül, hogy nektek ez mennyire tetszik, vagy mennyire sem :D (nem valószínű. Hogy a későbbiekben sok szerepe lesz, de attól még érdekel a véleményetek, mert akkor ehhez tudok majd igazodni :D)
Ajánlom a fejezethez Jessie J. - Who laughing now c. számát.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

A világ tele van valószínűtlen barátságokkal. Hogy ezek hogy jönnek létre? Úgy, hogy míg az egyik ember szükséget szenved, a másik kész segítő kezet nyújtani. Mikor ilyen kedvességgel találkozunk, végre képesek vagyunk becsülni azokat, akiket korábban leírtunk, és mielőtt észbe kapnánk, a szövetség megköttetik, tekintet nélkül arra, hogy mások megértik-e. Igen, valószínűtlen barátságok szövődnek nap mint nap. Senki sem érti ezt jobban, mint a magányosak. Sőt, mi több, ők épp erre számítanak.
Született feleségek c. sorozat 

 

Aro egy darabig ámuldozott, hogy Dave tényleg képes volt erre. Nem túl meglepő. Az ártatlan pofija miatt senki nem nézné ki belőle, hogy képes lenne ekkora fájdalmat okozni a „saját” testvérének. Ez az a hiba, amit én nem követek el. Sosem ítélek külsőről, inkább utánajárok a dolgoknak, így sokkal izgibb, mint ülni a babérjaimon és várni, hogy valami kiderüljön róla. Már a megbeszélés előtt is szinte csak vigyorogtam. Ajj de imádni fogom Dave arckifejezését, ahogy megtudja, hogy Prudence egyenrangú lesz vele. Imádom amikor megmutathatom mindenkinek, hogy velem nem jó cseszekedni. Mámorító érzés, amikor látom az arcukon, azt a sarokba szorított ábrázatot. Ilyenkor élvezem igazán a hatalmam. Ma már nem szenvedtem azzal a ruhával, amit kaptam, csak egy kis koktélruhát vettem fel. Aro is és én is elég izgatottan vártuk Dave reakcióját. Prudence-t előre küldtük, hogy egyenlőre ne keltse fel senkinek a figyelmét. Látni akarom az arcát, amikor megtudja … Aroval teljes nyugalmat sugározva megyünk be a trónterembe, míg mélyen bennünk vágy lobog, hogy lássuk az arcát... Helyet foglalok a trónomban, Aro mellém áll. Amíg Willt várjuk megkeresem a főtestőrök között Prudence-t és egy apró, alig észrevehető mosolyt küldök felé, míg ő aprót bólint. Will pár perces késéssel, kényelmesen sétál be közénk. Egy bólintással üdvözöljük egymást. Ajkaimon széles mosoly virít egész idő alatt, pedig elég unalmas a dolog. Miután minden témát befejeztünk, megtárgyaltunk és kölcsönösen elfogadtunk. Elérkezettnek láttam az időt, hogy bejelentsem a dolgot.
- Fiúk, úgy döntöttem, hogy amíg nem tartózkodom a királyságban kinevezek egy helyetteset. - hangom nyugodt, nem tükrözi a várakozást vagy az izgatottságot.
- Remek, még egy Volturit akarsz idehozni? - kérdi szarkasztikusan Will.
- Nem, úgy gondoltam nem terhellek titeket több Volturival … Úgyhogy egy Alvart nevezek ki, hogy senkinek ne lehessen kifogása ellene. Így megfelel, Will?
- Igen, így már másként áll a dolog. Természetesen jogodban áll kinevezni egy helyettest. - hangja most már sokkal barátságosabb és nyugodtabb. Tényleg nem szimpatizálnak a Volturival …
- Esetleg segítségedre lehetünk a kiválasztásban? - kérdezi készségesen Will.
- Nem, köszönöm, már döntöttem. Mint azt jól tudjátok még ma éjjel el megyünk, így már meg is beszéltem az illetővel. Remélem nem veszitek sértésnek.
- És ki lenne a szerencsés? - kérdi Dave unottan.
- Oh, ne siessünk úgy előre. Először is azt akarom, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy az illető a teljes posztomat megkapja. Amíg nem vagyok itt ő is ugyanolyan uralkodó, mintha én lennék itt. Egyenrangú veletek. - mondom a kikötéseimet.
- Nem mondom, hogy örülünk ennek, de ez így járja. - morogja Dave.
- Rendben van. - mosolygok rájuk és a tömeg felé nyújtom a kezem. - Prudence drágám, gyere ide. - nem fordulok felé, de hallom, ahogy mellém jön és meghajol előttem. De én Dave-nek most nagyobb figyelmet szentelek. Arcizmai feszesek, kicsi választja el a vicsortól. - Nos, Prudence lesz a helyettesem. - mondom kimért hangon, amire Dave arca elborul. Az eddigi rettegett feltevése most már bizonyára beteljesült. Döbbenete egyre inkább dühvé alakult. Szinte már vártam, hogy nekünk rontson, de kontrollálta magát. Még szép, hogy visszafogta magát! Nem akar nekünk okot adni arra, hogy kiteregessük a szennyesét.
- Nem hinném, hogy ő a legjobb választás. - sziszegi dühösen Dave.
- Hát ez pech. Én már döntöttem. - mosolygok rá kedvesen.
- De akkor is! Esetleg kikérhetted volna a véleményünket! - szól csöpögő rosszallással Dave.
- Nincs beleszólásotok, hogy kit nevezek ki. Ha akartam volna ide hozhattam volna egy Volturit vagy egy másik királyságból valót és őt is trónra ültettem volna. Inkább legyetek hálásak, hogy egy Alvart választottam.
- Szerintem mondjuk igazad van. Bátyám, azért látod benne a rációt nem? Prudence évszázadok óta hűséges testőr. Nála ezerszer rosszabb is lehetett volna. - szól Will lágy beleegyező hangon.
- De akkor is! Vannak Prudence-nél jobb testőrök is! - ellenkezik Dave.
- Remek, ez a te meglátásod, én őt akarom és ő is lesz. Teljesen jogomban áll őt, vagy bárki mást kinevezni helyettesemnek. Úgyhogy a vita lezárva! És ha megbocsájtotok még van pár elintézni valóm az utazás előtt. Ha bármi van, akkor Prudence értesíts, ha esetleg ti nem tennétek meg... Úgyhogy ne aggódjatok mindenről tudni fogok. - mosolygok ravaszul, majd Aroval az oldalamon visszavonulok a szobánkba. Mindketten fürdőzünk Dave dühében, legalábbis míg Charlotte meg nem zavart minket. Illedelmesen meghajolt előttünk, mire én fejemet csóváltam.
- Nem lát senki sem.
- Jobb a biztonság Bella. - mosolyog kislányosan.
- Jajj te lány. - nevetek fel. - Szóltál nekik?
- Természetesen Bella. Tudod, hogy mindig örömmel látunk.
- Tudom. És ti is hiányoztatok ám nekem. De a létezésem olyan bonyolult, hogy néha én is belekeveredek.
- Valahogy nem csodálom. Én már rég megőrültem volna.
- Ugyan, azért ennyire nem szörnyű. Na jó, nem mindig … - nevetünk.
- Igazán nem akarom megzavarni a csajos jókedvet, de te ki vagy? - mosolyog lágyan Aro.
- Oh, elnézést Drágám, hogy kihagytunk. Szóval ő Charlotte. Egy kedves barátnőm.
- Bella a teremtőm. - mosolyog Charlotte. - És most még a királynőm is, nem csak minden más. - nevet jókedvűen.
- Bella az, aki átváltoztatott? Nem is mondtad, hogy változtattál át valaha is valakit! - Aro hangja irreálisan durcás, körülbelül mint egy kisgyereké, mire én elröhögöm magam.
- Aro, neked jót tesz a távollét Volterratól. Még sosem néztél így. - mosolygok rá. - És hát tudod, egy egészséges kapcsolatban is vannak titkok. - pislogok ártatlanul.
- Te nőszemély, egyszer még a sírba kergetsz. - csóválja fejét, de ajkain elfojtott mosoly jele jelenik meg.
- Lehet. - folytatom az ártatlannak játszását.
- Én nem is akartam zavarni. Akkor holnap várunk Bella. - mosolyog Charlotte majd megölel és távozik.
- Mond csak Édesem, van még valami titkod előttem? - kérdi behízelgő hangon.
- Oh, nem is sejted, még mennyi. - húzom az agyát. Más már igazán nincs, amiről nem tud, legalábbis azt hiszem …
- Ne mááár. Figyu, itt nincs senki, akit érdekelne a titkod, szóval hallgatlak.
- Dave perpillanat kifejezetten örülne valami kis titoknak rólam. - mosolygok Arora. - De majd kicsit kifejtem ezt a Charlotte dolgot. - Aro bólint, míg megválunk ezektől a ruháktól, majd én egy fekete melegítőt veszek fel, míg Aro teljes kontrasztban velem egy kifinomult fekete zakót, fekete inghez és vászonnadrághoz. Prudence-nek még mondtam pár biztató szót, aztán szóltam Willnek, hogy előfordulhat kicsit később küldjük vissza a gépet, mivel teszünk egy kis kitérőt és persze azt is elintéztem, hogy csak Charlotte jöjjön velünk. Charlotte beült a pilóta fülkébe míg mi kényelmesen elhelyezkedtünk a luxus repülőn.
- Szóval? Mi van ezzel az átváltoztatással? - kérdezi Aro pár perccel a felszállás után.
- Tudod, voltam pár évig Toulouse-ban. Amikor volt az az újszülött hadsereg... Na ott találkoztunk. Akkor még ember volt, ahogy fiúk is, de össze voltak zárva a vámpírokkal, rajtuk gyakorolták az önuralmukat. Már a halálukon voltak a sebesülésektől, amikor rájuk találtam. Felajánlottam nekik a lehetőséget hogy megölöm őket, vagy átváltoztatom. Ők az átváltozás mellett döntöttek és a bosszú mellett... Akkor bosszút fogadtak a vámpírok ellen és ezt azóta is tartják. Egy ideig velük maradtam, amíg megtanultak bánni az erejükkel, és azóta egy teljes láncot alakítottunk ki. Mivel én változtattam át őket, ezért hozzám hűségesek, ahogy én is hozzájuk. Pár dolgot megtanítottam nekik, hogy hogyan kezdjenek bele a vadászatba. De ennek már jó pár éve. Azóta a Testvériség több mint 150 tagból áll. És jelenleg az én biztatásomra itt alakították ki az új főhadiszállásukat. Charlotte és még néhányan beépültek az Alvar és a Narucho királyságokba.
- Basszus Isa! - fakad ki Aro. - És ezt ennyi ideig eltitkoltad előlem?
- Hé, ne kapd már fel a vizet! Nem titkoltam el előled semmi életbe vágót.
- Jó, ez igaz! De tudod, hogy milyen vagyok! Mindent tudni akarok! Erre tessék, nem mondtad el nekem!
- Apu sem tudja. - vonok vállat.
- Ettől sokkal jobban érzem magam. - mondja szarkasztikusan.
- És ha már itt tartunk ez maradjon köztünk! Jobb, ha senki más nem tudja meg, rendben?
- Oké. Már megszoktam a titkaid megtartását, de úgy tűnik ez neked nem tűnt fel. - gúnyolódik.
- Jó, oké. Felfogtam! Nincs több titkom, tényleg. - tarom fel védekezően a kezem. Ő csak bólint, én kibámulok az ablakon. Nézem ahogy a lent változik a táj, ahogy kivilágított falvak és városok felett repülünk el. Csak apró, felszínes beszélgetést folytatunk azalatt az egy órás út alatt, amíg elérkeztünk Ausztrália északi partjához Darwintól észak-keletre néhány kilométerre egy elhagyatott kis erdőségbe. Charlotte gyakorlottan száll le az erre nem túl alkalmas terepen. Charlotte a gépen maradt mondva, hogy ő nem rég volt itt és jobbnak látja nem így itt hagyni a gépet önmagában.Vámpír tempóban közeledtem egy kívülről elhagyatottnak látszó faviskó felé, ami egy hatalmas virágokkal körülvett fákkal övezett aprócska terület, ami erősen illatozott a virágoktól és zajos volt az állatoktól. Elfedve a vámpírok illatát és hangjait.Beléptem a kihalt házikóba, és gyakorlottan a pincébe mentem, ahonnan egy titkos ajtón keresztül az alsó rejtett katakombába jutottunk. Hatalmas fémmel burkolt folyosók hálózata kacskaringózott a kis viskó és az erdő nagy része alatt. A teljesen rejtett alsó szintek az edzőtermek és a rengeteg lakószárny. Minden olyan modern volt. Néhány vámpír jelent meg, nem sokkal az után, hogy beléptünk és döbbenten pislogtak ránk. Azonnal támadó állásba álltak és őrjítően vicsorogni kezdtek, míg én csak vigyorogtam. Nem sokkal később Juan lépett be a terembe. Mosolya szinte a füle tövéig ért.
- Bella. Örülök, hogy újra látlak. - mosolyog.

44. Fejezet – Dirty pieces from the past

Sziasztok!
Közkívánatra ( kivételesen) nem a háttérben tartom ezt az aprócska információt. Nem nagy dolog, de így akkor a fenyegetés teljesen nyílt lapokkal mehet … :D
Ajánlom a fejezethez Emily Browning sweet dream c. számot.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.
Jeaniene Frost

 

Aro teljes kisugárzásán érződött a meglepődés, hogy csak így kihúztam onnan. De próbálta kontrollálni magát és azon gondolkodik, hogy mi a fészkes fene ütött belém. De nem kérdezett semmit, bízott bennem teljes mértékben. Igen, ez az, amit a leginkább imádok benne.
- Prudence, drágám, várj. - szólok a gyönyörű ébenfekete hajú lány után, aki azonnal megtorpan és megfordul. Döbbenten néz ránk. És amikor beérjük kecsesen, nőiesen hajol meg. Az egész teste és mozgása arról árulkodik, hogy bár alattvaló, vele óvatosan kell bánni.
- Királynőm, miben állhatok rendelkezésére? - kérdezi kimérten.
- Szeretnék veled beszélni. Ráérnél valamikor? - kérdezem és az agyam teljes sebességgel dolgozik. Ismerem a természetét. Vad, veszélyes, kiszámíthatatlan, taktikus, szinte már hasonlít rám és ezt csodálom benne. Ő az, aki a legközelebb áll az én természetemhez. Épp ezért tudom, hogy semmit sem ad ingyen. Ha meg akarom tudni, hogy mit is tud pontosan, akkor tárgyalási alapra van szükségem. Lázasan kutakodok a gondolataimban, hogy mit is ajánlhatok fel neki, hogy elmondja amit tudni akarok.
- Természetesen Bella. - mosolyog lágyan, azzal az ártatlan mosollyal, amitől mindenki elhinné, hogy ő a legeslegszentebb lény ezen a világon. De ami igazán bosszantó, hogy milyen jól csinálja. De engem nem csaphat be, oh nem, ahhoz hamarabb kellene felkelnie.
- Most is ráérsz, vagy később? - kérdezem én is a legártatlanabbul. Gyerünk Prue, játszunk, ha ezt akarod. Egy pillanatra megvillan a szeme, nem tetszik neki, ha a saját fegyvereit fordítják ellene.
- Most is ráérek. - mondja de hangja már nem olyan gyöngéd és barátságos, mint először volt.
- Akkor gyere velünk. - folytatom tovább a lágy nyugalmat magamra öltve. A szobánk felé sétálok, míg Aro elengedi a kezem és a derekamnál fogva ölel át. Ismerem őt, tudom, mit akar, a fejembe kutakodni. Egy kicsit hagyom neki, hogy feltérképezze a helyzetet. Megmutatom neki azt a régi emléket, amikor Prudence figyelmeztetett érzem, ahogy megfeszül mellettem. Nem számított erre? Ő sem nézte volna ki Dave-ből? A vállára hajtom a fejem és gondolatban üzenek neki, hogy ne essen ki a szerepéből. Aztán már a gondolataim köré visszapattan a védőpajzsom. A folyosókon haladva több testőr is meghajol előttünk, márpedig ehhez nem vagyok hozzászokva. Sehol sem hajolgatnak a testőrök, mint az idióták, csak ha megbeszélés van vagy hatalmi fitogtatást végeznek a királyok … Eléggé idegesít, hogy ők meg ahányszor megpillantanak máris meghajolnak. Komolyan, ez csak engem akaszt ki? Magamban ingerülten fújtatok már, amikor beérünk végre az Aroval közös szobánkba. Helyet foglalunk a hatalmas kanapén, Prudence pedig a velünk szemben elhelyezett fotelben.
- Miről kívánsz velem beszélni? - kérdezi óvatos hangon, szemei újra olyan méretűre dagadnak, amit még egy csapdába esett őz is megirigyelne.
- Tudnom kell, mit tudsz Dave-ről. - mondom kimérten, elfeledve a lágy gyöngéd, puhatolózó hangom.
- Ezt már akkor is mondtam, hogy nem árulhatom el. És ez most sem változott. - feleli kedveskedő hangon a visszautasítást.
- Rendben, akkor ne mondj semmit, csak annyit, hogy van-e rá bizonyítékod? Szemtanúd? Bármi, amivel be tudnánk bizonyítani?
- Nem értelek. - csillan most először őszinte érzés szemeiben. A gondolatai a megdöbbenéstől hangosak és kicsit sem tolerálja magát. Persze, miért is tenné? Hiszen itt mindenki úgy gondolja a pajzsom az egyedüli képességem. Nem is tervezem ezt leleplezni, így sokkal könnyebben tudom ellenőrizni őket.
- Ismerem Dave titkát, csak bizonyítékom nincs. - válaszolok nyugodt hangon, Aro kíváncsisága egyre fokozódik és csendes hallgatóként próbálja magában összerakosgatni a dolgokat.
- Hogyan? - kérdi döbbenten Prudence és gondolatai elárulják … akkor ő is ott volt Dave-vel abban az elrejtett barlangban. Hümm ez érdekes, nagyon érdekes.
- Az az én dolgom, a kérdésemre válaszolj! - mondom már parancsolóan, bár tudom, hogy ő az „élő” bizonyíték. Ohh már csak meg kell szereznem és már tudom is, hogy hogyan. De nem árulhatom el magam, be kell vallania.
- Van. - válaszol végül szűkszavúan.
- Bizonyítékod vagy szemtanúd? - kérdezem csak a látszat fenntartásáért.
- Szemtanú.
- Ki az?
- Mit akarsz tőle?
- Segítséget.
- És miért segítene neked? Miért kockáztatná az életét?
- Mert olyasmit tudok neki adni, amire sokan vágynak és az élete teljes biztonságáról is kezeskedem.
- Fejtsd ki!
- Á-á, csak neki. - mondom hangom nyugodt, ajkaim ördögi mosolyra húzódnak.
- Én vagyok az. - válaszol végül pár perc tétovázás után. Okos kislány vagy Prudence, nevetek magamban.
- Igazán? És miért kéne elhinnem? - tettetem a rendíthetetlent, aki nem hisz neki.
- Mert én ott voltam vele. Amikor elrabolta és megölte Penelopét. - mondja dühödten Prudence, míg én csak mosolygok rá. Ejnye, ejnye, milyen könnyen ki lehetett belőle húzni. Egy pillanat alatt arca elborul, ahogy rájön, hogy elárulta magát.
- És mond csak, ha te ott voltál vele és nem akadályoztad meg, miért segítenék neked?
- Mert én nem tehettem róla. Én nem akartam! Próbáltam lebeszélni róla, de nem hallgatott rám. Folyton azt hajtogatta, hogy nincs más út...
- Akkor is, te mit kerestél ott? - faggatom tovább, szemei elhomályosodnak, a kezét tördeli. Ez egyre izgibb, vigyorgok magamban önelégülten.
- Mert Dave meg én …. szóval szeretők voltunk. - nyögi ki végül. Na igen, erre sem elsőként tippeltem volna …
- Wáó. Ti ketten? Ez aztán a jó párosítás. - nevetek, de nevetésem hamar elhal. Pont én firtatom a párválasztását? Basszus, ez vicces. Edward után … a férjem és Aro mellett, aszem nekem meg sem kéne szólalnom. - Bocs, nem így akartam, csak ez meglepett. - vonok vállat.
- Értem. - sóhajt fel Prudence és összeszedi magát. - Szóval mit ajánlasz nekem?
- Hatalmat. - mosolygok rá.
- Hogy érted ezt?
- Tudod nekem nem áll szándékomban túl sok időt itt tölteni. És kell valaki, aki idevalósi, határozott és érdekei megegyeznek velem.
- Na jó, bökd már ki mi a fészkes fenéről beszélsz!
- Na, nyugalom, nyugalom. - mondom dorgálóan.
- Ne nyugtatgass! Csak mond már el!
- Nos, hajlandó vagyok kinevezni téged hercegnőnek. Így amikor nem vagyok itt te teljes jogú királynő lennél. Dave-vel és Willel egyenrangú.
- De … de … - dadogja döbbenten.
- Ugyan, ne hidd, hogy elhitetheted velem, hogy nem akarod. Bosszút akarsz állni Dave-n. És ez remek lehetőség. Gondold el, hogy egyenrangú leszel vele. Hozhatsz döntéseket, nem fogok beleszólni. De …
- Na most jó a bukkanó? De? Mit akarsz cserébe?
- De tudni akarok mindent. Will és Dave minden lépéséről tudni akarok, a Naruchokról. És azt akarom, hogy ellenezd egy lehetséges békeszerződés aláírását a Naruchokkal. Hidd el tudni fogom, ha nem tartod be …
- Betartom, ígérem. És köszönöm Bella. - mosolyog rám vidáman.
- Ne feledd, az én kezem mindenhová elér. - mint egy bólogatós kutya bólogat.
- Igen, igen. Nem felejtem Bella. - vigyora szinte szétrepeszti az arcát.
- Remek, akkor ezt megbeszéltük, holnap bejelentem a többieknek a kinevezésedet.
- Köszönöm. - áll fel és indul az ajtó felé, aztán hirtelen megtorpan. - És mi lesz, ha meg akarnak majd ölni?
- Emiatt ne aggódj!
- Már hogyne aggódnék?
- Bízz bennem, nem fognak bántani.
- Nekem ennél több kell!
- Sem Will, sem Dave nem fogják megkockáztatni, hogy szembeszálljanak velem. Főleg nem Dave. Sejti, hogy tudok valamit. Nem fogja még jobban magára vonni a figyelmet.
- És ha mégis? Hiszen én voltam ott akkor!
- Drágám, ha Dave megpróbálná. Ő koppanna. Vannak itt is vámpírjaim, akik azt lesik mikor támadhatnak, ha valami balul sül el.
- Ezt hogy érted?
- Nagyon jól tudod hogy értem. Ők figyelni fognak, hogy ne essen bajod, ahogy arra is, hogy betartsd az ígéreted. Ha bármi balul sül el, akkor azonnal  értesítenek és támadnak, akkor én már el tudom intézni.
- Rendben Bella.
- De ne feledd, ha egyszer eljön az ideje, el kell majd mondanod, hogy Dave ölte meg Penelope-t.
- Tudom. És nem bánom. Ha mindenki megtudja, és teljes biztonságban megúszom, akkor nincs ellene kifogásom.
- Jó. Akkor kellemes estét. - köszönök el tőle, mire hálás mosoly jelenik meg az ajkain, amely a bosszútól édes. Ahogy az ajtó becsukódik Aro lazít a tartásán.
- Szép volt Isa. - mosolyog rám elégedetten.
- Hát igen van hozzá tehetségem, ugye? - vigyorgok rá.
- Az már egyszer biztos. De komolyan gondolod, hogy az itteni vámpírjaid fel tudnák őket tartani?
- Igen, teljes mértékben. Jól képzettek. És hamar értesülök mindenről. Elég ideig fel tudják tartani őket, ha arra kerül a sor. De ettől nem tartok. Dave eszes gyerek. Tudja, ha megöli Prudence-t, akkor én azonnal elmondok valamit, amit nem szeretne. Szerintem sejti, hogy tudom. Nem fogja megkockáztatni, hogy kiderüljön.
- Egyébként ki volt ez a Penelope? - kérdezi Aro. Persze, ő nem tudja … - Ő volt …
- Igen, ő volt az. -sóhajtok fel. - Ő volt Will nofertarija.
- És Dave ölte meg? - látom az arc kifejezésén, hogy erre a válaszra számított, de mégis megdöbbenti Dave gonoszsága.
- Igen. Megölte a fivére szerelmét, csak hogy „jót” tegyen a királyságnak. - mondom undorodva.