58. Fejezet - Preparing

Sziasztok!
Tudom, tudom, hogy nem lett valami érdekes fejezete, és sok benne a leírás, de muszáj volt egy ilyen is ahhoz, hogy teljes legyen minden. És azt is tudom, hogy nem valami hosszú, bár ezt gondolom már megszoktátok tőlem …
Sajnálom tényleg, de enné többre nem vagyok képes, akármennyire is szeretném :/
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá Skillettől a Monster c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo

 

Akinek rejtegetnivalója van, nem engedheti meg magának, hogy beszéljen. A fiúk a katonai hírszerzésnél jól tudták ezt a háborúban. Ha elfognak: mondd meg a nevedet, a rangodat, a számodat, de semmi mást. Aki hamis információval próbál szolgálni, szinte mindig elcsúszik egy banánhéjon.
Agatha Christie

 

Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, most minden nap fontos lehet. Bár nagyon jól tudom, hogy zajlik egy háború, tudom, hogy kell felkészülni a különböző szakaszaira. Már túlvészeltem pár háborút. Hisz így alakult ki a Birodalom. Ahogy végtére sikerült lelépnem, és leadnom a fonalat a királyságoknak természetesen beszéltem Aroval is, aki szinte már hazarendelt minket, ami igazából rohadtul feldühített volna, ha nem értenék vele egyet, de így félretettem a személyes sértésemet későbbre. A gyerekeim és a többiek türelmesen vártak a fejleményekre. Bár csak a gyerekeimre vagyok kihatással, a Cullen család az tehet, amit akar …
- Apátok küldi a gépet, pakoljatok össze, hazamegyünk. - nézek gyerekeimre lágyan. Látom rajtuk, hogy feleselnének, azért, amiért kész tények elé állítottam őket, de mégsem teszik, okosan figyelembe veszik a helyzetet, hogy egy háború van készülődően, így azt teszik, amit mondok, egy zokszó nélkül. Az én okos babáim.
- Mit javasolsz, Bella, menjünk vagy maradjunk? - kérdezi komolyan Carlisle.
- Ez a ti döntésetek, nincs jogom beleszólni, de ha a véleményemet akarjátok, akkor én a helyetekben a Denali klánnal együtt meghúznám magam az egyik királyság biztonságot jelentő falai mögött. Akárhogy is döntetek, örülnék, ah szólnátok Eleazaréknak is. - mondom komolyan.
- Köszönjük Bella. - mosolyog kedvesen Carlisle. Ezután viszont elbúcsúzom tőlük, majd elugrom Leah-ékhoz is, hogy tudjanak a dologról és hogy biztosítsam őket, hogy ha bármi történik, azonnal itt vagyok. Majd persze a falka többi tagjától is búcsút veszünk a gyerekeimmel. Ez a búcsúk ideje, de mégis bennem egy csöpp szomorúság sincs, csak izgatottság, az előre látható harc előszelének égető perzselése és a régi Bella emlékének feltámadása. Milyen régóta vissza akarom kapni a régi énem, amelyről lemondtam, azért, hogy a gyerekeimnek jó anyja lehessek és hogy nagyobb biztonságban legyenek. De ennek most vége lehet, lehet csak pár hétig, de visszakaphatom, a régi életemet. Ez pedig olyan elégedettséggel és boldogsággal önt el. Akarom ezt a háborút, hogy végre mindenkinek a tudtára adhassam, hogy én egy olyan nő vagyok, akitől jobb félni, hogy mindenki lássa mire vagyok képes. Újra fogom élni a múltamat, amely utáni néha még most is vágyódom, amikor még nem kellett felelősséget vállalnom senki iránt, csak én voltam és a veszély. Viszont eléggé félek attól, hogy a gyerekeim hogy fogják viselni mind ezt. Féltem őket, rettegek, hogy bárki is bánthatja őket, de attól is, hogy látni fogják milyen voltam előttük. Az aggodalom emészt, ha arra gondolok, hogy hogy néznek majd rám utána. De a legrosszabb az egészben, az, ha kiderülnek a régóta őrzött titkaim a múltamról. Azok a titkok, amikről apun kívül senkinek sem meséltem. Mindig azt mondták, hogy a titkokra egyszer fény derül, de én mindig azt hittem, hogy én vagyok a kivétel, a kivétel, ami erősíti a szabályt. De úgy tűnik feladhatom ezt a reményem. Az én titkaim is kiderülnek egyszer. Ezek a kettős érzések uralták testemet és lelkemet, míg ajkaimon mosoly virított, nyugalom álcájával körülölelve. Mindez csak a külvilágnak szólt, csak azért volt, hogy ne lássák a vívódásom és a gyengeségem. Sosem hagytam senkinek, hogy megismerje azt az énem, egyedül a gyerekeim és a közelebbi családtagjaim, de még előlük is próbálom eltárva tartani a gyengeségeim, a mocskosságom. Ahogy hazaértünk az első utam apuhoz vezetett. Ő volt az, akire ilyen helyzetben teljes bizonyossággal támaszkodhatom. Ő volt az egyetlen, aki előtt nem féltem kimutatni a gyengeségeim és a félelmeim. Ő az egyedüli, akiben annyira bízom és annyira hiszek benne, hogy meg tud birkózni a szörnyűségeimmel, hogy mindenről nyugodtan beszélhetek vele, olyanokról is, amikről Aro vagy a gyerekeim előtt sem beszélnék. És most ont rá volt szükségem, hogy kiönthessem neki a félelmeimet, a félelemeimet, amik nem a háborúból fakadnak, hanem abból a megmagyarázhatatlan aggodalomból, ami akkor áraszt el, amikor arra gondolok, hogy a gyerekeim láthatják a rosszabb énem. Szükségem volt a támogatására és arra, hogy megnyugtasson. És mint mindig, most is remekül ment neki, ennyi év után már van benne tapasztalata. Miután sikerült összeszednem magam elkezdtem Aroval a tárgyalásokat, hogy ezentúl hogyan készülünk a támadásra. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy a Naruchok nem fognak tisztán támadni, biztosak voltunk benne, hogy valami cselt fognak kieszelni, vagy lesből támadnak, így próbáltunk minden eshetőségre felkészülni. A királyi testőrök felváltva képezték az új, vagy nem képzett vámpírokat, míg a kastély körül és a környéken az őrszemeink száma meg háromszorozódott. Ugyanezt a taktikát folytatták a többi királyságok is, míg Ahmose és a klánja a Roman királyságban húzódott meg. És amilyen híreket a Testvériségtől kapok, tudom, hogy Pierre elmondta, amit mondtam neki. Minden kiküldött vámpír visszatért a búvóhelyre, míg a két királyságban kémkedők továbbra is játsszák szerepüket. Pierre pedig szinte mindennap küld egy kódolt levelet nekem a Naruchok intézkedéseiről, amiből arra jutottam, hogy egyenlőre nem fognak támadni, de valami macicselre készülnek és ez rohadtul nyugtalanított, főleg, hogy tippem sem volt mi az. Rettegtem, hogy a gyerekeimre pályáznak, épp ezért a megszokott testőrökön kívül mindig még legalább két vámpír figyelte minden mozdulatukat, még ha messziről is. De a háború és az aggodalmon kívül természetesen voltak más dolgaim is. Próbáltam a gyerekeim elől a lehető legtávolabb tartani a háború előszeleit, Aroval és a testvéreivel mind azon voltunk, hogy a gyerekeim ne keveredjenek bele. De ez nem volt egyszerű dolog, meg kellett ismernünk, hogy már nem gyerekek és ők is részt akartak venni benne, mindenféle tiltakozásunk ellenére. Pont ezért, hogy a birka is jól lakjon és a káposzta is meg maradjon kisebb feladatokat kaptak. De persze csak ellenőrzéseket, nehogy bármi bajuk essen. Öröm és nyugalom is párosult a rohanáshoz. Aro és Sulpicia között újra szent a béke. És a Cullen család sincs itt. Nem mondom, hogy nem hiányzik Alice jókedve és hiperaktivitása, vagy Emmett őrült viccei, de azért jó érzés távol lenni tőlük, minden problémától, ami velük jár. Nem kellett végighallgatom egy Edward Tanya veszekedést, vagy megvédeni az igazam Tanyaval szemben. Nem kellett eltűrnöm a fennhéjázó modorát. Igazából ebből a szempontból maga volt a paradicsom. De ennek a nyugalomnak hamar vége szakad, ugyanis alig egy héttel később Carlisle felhívott minket, hogy ők és a Denali klán is csatlakozik a Volturi királysághoz, amíg a védelmünk nélkül nincsenek éppen biztonságban. Nem mondom, hogy nem örültem volna, ha kicsit tovább maradnak távol tőlem, de tudom, hogy ez így van rendjén. Ők a Volturihoz tartoznak és a Volturinak meg kell őket is védeni harc esetén. Kiélveztem még azt a két napot, amit nélkülük tölthetek. Csak az első egy hét volt húzós itthon, utána már sokkal könnyebben ment minden, mindenki magától megtalálta a helyét és a dolgát, nem kellett folyton parancsokkal bombáznunk őket. És mivel nagyjából egyenesbe került a testőrök feladata, így sokkal több időt tudtam a királyokkal és a gyerekeimmel tölteni, bár a testvéreimmel jóval kevesebbet. És találtunk más témát is, mint a háború, például a közelegő bál, amely a Volturi megalakulásának évfordulóját ünnepli. Mivel a húgaimnak rengeteg dolga volt a testőrök irányításával, így Sulpicia, Athenodora, Nessie és én vállaltuk. Persze ez nem tartozott épp a kedvenc időtöltéseimhez, dz azért ennyit igazán megtehetek a jó ügyért. Azzal, hogy megtartjuk a bált, azt akartuk szimbolizálni, hogy a Volturi és a Birodalom nem fél a Naruchoktól, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen aprócska királyság árthasson nekünk. Persze azért nem ittunk előre a medve bőrére. A kiképzések a bál szervezése alatt is folyamatosan folytatódtak. Minden remek úton haladt, büszke voltam magamra és a testőrökre is, akik mindenre figyeltek, és persze Pierre-nek is. Rengeteget köszönhetünk nekik. Tökéletes csapat munka volt minden. De maikor a Cullenék megérkeztek, akkor már tudtam, hogy sok jó nem sülhet ki belőle. Bár Jasper ámulattal figyelte a rendezett szervezkedést, míg Emmet a kiképzések humoristájává vált, a lányok pedig Tanya és Irina kivételével a bál szervezésében segítettek. Edward, Carlsile és Eleazar pedig kitartóan figyelte a királyok működését és építő tanácsokat vetettek fel nekünk, amiért persze hálásak is voltunk. Éppen egy nehéz nap után mentem volna a gyerekeimhez, egy kis családi idill miatt, amikor Aroba botlottam. Nem tartott sokba rájönnöm, hogy Sulpicia most az egyszer valami csoda folytán – ami a bál szervezése volt – nem foglalkozik vele. Ez neki újdonság volt, sőt mindenkinek, hiszen lássuk be Sulpicia szereti, hogy gyakorlatilag bármit bármikor megtenne érte, de úgy tűnik egyszer adódott olyasmi, ami miatt nem tudott rá figyelni és ez már valami. Aro persze, mint valami sértődött gyerek – mint Emmet, amikor Rosalie nagy ritkán megtagadja a közeledését – inkább töltötte a gyerekeimmel és velem a szabad idejét. Na nem mintha ezért haragudnék vagy valami, de azt hiszem épp ez az oka annak, hogy végül a kapcsoltuk olyan magas szintre kerekedett, amiről már én rég lemondtam.