59.Fejezet – I'm so afraid

Sziasztok!
Sajnálom, hogy később érkezett a friss, de a Secreten is csúszás volt, tudom, hogy ez nem mentség, de mivel még kissé beteg vagyok, bár már sokkal jobban vagyok, mint a hétvégén voltam.
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá KellyClarksontól a Dark side c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo

 

Te vagy az egyetlen. Az egyetlen, aki megért. Az egyetlen, aki látta, milyen voltam. Soha nem tudnám elmagyarázni senkinek … te vagy az egyetlen. Az egyetlen, akinek beszélhetek erről...
Richelle Mead Vámpírakadémia

Jó érzés volt itthon lenni. Sokkal nyugodtabb voltam, azzal a tudattal, hogy mindig figyel valaki a gyerekeimre, főleg miután a Cullen-Denali klán is megérkezett. De ez nem segített különösebben. Létezésem során a gyerekeimért való aggódáson kívül még sosem féltem ennyire mint most. Rettegek, mégis emelt fővel járkálok, közönyös arccal, mintha nem mardosná lelkemet a bizonytalanság és a rettegés. Próbáltam elhitetni mindenkivel, hogy nincsen semmi bajom, még magammal is. De ez egyre nehezebbé vált. Eleinte meg voltam róla győződve, hogy senkinek sem tűnt fel, azt akartam hinni, hogy csak én tudom, milyen gyenge vagyok belül, de nem így volt. És ez a felismerés rettenetes érzéssel töltött el. Egyik este, mint ahogy mostanában mindig a kedvenc titkos helyemre mentem, bár ez a királyok és a gyerekeim előtt egyáltalán nem titkos, de mások nem tudnak róla. Bár általában az erdőben szoktam magam meghúzni, ritkán jövök ide, de mostanában valahogy mégis ez vált főbúvóhelyemmé. Ez a terem, amelynek alagútja a trónterem hátsó, részéből, a trónok által takart fal és ablakok oldalán van. Az egyik oszlop alján lévő díszítésbe van elrejtve egy apró gömböcske, ami a díszítés célját is betölti, ugyanakkor ennek a gömbnek a megfelelő irányú elforgatásával nyílik ki a hatalmas széf ajtó, amelyet márvány fallal vontak be, hogy titkos maradjon. Miután belopóztam a falon megnyílt széfajtón egy gombbal bezártam magam mögött és elkezdtem lassan sétálni az alagutakban, melyek csupán gyér fény világított meg, de így is tökéletesen láttam minden részletét. Ez az egyik legcsodálatosabb része a kastélynak, olyan titokzatos, nyugodt és érdekes, ahogy a falak mögött milyen titkos járatok húzódnak. Ezek az alagutak behálózzák az egész kastélyt. Emlékszem milyen volt, amikor Aro először megmutatta az alagútrendszert. Akkor még fiatal voltam, kezelhetetlen és vad. Emlékszem a döbbenetre, ami akkor kerített hatalmába, ez a hatalmas titkos folyosók sora behálózza az egész kastélyt s több helyen vannak még kijáratai, egy az erdő mélyén, egy egy távoli barlangban, egy-egy a királyok és az én szobámban. De ezenkívül sok féreglyuk is van, amelyek nem vezetnek sehová. Aro elmesélte, hogy még apu építette ki és sokszor eltűnik a járataiban, hogy tovább fejlessze azokat, hogy még nagyobb területen alakíthassa ki, ez a hobbija. Így neki köszönhető ez a hatalmas majd 3 méter magas gyönyörűen kialakított terem is, amely a királyokkal a titkos könyvtárunk. Itt van minden olyan olvasmány, amit szívesen titkolunk mindenki elől. Itt vannak Aro kutatásai, apu vázlatai és térképei az alagutakról és Volterraról, Caiusnak pár régi kulturális kutatásai és mindez kiegészítve a gyerekeim adataival, az én feljegyzéseimmel. És még egy-két értékes csecsebecsével. Most is itt voltam, összekuporodtam az egyik fotelben és olyan szorosan szorítottam magamhoz a lábaimat, remélve, hogy ezzel magamat is összetudom tartani, hogy még nekem is fájt. Ha ember lennék már néma zokogásba kezdtem volna, de így csak bámulok magam elé. Próbálom összeszedni magam, de ez napról napra egyre nehezebb, azzal a tudattal, hogy egyre közeledik az ítéletnapja. Nem a háborúról beszélek, nem, attól egyáltalán nem félek. Mert bár nehéz elhinni, de vannak sokkal rosszabb dolgok is egy háborúnál. Az én esetemben meg pláne. A rettenetesebbnél rettenetesebb gondolatok jártak fejemben, hogy mi lesz majd akkor, vajon mi lesz, ha felnyílik a szemük és felnyílik a régi, korlátlan Bellat elzárva tartó gondosan felépített falak? Reményeim arról, hogy csendes, nyugodt magányomban összekaparhatom akaraterőm maradványait szertefoszlottak, amikor halk, lassú, emberei tempóban érkező léptek zaja zavart meg. Pár pillanat alatt rendeztem arcvonásaimat, de nem engedtem a szorításból, ami szinte fizikai fájdalmat okozott. Egy kicsit megkönnyebbültem, amikor a zajhoz Aro illata párosult. Nem néztem felé, csak próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék, persze teljesen értelmetlen próbálkozás volt. Aro lassan mellém sétált és leült a fotelom karfájára. Nem szólt semmit, de megéreztem egyik karját, ahogy átkarolta a vállaim én pedig hozzábújtam. Valamiért most ebben az eldugott teremben, Aro ölelésében biztonságban éreztem magam, ami számomra szinte már luxusnak számított. Miután elhelyezkedtem ölelésébe még jó ideig nem szólt egyikünk sem. A csend segített erőt gyűjtenem és Aro is tudta, hogy most nyugalomra van szükségem, de végül mégis megszólalt, hangja halk volt, gyengéd és óvatos. Úgy beszélt velem, mint egy őzzel, ami ha fenyegető zajt hall azonnal menekülőre fogja.
- Nem szeretnél róla beszélni?
- Miről? - kérdezem én is halkan, hogy ne törjem meg az idillt.
- Tudod te azt Isa, hogy miért vagy ilyen.
- Miért, milyen vagyok? - kérdezem meglepetten, amikor szertefoszlott a téveszmém, hogy senki sem vette észre rajtam a dolgot. Oh, de naiv voltam, pont Aro vagy apu nem vette volna észre …
- Távolságtartó vagy és szótlan. A szemeid meg néha úgy csillognak, mint egy menekülté.
- Ennyire látszik? - nevettem fel szánalmasan.
- Nyugi, Marcuson kívül senki más nem adta jelét, hogy észrevette volna. - nyugtat meg. - És tudod, hogy mi nem beszélünk ki senkinek sem. - nevet fel lágyan.
- Tudom, Aro. - válaszolok és mosolyogva nézek rá.
- Szóval mi a baj?
- Félek.
- Félsz? Te? Mégis mitől? - Aro hangja döbbent és körülbelül úgy néz rám mintha teljesen elmentek volna otthonról.
- Félek attól, hogy a gyerekeim látni fogják, hogy a lelkem mélyén milyen is vagyok igazából.
- Hú, már azt hittem valami értelmesebb dologtól félsz. Mondjuk a háborútól. - nevetett fel már kicsit sem óvatosan.
- Hé, ne nevess ki! Ez egyáltalán nem vicces! - verem vállba durcásan.
- De, de az. - nevet tovább rajtam Aro. - Tudod egy normális ebre, esetünkben vámpír attól tartana, hogy mit hoz a háború, ehelyett te attól félsz, hogy a gyerekeink mit szólnak ahhoz, hogy az anyjuk veszélyesebb, mint eddig gondolták? Bocsáss meg Isa, de ezt akárhogy is nézem vicces. - nevet tovább Aro.
- Kösz ez az együttérzés rohadtul meghat.
- Jajj ugyan már Isa! Mindenki fél egy kicsit a háborútól, én is, és ez szerintem normális is, végül is nem mindenki olyan szupervámpír mint te. Én a helyedben inkább büszke lenék rá.
- Büszke? Komolyan? Mégis mire? Arra, hogy tudom, hogy akármi is történik én túlélem? Hát kösz ez aztán cseszettül megnyugtat.
- Isa, Isa, ne nézd mindennek a borúsabb oldalát, mert ez számodra az, nem? Mindig is érzékenyen érintett, de egyetlen egy dolgot ne felejts el Isa, akárhogy is lesz mi nyerünk és akárhogyan is alakul a gyerekeink túlélik.
- Tudom, és ez megnyugtat, de akkor is. Ez nem elég. Tudod én elképzeltem milyen lesz utána. Sok mindent túléltem, de azt nem bírnám elviselni, ha a gyerekeim félelemmel tekintenének rám. Belepusztulnék a fájdalomba. Ez az egyetlen egy dolog, amit nem tudnék elviselni.
- Isa, tudod őrjítő baromságokat tudsz összehordani. A gyerekeink feltétel nélkül szeretnek és ez sosem változik meg, még az ilyen idiótaságoktól sem, amik néha szabad perceidben rád törnek.
- Nem ez más! Oké, néha rám jön az 5 perc és akkor kész káosz vagyok, de ezt most nem az 5 percem mondatja velem …
- Igazad van, már legalább egy hete ilyen vagy. - viccelődik, mire én egyre sértődöttebb képet vágok.
- Aro, annyira örülnék, ha nem húznád még te is jobban fel az agyam.
- Nézd Isa, egy valamiben teljesén biztos vagyok ezzel kapcsolatban.
- Na és miben?
- Akármilyenné is válsz, akármilyen gonosz voltál akkoriban és leszel talán most is. Akkor is szeretni fognak a gyerekeid is, és mi is. Mindenkinek van egy rosszabb oldala, amit nem szívesen tár fel mások előtt. De ez nem azt jelenti, hogy a többiek elítélik azért, amilyen. Aki szeret, az magadért szeret és akkor is szeretni fog, ha kitör belőled az ördög. - hangja szinte már rendellenesen lágyan csengett. Azt hiszem épp ezért némultam el teljesen és gondolkoztam el igazán a szavain. És be kellett látnom, hogy igaza van. Aki igazán szeret valaki, az akármi történjék is mindig is szeretni fogja.
- Már alig emlékszem, mikor beszéltél így hozzám. - nézek Aro szemeibe komolyan.
- Vámpírmemóriád van. - vigyorog Aro.
- És ennyi, máris elvesztettük a gyengéd Arot. - nevettem fel teljes szívvel
- Azt hiszem humorral többre megyek veled.
- Haha …
- A nevetés remek orvosság.
- Igazad van.
- És beismered? - húzza fel egyik szemöldökét kérdőn.
- Néha megtehetem. - öltöm ki rá a nyelvem.
- Esetleg van még valami, ami bánt?
- Engem? Ugyan már! Esetleg neked bármi problémád? Ha már egyszer majdnem hogy lelkizünk?
- Semmi.
- Örülök, hogy kibékültetek Sulpiciaval, bár, hogy őszinte legyek nem lepődtem meg. Rátok is igaz ez a szisztéma, hogy akármi is történjen kibékültök. - mosolygok rá.
- Ez így van. - mosolyog Aro.
- Még szerencse, remek páros vagytok.
- Hát igen, de vannak mélypontok.
- Mint mindig. - mosolygok elnézően és ezzel el is zártuk ezt a témát és inkább lekezdtünk csak úgy beszélgetni, mindenről, ami hirtelen eszünkbe jutott. Főleg nosztalgiáztunk, hogy milyen volt, amikor először mutatták meg nekem az alagutakat. Aroval mindig jól tudtunk beszélgetni egymással – a jó, a legeslegelején nem – van bennünk valami közös, talán a cél szentesíti az eszközt életstílusunk vagy csak egyszerűen a kissé kellemetlen természetünk. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ő fogja rendbe hozni a lelkivilágom, általában ez apu dolga. Mégis játszi könnyedséggel tette, mintha valami zsigerből jövő ösztön diktálta volna. Az egész éjszakát átbeszéltük, ami nem is volt olyan meglepő. Néha egyszerűen olyan szabadnak érzem magam a közelében azzal a tudattal, hogy szinte mindent tud rólam, a jókat is és a rosszakat is és még mindig mellettem van. Bár ez rám is igaz, én is tudok róla mindent, de valahogy olyan természetes dolog vele lenni, mint az, hogy a Nap keleten kel. De azért hajnalban mégis visszamentünk a szobáinkba, felkészülve egy újabb napra. De ez a nap másabb volt, mint az eddigi, aggódásban töltött napjaim. Most nyugodt voltam, kiegyensúlyozott és biztos a dolgomban. Mindenre tudtam összpontosítani, minden apró kis részletre figyeltem és próbáltam rájönni mit lépnek most a Naruchok. De nem igen jutottam előbbre. Viszont egy valamit már kora hajnalban éreztem. Már reggel volt egy olyan érzésem, hogy ez a nap lesz az, ami elindítja a lavinát. Nem tudtam mi, nem tudtam hogy. Nem tudtam semmit, csak egy egyszerű megérzés volt nem több, de furcsa mód igaznak bizonyult. És ez nem csak az én lelkiállapotom változását jelentette, hanem ennél jóval többet. Még aznap délután megváltozott a helyzet, amikor a Volterra küldő részét ellenőrző testőrök nem jeleztek...