80. Fejezet – One month later

Sziasztok!
Majdnem sikerült időben hoznom. Ettől függetlenül, igyekszem a következő részt TÉNYLEG vasárnap feltenni, de azért nem ígérgetek én semmit sem. Igazából elég laza kis átvezető rész, de azért remélem tetszeni fog.
A fejezethez ajánlom: Kelly Clarksontól  a The sun will rise c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo
U.I.: Gyengébb gyomrúaknak ajánlom, hogy ne nasi mellett olvassák a fejezet végét. ^-^

Az anyai szeretet egészen különleges. Talán a legerősebb emberi és lelki kötelék a világon.
Guillermo del Toro

(Edward szemszöge)
A napok úgy teltek, mintha öszvér vitte őket. Pedig sokan meggyorsítottuk volna az idő kerekét, ha tehetnénk. A kicsi gyorsan fejlődik, elképesztően gyorsan, és egyre gyakrabban mozog Bella hasában, aminek egyébként nagyon örülnék, ha nem látnám, ahogy Bella arca meg-megrándul a fájdalomtól. De benne mégis annyi akaraterő van, egyetlen rossz szót sem szólt, inkább mosolygott, mindig, mindenkire, próbálta azt mutatni, hogy nem fáj neki. Mindig azt tette, ami nekünk kevésbé fájt. A gyerekeink és én is ahányszor megláttuk összegörnyedve összedőlt bennünk egy világ. És ez sajnos neki is feltűnt. Továbbra is próbált minket elküldeni Alice-ék után, de mi hajthatatlanok voltunk. Carlisle, de leginkább Aro igyekezett mindent megtenni Bellaért, de semmit sem tehetett. Az egyik társalgóban voltunk a főszárnyban. Csak Bella testőrei Aro és a családom tagjai voltak ott. Csapatokban activity-ztünk, hogy teljen az idő. Épp a láthatatlan embert próbáltam elmutogatni, amikor egy furcsa hang szakított meg, mintha eltört volna valami és ezt a hangot követte Bella fájdalmas nyögése. Aro volt az első, aki elé suhant és leguggolt elé. Én csak utána léptem oda hozzájuk. Bella arca már ki is simult, mintha nem történt volna semmi.
- Melyik bordád volt az Isa? - kérdezte nemes egyszerűséggel Bella hasára téve a kezét, Bella keze mellé. Néha féltékeny vagyok rá, tudom, hogy 800 évet nem lehet csak úgy eltörölni, de attól még féltékeny vagyok rá, hogy Bella olyan oldalait is ismeri, amiknek a létezéséről én még csak nem is tudok.
- A bal alsó. - válaszolt Bella nyugodt hangon. - De nem vészes, szerintem csak megrepedt.
- Gyere, megnézem és bekötöm. - segítette fel őt és segítően karolta át. - Addig maradjatok tt, mindjárt visszahozom. - mondta a testőröknek, de mi sem mentünk utánuk. Csak leroskadtam az egyik fotelbe és a kezembe hajtottam a fejem. Bár tudtam volna, hogy ennyire rettenetes lesz, bárcsak nem kellene szenvednie megint miattam. Hogy lehetek ekkora barom? Miért okozok neki mindig fájdalmat? Önvádamból egyedül Carlisle keze ébresztett fel, ahogy a vállamra tetet azt és megszorította azt.
- Ne vádold magad, fiam! Nem tehetsz róla, hogy mi történik Bellaval. - próbált megnyugtatni.
- Még hogy nem tehetek róla? - kérdeztem halkan, megtörten.- A baba miatt szenved. Az én gyerekem miatt!
- Edward, figyelj rám! - szólt határozottan, mire én ráemeltem a tekintetem. - Bella veled ellentétben tökéletesen tisztában volt, hogy mivel járhat egy újabb terhesség. Ő is jól tudta, hogy teherbe eshet. Nem hibás senki sem a fájdalmaiért. - nem mondom, hogy meggyőzött, de mégis bólintottam. Pár perccel később, amikor megint visszaestem volna az önostorozásom mély tavába a gyerekeim ültek le a fotel két karfájára.
- Mi is rosszul érezzük magunkat, amiatt, mai anyával történik, hiszen régen velünk se lehetett könnyebb. - kezdte Nessie.
- De Carlisle-nak igaza van. Senki sem hibás érte. És látod anyu, minden fájdalom ellenére is mennyire szereti a kicsit. - folytatta Tony.
- Tudom, látom és csodálom is érte anyátokat. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a kicsit, vagy azt szeretném, ha nem fogant volna meg. Csak egyszerűen fáj anyátokat így látnom, úgy hogy tudom, hogy végső soron nekem köszönheti a szenvedését.
- Tudjuk, hogy szereted őt is, és azt is tudjuk, hogy minket is szeretsz, még ha nem is mindig tudod kimutatni. - döbbenten pillantottam Tonyra. Persze, hogy szeretem őket.
- Igazából nekünk sem mindig megy fényesen az érzéseink kimutatása. De próbálkozunk apa. - mosolygott rám Ness, nekem pedig kellett pár pillanat, mire meg tudtam szólalni.
- Minek szólítottál?
- Apának. - nevetett, gondolom azon, hogy milyen képet vágok. De ezt emésztenem kell.
- Aro nevelt fel minket, mindig apánkként fogunk rá nézni, ezen semmi sem változtat. De anyának igaza van, nekünk sosem ártottál, minket nem hagytál cserben. Ha anya megtudott neked bocsájtani, akkor mi is meg tudjuk tenni ezt anyáért, a kis tesónkért, és ezért a bonyolult családnak nevezett valamiért. - mosolygott Tony is. És most először mindketten megöleltek engem. Egészen addig így voltunk, míg meg nem hallottuk Arot és Bellat közeledni és veszekedni úgy három folyosóval odébb.
- Aro, kérlek. Így is rémisztő rájuk nézni. Mindenki úgy bámul, mintha bármelyik pillanatban széteshetnék.
- Isa, lásd be, hogy van ráció az aggodalmukban. - sóhajtott fel Aro fáradtan, mintha már párszor átrágták volna ezt a témát.
- Jó, oké, ezt aláírom! De akkor is, vannak dolgok, amikről nem kéne tudniuk. Ez nekem is elég undorító, nem várhatom el tőlük, hogy jó képet vágjanak hozzá! - csattan fel Bella.
- Carlisle mindent tudni akar a terhességedről, jól tudod, hogy milyen.
- Persze, hogy tudom, de akkor is!
- Isa, figyelj rám! - szólt Aro most gyöngéd hangon, így még sosem hallottam beszélni senkihez, még a nejéhez sem. - Szeretném, ha más is tudná, hogy mit kell tenni, mikor kezdesz legyengülni. Most még csak megrepedt a bordád, pár nap múlva már eltörik. Aztán később a májad jön, vagy a veséd. Fontos, hogy tudják mit kell tenni.
- Miért? Miért aggódsz ennyire? Mondd el végre, hogy mit titkoltok annyira előlem, hogy apa úgy kerül, mint egy leprást és Caius is csak ritkán merészkedik a közelembe. Mondd el! Tudni akarom!
- Ez most nem tartozik rád, oké? - sóhajtott ismét Aro mélyről jövő fáradt sóhajjal.
- Mi az, hogy nem tartozik rám? Ti vagytok a családom! Ha rátok tartozik, rám is!
- Isa, ne hergeld fel magad, nem tesz jót neked!
- Aro, kérlek, tudnom kell. És akármi az, ígérem nyugodt maradok.
- Mind a ketten tudjuk, hogy nem tudok hazudni neked. De ha tovább kérdezgetsz, akkor is csak egy hazugságot fogok kitalálni. - mondta egyenesen Aro, ami nem kicsit volt meglepő. Még sose hallottam senkitől sem, hogy előre szól, hogy hazudni fog. Ez valahogy teljesen irracionálisan hangzott.
- Tudod, mit Aro? Cseszd meg! - dühöngött Bella, mire Aro felnevetett.
- Lassan három hete próbálkozunk leszokni a csúnya beszédről Drágám. De nem mondom, hogy meglepett. Mindig ki tudlak hozni a sodrodból.
- Hogy az a kénköves ménkű esne rád! Így már jobb? - kérdezte Bella és lehetett hallani a hangján, hogy mosolyog, még csak Aro gondolataiba sem kellett néznem hozzá, hogy tudjam.
- Sokkal jobb Szívem. - válaszolta, majd folytatták útjukat felénk, immár néma csendben. Pár pillant múlva pedig már be is léptek az ajtón. És Bella azonnal ránk nézett. A gyerekein még mindig mellettem ültek a karfán.
- Lemaradtunk valamiről? - kérdezte reménytelien egy lágy mosollyal ajkain.
- Áhh, semmi érdekesről, csak apa szokásos önsanyargatásáról. - legyintett Nessie.
- Szóval apa? Akkor mégis csak lemaradtam. - mosolygott boldogan. - Hallottad Kicsim? A testvéreidet mégis sikerült jól nevelnem. - simogatta a hasát vidáman.
- Aucs, ez nem volt szép! - durcázott Tony.

(Bella szemszöge)
Boldogabb már nem is lehetnék, most, hogy a családunk végre ledobta magáról a sebtapaszát és teljesen felgyógyult a múlt sérüléseiből. Örültem és büszke voltam rájuk, bár néha kételkedtem abban, hogy meg tudnak bocsájtani, de mégis megtették. Megtették a születendő babánkért és értem. Talán most már végre tényleg igazi család lehetünk, egy nagy és bonyolult család. Odasétáltam hozzájuk és mindkét csodálatos gyerekem feje búbjára nyomtam egy puszit.
- Köszönöm. - mosolyogtam rájuk. Majd Edward ölébe ültem és mélyen a szemébe néztem. - Kérlek, csak próbáld meg nem magadat okolni, mindenért, rendben?
- Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit sem. De tudnod kell, hogy rettenetesen sajnálom, hogy megint szenvedést okoztam neked.
- Ohh, ne már! Miért láttál engem szenvedni? Mert csak hogy tudd, valamilyen perverz, mazochista módon a fájdalommal együtt is boldog vagyok.- mosolyogtam rá és közelebb hajoltam a fülébe. - És ha jól emlékszem nem igazán volt szükségem győzködésre egyik alkalommal sem.
- Én is így emlékszem. Egyik alkalommal sem kellett téged győzködni. - nevetett fel, végre.
- Naa, már megint ott tartunk, hogy én vagyok a gonosz és erkölcstelen nő? - kérdeztem kissé durcásan.
- Nem ezt mondtam. Csak tudod, ha az én időmben találkoztunk volna, akkor gardedámok kísértek volna minket mindenhova, még csak hozzád sem érhettem volna, az esküvőnk előtt, nemhogy megcsókoljalak előtte. - mondta a szemembe nézve az arcomat simogatva.
- Igen, emlékszem még a '20-as évekre. Ha engem kérdezel túl sok volt a felesleges erkölcsködés. A házasságok nagy része szeretőknél folytatódott. Túl nagy felhajtást csaptak a semmiért. - csóváltam a fejem.
- Néha megfeledkezem róla, hogy te idősebb vagy, mint én.
- Na igen. Az én időmben csak ismeretlenül hozzáadtak volna, ahhoz, aki a legtöbbet fizeti. - borzongtam meg az emlékek hatására.
- Sajnálom, hogy felhoztam. - nézett rám hatalmas bocsánatkérő szemekkel.
- Ugyan már, rég volt, már. - legyintettem. - De tudod haladni kell a korral. A mai világban a kapcsolatunk normálisnak számít.
- Ebben mondjuk igazad van. - mosolygott rám, én pedig hozzá bújtam. Már azt hittem, hogy Aro megfeledkezett, arról, hogy mit akart, de nem így volt.
- Szeretnék mindenkit, aki nem bírja a vért, vagy régen táplálkozott, hogy egy órára hagyja el a szobát és annak környékét. - Aro kijelentésére, mindenki rám kapta a szemét, mire én próbáltam a legkisebbre összehúzni magam Edward ölelő karjaiban. Végül Rose, Emmett, Esme, Alec és Dimitrij elhagyták a szobát.
- Idehozzam? - kérdezte egyszerűen Heidi Arotól, aki egy bólintással válaszolt.
- Hajthatatlan vagy. - sóhajtottam fel, Arora nézve és kikászálódtam Edward karjaiból és átültem a kanapéra. - Nem lesz túl guszta látvány, szóval én átgondolnám a helyetekben, hogy még most kimegyek a szobából. - néztem gyerekeimre és Edwardra, de nem mozdultak. Nagyjából két perc telt el, mire Heid visszatért egy sötét kék fedett pohárral, amiből csak egy hasonlóan sötét kék szívószál állt ki. Mindent megpróbáltak, hogy ne lássam, ami benne van. Jobb is így, mivel ha látnám a benne lévő sűrű vörös vért, akkor félő lenne, hogy rosszul lennék. Így próbálok úgy gondolni rá, mint paradicsomlére.
- Az vér? - kérdezte Carlisle döbbenten.
- Igen. Emberi vér, 0-s vércsoportú. - mondta Aro, átvéve a poharat Heiditől. - Mikor az ikrekkel volt terhes Isa, akkor csak az utolsó két hétben ivott vért, mert akkor jöttünk rá, hogy a szervezetének, vagyis a gyerekeknek félvér létükre épp úgy szüksége van a vérre, mint a rendes emberi táplálékra. A vicc az egészben az, hogy Jake jött rá annak idején. Milyen ironikus, nem? - nevetett Aro és leült mellém a kanapéra. Elém tartotta a poharat és hűvös kezét a tarkómra tette, hogy kevésbé érezzem magam rosszul. Tudtam, hogy Aro mellettem fog maradni és tartani fogja a poharat előttem, mert tartott tőle, hogy kiborítom. Már megszokott rutinnak számított, azután a rettenetes két hétben. Mély levegőt vettem és elkezdtem szívni a vért a pohárból, ami Haidinek hála kellemes meleg volt, már ha lehet kellemesnek nevezni. Két korty után erősen lehunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy ne kezdjek el öklendezni, közben Aro lassan a hátamat simogatta. - Mindjárt jobb lesz. Lélegezz mélyeket. - súgta megnyugtató hangon én pedig tettem, amit kért.
- Miért kell meginnia? Miért nem lehet egyszerűen vérátömlesztéssel megoldani? - kérdezte Carlisle.
- Mert úgy túl lassan épülne be a szervezetébe. Így viszont sokkal gyorsabb. - válaszolt Aro, én pedig vettem a bátorságot, hogy kinyissam a szemem és reménykedjek benne, hogy már nem jön vissza … először a gyerekeimre pillantottam, akik félig undorodva, félig aggódva néztek rám, míg Edward arcán csak az aggodalmat láttam.- Gyerünk Isa, csak még pár kortyot, és békén hagylak. - biztatott és én ittam tovább. Nagy kortyokban, hogy egyszerre minél többet le tudjak nyelni és minél hamarabb elfogyjon.
- Miért olyan fontos, hogy gyorsan bontsa le a szervezete? - kérdezte közben Carlisle.
- Így sokkal hamarabb és nagyobb mennyiségben jut el a babához. Felélednek majd benne a vámpír tulajdonságok, ahogyan Nessie-ékben is, ha vért isznak. A baba elkezd vámpír mérget termelni, ami aztán bekerül Isa keringésébe és meggyógyítja. - magyarázta Aro a megrepedt bordámra téve kezét, ami már nem is fájt. - Nem azt mondom, hogy ez feltétlen jó megoldás. Ahogy mondtam a kicsi vámpírsága feléled, így, ha esetleg rúg, akkor azt erősebben teszi majd. De azzal, hogy hamarabb elkezd vért inni, van rá esély, hogy nem fog annyira leépülni a szervezete és a teste a szülésig. De ezt persze nem tudhatjuk, csak kísérletezünk vele.
- Szabad? - kérdezte Carlisle, a másik oldalamra ülve és a bordám felé nyúlva.
- Persze, csak gyorsan, mert szükségem van egy kiadós fogmosásra és egy lakon szájvízre, vagy kidobom a taccsot. - válaszoltam, mire Carlisle óvatosan megtapogatta a bal alsó bordámat.
- Tényleg begyógyult. Ez elképesztő. - csodálkozott.
- Bocsássatok meg, de tényleg szükségem van egy alapos szájápolásra. - mondtam sürgetően és bár futni nem tudtam, de azért olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak tudtam a fürdőszobám előtt.