81. Fejezet – Aro's secret

Sziasztok!
Éééés sikerült még ma feltennem. A végért lehet megöltök, de nem baj az.
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom Hollywood Undeadtől a Kill everyone c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

Ne becsüld le a nőt. Ne idegesítsd, ne bosszantsd, ne dühítsd, mert minden, ami épp a kezében van, legyen az kés, edény vagy kavics, halálos fegyverré válhat.
Jack McDevitt

 

(Bella szemszöge)
Két hét elteltével sem tudtam kideríteni, hogy Aroék mit titkol előlem. De egy valamit jól tudtam, akármi is az, az nem személyes probléma, inkább a királyság problémája. Én pedig akármilyen állapotban is vagyok, attól még a királyság egyik vezetője vagyok. Hihetetlenül irritált, hogy kihagynak a dolgokból. Megértettem, hogy Aro nem fogja elmondani és apu sem. Így Caius-szal és a királyi testősökkel próbálkoztam, de mind hallgatnak mint a sír. Akármennyire igyekeztem, senki sem ejtett el egyetlen apró részletet sem, egyetlen gyanús szót sem. Senki! Egyre jobban idegesített a dolog, de igaz, hogy a gyerekeim, Edward és Aro mindent próbált megtenni, hogy ne foglalkozzak a meg nem tudott problémával. A kicsi egyre többször okozott fájdalmat, persze ez nem az ő hibája volt, ő nem tehetett róla, csak az én testem túl gyenge. Így a sérülések gyógyulása érdekében szinte naponta kellett a vért innom. Ennyi idő után már kezdek hozzászokni, újra. Egyre kevesebb szenvedéssel meg tudom inni. A mai nap és hasonlóan telt, mint mostanság. Edward karjai közt ébredtem, majd a reggeli után a mozi szobában néztünk egy vígjátékot, amit persze Emmett választott. És mivel már túl voltunk a vámpíros vígjátékokkal, áttértünk a zombi filmekre. Egyre fájdalmasabbak lettek, olyan faviccek voltak bennük, amiktől néha már inkább azért kellett bevetni rajtuk, mert annyira idióta poénok hangzottak el. Aro is velünk volt és a film rossz minősége miatt azt is észrevettem, amikor az egyik testőr Arohoz lépett és valamit súgott neki. Ilyenkor idegesített leginkább a gyenge érzékszerveim. Bár hallhattam volna, miről beszélnek. De nem hallottam, pedig akármi is volt az, Aro kiment a mozi szobából és nagyjából egy óra múlva tért vissza. Amint vége lett a filmnek menekülni akartam, gondolkodni, egyedül. Bár tudtam, hogy ez jelen esetben lehetetlen. A testősök sehova nem engednek egyedül, Edward pedig szintén nem. Remek, akkor a magányom máris 5 fővel többen van.
- Én szeretnék kicsit kimozdulni, és sétálni. Szeretnék friss levegőt szívni, ha nem baj. - álltam fel lassan a kanapéról. Mire azonnal megmozdultak a testőreim és Edward is. Legszívesebben közöltem volna velük, hogy hagyjanak egyedül elmenni, de tudtam, hogy nem fognak és csak felidegesítettem volna őket is, meg magamat is, ami a babának sem lenne jó.
- Mi is megyünk. - csatlakoztak gyerekeim is, sőt Aro is.
- Mire készülsz Isa? - kérdezte Aro nyugodt hangon.
- Semmire. Csak szeretnék friss levegőt, a reggeli eső után most sokkal kellemesebb az idő. - magyaráztam tényleg őszintén. - De ha akarod, szívesen meghallgatom, hogy mi a problémád. - erre Aro elnevette magát.
- Szinte meglepett volna, ha nem kérdezel rá megint.
- Próbálkozni szabad. - vontam vállat rá nézve, de többet inkább nem mondtam. Edward sem szólt semmit, csak engem átölelve sétált mellettem. A gyerekeim sem szóltak. Néma csend volt, csak a lépteink zaja hallatszott, amíg ki nem értünk a még nedves fűbe. Mindig imádtam az esőt. Na jó, nem mindig … De nagyjából 300 éve megszerettem. Kiléptem a balerina cipőmből, hogy érezzem a fű simogatását a talpam alatt, amitől mosoly terült el az arcomon.
- Ne járkálj sokáig mezítláb, nehogy felfázz. - szólalt meg Aro. Én csak bólintottam, tudtam, hogy igaza van. De sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hogy kijöhettem végre a kastélyból, szinte már-már ugrándozva sétáltam Edward mellett, aki a gyerekeinkkel beszélgetett Emmett rettenetes filmjeiről. Én inkább csöndben maradtam és mélyen beszívtam a friss levegőt, majd pár perc séta után visszavettem a cipőmet és úgy mentünk tovább, az erdő felé. Aro-n látszott, hogy neki egyáltalán nem tetszik ez a kiruccanás. Láttam, hogyan járt a szeme, hogyan kutatta a fák árnyékait, hátha megbújt ott valaki. Szóval elég nagy gáz lehet. Ahogy egyre távolodtunk a kastélytól én is elkezdtem egyre nyugtalanabbá válni Aro viselkedése miatt. Próbáltam a környezetünkre figyelni, de hiába koncentráltam az érzékeim túl gyengék voltak. Ugyanakkor a régi vadász ösztöneim kiélesedtek. Vadászként tudtam, hogy rossz felé haladunk, rossz szélirányban és túl sok a búvóhely. A vámpírölő tőröm ott volt a combom külső felére szíjazva. Edward szerint paranoiás vagyok, hogy mindig magamnál hordom, de engem megnyugtat.
- Állj! - szólt hirtelen Aro, mind ledermedtünk. Figyeltem, de én nem hallottam semmit. - Valakik közelednek. Edward hallod a gondolataikat? Felismered őket? - a kérdés egyszerű volt. Bár nem tudtam válaszolni, de azonnal elővettem a tőrt és a hátam mögé rejtettem.
- Naruchok. - válaszolta Edward, mire mindenki védekező állásba helyezkedett körülöttem.
- Miből gondolod? - kérdeztem nyugodt hangon.
- Pierre is köztük van.
- Remek. - sóhajtottam fel. - Hányan vannak? - kérdeztem, de erre már nem tudtak válaszolni, mert hirtelen elözönlötték a körülöttünk lévő területet, ahogy láttam körülbelül húszan lehettek. Mindenkit ketten fogtak le, míg hárman körülöttem keringtek, lassan, akár a ragadozók. Na ez már probléma. Eggyel még csak-csak elbánok, de a másik kettő már jóval óvatosabb lesz, talán ha össze tudnám szedni magam akkor van rá esélyem. De sajnos nem hinném, hogy ez jelen állapotomban előfordulhat, de muszáj megpróbálnom. Pierre végig a szememet kereste, láttam felhúzott szemöldökét, mire én csak a fejemet csóváltam óvatosan, lassan, ő pedig bólintva válaszolt. Remélem megértette és nyugton marad. - Minek köszönhetjük a látogatásotokat? - néztem az egyikre, aki végül egy megállt előttem. Erősen koncentráltam, hogy nyugodt maradjak és a kicsi ne kezdje el használni az erőm, mert abban biztos, hogy nem lesz köszönet.
- Zenko küldött, hogy átadjuk az üdvözletünket és gratuláljunk a születendő gyerekedhez. - mosolygott kedélyesen.
- Igazán kedves tőle. Megtettétek, amit kért, akár távozhattok is. - mosolyogtam kedvesen, mire ő felnevetett. Láttam megvillanni a szemét. Nem láttam a mozgását, csak elmosódó foltként észleltem, aztán a pár lépésre mögöttem lévő fának szorított. Láttam azt az eltökélt mosolyt az arcán, amit én is viszonoztam. Először a mellkasába szúrtam a tőrt, egészen a markolatig, amitől megtántorodott és a sebre tapasztotta kezét. Nem vérzett, a vámpírok egyszerűen nem képesek rá.
- Mi a franc? - nézett rám.
- Túl fiatal vagy, ahhoz, hogy tudd kivel van dolgod. - mosolyogtam rá magabiztosan. De a sebe túl gyorsan kezdett el gyógyulni, nem volt időm bájcsevejre, a torkára illesztettem a tőrt és belevájtam, mire felordított. Az ember azt hinné nem olyan nehéz levágni valaki fejét, persze én már gyakorlott vagyok. Tudom milyen nagy erőre van szükség, még ezzel a különleges tőrrel is, hogy átvágjam a nyaki csigolyákat. De tudtam mire számítsak, így nem lepett meg. A fej végül elvált a testtől és a lábaim elé esett. Lenéztem rá, de nem éreztem semmit, se hányingert, se szánalmat, de még haragot sem. - Akkor kezdjük elölről. Elhúztok, vagy nem? - néztem rájuk, mintha komoly veszélyt jelentenék rájuk, pedig ez koránt sincs így. Ezt ők is sejtették, hiszen így is csak egy ártalmatlan és legyengült ember vagyok. De a biztonság kedvéért mindketten megindultak felém. Az egyik kicsavarta a csuklómból a tőrt, a másik a hátam mögött összefogta a kezeimet. A másik pedig vigyorogva nézett rám.
- Hát ez nem jött össze drága Császárnő. - gúnyolódott, és a nyakamhoz közeledett. Tudtam, hogy meg fog harapni. Próbáltam nyugodtan tűrni.
- Ne! Hagyd békén! - hallottam Edward hangját és ahogy feléjük néztem láttam, hogy mind próbálnak kitörni a fogva tartóik kezei közül. Pierre arca nyugodt volt, tekintete kérdő, de én csak mosolyogtam.
- Rendben, tessék csak. De nem lesz szép vége. - mondtam nyugodtan, de éreztem, hogy a szívverésem gyorsul és a baba is mozgolódik. A vámpír nem hitt nekem. A fogait a bőrömbe fúrta és elkezdte szívni a vérem. És akkor megtörtént. Éreztem ahogy az erőm zubogva halad át a testemen. De nem én irányítottam. A szél feltámadt, az a vámpír, amelyik a véremet szívta elrepül,t a másik úgy ugrott el tőlem, mintha áram járta volna át. Aszem ez feldühítette őket. Az egyik hirtelen nekem ront és ahogy hozzám ér tűzre lobban. A következőnek a nyakát fogtam meg, mielőtt még hozzám érhetett volna. Felordított és a nyaka egyszerűen elvált a testétől, mintha valaki felülről és alulról húzta volna. Amennyire csak lehetett olyan messzire dobtam a fejét. És kihívóan néztem a többiekre. Pierre felnevetett, de nem szólt semmit. - Ki próbálkozik még? - kérdeztem széttárt karokkal, de csak adtam a nagy és félelmetes szerepet. De a szél egyre jobban tombolt. És nem én irányítottam. Mind hirtelen indultak felém. Bár nem én irányítottam, tudtam mi történik. A fizikai pajzsom körül vett és kiszélesedett úgy 2-3 méterre. Védőburokként ölelt körbe és amint a pajzshoz értek azonnal hamuvá váltak. Megdöbbentő volt, még nekem is. Sosem használtam még így a képességeim. Mindet elintéztem, jobban mondva a kicsi elintézte. De a többiek még kellő távolságban álltak lefagyva. Pierre még mindig Nessie vállát fogta, ami más körülmények között már zavart volna, de most nem tudtam vele foglalkozni. Az adrenalin kezdett felszívódni a testemben. A testem összecsuklott és újra elkezdtem érezni a fájdalmat. Fájt a csuklóm, ami valószínűleg ripityára tört, fájt a hasam, fájtak a bordáim és éreztem, ahogy a vámpír méreg égő lavinaként terjed szét a testemben. Meg kell állítanom, de nem tudom, nem tudok koncentrálni, pedig muszáj lesz. A pajzs még mindig körülöttünk volt. Edward és Aro szinte egyszerre indultak meg felénk.
- Ne! - szóltam rájuk hirtelen, mire mindketten lefagytak. - A pajzs még fenn van és nem tudom irányítani. Ha csak nem akarjátok úgy végezni, mint ők, akkor ne gyertek közelebb! - próbáltam lenyugodni, a kicsit simogattam a hasamban. Reméltem, hogy valahogy sikerül összeszedni magam és lenyugodni, a képességeimet elzárni, de nem ment. Könnyek lepték el a szemem, pedig aztán én nem vagyok az a bőgő masina, tényleg nem. De egyszerűen csak kitört belőlem. Aro pedig lassan közelebb lépdelt hozzám. - Aro, ne csináld! - szóltam rá szinte már zokogva.