84. Fejezet – Give birth

Sziasztok!
Egy kicsit, öhm morbidul részletes és a szokottnál több káromkodás van benne, de azért remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom nektek a Three days Grace-től a Time of dying c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

„Végtelen, áthatolhatatlan, vigasztalan sötétség. Éj, hol nincsenek csillagok. Csend, hol pisszenés sem hallatszik. Tér, hol a Semmi uralkodik. Az Idő azonban átszivárog mindenen, így a sötétségen is. Szikra lobban. Halovány, szürke, épp csak létező. Az Időnek nem képes ellenállni semmi. Hatása a Változás, az Átalakulás … Létezés.”
/ Böszörményi Gyula – 9.. 8... 7/

(Edward szemszöge)
Marcus és Caius is bárhova néztek, egyikük se nézte, amit Aro csinált. Megértettem őket. Marcus tovább beszélt Bellahoz, mintha az bármit is segített volna. Aro fogott egy szikét és felvágta Bella hasát. Úgy tűnik a morfium még mindig nem hatott, vagy talán a szervezete azonnal lebontotta. Ahogy néztem nagyon úgy festett, mintha a szike nem hatolt volna elég mélyre, pont mint akkor, amikor Carlisle próbált mintát venni a magzatvízből … Bella méhe a gyerek körül teljesen áthatolhatatlan volt, mint akkor. „Legalább megpróbáltam” hallottam Aro gondolataiban. Saját magát nyugtatta, de figyelt arra, hogy ne gondoljon arra, hogy mi jön most.
- Sajnálom, Isa! - súgta halkan, és még akkor sem engedte el Bella kezét, amikor fogait a méhébe vájta. Bella ajkait egy hangos ordítás hagyta el, aztán még egy és még egy, majd egy idő után halkult. Lehet elszakadtak a hangszálai. Nem tudom. Az agyam olyan volt, mint egy tiszta lap. Nem voltak gondolataim, semmi, csak csend. Mélységes-mély csend. Néztem, ahogy Aro Bella hasát tépi cafatokra. Valahova túlságosan mélyre süllyedt az öntudatom. Nem tudtam meg mondani, hogy mi történik körülöttem, csak Aro-t láttam, ahogy Bella vérében fürdőzik. Oda akartam menni, és leállítani. De a testem nem engedelmeskedett. Nem bírtam megmozdulni. Ilyen érzés lehet a sokkos állapot? Vajon egy vámpír egyáltalán képes rá? Miért nem hallok semmit? Miért nem érzékelek mást, csak Arot és Bellat? A tudatomat ezek a kérdések nehéz láncként fogták le. Nem értettem, hogy ez miért is fontos most. Aro fogainak csak percekre volt szüksége, hogy teljesen széttépje Bella hasát, és akkor meghallottam valamit. Egy gyenge és túl magas hang volt az. A kislányom sírása volt az, ami visszahozott a valóságba. Éreztem, ahogy a testem felold a dermedtségből és most tudatosult bennem., hogy a kezeim ökölbe szorultak valamikor. Mivel Aro pont szemben állt velünk, így nemcsak azt nézhettük premier plane-ban, ahogy széttépi Bellat, de azt is, ahogy elmosolyodik. Ez a mosoly bármennyire is lágy volt, valahogy túlságosan morbiddá tette a vér, ami az szinte az egész arcát ellepte. Bella igyekezett normálisan lélegezi, de a fájdalomtól alig ment neki. A szíve lassult, ami rémisztő volt, de a kis Elizabeth szívverése erős volt, bár lassú. Valószínűleg, mert túl sok vért kapott az anyjától. Nessie, és Tony szívverése is lelassul, miután vért isznak. A kislányom sírt, mint minden gyerek, a születés után. Aro olyan gyengéden fogta meg és vette ki Bellaból, mintha egyszerűen ez természetes lenne. Bella szívverése viszont tovább lassult, csodáltam, hogy egyáltalán még magánál van. Aro felé mutatta a kicsit, Bella pedig mosolyogva köszöntötte, de ennél többre nem futotta az erejéből. Aztán hirtelen fájdalmas csönd állt be. Bella szívverése leállt! Oda akartam menni, tenni akartam valamit, leginkább megölni Arot, amiért megölte, de mielőtt bármit is tehettem volna testőrök fogtak le. Nem tudtam szabadulni, de őrültek módjára rángattam a karjaimat, hátha mégis sikerül …

(Aro szemszöge)
Nem akartam, újra ezt tenni Isaval. Azt hiszem ő az akit tényleg nem akartam bántani. De nem volt más választásom. Caius nem bírná végig csinálni, ahogy Marcus sem, mind a kettejüknek olyan gyöngéd lelkük volt, hogy végig nézni is alig bírták. Még szerencse, hogy én ilyen elcseszett vagyok. Ha nem Isa lenne az, akit darabokra kellene szaggatnom, talán még élvezném is … De így, nem volt olyan jó móka. Rettenetes érzés, hogy fájdalmat okozok neki, de nem lesz bűntudatom, ha túl éli. Ha túléli, akkor azonnal túl tudok lépni ezen az egész szarságon. Ajánlom, hogy túlélje! Az első harapásnál is éreztem édes, ízletes vérét, de nem ragadt magával. Már túl sokszor ízleletem a vérért, ahhoz, hogy elvegye az eszem. Nem akartam számolni a másodperceket, ezért végig csak arra koncentráltam, hogy még egy harapás és vége … Nem tudom, hányszor mondtam el magamban. Nem akartam észlelni az idő múlását, mert akkor esetleg bepánikoltam volna. Márpedig nem engedhetem meg magamnak, hogy most pánikoljak. Már láttam, a kis Lizzy-t, ezért óvatosabban szaggattam a húsát és méhét. Elmosolyodtam, mikor már hallottam Lizzy sírását és már ki tudtam venni Isa hasából … vagyis ami maradt belőle. Édes kis csöppség volt. Megmutattam Isa-nak is, bár a véren keresztül, nem volt teljesen tökéletes a látvány. Lissa abbahagyta a sírás, ahogy meglátta az anyját, Isa pedig elmosolyodott, majd megállt a szíve. Hiába tudtam, hogy ez újra megtörténhet, hiába tudtam, hogy ettől még túlélheti. Most már pánikoltam. De nyugalmat próbáltam erőltetni magamra. Caius kivetet a kezemből a kicsit és az ajtó előtt ácsorgó Jane kezébe nyomta, majd vissza jött. Marcus már elkezdte a szívmasszázst. Caius pedig mindenféle ruhaanyagot összeszedett és Isa hasán tátongó sebre nyomta, hogy kevesebb vért veszítsen. Én is összeszedtem magam és elkezdtem harapni, ahol értem. A lábait végig harapdáltam, hogy még több méreg jusson a keringésébe, amit Marcus biztosított. Majd a kezeit is, a nyakát, a mellkasát. Még szerencse, hogy egy vámpír sosem telítődhet vérrel, különben nagy bajban lennénk. Az ikrek születés után megközelítőleg 5 percig adtunk neki szívmasszázst, mielőtt az ereje el nem kezdett aktiválódni, és össze nem kaparta a benne maradt életerőt, ahhoz, hogy újraindítsa a szívét. Most már azonban több, mint 10 perce ad neki szívmasszázst Marcus és nincs semmi életjele. Egyre elkeseredettebbé váltam. 12 perc és 25 másodpercnek kellett eltelnie, hogy végérvényesen elveszítsem az önkontrollom és a türelmem. Ellöktem Marcust és én folytattam a szívmasszást.

(Edward szemszöge)
Aro gondolataiból jól tudtam, hogy ez így incs rendjén. Nagyon nincs rendjén. Bellanak, már rég fel kellett volna élednie, vagy legalábbis a szívének már dobognia kellene. Azt is jól hallottam, Caius fejéből, hogy szerinte már mindegy. Bella meghalt, végleg. Marcus még bizakodott. Aro viszont egyetlen pillanatra sem adta fel.
- Gyerünk Isa! Nem fogsz most meghalni, érted? Nem fog a nyomorult kis életed az én kezemhez tapadni, világos? - hangja dühtől izzott. Egyszerre volt dühös magára és Bellara. Bűntudata volt, megjegyzem jogosan. Nekem is bűntudatom volt. Épp annyira az én hibám, mint Aroé. További 140 másodperc csönd után Aro újra megszólal. - Nem hagyhatsz magamra, te ribanc! A kurva életbe Isa, nem halhatsz meg! - a dühe kezdett alább hagyni és az elkeseredettség vette át a helyét.
- Aro? - lépett mellé Caius. Szólni akart neki, azt akarta, hogy adja fel. De Aro csak állatiasan rámorgott és folytattat tovább. 38 másodperccel később Marcus próbálkozott.
- Aro, már vége van. Hagyd abba! Bella meghalt. Ő döntött így, nem te. - próbálta lenyugtatni Arot. Végül rá már hallgatott. Abbahagyta. De nem lépett el tőle. Ott marad mellette. Megfogta a kezét, majd ráborult. Aro fájdalma társ volt az enyémmel.
- Isa, tudom, hogy hallasz. Kérlek, ne hagyj el. A gyerekeidnek és Edwardnak is szüksége van rád. A francba, nekem is szükségem van rád, Isa! Kérlek, szépen, könyörgök, oké, csak gyere vissza hozzám. - súgta tényleg lágy, könyörgő hangon. Talán Aro szavai, talán csak maga Bella volt az, nem tudom. De az ereje hirtelen felszabadult. Ott volt körülötte, még mindig ugyanolyan félig láthatatlan, szinte átlátszó módon ott gomolygott körülötte, és Aro körül. Az ereje egyáltalán nm volt hatással Arora, de Marcust és Caiust a falhoz szorította. Valószínűleg csak erre figyelt fel Aro, mivel döbbenten nézett rájuk, majd visszafordult Bellahoz. - Gyerünk, Isa, meg tudod csinálni! Erős vagy! Túléled! Mindent túlélsz! - biztatta Aro. Emlékszem milyen volt, mikor Alexandrosznak akarta adni az erejét. Emlékszem, hogy meghalt, hogy a szíve nem dobogott tovább. És arra is, ahogy az ereje visszatért a testébe, és meggyógyította. Emlékszem, arra a megmagyarázhatatlan hatalomra, mai mindig ott volt benne, valahol, elrejtve. Láttam, hogyan korbácsolta fel a szelet, hogyan remegett a föld alatta. Most is erre számítottam. De az elzárt helyiségben nem volt szél, és a föld sem remegett. De aztán alig láthatóan Bella teste két centire eltávolodik a véres betegágyától. Majd a falakon és az üvegen, ami elválasztott minket az orvositól repedések szaladnak végig. De aztán hirtelen az az átlátszó erő visszacsapódott Bellaba, aminek hatására a teste leesett az ágyra. Aztán egy halk, gyenge dobogó hang hallatszott Bella felől. Először még két percet kellett várni a másodikra, de aztán egyre gyorsult. Aro közben a hasára szorította a már teljesen véres rongyokat, de nem veszi le az arcáról a szemét. A szívverése már túl gyors volt, majdnem kettőt vert másodpercenként, ez csak azt jelentette, hogy végre megint a méreg a szervezetében és megkezdődött az átalakulása. Ez már megnyugtatott kissé. Soha nem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki éberen alakul át. Bella egyik váratlan pillanatban kinyitotta hatalmas meleg barna szemeit. Nem adott ki semmilyen hangot, ami arra utalt volna, hogy fájdalmai vannak. Pedig a hasa még mindig szét volt szaggatva és a méreg is ott keringett a vérében. Egy lágy, gyenge mosolyra húzódtak ajkai.
- Szóval szükséged van rám? - kérdezte reszelős, alig hallható hangon.
- Te eszement bolond! - mosolygott rá Aro és fölé hajolt. Megcsókolta. Megcsókolta az én Bellamat. Mindenki óvatosan nézett rám, várva mit reagálok. De most nem voltam sem dühös, sem féltékeny. Tudtam mit érzett Aro. Tudtam, hogy ragaszkodik Bellahoz, épp úgy, ahogy ő is hozzá. Még akkor sem lettem dühös, amikor Bella viszonozta Aro csókját. Azok után, amin az elmúlt percekben, egy órában együtt keresztül mentek, igazán nem róhattam fel nekik.