85.Fejezet – The love of mom

Sziasztok!
Bocsánat a késésért, de felvettek egyetemre, és most rengeteg dolgot kellett elintéznem.
És tudom, hogy kissé rövid is lett, de ezek a teljes rózsaszín ködös részek mindig nehezen jöttek tőlem …
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom nektek Avril Lavigne-től az Innocence c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

Az anyai szeretet... hatalmas erőt képvisel. Több, mint egyszerű emberi szeretet. A lélek mélyéről fakad.
Guillermo del Toro

 

(Bella szemszöge)
Szörnyű fájdalmak után végre megint minden rendben lesz, legalábbis egy ideig. Aro csókja egy pár pillanatra elfelejtette velem, a szétszaggatott testembe nyilalló fájdalomhullámokat és a szülés fájdalmainak emlékét. Bár eléggé zavaró volt érezni a vérem fémes ízét az ajkán, de annyira nem foglalkoztam vele, miután lassan egy hónapja rendszeresen ittam vért, szinte már alig éreztem. A kezemet bár alig tudtam felemelni, valahogy mégis sikerült Aro hajába túrnom. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, talán 1-2 perc is, mire eszembe jutott Edward és a gyerekeim. Mivel nem volt erőm elválni tőle, ezért, csak a kezemet vettem el a hajából,ő pedig vette lapot. Vörösen izzó szemeit az enyémbe vájta.
- Azt ajánlom, hogy ne mostanában vállaljatok újabb gyereket Edwarddal, mert a végén még kikészülök. - felnevettem de hasamba nyilalló fájdalom miatt hamar be is rekesztettem.
- Hidd el, nekem sem áll szándékomban mostanság újra szülni. - mosolyogtam rá. - Visszahoznátok Lissa-t nekem? Szeretném végre megfogni a kislányom. - ő pedig csak bólintott és elindult kicsiért. Apa sötét plédet hozott, hogy leterítse szétszabdalt hasamat.
- Azt hittem, most tényleg elveszítünk. - szólt fájdalmas hangon.
- De rendben vagyok …leszek. - mosolyogtam rá.
- Most már igen. - nyomott egy puszit a homlokomra. Nem vettem észre az ajtónyitódását, csak azt, ahogy Aro apa mellé ér. A karjaiban egy fehér plédbe csavart kis mozgó test volt. A pólyától nem láttam a kis csöppség testét, de apró kezecskéivel Aro arca felé nyújtózik. Aro mosolyogva hajtotta közelebb hozzá a fejét, hogy a kicsi elérje. Pár pillanatig így tartotta a fejét, Lissa kezecskéinél.
- Igen, ő a mamád. - nézett rám Aro, és óvatosan a kezembe adta, de végig tartotta a súlyát, míg már a mellkasomon meg tudtam tartani a kezem és a csöppséget. Hatalmas mogyoró barna szemei boldogan csillogtak, míg a szőkés barna haj bronzos fényben úszott a lámpa fényénél. Még alig volt egy kis haja, de az selymes volt. Boldogan mosolyogva simogattam kis pufók arcocskáját, mire ő elkezdett gügyörészni és felém nyújtani a pici húsos kezeit.
- Szia, Gyönyörűségem. - mosolyogtam rá boldogan és a kisujjamat a kezére tettem, ő pedig azonnal megszorította. Aprócska ujjait alig érték körbe a kisujjamat, aztán valami furcsa dolog történt. A szoba elkezdett homályosodni, egy pillanatra megijedtem, de aztán képek kezdtek peregni a szemem előtt. Színes, világító képek. A kislányom gondolatai voltak. Elég kezdetlegesek. Nem igazán szavakra gondolt, hanem képekre és a képek által kiváltott érzetekre. De a gondolataiban már beszélni is képes volt. Az ikrek is képesek voltak, ami elég furcsa, mivel az ember gyerekek csak 2-3 hónapos korukban kezdenek szavakra gondolni, csak épp nem tudják kimondani azokat.
„Szejetlek mami, és sajnálom, hogy bántottalak.” megbánás érzetét keltő képek jelentek meg gondolataiban a szemem előtt.
- Édes, Kicsikém. - csóváltam a fejem mosolyogva. - Te nem tehetsz semmiről. Te vagy a legártatlanabb. - nyomtam egy puszit apró pisze kis nózijára. Lágyan ringattam és dúdoltam neki az altatómat, amit Edward is szokott nekem dúdolni és amit az ikreknek is szoktam. Minden apró mozdulat fájt, de a kislányomért megérte minden fájdalom, amin átmentem az elmúlt hónapokban, sőt sokkal többet is megért volna. Hallottam, ahogy Aro halkan megszólal.
- Aki úgy gondolja, hogy el tudja viselni a vér illatát, az átjöhet. - nézett az áltükörre. Aronak igaza volt, egészen eddig nem esett le, hogy végig figyeltek minket. Pár pillanattal később Edward egyszer csak mellettünk termett és Carlisle is feltűnt a szemem előtt. Edwardra néztem mosolyogva. Ő is mosolygott ugyan, de a szemeiben bűntudat és aggodalom bujkált.
- Jól leszek, tényleg. - mosolyogtam rá megnyugtatóan. Kétségei voltak, tudtam, de nem erősködött.
- Remélem is. - mosolya szélesebbé vált és lágyan megcsókolt. Éreztem ahogy megnyugtató forróság szalad végig a testemen a csókja hatására. Még a méreg okozta lángoló fájdalommal és a hasamban égő kínnal is könnyedén leszámolt. De hamar eltávolodott tőlem és a kislányunkra pillantott. Én végig őt néztem. Az arca ellágyult, a mosolya majd szétrepesztette az arcát. A szemei szeretettől csillogtak. Ez a látvány bármit megért volna. A következő pillanatban már az ikrek is megjelentek. Eleinte ugyanazok az érzések viaskodtak arcukon, int az apjukén, az aggodalom és a bűnbánat.
- Most már értitek, miért akartam, hoyg menjetek el? - kérdeztem halkan, hogy a kis Lizzy ne ébredjen fel.
- Igen, most már igen. De nem bántuk meg, hogy itt voltunk. Legalább már értjük, miért nem akartál újra szülni … - mondta halkan Nessie. De ők is inkább a kistestvérüket csodálták, ahogy békésen szundikál a karjaimban. Az én fülemnek számítóan mindenki csendben volt, de láttam, ahogy Aro és Carlisle egymással beszélnek a szoba távolabbi sarkában. Biztosan a történteket tárgyalják ki. Csend volt, nyugalom. Én pedig csak a kislányommal és a családom boldogságával akartam foglalkozni, hogy elnyomjam magamban a fáradtságot és a fájdalmat. Jól tudtam, hogy a fájdalomtól nem tudnék aludni, így nem is erőltettem.
- Tényleg, valaki felhívta Alice-éket? - kérdeztem jó pár perccel később, megtörve a csendet. Erre Edward aggódva kapta rám a tekintetét.
- Te jó ég! Alice ki fog nyírni! Megígértem, hogy azonnal telefonálok, ha megszületett a kis Elizabeth.
- Mielőtt kinyírna, azért tudasd vele, hogy nem csak család apa vagy, de most már egy kisbaba apja is, úgyhogy csak óvatosan nyírjon ki. - mosolyogtam rá, amire válaszul felnevetett és ezzel felébresztette Lizzy-t. A kislányom pedig jelezve nem tetszését, azonnal hatalmas krokodilkönnyekkel sírni kezdett. - Úristen, nem akartam! - szabadkozott azonnal aggódva Edward.
- Csak felébresztetted, ez nem a világ vége. - nevettem fel én is, amitől a hasam túlságosan is fájdalmasan rándult meg. - Igazam van, Picur? - mosolyogtam rá lágyan és újra ringatni kezdtem, de most már nem én dúdoltam az altatót, hanem Edward. Annyira meghökkentően tökéletesek voltak ezek a pillanatok, hogy úgy éreztem a szívem túlcsordul a levegőben lévő szeretettől és törődéstől. Azt kívántam, bár ne érne véget ez a pillant, még akkor is, ha a fájdalom egy kissé rondított az összképen. Miután Lizzy újra elaludt, Edward abbahagyta a dúdolást.
- Felhívom a kis energiabombát. Pár perc és már itt is vagyok. - mosolygott rám és egy búcsú puszit nyomott a homlokomra mielőtt kiment volna.