2013. november 18., hétfő

74. Fejezet – Time of Dying

Sziasztok!
Azt hiszem már jobb, ha nem is magyarázkodom és nem is ígérgetek, tettem egy ígéretet, hogy pénteken felteszem a fejezetet, hétfő lett belőle … Nagyon sajnálom tényleg.
De nem fogom mentegetni magam …
A fejezethez ajánlom nektek Linkin Parktólaz In the end c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo
 
Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, ám azt sem, hogy vele maradjak. Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.
Elizabeth M. Gilbert


Az egy hét, mielőtt elindultunk volna, igazán eseménydúsan telt. Gyakoroltunk Nessie-vel, de jól láttam, hogy ez koránt sem lesz egyszerűbb. Tudtam, hogyha úgy alakul, akkor bele fog roskadni az erőbe. Ennél kilátástalanabb még sosem voltam, mint most, mikor tudom, hogy a lányomnak mennyit kell majd szenvednie, azt sem tudhatom, hogy túléli-e egyáltalán. Ez a tehetetlenség rettenetesen gyötört. Edward és én viszont minden estét együtt töltöttünk, Alexandrosz legalább erre felnyitotta a szemem, hogy ne legyek olyan haragtartó vele. Nem mondom, hogy nem fájnak a régi sebeim, de már mind gyógyul. Talán ha nem fenyegetett volna minket Alexandrosz, akkor még mindig a régi sebeimet nyalogatnám, és nem hagytam volna, hogy a kapcsolatunk újra kiteljesedjen. Bár az is igaz, hogy nap mint nap szembe kellett néznem, azzal, hogy mi vár rám, láttam Aro és apa szemében, minden egyes alakalommal, mikor rám néztek. Rajtuk kívül csak Caius tudta, a többiek még csak nem is sejtették, hogy én meghalni megyek oda. Persze, honnan is tudták volna, hisz ők még sehol sem voltak, mikor a mágia virágzott. Nem ismerhetik a természetét. És ez jobb is így. Végül is mindig utáltam a búcsúzkodást. Úgy rohant el mellettem életem valószínűleg utolsó hete, hogy szinte észre sem vettem. Régóta nem kellett foglalkoznom az időmúlásával, de most, ebben az egy hétben újra igazán embernek éreztem magam, de leginkább halandónak. Nem akartam, hogy bárki is velem jöjjön és végignézze a halálom. De nem ment ilyen egyszerűen. Aro és apa ellentmondást nem tűrően kijelentették, hogy velem jönnek, Caius is jött volna, de mégis csak jó, ha itthon marad legalább egy király. Edwardot és lányomat sem tudtam lebeszélni arról, hogy velem tartsanak, bár így is sikerült erre a négy főre minimalizálni az utazók számát, ami már sikernek tudható be. Mivel senki se akart éppen vezetni, ezért Sulpicia jött velünk, valószínűleg csak hogy tudja, nem történik semmi Aro és köztem, mert ez a rossz érzés még mindig ott lappang benne, na nem mintha nem érteném meg... Reggel korán ébredtem, Edward védelmezően ölelő karjai között.
- Jó reggelt Szépségem. - mosolyog rám féloldalasan, mert nagyon is jól tudja, hogy mennyire imádom.
- Neked is. - nyomtam egy csókot ajkaira. - Hány óra?- kérdeztem mert nem volt bennem meg a kellő motiváció, hogy távolabb húzódjak tőle.
- Hat óra. Még nyugodtan alhatsz. - válaszol lágyan.
- Már úgy sem tudok. - nyújtóztam egyet, de egyébként nem mozdultam tőle. Egyikünk sem szólt semmit, de pont így volt jó, egy kis nyugi és csend, hogy megfeledkezzünk a külvilágról és problémákról. Két óra telt el, úgy hogy nem mondtunk semmi fontosat, csak öleltük egymást. Míg végül, ha nehézkesen is, de sikerült felkelnem mellőle és egy időre elbúcsúztunk, míg rendbe szedjük magunkat. Nem siettem el semmit, nyugodtan kiáztattam magam a kádban, majd elővettem egy meleg, bélelt nadrágot, meleg kötött pulcsit és kabátot, de egyenlőre, csak egy fehér pántos felsőt vettem fel, az itteni meleg miatt. Még előkerestem sapit kesztyűt és sálat is a meleg csizmáról nem is beszélve. Így utólag meggondolandó, hogy mennyire volt jó ötlet, hogy Izlandra mennyünk. Ezek után még Heidiék lekísértek reggelizni, majd a hangárhoz a repülőhöz.
(Edward szemszöge)
Tudtam, hogy valami van a háttérben, és ahogy elcsíptem egy-egy gondolatot, nem csak én éreztem így. A családom is hasonlóan érzett, akárcsak a lányom. Mind sejtettük, hogy valami nem stimmel ezzel az egésszel, de nem tudtuk, hogy mi az. Senki sem tudta, csak a királyok, de ők úgy figyeltek a gondolataikra, hogy már arra sem emlékszem, hányszor hallgattam végig az olasz himnuszt, vagy egy japán népmesét mesélt Marcus gondolataiban, míg Caius a feleségére gondolt, Aro pedig a császárságra, a közeledő háborúra összpontosított. Az egyetlen személy, akin semmi sem változott, az Bella volt – már ha leszámítjuk az együtt töltött éjszakákat. Mikor felszálltunk a repülőre, akkor ez a kellemetlen érzés tovább fokozódott. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne csókoljam meg Bella-t, de megígértem neki, hogy titokban tartjuk még a kapcsolatunkat, így kénytelen voltam megerőltetni magam. Bella volt az egyetlen a gépen, aki próbált beszélgetést kezdeményezni, hogy megtörje a feszültséget, de nem jutott vele előbbre. Pedig az út valamivel több, mint 7 órát vett igénybe, mégsem sikerült feloszlatnia a feszültség felhőit, akárhogy próbálkozott, végül 4 óra múlva úgy döntött, hogy inkább pihen, minthogy a savanyú képeinket nézze. Talán megtudtam volna érteni, ha elmondja mi folyik itt. De nem mondott semmit sem. Senkii sem szólt semmit, egészen addig, míg Izland felé nem értünk és bizonyára egy megadott koordináta felé tartottunk, mikor Aro átült Bella mellé aki még mindig békésen szuszogott. Pár pillanatig csak nézte őt, miközben azon gondolkodott, hogy talán még meg lehetne győzni őt, hogy ne tegye, de aztán rögtön felmerül benne, hogy Bella túl makacs, hogy bárki jobb belátásra térítse. Végül a füléhez hajol.
- Isa, ébresztő. - súgja olyan halkan és lágyan, hogy Bella ne riadjon fel, de mégis észlelje, a hangját. Bella elkezdett mozgolódni és a szívverése is jelezte, hogy ébredezik, de még nem nyitotta ki a szemét, ezért Aro újra megszólította, ugyanazon a hangon. Mikor kinyitotta a szemét és körbenézett, tudatosult benne, hogy hol van és mi történik éppen. - Nem gondoltad meg magad? - kérdezte nyugodt beletörődéssel Aro, bár gondolataiban fohászkodott, azért, hogy Bella helyeseljen, de ő csak nevetett.
- Mit gondolsz?
- De máshogy is visszaszerezhetjük Tony-t.
- Nem kockáztatom a fiam életét. - válaszolta határozottan.
- Tudtam, hogy egyszer a makacsságod visz a sírba, de nem hittem, hogy ilyen hamar bekövetkezik. - sóhajtott fel lemondóan.
- Hamar? - nevetett fel Bella dallamosan, mintha nem a halálról beszélnének. - Lassan 800 leszek. Már rég itt volt az ideje.
- Úgy se tudlak meggyőzni. - sóhajtott fel Aro, miközben arra gondolt, hogy mennyire hozzászokott Bella jelenlétéhez, és hogy furcsa lesz újra nélküle.
- Bella, ugye Aro, nem arról beszél, hogy te … meg fogsz halni. - nézek rá félve, aggódva a választól. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ.
- Nem biztos. Van egy minimális esély, hogy túlélem. De nem túl kecsegtető.
- M … Miért? - szólal meg Nessie, könnyeit visszatartva.
- A régi mágiák többsége az egyik fél halálával jár. Mivel én vagyok az, aki átadja az erejét, ezért a mágia rám fog hatni. Ezenkívül, nagy részben a föld lányainak mágiája tart életben. Amint az erő átszáll Alexandroszba, nem lesz semmi, ami életben tarthatna. Ezért várt ennyit, jól tudta, hogy kell, valami, vagy valaki, akiért meghalnék, és azt is tudta, hogy a halálom fogja hozzákötni a föld lányainak mágiáját.
- De … Átváltoztathatnánk. - vetem fel az egyetlen épkézláb ötletemet.
- Igen, talán, talán nem. Még sosem csináltam ilyesmit. A mágia sosem volt az én területem, ember koromban sem érdekelt igazán. Így fogalmam sincs, hogy fog pontosan zajlani. Lehet hogy túlélem, lehet, hogy nem. Semmi sem biztos perpillanat. Épp ezért nem akartam, hogy eljöjjetek. Tudom mit jelent végignézni, egy olyan ember halálát, aki közel áll hozzánk, anélkül, hogy bármit is tehetnénk, hogy megmentsük. Egyébként sem tudok búcsúzkodni. Nem is akartam.
- Anyu, biztos nincs más megoldás? - bújik anyjához Nessie, szipogva.
- Nem akarom kockáztatni a testvéred életét. Ez az egyetlen megoldás, ami garantálja, hogy életben marad. - súgja halkan Bella, miközben lányunk hátát simogatja.
- Anyu … - kezdene bele valamiben Nessie, de a könnyeinek már nem tud parancsolni, így zokogva bújik Bellahoz.
- Kicsikém, nekem ti vagytok a legfontosabbak, ezt sose felejtsétek. És ha ennek az egésznek vége, akkor nektek kell majd segíteni Tony-nak talpra állni. - súgja Nessie-t simogatva, de közben gyönyörű őzike szemeit az enyémbe fúrja. Teljesen ledermedve bámulok rá, miközben azon gondolkodom mit mondhatnék neki, hisz annyi mindent el kell még neki mondanom. A kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam, mikor meghallom Sulpicia hangján.
- Leszállunk. - hangzik el a nyugodt, kijelentés. Keresem a szavakat, de nem tudom kimondani őket. Bella lágyan, megértően elmosolyodik és bólint. Majd egy lágy rázkódást érzek, egy puffanás és már a földön gurulunk, egyre lassulva, míg a gép teljesen megáll. Nessie hangosan felzokog, pedig már majdnem sikerült megnyugodnia, de nem hibáztatom érte, legszívesebben én is zokognék. Senki sem tesz semmit, pár percig, csak a zokogás hallatszik, majd Aro Nessie-hez lép és óvatosan lefejti a kezeit Bellaról. Bella felsóhajt és feláll a helyéről, hogy az ajtóhoz lépjen, majd kinyitja. Bár nem érzem a hideget, de látom, ahogy a szél havat fúj be az ajtón, és ahogy Bella arca se perc alatt kivörösödik a hidegtől. Hirtelen, mintha áram futna végig a testemen, mellette termek és megfogom a karját.
- Ne tedd ezt Bella. - kérem tőle, szinte könyörögve. Még egyszer rám pillant, talán utoljára.
- Engedj el. - szólt határozottan, amiből tudtam, hogy vesztettem. Ő nem az a nő, akit meg lehet állítani. Határozottan lépdelt előre, a végzete felé. A fák közül előlépő Zenko, Tony és a két Volturi testőr látványa még jobban nyugtalanított, ha ez lehetséges. Bella közelebb sétált hozzájuk, minden egyes lépést kimérten tett meg, talán a hatás kedvéért, vagy csak azért, mert tudta milyen veszélyes ránézve a hó és a jég. Ő csak ment, egyenesen Zenko felé, míg mi megálltunk a tisztás közepén. Néztem, ahogy megöleli Tony-t és halkan, azt súgja a fülébe, hogy jöjjön ide, hozzánk. A két testőrt is hozzánk küldi.
- Tudtam, hogy eljössz Bella. - Mosolyog rá Zenko.
- Nem mintha hagytál volna más választási lehetőséget. - néz rá határozottan, bár jól hallom, még innen is, hogy gyorsul a szívverése.
- Tudod mit kell tenned. - nyújt át neki egy tőrt. Hallom, valahonnan messziről, Tony értetlenkedését, amire senki sem válaszol.
- Nem fogod bántani a gyerekeimet, többé, ugye?
- Megígérem neked.
- Rendben. A pokolban foglak várni, hogy megkeserítsem a túlvilági életed. - mondja Bella. Hátat fordít nekünk, de nem kell látnom, hogy tudjam mit csinál. Magába döfte a tőrt, majd pár pillanattal később már éreztem is vérének édes zamatát a levegőben. Hallom Nessiek zokogását, érzem, ahogy valaki hátulról lefog, de még hallom, ahogy dobog a szíve, lassan és gyengén pulzál, de még dobog, mikor térdre rogy. Aztán valami teljesen megmagyarázhatatlan történik. A szél úgy süvít, akár egy tornádó, felkavarva a frissen lehullt havat. Valami láthatatlan és felfoghatatlan mozdul a levegőben Bella körül. Nem látom, nem érzem, csak egyszerűen tudom, hogy ott van valami, valami, ami eddig Bellaban volt. Az a valami dühödt vadként terjengett a levegőben, hatalmas alakot öltve elfoglalta a tisztás majdnem felét, de hozzánk már nem jutott el. Azt hiszem csak ez volt a szerencsénk, ugyanis amint Bella szíve megszűnt dobogni, az a valami még vadabbul lüktetett.