Sziasztok!
Nagyjából még időben vagyok. És
büszke vagyok magamra, őszintén szólva nem láttam
rá túl sok esélyt …
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom: Adam Lamberttől a Better than I know myself c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo
Van, hogy nem a
fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel
a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy
nem a derűlátása vonz, hanem a saját
szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van,
hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a
sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les
rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy
minden rendben lesz.
Laurell Kaye Hamilton Fekete vér
(Edward
szemszöge)
Teljesen tehetetlen voltam, nem tudtam megmenteni
őt. Még csak segíteni sem tudtam. Rettegtem, hogy
valami baja lesz. Már az is megdöbbentő volt, hogy azzal
a tőrrel képes volt megölni valakit, pedig mesélt
a régi életéről, amikor ő volt a vadász.
De akkor is sokkoló volt látni. De ennyi vámpír
nem tudott elintézni, így nem. Túl gyenge volt,
mi pedig nem tudtunk szabadulni, hiába próbáltuk,
nem ment. És amikor megharapta elszabadult a pokol. Bella
ereje akcióba lépett. Csupán pár
pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy mindenkit el tegyen
az útjából, de ezen legalább már
nem lepődtem meg. Milyen fejlődőképes is vagyok … ahogy
minddel végzett Aro is és én is elindultunk
felé, de ő leállított. Mondván az a
pajzsszerűség ami végzett azokkal a vámpírokkal,
még mindig körülötte van. Nem kérdőjeleztem
meg a szavát, ő csak jobban tudja … És elnézve
azokat a szerencsétlenek, hát én nem akartam az
ő sorsukra jutni. De Aro másképp látta. Őt nem
érdekelte, Bella mit mond. Olyan magabiztosan lépdelt
felé, mintha tudná, hogy rá nem hat az a
pusztító pajzs, de Bella kifakadásából
tudtam, hogy ez nem így van …
(Bella
szemszöge)
A könnyeim épp olyan
megállíthatatlanul folytak, ahogy a pajzs is a helyén
maradt. Hiába ellenkezdtem, Aro egyre közeledett a
pereméhez.
- Isa, Isa. - csóválta a fejét,
amíg a legmegnyugtatóbb hangján ismételte
a nevem. - Komolyan azt hiszed, hogy ilyen hosszú idő után,
még megijedek tőled? - könnyeim fátylán
keresztül láttam, hogy egy mosoly terül el az
arcán.
- Aro, értsd már meg, hogy nem
irányítom! - kiabáltam, jelezve, hogy legjobb
közelítéssel is mérföldekre vagyok a
megnyugvástól. Ettől a dühtől a pajzson is egy
élénk remegés futott végig és
megerősödött, már szabad szemmel is láttam,
ahogy körül ölel. Olyan halvány volt, mint egy
átlátszó nejlonzacskó, de attól
még ki lehetett venni.
- Tony és Nessie sem
bántottak soha. - vont vállat lazán, megállt
a pajzs előtt, még nem lépte át. - A kicsi is
tudja, ahogy Tony-ék tudták, hogy ezen az elcseszett
földön én vagyok az egyetlen személy, akire
meggondolás nélkül rábíznád
az életed. És jól tudja, hogy nem fogok ártani
nektek. - mosolya még magabiztosabb lett. Tudtam, hogy igaz,
amit mond. Tényleg ő az a személy, akire bármikor
rá merem magam bízni és ha szükségem
van a segítségére, ő az első, aki ugrani fog.
Tudom, hogy az érzés kölcsönös, én
is megtenném érte.
- Ne kockáztass! - kértem
tőle, sőt, inkább ár könyörögtem.
-
Te is megtennéd értem.
- Az más! Én
vagyok a meggondolatlanabb fél, a rohadt életbe is! -
fakadtam ki.
- Ez igaz. De szükséged van rám.
- a hangja elhalkult, az én fülemnek már csak
olyan volt, mint egy halk szellő susogása, de még
értettem. Talán tagadnom kellett volna, de nem tettem.
A mi kapcsolatunkban sosem voltak hazugságok, nem most fogom
elkezdeni. Igenis szükségem volt rá, mert a méreg
egyre gyorsabban terjed a testemben és nem tudom megállítani,
egyszerűen képtelen vagyok rá. Láttam, ahogy
megmozdul és belép a körbe. És nem történt
semmi! Az ég világon semmi! Megkönnyebbülten
nevettem fel, bár lehet inkább hisztérikusnak
hangozott. Rajta nem látszott semmilyen megkönnyebbülés,
velem ellentétben ő végig hitt bennem és a
babában. Mellém térdelt és óvatosan
átölelt. A pocakomat simogatta, hogy a kis pocaklakó
lenyugodjon, én pedig a nyakába hajtottam a fejem. A
közelsége már kezdett nyugtatni, de még
mindig túl ideges voltam. Ő is rájött, hogy ez
most nem elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Jól ismert.
Jobban, mint bárki. Halkan suttogott a hajamba. A hangja lágy
és megnyugtató volt. Az emberek többségének
ilyen helyzetben megnyugtató hazugságokra van szüksége,
mint a „minden rendben lesz” és társai. De én
nem tartozom ezek az emberek közé, én az elmebeteg
emberek csoportját erősítem. A szokásos
nyugtatások csak még idegesebbé tettek, ezt Aro
is tudta. - Hamarosan el fog múlni Isa. Pár hónap
múlva megölöd őket. Senki sem fogja elvenni tőled
azt az örömöt, hogy végezz velük. Addig
kínozhatod őket, amíg csak jól esik. Annyit
ölsz meg közülük, amennyi jól esik és
ígérem senki sem fog megállítani vagy
hátráltatni. A két királyt senki sem
ölheti meg rajtad kívül, megígérem.
Megbosszulhatsz mindent, amit ellened tettek. - éreztem, ahogy
a pajzs gyengül és egyre nyugodtabb vagyok. A könnyeim
sem indultak már felfedező útra az arcomon. Igen ezt
akartam! Megbosszulni mindent! Most ez volt a leghőbb vágyam
és a következő célom.
- Az örökkévalóság
sem lenne elég, hogy megbosszuljam, azt, amit Alexandrosz tett
velem. - súgtam erőtlenül.
- Akkor idehozzuk az egyik
várbörtönbe. És segítek neked kínozni
őt. Esküszöm Isa! - mondta nyugodtan. Nos igen, Aro is a
beteg emberek közé tartozik. Néha leginkább
az vonzz benne, hogy mennyire hasonlít rám. Mind a
ketten ugyanolyan beteg szadista állatok vagyunk … Mindenki
úgy tudja, hogy Aro imád vámpír lenni.
Persze, ki hinné el róla, a nagy hatalmú Volturi
királyról, hogy vannak mélypontjai, amikor
átkozza a napot, amikor átváltozott. Még
a testvérei sem tudnak ezekről a mélypontokról,
mert ő sem akar gyengének látszani. De én
emlékszem, milyen volt, miután hozzájuk
kerültem. Emlékszem, hogy megkerestem neki azt a vámpírt,
aki átváltoztatta és két éven
keresztül kínoztuk együtt. Láttam a
szenvedését és hazudnék ha azt mondanám
nem élveztem. Ugyanúgy élveztem, ahogy Aro. Sok
közös van bennünk, nem csak a szadizmus vagy a titkolt
gyengeségeik, de a bosszúállásunk és
a könyörtelenségünk is. Előtte sosem
szégyenkeztem a múltam miatt vagy bármi miatt. A
szemébe néztem és láttam benne mindent,
ami a lelkem mélyén én is vagyok. Minden
szörnyűségét, a rosszabbik énét.
Hirtelen olyan nagy késztetést éreztem arra,
hogy megcsókoljam, hogy elfelejtettem a testemben égő
mérget, vagy hogy Edward és a gyerekeim is itt vannak.
Egy részemnek szüksége volt a csókjára
és az erős ölelésére, hogy érezzem
a benne lévő sötétséget és
összerakjam magamat. Érezni akartam a rejtett dühét
és vágyait. De végül mégsem tettem,
mert felrémlett bennem Edward arca. Vágytam Arora,
vágytam rá, hogy ne érezzem magam mocskosnak és
egyedül. De Edwardnak nem okoznék csalódást.
A nagy mélázásom közepette nem is vettem
észre, hogy a pajzs teljesen megszűnt.
- Köszönöm.
- pillantottam újra Arora. Már nem remegtem, de még
mindig gyenge voltam, a hangom is szokatlanul magasnak hangzott,
legalábbis saját füleimnek. Ő csak mosolygott,
már nem volt olyan gyöngéd, mint eddig, az arca
újra a megszokott nyugodt arca volt. Ugyanakkor óvatosan
engedett el, mintha félne, hogy eldőlök, vagy nem tudom,
végül is a talajnál lejjebb már nem
kerülhetek …
- Nem tudod leállítani a
mérget, most ugye? - kérdezte nyugodt hangon, aggodalom
nélkül. Legalább most nem kerget az őrületbe
az aggodalmával.
- Nem, túl gyenge vagyok. -
válaszoltam és kérés nélkül
döntöttem oldalra a fejem. Elsimította a hajam a
harapásról és a seb fölé hajolt. Nem
féltem. Bíztam benne, ahogy mindig. Bár nem
tudom mikor ivott utoljára, de ez nem számított
igazán. Ahogy korábban mondta, kétségek
nélkül oda tudom tenni a tenyerére az életemet.
Hűvös ajkai úgy értek a nyakamhoz, mint lágy
lepkeszárnyak. Annyira szokatlanul idegen volt ez tőle, de
nem tettem szóvá. Óvatos volt, még a
bőrömön se éreztem a fogait, miközben szívta
a vérem és a mérget. Ahogy egyre többet
ivott a véremből az égető érzés egyre
csökkent és egyre fáradtabbnak éreztem
magam a vérveszteségtől. Alig vettem észre,
hogy Aro karjaiban tart, nehogy tényleg elterüljek a
talajon. A szívem őrült tempóban vert, hogy
pótolja a testemből távozó vért, aztán
egyszer csak Aro ajkai eltűntek a nyakamról.
- Egyben
vagy? - kérdezte Aro, ajkain még vöröslött
a vérem, elég morbid volt a tudat, hogy az ott az én
vérem és még csak nem is zavart. Talán
megszoktam. Nem ez volt az első eset, hogy az én véremből
ivott, talán nem is az utolsó.
- Nem, közben
összetörtél. - mondtam szarkasztikusan és a
fejemet csóváltam, ő pedig nevetett.
- Nem is
bíztam benne, hogy a véreddel együtt sikerül
kiszívnom belőled a szarkazmust és a humorod.
-
Csupán hülyeséget kérdeztél.
Próbáltam rávilágítani a nem éppen
egyértelmű szóhasználatodra.
- Na gyere,
visszamegyünk, mielőtt még meggondolom magam és
megiszom a többi véredet is. - sóhajtott fel, de
szája sarkában láttam a mosolyt. Visszahozta
nekem a tőrömet, majd óvatosan karolt át, fel
akart emelni.
- Utálom, ha úgy visznek, mintha egy
zsák lennék. Van két lábam, visszatudok
menni magamtól is! - ellenkeztem, bár nem voltam benne
egészen biztos, hogy a lábaim képesek
megtartani, de meg kellett próbálnom. Felsegített
és elengedett, de a lábaim túlságosan
gyengék voltak, és ha nem kap el, akkor megint a földön
kötöttem volna ki.
- Na gyere, te szájhős!
Ígérem, nem doblak a vállamra. - mosolygott
vidáman, én pedig felnevettem.
- Micsoda
megtiszteltetés. - karoltam át a nyakát és
a mellkasába fúrtam a fejem, hogy minél
kevesebbet vegyek észre a sebességből. Olyan biztosan
tartott, hogy csak a mellettem elsuhanó levegőből tudtam,
hogy fut. Hogyha pár pillanatnál hosszabb ideig tartott
volna a hazaút, valószínűleg el is tudtam volna
aludni. De így nem. Amikor már nem éreztem a
levegő suhanását kinyitottam a szemem és az
orvosi szobában voltunk. Gyerekeim Edward és Pierre
kíséretében. Pierre! Te jó ég,
róla meg is feledkeztem. De Aro nem.
- Pierre, mikor
táplálkoztál utoljára? - kérdezte
nyugodtan, miközben letett a betegágyra.
- Nem
gondolod, hogy már megtámadtam volna, ha nem bírnám
kontrollálni a szomjúságom? - kérdezte
Pierre.
- Sikerült eltanulnod a szarkazmust Isatól,
hát ez baró. - sóhajtott fáradtan Aro.
-
Sok mindent tanultunk tőle. - vont vállat Pierre.
- Csak
emlékeztetnélek, hogy még ember korodban is
szarkasztikus voltál. - szóltam közbe halk, gyenge
hangon, amiért Pierre-től egy lábrogyasztóan
erotikus mosolyt kaptam. Sosem értettem, hogy egyes férfiak
hogy képesek ilyenekre.
- Oh, komolyan? Abban a kemény
4 órában is sikerült megvillogtatnom a
szarkazmusom? - nevetett fel.
- Te négy óra alatt
sok mindent képes vagy megvillogtatni. - Pierre tovább
folytatta a szexuálisan túlfűtött mosolyát,
de én csak nyugodtan mosolygok rá. Aro ... Aronak pedig
elmentek otthonról … lehet a vérem tette ezt vele?
Nem, nem hinném. Aro egyszerűen felkacagott. - Megosztanád
velünk mi olyan vicces?
- Idáig nem tűnt fel, hogy
mikor Pierre itt volt, mennyire igyekeztél úgy tenni,
mintha a gyerekedként tekintenél rá, de amikor
náluk voltunk nem igyekeztél ennyire.- nem mondom, hogy
értettem, mire akar kilyukadni. - Isa, Isa, úgy
ismerlek, mint a tenyeremet.
- Kezdem úgy gondolni, hogy
nem akarom tudni, mire célzol. - sóhajtok fel. Sejtem
mire jött rá.
- Engem viszont érdekel, mit
akar mondani. - vigyorog pimaszul Pierre.
- Gondolom párszor
Isa vigasztalt meg, miután átváltoztatott. Vagy
csak szórakoztatok? - Aro inkább rám néz,
mint Pierre. Nem tudom miért világított erre rá.
Lehet Ness miatt? Lehet fel akarta nyitni Nessie szemét, hogy
Pierre milyen alak igazából? Nem tudom. Bár a
lányom sosem mondta ki, hogy belezúgott Pierre-be, én
mégsem bírtam ránézni.
- Mi az ma
petite? Szarul esik, hogy a nofertarid tudja? Vagy hogy a gyerekeid
apja? Esetleg a gyerekeid jelenléte zavar? - nevetett fel
Pierre.
- Pierre ha hiszed ha nem, mind tudják, hogy nem
éltem sosem szent életet. És általában
abban a nem éppen szent életemben ott volt Aro. Kétlem,
hogy bárkit is meglepne. És hogy az érdeklődésedet
kielégítsem Aro,, csak szórakoztunk, kellemes
időtöltés volt.
- Mi az Volturi, talán
féltékeny vagy? - nevetett Pierre, mire Aro is meg én
elnevettük magunkat.
- Na ide figyelj kisfiam. Nem vagyok
féltékeny rád, Isanak mindig voltak
kisebb-nagyobb kalandjai és mi tagadás nekem is. A mi
kapcsolatunk már több mint 800 éve tart. Mondd, a
tiétek meddig tartott? Két hónap? Esetleg három?
- nézett rá Aro felsőbbrendűen. Kicsit úgy
éreztem magam, mint egy kakasviadalon.
- 800 éve?
Komolyan Bella? - néz rám döbbenten Pierre, én
meg bólintok. -Azt hittem nem vagy képes huzamosabb
kapcsolatra.
- Először is hinni a templomban kell, de
kétlem, hogy hívő lennél. Másodszor
kettőnk közül te nem voltál hajlandó
hosszabb kapcsolatra.
- Azóta is tettem neked ajánlatot,
nem egyszer.
- És sajnos párszor éltem is
velük. - sóhajtottam fel lemondóan.
- A
gyerekeid előtt. Próbálsz szent életét
élni Bella, de rohadtul nem vagy rá képes.
Próbálkozhatsz, amíg csak akarsz, de te ugyanaz
vagy, aki előttük voltál. Látom rajtad, mennyire
visszafogod magad. Előbb-utóbb
belefogsz fáradni ebbe.
- Na idefigyelj Pierre! Engem te
nem oktatsz ki, qui? Lehet igazad van, de ha így is van, nincs
beleszólásod a dolgaimba! Én se szólok
bele, hogy éppen kinek az ágyában kötsz ki,
vagy mit akarsz kezdeni az életeddel. És csak egy jó tanács, előbb, vagy utóbb, te is bele fogsz fáradni a kalandokba. - pár perc csönd
állt be, senki sem szólt, végül Aro adta a
kezembe a vért, hogy megigyam. Végül Pierre törte
meg a csöndet.
- Igazad van mon cherie. Nincs hozzá
semmi közöm. Bocs, csak elmondtam a véleményem.
- Amíg nem kioktatásként osztod meg velem a
véleményed, nincs vele problémám. -
néztem rá, már mosolyogva, amit ő is
viszonzott. Ennyi volt, egy kis vitába nem haltunk bele. És
tádám … Pierre meg én megint rendben vagyunk
egymással, már ez is valami. De most már nem
akartam semmit sem, csak aludni és túlélni a
hátralévő heteket, míg Pierre hazamegy és
mindenkit visszahívnak a menedékbe.