2013. december 17., kedd

75.Fejezet – The power I have

Sziasztok!
Úgy tűnik sehogy sem akar összejönni a rendszeresség, akárhogy próbálom... Most mondanám, hogy majd téli szünetben, de tudom nem jönne össze, szóval inkább nem mondok semmit sem …
Remélem még vannak akik tudják tolerálni az összevisszaságom...
A fejezethez az idézet alapján ajánlom Skillettől a Monster
Pussz:
LilyV
xoxo
 
A rejtett oldalam soha nem engedtem, hogy lásd. Bezártam, de nem tudom irányítani. Szóval maradj távol tőlem, a bestia undorító. Érzem a dühöt, de nem tudom benn tartani. Kaparja a falat a vécében, a csarnokban. Felébred, de nem tudom irányítani. Elrejtőzik az ágy alatt, a testemben, a fejemben. Miért nem jön valaki, hogy megmentsen ettől, és véget vessen neki? Érzem legbelül, a bőröm alatt van. Be kell ismernem, úgy érzek, mint egy szörny. Gyűlölöm, amivé váltam, a rémálom most kezdődött. … A rejtett oldalam kulccsal és zárral elzárva tartom. Bezártam, de nem tudom irányítani. De ha kiengedem, szét fog tépni, és legyőz. …. a sötétben rejtőzik, a fogai borotvaélesek. Számomra nincs menekülés, a lelkem, és a szívem akarja. Senki sem hall engem ordítani, mert talán ez csak egy álom. Talán ez vagyok én belülről. ”
/Skillet-monster/
 
(Aro szemszöge)
Azt hiszem sosem gondoltam bele igazán, hogy Isa tényleg meg fog halni egyszer. Nem egyszer láttam meghalni, majd aztán feltámadni, de jól tudtam, hogy ez most más volt, mint az eddigiek. Ő volt mindig a biztos pont, akire senki sem jelent veszélyt, aki mindent túlél, és most … most nagyon úgy fest, hogy végleg elment. Marcus-szal erősen tartottuk a gyerekeket, nehogy veszélybe sodorják magukat, míg Jane-ék Edwardot fogták vissza, mielőtt még ő is őrültséget tett volna. Bár látni nem láttam Isa erejét, sosem láttuk, de tudtuk, éreztük a jelenlétét. Ott volt, dühöngött, tajtékzott, hogy megzavarták nyugalmát. Láttam már elégszer, hogy mire képes ez a hatalmas erő, épp ezért tartottuk a biztos távolságot tőle. Zenko viszont önelégülten álldogált az erő magjában, mint aki teljes biztonságban van. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ilyen együgyű, vagy van még valami ütőkártyája. Az érzékeim azt súgták, hogy a föld lányainak mágiája elkezdett tömörülni közvetlenül Zenko közelében, majd támadást indított ellene, vagy talán csak próbálta elfoglalni Zenko testét, nem tudom. De ahogy egyre összébb húzódott Zenko összerogyott és fájdalmas ordítozásba kezdett. Szörnyű volt nézni, mégis valahogy elégedettséggel töltött el, hogy legalább szenved. Egyre rosszabbá vált a helyzet, a teste görcsösen rángatózott, a kezével pedig a saját testét tépte. Undorító volt, ahogy a bőrét húzta az kezéről, épp ezért nem is engedtem, hogy Nessie mindezt végignézze. Egyre inkább aggódtam, mert jól láthatóvá vált, hogy Zenkot szétszaggatja az az erő, amely nagy valószínűséggel Nessie-t fogja magának kipécézni. Zenko nem bírta tovább, az erő szét ömlött a területen, éreztem, ahogy körülöttünk lebeg, ahogy fölöttünk tölti ki a levegőt. Úgy öleltem körbe Nessie-t, mintha megvédhetném őt bármitől is. Nem hallatszott semmi zaj, csak Zenko fájdalmas nyöszörgése, a gyerekek szapora szívverése és a feltámadt szél fütyülése. Az a valami ott volt a levegőben, a szélben és a hóban. Aztán valami történt, nem tudtam mi. Az a homályos érzés, amit az az erő okozott, hirtelen eltűnt, mintha nem is lett volna. Nem éreztem azt a fenyegető erőt, de a szél továbbra is vadul fújt, kész hóvihart okozva, majd nagy megdöbbenésemre a szelet földrengés kísérte.
- Nessie, ezt te csinálod? - néztem rá kérdőn, mire ő rám emelte tenyérnyire kerekedett szemeit. De nem kellett válaszolnia, ugyanis a rét másik oldalán halk, lassú dobbanások hallatszottak. A hang irányába pillantottam, Isa mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, mire én megkönnyebbülten felnevettem. Tudhattam volna, hogy ő ezt is túl éli, ő mindent túlél. Ő a halhatatlanok halhatatlanja.
- Anyu? - hangzott a gyenge, halk kérdés Nessie szájából, egyet előbbre lépve, de aztán erősebben tartottam.
- Ne menj közelebb, veszélyes. - mondtam határozottan, de nem úgy látszott, mint aki megfogadja a tanácsom, ezért erősebben szorítottam. A földrengés folytatódott, de nem okozott nagy kárt, hiszen a közelben nem voltak épületek, annál inkább fenyegető volt az a hegy, melyből füst püfögött fel, vulkánkitöréssel fenyegetve minket. Isanak össze kell kapnia magát, különben nagy baj lesz. Már láttam Isat feltámadni, nem is egyszer, így jól tudtam, hogy hamarosan vége lesz. Úgy figyeltem a változást, mintha először látnám. Jelezve az utolsó stádiumot, a szívverése normalizálódott, a teste megfeszült, végül pislogva kinyitotta a szemét. Először ökölbe szorította a kezeit, hogy ellenőrizze a karjait és az érzékeit, majd sebhez kapott, ami valószínűleg már összeforrt a mellkasán. Lassan ült fel és nézett körbe, hogy felmérje a helyzetet. Majd egy mélyről jövő sóhaj tört fel belőle, amiről nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülését vagy lemondását jelképezte-e. Olyan törékenynek és gyengének tűnt a hideg, frissen hullott hóban. Arca sápadtságát a hó fehérlő fénye még inkább kihangsúlyozta.
- Isa, állítsd le. - hívtam fel a figyelmét az egyre dühödtebben füstöt köpködő vulkánra, miközben ő talpra állt és elkezdte leporolni magáról a havat.
- Ha hiszed ha nem, tisztában vagyok a helyzettel. - válaszolta morgolódva.
- Jó, akkor aktivizáld magad, nem rajongok a vulkánkitörésekért.
- Én meg azért nem rajongok, amikor meg akarod mondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne. - válaszolta dühösen, mire a csillapodó szél, hirtelen dühödt erővel kezdett örvényleni körülötte.
- Fenyegetsz? - kérdeztem nevetve, mert jobban bíztam benne, mint bárki másban, így jól tudtam, hogy maradandó kárt úgysem tenne bennem.
- Én? Ugyan, dehogy is. - nevetett fel.
(Bella szemszöge)
Az éles fájdalom, ahogy a hideg tőr a testembe vájt, sokkoló volt. Haltam már meg korábban is, de így még soha. Soha nem azzal a tudattal figyeltem a kínzó fájdalmat, mint most, hogy ez az utolsó és vége van, annyi évszázad után, most már vége a fájdalomnak. Az érzéseim mégis úgy kavarogtak bennem, miközben éreztem, hogy az életerőm,a véremmel együtt elszökik a testemből. Véget akartam vetni a szenvedésnek, de a szeretteimet nem akartam itt hagyni, főleg a gyerekeimet és Edwardot. Sosem féltem a haláltól, most sem a haláltól féltem, hanem a szeretteim elvesztésétől. A gondolataim egyre zavarosabbá váltak, ahogy a fájdalom alábbhagyott, de az érzés megmaradt, a veszteség féleleme. Az érzések csitultak, míg már semmit sem éreztem, se jót se rosszat. Minden olyan furcsa volt és zavaros, ez volt az első tiszta gondolatom. Aztán hirtelen újra éreztem a csípő hideget, a szúró fájdalmat és a gondolataim is visszatértek az életem köré. Mígnem a fájdalom egyre csak terjedt a testemben és erőt nem vettem magamon, hogy megmozgassam tagjaimat, amik nagy csodálatomra mozogtak és éreztek. A szemeim is kinyíltak, bár bántotta őket a vakítóan fehér hóval lepett faágak látványa, de láttam, méghozzá ugyanazt a környéket, ahol halálom előtt voltam. A remény egyre erőteljesebben pumpált véremben, míg végül fel nem ültem és meg nem pillantottam gyerekeim aggódó tekintetét, Edward megkönnyebbült mosolyát, apa és Aro vidámságát. Egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki ajkaimon.
- Isa, állítsd le. - zavarta meg nyugalmamat Aro. Tudtam, hogy a tűzhányó füstöt okád és azt is tudni véltem, hogy a föld alig észrevehetően mozog(?). Erőpt gyűjtöttem magamban és felálltam a hideg hó öleléséből.
- Ha hiszed ha nem, tisztában vagyok a helyzettel. - feleltem neki nem túl kedves hangon.
- Jó, akkor aktivizáld magad, mert nem rajongok a vulkánkitörésekért. - utasított, mire én kissé begurultam.
- Én meg azért nem rajongok, amikor meg akarod mondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne. - mondtam kissé dühösen, és csak hogy megmutassam mennyire így érzek, hagytam, hogy az erőm egy kicsit felkorbácsolja a szelet.
- Fenyegetsz? - hangzott vidám kérdése egy csepp félelem nélkül.
- Én? Ugyan, dehogy is. - nevettem fel boldogan. Majd erősen koncentráltam arra, hogy lecsillapítsam a dühöngő erőt, ami belülről majd szétszakított. Évszázadok óta együtt élek ezzel a pokoli erővel, így már tudtam, hogy hogy kell bánnom vele, hogyan kell elzárnom a lelkem mélyére, de még ennyi évszázad után sem múlt el a fájdalom teljesen, mindig ott lappang valahol, várva, hogy kitörjön. De éreztem, ahogy elcsitul bennem a mágia és vissza kerül megszokott kalitkájába. A nyugodt megkönnyebbülés úgy söpört végig rajtam, mintha csak ez lett volna az első alaklom, hogy sikerült visszafognom az erőm, pedig nem így volt. Most az egyszer örültem a feltámadásnak, most először akartam élni. Élni a családomért és a bosszúért. De ahogy emberi szemeimnek felfoghatatlan gyorsasággal Tony előttem termett és megölelt. Ölelésében ott volt minden, az önvádtól kezdve a megkönnyebbülésen át a szeretetig minden.
- Oh, Kisfiam. - suttogom halkan, a hátát simogatva.
- Nem kellett volna ezt tenned anya! Én sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam haltál volna meg. - hallom, hogy hangja elmélyül a visszatartott könnyektől.
- Tudod Drágám, hogy bármikor, gondolkodás nélkül az életemet adnám értetek, ez egy szülő kötelessége, hogy bármi áron megvédje a gyerekeit.
- De anya! - lépett hozzánk Nessie is.
- Ez az igazság Kislányom, én már eleget éltem, de előttetek még ott az élet.
- Úgy gondolom, teljesen felesleges és értelmetlen erről beszélni. Isat még akkor is képtelenség kinyírni, amikor nem is védekezik. - szólt közbe Aro.
- Igazad van. - nevettem fel.
- Bella, mit szeretnél vele kezdeni? - szólalt meg Jane, testvérével lefogva Alexamdroszt.
- Hagyjátok békén. - válaszoltam határozottan.
- Mi van? Anya, meghibbantál? - kérdezi döbbenten Tony.
- Ohh, nem, csak nem akarom hogy ennyivel megússza. - lépkedtem Alexandrosz felé, akin egyre tisztábban látszott a félelem. - Sok mindenre te tanítottál meg. Talán épp ezért lettem az, aki most vagyok, egy hatalmas birodalom vezetője. De nálad jobban senki sem tudja, hogy milyen sok vámpíron kell átsétálni a vezetéshez való úton. Még nem találkoztam olyan vámpírral, aki nálam jobban értett volna a megfélemlítéshez vagy a kínzáshoz. Te vagy az a személy, aki miatt megedződtem. Te sem gondoltad komolyan, hogy csak úgy egyszerűen és gyorsan megöllek, ugye?
- Hát mit fogsz tenni Bella? Bezársz az egyik kis cellátokba, kiéheztetsz és megkínzol, míg meg nem unod?
- Mindig alábecsülsz. - válaszoltam durcásan. - Először elveszek tőled mindent, ami fontos a számodra. Megölöm Hajime-t, és az összes többi csatlósodat, porig rombolom a hőn szeretett kastélyodat, elveszem a hatalmad. Mikor már nem lesz semmid, és a halálért fogsz könyörögni, akkor foglak csak megölni, lassan és nem túl szépen. De most még elengedlek. Élvezd ki az életed hátralévő minden napját.
- Bella? - néz rám kérdőn Alec.
- Engedjétek el. - parancsolom határozottan. Erre már nem szólnak semmit sem, elengedik, ahogy kértem. Alexandrosz pedig ahogy kiszabadult, azonnal futásnak is eredt. Gyáván menekült, de igazából nem számítottam másra. - Menjünk haza, jó? - néztem a többiekre, akik beleegyezően bólintottak.

2013. november 18., hétfő

74. Fejezet – Time of Dying

Sziasztok!
Azt hiszem már jobb, ha nem is magyarázkodom és nem is ígérgetek, tettem egy ígéretet, hogy pénteken felteszem a fejezetet, hétfő lett belőle … Nagyon sajnálom tényleg.
De nem fogom mentegetni magam …
A fejezethez ajánlom nektek Linkin Parktólaz In the end c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo
 
Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, ám azt sem, hogy vele maradjak. Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.
Elizabeth M. Gilbert


Az egy hét, mielőtt elindultunk volna, igazán eseménydúsan telt. Gyakoroltunk Nessie-vel, de jól láttam, hogy ez koránt sem lesz egyszerűbb. Tudtam, hogyha úgy alakul, akkor bele fog roskadni az erőbe. Ennél kilátástalanabb még sosem voltam, mint most, mikor tudom, hogy a lányomnak mennyit kell majd szenvednie, azt sem tudhatom, hogy túléli-e egyáltalán. Ez a tehetetlenség rettenetesen gyötört. Edward és én viszont minden estét együtt töltöttünk, Alexandrosz legalább erre felnyitotta a szemem, hogy ne legyek olyan haragtartó vele. Nem mondom, hogy nem fájnak a régi sebeim, de már mind gyógyul. Talán ha nem fenyegetett volna minket Alexandrosz, akkor még mindig a régi sebeimet nyalogatnám, és nem hagytam volna, hogy a kapcsolatunk újra kiteljesedjen. Bár az is igaz, hogy nap mint nap szembe kellett néznem, azzal, hogy mi vár rám, láttam Aro és apa szemében, minden egyes alakalommal, mikor rám néztek. Rajtuk kívül csak Caius tudta, a többiek még csak nem is sejtették, hogy én meghalni megyek oda. Persze, honnan is tudták volna, hisz ők még sehol sem voltak, mikor a mágia virágzott. Nem ismerhetik a természetét. És ez jobb is így. Végül is mindig utáltam a búcsúzkodást. Úgy rohant el mellettem életem valószínűleg utolsó hete, hogy szinte észre sem vettem. Régóta nem kellett foglalkoznom az időmúlásával, de most, ebben az egy hétben újra igazán embernek éreztem magam, de leginkább halandónak. Nem akartam, hogy bárki is velem jöjjön és végignézze a halálom. De nem ment ilyen egyszerűen. Aro és apa ellentmondást nem tűrően kijelentették, hogy velem jönnek, Caius is jött volna, de mégis csak jó, ha itthon marad legalább egy király. Edwardot és lányomat sem tudtam lebeszélni arról, hogy velem tartsanak, bár így is sikerült erre a négy főre minimalizálni az utazók számát, ami már sikernek tudható be. Mivel senki se akart éppen vezetni, ezért Sulpicia jött velünk, valószínűleg csak hogy tudja, nem történik semmi Aro és köztem, mert ez a rossz érzés még mindig ott lappang benne, na nem mintha nem érteném meg... Reggel korán ébredtem, Edward védelmezően ölelő karjai között.
- Jó reggelt Szépségem. - mosolyog rám féloldalasan, mert nagyon is jól tudja, hogy mennyire imádom.
- Neked is. - nyomtam egy csókot ajkaira. - Hány óra?- kérdeztem mert nem volt bennem meg a kellő motiváció, hogy távolabb húzódjak tőle.
- Hat óra. Még nyugodtan alhatsz. - válaszol lágyan.
- Már úgy sem tudok. - nyújtóztam egyet, de egyébként nem mozdultam tőle. Egyikünk sem szólt semmit, de pont így volt jó, egy kis nyugi és csend, hogy megfeledkezzünk a külvilágról és problémákról. Két óra telt el, úgy hogy nem mondtunk semmi fontosat, csak öleltük egymást. Míg végül, ha nehézkesen is, de sikerült felkelnem mellőle és egy időre elbúcsúztunk, míg rendbe szedjük magunkat. Nem siettem el semmit, nyugodtan kiáztattam magam a kádban, majd elővettem egy meleg, bélelt nadrágot, meleg kötött pulcsit és kabátot, de egyenlőre, csak egy fehér pántos felsőt vettem fel, az itteni meleg miatt. Még előkerestem sapit kesztyűt és sálat is a meleg csizmáról nem is beszélve. Így utólag meggondolandó, hogy mennyire volt jó ötlet, hogy Izlandra mennyünk. Ezek után még Heidiék lekísértek reggelizni, majd a hangárhoz a repülőhöz.
(Edward szemszöge)
Tudtam, hogy valami van a háttérben, és ahogy elcsíptem egy-egy gondolatot, nem csak én éreztem így. A családom is hasonlóan érzett, akárcsak a lányom. Mind sejtettük, hogy valami nem stimmel ezzel az egésszel, de nem tudtuk, hogy mi az. Senki sem tudta, csak a királyok, de ők úgy figyeltek a gondolataikra, hogy már arra sem emlékszem, hányszor hallgattam végig az olasz himnuszt, vagy egy japán népmesét mesélt Marcus gondolataiban, míg Caius a feleségére gondolt, Aro pedig a császárságra, a közeledő háborúra összpontosított. Az egyetlen személy, akin semmi sem változott, az Bella volt – már ha leszámítjuk az együtt töltött éjszakákat. Mikor felszálltunk a repülőre, akkor ez a kellemetlen érzés tovább fokozódott. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne csókoljam meg Bella-t, de megígértem neki, hogy titokban tartjuk még a kapcsolatunkat, így kénytelen voltam megerőltetni magam. Bella volt az egyetlen a gépen, aki próbált beszélgetést kezdeményezni, hogy megtörje a feszültséget, de nem jutott vele előbbre. Pedig az út valamivel több, mint 7 órát vett igénybe, mégsem sikerült feloszlatnia a feszültség felhőit, akárhogy próbálkozott, végül 4 óra múlva úgy döntött, hogy inkább pihen, minthogy a savanyú képeinket nézze. Talán megtudtam volna érteni, ha elmondja mi folyik itt. De nem mondott semmit sem. Senkii sem szólt semmit, egészen addig, míg Izland felé nem értünk és bizonyára egy megadott koordináta felé tartottunk, mikor Aro átült Bella mellé aki még mindig békésen szuszogott. Pár pillanatig csak nézte őt, miközben azon gondolkodott, hogy talán még meg lehetne győzni őt, hogy ne tegye, de aztán rögtön felmerül benne, hogy Bella túl makacs, hogy bárki jobb belátásra térítse. Végül a füléhez hajol.
- Isa, ébresztő. - súgja olyan halkan és lágyan, hogy Bella ne riadjon fel, de mégis észlelje, a hangját. Bella elkezdett mozgolódni és a szívverése is jelezte, hogy ébredezik, de még nem nyitotta ki a szemét, ezért Aro újra megszólította, ugyanazon a hangon. Mikor kinyitotta a szemét és körbenézett, tudatosult benne, hogy hol van és mi történik éppen. - Nem gondoltad meg magad? - kérdezte nyugodt beletörődéssel Aro, bár gondolataiban fohászkodott, azért, hogy Bella helyeseljen, de ő csak nevetett.
- Mit gondolsz?
- De máshogy is visszaszerezhetjük Tony-t.
- Nem kockáztatom a fiam életét. - válaszolta határozottan.
- Tudtam, hogy egyszer a makacsságod visz a sírba, de nem hittem, hogy ilyen hamar bekövetkezik. - sóhajtott fel lemondóan.
- Hamar? - nevetett fel Bella dallamosan, mintha nem a halálról beszélnének. - Lassan 800 leszek. Már rég itt volt az ideje.
- Úgy se tudlak meggyőzni. - sóhajtott fel Aro, miközben arra gondolt, hogy mennyire hozzászokott Bella jelenlétéhez, és hogy furcsa lesz újra nélküle.
- Bella, ugye Aro, nem arról beszél, hogy te … meg fogsz halni. - nézek rá félve, aggódva a választól. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ.
- Nem biztos. Van egy minimális esély, hogy túlélem. De nem túl kecsegtető.
- M … Miért? - szólal meg Nessie, könnyeit visszatartva.
- A régi mágiák többsége az egyik fél halálával jár. Mivel én vagyok az, aki átadja az erejét, ezért a mágia rám fog hatni. Ezenkívül, nagy részben a föld lányainak mágiája tart életben. Amint az erő átszáll Alexandroszba, nem lesz semmi, ami életben tarthatna. Ezért várt ennyit, jól tudta, hogy kell, valami, vagy valaki, akiért meghalnék, és azt is tudta, hogy a halálom fogja hozzákötni a föld lányainak mágiáját.
- De … Átváltoztathatnánk. - vetem fel az egyetlen épkézláb ötletemet.
- Igen, talán, talán nem. Még sosem csináltam ilyesmit. A mágia sosem volt az én területem, ember koromban sem érdekelt igazán. Így fogalmam sincs, hogy fog pontosan zajlani. Lehet hogy túlélem, lehet, hogy nem. Semmi sem biztos perpillanat. Épp ezért nem akartam, hogy eljöjjetek. Tudom mit jelent végignézni, egy olyan ember halálát, aki közel áll hozzánk, anélkül, hogy bármit is tehetnénk, hogy megmentsük. Egyébként sem tudok búcsúzkodni. Nem is akartam.
- Anyu, biztos nincs más megoldás? - bújik anyjához Nessie, szipogva.
- Nem akarom kockáztatni a testvéred életét. Ez az egyetlen megoldás, ami garantálja, hogy életben marad. - súgja halkan Bella, miközben lányunk hátát simogatja.
- Anyu … - kezdene bele valamiben Nessie, de a könnyeinek már nem tud parancsolni, így zokogva bújik Bellahoz.
- Kicsikém, nekem ti vagytok a legfontosabbak, ezt sose felejtsétek. És ha ennek az egésznek vége, akkor nektek kell majd segíteni Tony-nak talpra állni. - súgja Nessie-t simogatva, de közben gyönyörű őzike szemeit az enyémbe fúrja. Teljesen ledermedve bámulok rá, miközben azon gondolkodom mit mondhatnék neki, hisz annyi mindent el kell még neki mondanom. A kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam, mikor meghallom Sulpicia hangján.
- Leszállunk. - hangzik el a nyugodt, kijelentés. Keresem a szavakat, de nem tudom kimondani őket. Bella lágyan, megértően elmosolyodik és bólint. Majd egy lágy rázkódást érzek, egy puffanás és már a földön gurulunk, egyre lassulva, míg a gép teljesen megáll. Nessie hangosan felzokog, pedig már majdnem sikerült megnyugodnia, de nem hibáztatom érte, legszívesebben én is zokognék. Senki sem tesz semmit, pár percig, csak a zokogás hallatszik, majd Aro Nessie-hez lép és óvatosan lefejti a kezeit Bellaról. Bella felsóhajt és feláll a helyéről, hogy az ajtóhoz lépjen, majd kinyitja. Bár nem érzem a hideget, de látom, ahogy a szél havat fúj be az ajtón, és ahogy Bella arca se perc alatt kivörösödik a hidegtől. Hirtelen, mintha áram futna végig a testemen, mellette termek és megfogom a karját.
- Ne tedd ezt Bella. - kérem tőle, szinte könyörögve. Még egyszer rám pillant, talán utoljára.
- Engedj el. - szólt határozottan, amiből tudtam, hogy vesztettem. Ő nem az a nő, akit meg lehet állítani. Határozottan lépdelt előre, a végzete felé. A fák közül előlépő Zenko, Tony és a két Volturi testőr látványa még jobban nyugtalanított, ha ez lehetséges. Bella közelebb sétált hozzájuk, minden egyes lépést kimérten tett meg, talán a hatás kedvéért, vagy csak azért, mert tudta milyen veszélyes ránézve a hó és a jég. Ő csak ment, egyenesen Zenko felé, míg mi megálltunk a tisztás közepén. Néztem, ahogy megöleli Tony-t és halkan, azt súgja a fülébe, hogy jöjjön ide, hozzánk. A két testőrt is hozzánk küldi.
- Tudtam, hogy eljössz Bella. - Mosolyog rá Zenko.
- Nem mintha hagytál volna más választási lehetőséget. - néz rá határozottan, bár jól hallom, még innen is, hogy gyorsul a szívverése.
- Tudod mit kell tenned. - nyújt át neki egy tőrt. Hallom, valahonnan messziről, Tony értetlenkedését, amire senki sem válaszol.
- Nem fogod bántani a gyerekeimet, többé, ugye?
- Megígérem neked.
- Rendben. A pokolban foglak várni, hogy megkeserítsem a túlvilági életed. - mondja Bella. Hátat fordít nekünk, de nem kell látnom, hogy tudjam mit csinál. Magába döfte a tőrt, majd pár pillanattal később már éreztem is vérének édes zamatát a levegőben. Hallom Nessiek zokogását, érzem, ahogy valaki hátulról lefog, de még hallom, ahogy dobog a szíve, lassan és gyengén pulzál, de még dobog, mikor térdre rogy. Aztán valami teljesen megmagyarázhatatlan történik. A szél úgy süvít, akár egy tornádó, felkavarva a frissen lehullt havat. Valami láthatatlan és felfoghatatlan mozdul a levegőben Bella körül. Nem látom, nem érzem, csak egyszerűen tudom, hogy ott van valami, valami, ami eddig Bellaban volt. Az a valami dühödt vadként terjengett a levegőben, hatalmas alakot öltve elfoglalta a tisztás majdnem felét, de hozzánk már nem jutott el. Azt hiszem csak ez volt a szerencsénk, ugyanis amint Bella szíve megszűnt dobogni, az a valami még vadabbul lüktetett.

2013. október 14., hétfő

73.Fejezet – My past and my future are my present

Sziasztok!
Rettenetesen sajnálom, de eléggé felgyorsult az életem az iskola kezdetével, bár már kezdek újra beleszokni. De mégis csak végzős évem ,ezért próbálok több időt tölteni a tanulással (idáig nem igen jött össze xD) Gondoltam, hogy lesznek csúszások, de ennyire én sem számítottam. Nem ígérem, hogy most már rendszerezem magam, de próbálkozom :)
Eléggé bonyolult fejezet lett, a vámpír történeten túlmutató fantasy-s oldallal és elég szomorú, jelenetekkel is.
Szerintem egész jól passzol a fejezethez a Linkin Parktól a Blackbirds c. szám.
Pussz:
LilyV
xoxo
 
Néha eszembe jut a sötét múltam, felelevenítem az emlékeket, amikről azt kívánom, bár ne lennének. Néha azon gondolkodom, hogy elmegyek és soha nem nézek vissza.
/Linking Park – Easier to run/

Alexandrosz leleplezése óta eltelt két nap úgy szállt el, mintha nem is lett volna, talán azért, mert arra a két napra bezárkóztam a szobámba és szinte senkivel sem beszéltem, csak leveleket írtam. De jól tudtam, hogy nem zárkózhatok be végig, a menekülés nem vezet sehova. Így miután mindent megírtam, amit akartam összeszedtem magam és partiképessé varázsoltam a kinézetem is, már amennyire erre képes voltam. Azt hiszem még a testőreim is megdöbbentek, hogy ki tettem a lábam a szobámból.
- Bella, rendben vagy? - kérdezi Felix.
- Igen. Minden oké. Dimitrij, szólnál a Culleneknek és Aroéknak, hogy akinek kérdése van, az menjen a trónterembe?
- Azonnal körbejárok.
- Köszönöm. - pillantok rá és a többiekkel elindulunk a trónterem felé. Bár emberi mivoltom miatt ez hosszabb ideig tartott, mint azt megszoktam, de Felixékkel képtelenség unatkozni, végig viccelődtek és úgy tettek, mintha Tony itthon lenne és Alexandrosz sosem jött volna ide. Megfeledkeztek a problémáról, bár ez nekem nem ment, de mégis sokkal jobban éreztem magam a társaságukban, nem gondolva a jövőre, csak a jelenre. Mikor beléptem a terembe, rögtön szembesültem vele, hogy a múltam most utolér. Próbáltam jó képet vágni, ami a hosszú évszázadok gyakorlatának köszönhetően kitűnően ment.
- Sziasztok! - mosolygom nyugodtan. - Szeretnék bocsánatot kérni, amiért az elmúlt két napban elzárkóztam előletek, de fel kellett készülnöm arra, hogy beszéljek azokról a dolgokról, amikről eddig csak apa és Aro tudott. Tudnotok kell, arról, hogy Alexandrosz vagy ahogy most nevezi magát Zenko, miért teszi azt, amit.
- Erre várunk már egy ideje Bella. - mosolygott barátságosan Carlisle.
- Úgy gondolom először az emberkorom történetét kell megismernetek...
- Izgatottan várjuk. - mondja várakozóan Carlisle.
- Mikor Esme mesélt a múltjáról, azt mondta, hogy meg akart halni, mert elvesztette a babáját, hát én is meg akartam halni, de aztán rájöttem valamire. Valamire, ami a mai napig életben tart, és ez az, hogy nem akartam gyönge lenni, bár élni sem akartam, de nem akartam feladni. És soha nem is fogom. A nehéz utat választottam és már örökké ezen maradok. Elhatároztam, hogy soha senki nem fog gyöngének látni, soha senki nem fog sírni látni. Megígértem magamnak, hogy erős leszek még akkor is, ha nehéz, még akkor is, ha belül darabokra hullok, de ez már ne számít, hisz senki nem látja, senki nem érzi és senki nem tudja, hogy milyen az, ha a szíved darabjai szilánkokban állva szakítanak szét belülről. Bár ezek a gondolatok jóval azután bontakoztak ki bennem, miután Alexandrosz először meglátogatott …
- Azt mondta 4 éves voltál. - néz rám kislányom.
- Igen, négy éves voltam, még gyerek. A szüleimmel éltünk együtt jó körülmények között. Életem első négy éve volt az idill és a harmónia időszaka. Aztán megtörtént a legszörnyűbb dolog. Nem tudtam mi zajlik pontosan körülöttem, csak tettem, amit anya mondott, elbújtatott egy szekrénybe, mikor megjelent egy furcsa férfi, vöröslő szemmel, Alexandrosz volt az. A szekrény ajtó nem zárult rendesen, volt rajta egy rés, amin kiláttam. Végignéztem, ahogy megölte őket, hallottam, a fájdalmas kiáltásaikat, láttam, a vérüket az egész fogadóhelyiségben. A fehér falakat és oszlopokat vörös kéznyomok borították. Aztán véres ajkaival mosolyogva jött a szekrény felé. Talán sokkot kaptam, vagy csak túlságosan fiatal voltam. Már nem tudom, de nem féltem tőle, mert biztos voltam benne, hogy engem is megöl. De mégsem tette, nem értettem miért nem. Hiszen nem tudtam volna ártani neki. Csak annyit mondott, hogy pár év múlva visszatér értem. Majd kámforként eltűnt. Akkor pecsételődött meg a sorsom, de nem tudtam mit tenni, csak zokogtam a szüleim holttestére borulva, a nagyszüleim találtak rám. Ők intéztek mindent, ők, akik sosem szerettek senkit és semmit a vagyonukon kívül. Miután a szüleimet eltemették, úgy gondolták túl drága lenne számukra eltartani egy gyereket, ezért kitettek otthonról, Aphrodité nővéreinek templomába vittek. Két évig nevelkedtem ott a többi árva lánnyal, de nem tudtam beilleszkedni közéjük, mert más voltam. Tudtam, hogy hamarosan vissza fog térni és fel akartam rá készülni, magamtól tanultam fegyverforgatást és védekezést, majd elhagytam a templomot, hogy másik istennő szentélyéhez csatlakozzam. Az Éjistennő, Nüx lányaihoz mentem, akik nem akartak eleinte befogadni, mivel túl fiatal voltam, de egy vadászaton megmutattam nekik, hogy bár alig voltam hat éves, mégis jó vadász vagyok, ezért befogadtak maguk közé. Harcosnak neveltek. De a nővéreim sem hitték el a mesét, amit előadtam nekik Alexandroszról, egyetlen nővérem volt, aki hitt nekem és mesélt a vámpírokról. Tőle tudtam meg mindent és ő hozott össze azzal a boszorkánnyal, aki készítette nekem ezt a tőrt. - veszem elő a szépen kidolgozott nyelű éles tört, ami furcsa forróságot árasztott magából. - Megtanítottak vadászni és egy következő háborútól tartva megtanultunk ölni. Aztán 14 éves koromban, egy vadászat alatt vámpírba botlottunk a nővéreimmel. Akkor értették meg, hogy tényleg igazat beszéltem nekik, mikor hozzájuk kerültem. Az egyiküket megölte, kettőt megharapott, mielőtt megöltem. Majd saját kezűleg öltem meg az átváltozóban lévő nővéreimet. Ketten látták, ahogy lelkiismeret-furdalás nélkül, érzelemmentesen öltem meg azokat, akikkel majdnem 10 évig együtt éltem. 14 voltam, mikor megszületett egy új énem. Egy személyiség, ami hosszú évszázadokon keresztül vámpírvadászként volt híres. De persze valahogy át kellett változnom. Gondolom azt hiszitek, az egyik vámpírvadászatom során rosszul sültek el a dolgok. De nem így volt. Ugyan két évvel később a föld lánya átadta nekem az erejét, de mikor a nagyszüleim ajánlatot kaptak rám, hirtelen elvittek a nővéreimtől, hogy hasznot húzzanak belőlem. Eladtak annak, aki a legtöbbet ajánlotta, Alexandrosznak. Még mindig undorodom a nagyszüleim kapzsisága miatt, de nem tehettem semmit, abban az időben nem kérdőjelezhettem meg a családom döntését, főleg nem a nagyszüleimét. De jól tudtam, hogy nem ölhetem meg, mert akkor mindenki tudná, hogy én voltam. Ekkorra már elsajátítottam azt a képességem, hogy irányítsam az érzéseimet. Eljátszottam a jó menyasszonyt, a szófogadó lányt, pedig ahányszor ránéztem csak a szüleim vérbe fagyott testét láttam. De nem tettem semmit sem, sőt kifejezetten örültem, mikor egy héttel az esküvőnk előtt megharapott. Utáltam a vámpírokat, nem kétséges, de Alexandroszt mindennél jobban utáltam, márpedig nagyon jól tudtam, hogy az átváltozásom után jóval erősebb leszek és nagy valószínűséggel elköltözünk onnan, egy olyan helyre, ahol már senki sem engem gyanúsított volna a haláláért. De nem úgy alakult, ahogy gondolták, az átváltozásom tovább tartott és aztán jött a Volturi és átváltoztam.
- De miért nem jöttél rá, korábban, hogy Zenko Alexandrosz?
- Hajime, Zenko egyik kedvence, ő változtatta át, még jóval előttem. Akkor is ismertem, mikor el akart venni. Juan, régebben a Naruchoknál volt, ő tudatta velem, hogy Hajime képessége olyasmi, mint Chelsea-é, képes elfelejtetni arcokat, képeket, de érzéseket nem. Ezért nem emlékeztem Alexandrosz arcára, de mindvégig tisztában voltam azzal, hogy mit tett velem. Egyetlen pillanatra sem felejtettem el. Miután átváltoztam, semmi más nem éltetett, csak a bosszúvágy. Az életem egyszerű volt, nem voltak kötelességeim, nem kellett felelősséget vállalnom, csak annyiban korlátoztak, hogy Volturit ne öljek. Én voltam a leghíresebb, sőt talán az egyetlen vámpírvadász. Hosszú évszázadokat töltöttem azzal, hogy vámpírokat öltem és kínoztam, hogy megtaláljam Alexandroszt, majd csak úgy hobbiból, szórakozásból. Aztán jött Carlisle, aki soha életében nem tudott vámpírként viselkedni. Akkoriban alábbhagytam a gyilkolással, egy ideig. De nem változtam meg. Ugyanolyan vagyok, mint régen voltam.
- Zanko Maria-nak szólított. - szólalt meg Eleazar.
- Igen, mert a vámpírvadász időszakomban felvettem a Maria nevet, csak a Volturi ismert Isabellaként. Mikor huzamosabb ideig ideköltöztem Carlisle miatt, azóta Maria háttérbe szorult.
- Maria kezén furcsa jelek voltak, a tiéden nincsenek.
- Ilyenek? - kérdezem a föld lányainak energiáját előhívva magamból, de csak minimális mértékben, így a furcsa kacskaringós jelek és vonalak csak a kézfejemre terjedtek ki.
- Mit jelentenek? - faggatózik tovább Eleazar.
- Nem tudjuk, Aroék és én is több holtnyelvvel próbáltuk összevetni a jeleket, de nem találtunk hasonlóra példát.
- Mi lesz ha átadod az erődet Zenkonak? - kérdezi lányom, erőltetett nyugalommal hangjában. Jelentőségteljesen pillantottam Arora.
- Nem tudom. - válaszoltam végül lányomnak a legkézenfekvőbb hazugságot. - Épp ezért fel kell készülnöd mindenre.
- Ezt hogy érted? - kérdezi, kizökkenve lányom.
- Előfordulhat, hogy Alexandrosz nem fogja tudni uralni az erőt és az erő kiszakad belőle. Előfordulhat, hogy az erő visszatér az én testembe, de az is lehet, hogy te kapod meg. Mert az erő anyáról lányra száll, fel kell készülnöd, hogy neked kell majd uralni vagy legalábbis elzárni magadban.
- Gondolom nem lesz egyszerű.
- Nem. Sajnos egyáltalán nem.
- Hogy kell?
- Meg kell tanulnod uralni az érzéseidet vagy meg kell tanulnod elzárkózni az erő elől. Ne aggódj, segíteni fogok, ezért kértem tőle időt.
- Sikerülni fog egy hét alatt?
- Ha nem, akkor ki tudod te is tapasztalni majd, nekem sem segített senki sem. De nem akarom, hogy felkészületlenül érjen ez az eshetőség. Akkor kezdjük, amikor azt mondod, Kicsim. - nyugtattam meg, majd mindenki próbált megbirkózni a múltammal, míg én a jövő miatt aggódtam.

2013. szeptember 16., hétfő

72.Fejezet – I'm who was always around you

Sziasztok!
Bocsánatkéréssel tartozom ismét, és akármennyire is sajnálom, valószínűleg a továbbiakban is csúszásokkal lehet számítani, mivel az idén végzős vagyok, és fontos jó jegyeket szereznem, hogy esélyem legyen bejutni arra az egyetemre, amelyre szeretnék... De persze igyekszem rendszeresen feltenni a fejezeteket.
Akit érdekel, az hallgassa meg hozz a Skillettől a Whispers in the dark c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo


 
De most átlátunk a sötét üvegen és az igazság, -mielőtt az szemtől szemben, mindenki előtt felfedné magát – csak egy töredékét látjuk ebben a hibás világban, ezért nekünk kell megfejtenünk valódi értelmét, még akkor is, ha homályos, és mintha meghajolna a gonosz előtt.”
/Umberto Eco – A rózsa neve/

Csupán egy hét telt el, de Tony máris sokkal jobb bőrben volt. Élte eddigi megszokott életét, bár még nem volt ereje tejében, de ez már igazán semmiség volt az eddigiekhez képest. Edwarddal is jól meg voltunk, de mégis valami nyugtalanított, a Naruchokon kívül. Eleinte nem tudtam mi az, de aztán ahogy teltek a napok és figyeltem a fiamat, rájöttem, hogy mi az. Alig észrevehetően, mégis más volt. Másképp viselkedett, valahogy nem ő volt, ami teljes képtelenség. Először még elsiklottam a furcsaságok felett, de aztán semmi sem változott és már Nessie-nek és Aronak is feltűnt a különbség. Néha órákon keresztül ezen gondolkodtam, amikor eszembe jutott valami. Egyetlen apró momentum. Úgy rohantam a szobámba, mint egy őrült – vagyis amíg Edward el nem kapott, amikor megbotlottam a lábamban.
- Hova rohansz? - kérdezi tőlem érdeklődve.
- Meg kell találnom valamit. - mondom izgatottan. - Öhm, nem szólnál a többieknek, hogy pár perc múlva legyenek a trónteremben. De Tony-nak ne szólj!
- Miért?
- Kérlek, csak szólj nekik. - nyomok egy csókot az ajkaira és rohanok tovább. A testőrök közelebb húzódnak hozzám, figyelve minden lépésemet. Szerencsére hamar beértem a szobámba, ahol az éjjeli szekrényemhez szaladtam. Az alsó fiókból kivettem egy ládát, amiben volt egy állap. Amögé az állap mögé rejtettem két fényképet. Az egyiket kivettem és még egyszer, alaposan megnéztem. Újra, és újra a képen szereplő alakra gondoltam. Erősen koncentráltam, hátha kitisztul a kép. Felderengett előttem egy kép a régmúltból, az emberi koromból. Mintha tényleg ő lenne, talán tényleg ő az, de nem tudom, az emlékeim homályosak róla. De ez az egyetlen magyarázat. És Aroék az egyetlenek, akik talán segíteni tudnak. Így a fotó birtokában már sokkal nyugodtabban indultam vissza a trónterembe. Mikor beértem, már mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie.
- Jane, menj Tony-hoz és csörgess meg, ha erre tartana. - nézek rá.
- De … miért? - értetlenkedik Jane, hiszen sosem kértem senkitől, hogy tartsa távol a gyerekeimet egy megbeszéléstől, maximum úgy alakítottam a tényezőket, de sosem kértem ilyesmit nyíltan senkitől.
- Kérlek, Jane, ne kérdőjelezz meg.
- Rendben, ahogy akarod. - von vállat lazán és kiszáguld az ajtón.
- Anyu, mire jöttél rá? - kérdezi aggodalmasan Ness.
- Eleinte szemet hunytam Tony furcsa viselkedése felett, amíg nem szóltatok róla ti is. Szóval gondolkodtam. Sok minden eszembe jutott. De az egész feltevésem, elég labilis. És egy elég nagy kérdés az alapja. Egy valamire rájöttem az évszázadok során. Ritka az olyan vámpír, akinek nincs legalább két személyazonossága. - láttam rajtuk az ellenkezést. - Jó értem, a Volturiban ez elég elenyésző rész. De nem egy vámpírt ismerek, akire ez a feltevés igaz.
- Végül is a saját köreidből érthető … - tesz gunyoros megjegyzést Aro.
- Ez most fájt, bár tény, hogy igazad van. - nézek Arora. - De van egy fontos kérdésem. Mikor elhoztatok … otthonról, találkoztatok azzal, aki megharapott?
- Nem, már nem volt ott. - csóválja a fejét apa. - Mikor elhoztunk már kínok közt feküdtél egy hatalmas házban, ami a korhoz képest egész fényűző volt. Nem tudtuk mióta lehettél ott, de furcsálltuk, hogy a negyedik nap után sem hagytak alább a fájdalmaid. Nem értettük mi történik, így elhoztunk magunkkal ide, majd elvittünk a közelből, mikor leromboltad közben a kastélyt. A 13-ik napon fejeződött be a teljes átváltozásod.
- Igen tudom, már mondtátok. Nem ez volt a lényeg. Akkor … ismertetek egy bizonyos vámpírt, aki magát Árész* fiának nevezte?
- Persze, sokan beszéltek róla, akkoriban. Voltak csodálói és követői. Aggódtunk, hogy esetleg ő is klánt alapít. De úgy tudjuk alig kétszáz évvel az átváltozásod után meghalt. - von vállat nemtörődöm hangsúllyal Aro.
- Nem egészen emlékszem rá. Csak homályos emlékeim vannak róla.
- Te ismerted?
- Igen, a nagyszüleim nekiadtak. Valószínűleg ezért változtatott át, bár már egyáltalán nem vagyok benne biztos. Hogy nézett ki?
- Sötét haj, vörös szem, izmos váll, nem megszokott fehér a bőre, hanem kicsit sötétebb. Keskeny ajkak, magas áll … - írja le apa a férfit, aki kísértetiesen hasonlít a képen szereplő férfihoz. Átnyújtom neki a képet.
- Ő az? - a kérdésem egyszerű és érthető, viszont apa arcát teljes értetlenség uralja. Talán épp ezért Aro és Caius hirtelen mellette teremnek. Az ő arcukon és értetlenség szalad át.
- Ez képtelenség, ez ő. - szaladt ki végül az egyértelmű válasz Caius száján, amikor megcsörrent a telefonom, jelezve, hogy Tony erre tart.
- Gondolom felmerül a kérdés, hogy hogyan, hiszen akkoriban nem létezett fotó … Nos, ez a kép nagyjából egy éve készült róla. - válaszolok nyugodtan, mikor Carlisle is megnézte a fényképet.
- De hiszen ez Zenko. - döbbent meg Carlisle. Tony épp ekkor lép be a trónterembe. Pontos időzítés volt az egyszer biztos, még ha csak a véletlen hozta is így.
- Halihó? - néz körbe értetlenül Tony, míg én mélyen a szemébe nézek, ami bár az övé, de mégsem.
- Pont jókor jöttél. Engedd meg, hogy bemutassalak. Zenko Narucho, vagy régi hírhedtebb nevén Árész fia.
- Anya? Minden oké veled? - nevet fel, hogy elterelje a figyelmet a meglepettségéről.
- Nem tudsz átverni Alexandrosz. Főleg nem a fiam képében.
- Alexandrosz? Zenko Narucho? De, lányom, ő … - szól apám, alig érthető zagyválással.
- Igen, ő az. Zenko Narucho. Mindig is ismerős voltál, ahányszor láttalak, de nem tudtam rájönni miért. De most összeállt a kép, ennyi évszázad után.
- Nem értem. - szólal meg Caius.
- Alexandrosznak megszálló képessége van, egy adott gazdatestet úgy tud mozgatni, akár egy bábut. A gazdatestben lévő lelket elnyomja magában, elzárja, így az nem tud mit tenni ellene.
- Neked is van ilyen képességed. - szólal meg Aro nyugodtan.
- Azért tudom ennyire, hogy működik. - vonok vállat, majd a fiam képében tetszelgő Zenkora nézek. - Mit akarsz tőlem Alexandrosz?
- Miből gondolod, hogy akarok valamit?
- A fiam testébe bújtál. Tárgyalási alapot akartál, valakit, akivel megfenyegethetsz, mert nagyon jól tudod, hogy akármit kérsz, megteszem majd, hogy ne bántsd.
- Látod ki lett belőled, hogy kit faragtam belőled? Mindent nekem köszönhetsz.
- Mit köszönhetek neked? Hogy könyörtelen lettem? Vagy hogy lüktet bennem a veszély és halál utáni vágy? Te nem vagy magadnál, ha azt hiszed hálával tartozom neked.
- Régen más idők jártak, mikor átváltoztattalak. Ha a Volturi és a Roman klánok nem erősödnek meg, akkor uralkodhatnék feletted. Jól tudod, hogy mindig ezt akartam. Uralkodni feletted Mary.
- Bella. - javítom ki.
- Igen, el is felejtettem, hogy megint visszavetted az emberkori neved. Annyi néven ismerlek, hogy már nem tudom, éppen melyiket használod.
- Ezt én is elmondhatnám rólad. Neked is épp annyi személyazonosságod van, mint nekem.
- Igazad van.
- Szóval mit akarsz?
- Tudok a tőrödről, amivel vámpírokat öltél. Én is készítettem egyet.
- Nem értem. Miért?
- Emlékszel mikor találkoztunk először? - teszi fel a kérdést, mire emlékek özönlik el a gondolataimat. Erőfeszítéseket kell tennem, hogy uralni tudjam az arcom és visszatartani a könnyeimet, de a bosszúvágy eszeveszett erővel ütötte fel fejét a szívemben. Éreztem, ahogy a körmeim olyan erővel vájnak a tenyerembe, hogy a körmeim élét vér festi be.
- Igen, nagyon jól emlékszem. - szűröm a fogaim között. - 4 voltam.
- Mély benyomást tettem igaz? - nevet fel gúnyosan, mire én közvetlen elé lépek torkára szorítom a forrón vibráló tört. De aztán rájövök, hogy ő nem csak Alexandrosz, de a fiam is, így messzire hajítom a tört, mielőtt kárt tennék benne és hátrébb lépek.
- Mire való az a tőr? - szűröm a fogaim között.
- Csak négy éves voltál, egy törékeny kislány, de nálad bátrabb emberrel nem találkoztam se azelőtt, se azután. Ott álltam előtted vérben ázva és ott voltak a holtestek, te pedig csak annyit mondtál, hogy bosszút állsz rajtam, ha nem öllek meg. Csodáltalak ezért, és akkor bizonyosodtam meg róla, hogy a próféciák tényleg rólad szóltak. Gyerek voltál, de nem féltél a haláltól, sem a gonosztól. Már akkor sejtettem, hogy nem tudlak majd olyan könnyen leigázni, mint eleinte terveztem, ezért kerestem egy erős boszorkát, aki készített egy tört, ami képes elszívni az erődet és átadni nekem. Csak egy bökkenő van benne, ugyanis az kell hozzá, hogy önszántadból add át nekem. - ismertem a kérésének súlyát és következményeit, mégsem gondolkodtam a válaszon egy percig sem, hiszen a fiamról van szó.
- Szóval a hatalmam akarod? Rendben, megkaphatod, de nem itt, nem Volterraban. És kérek két hetet, hogy elintézzek még pár dolgot.
- Ennyit igazán megadhatok neked. De a fiad testét addig is a hatalmam alatt tartom.
- Sejtettem. - vonok vállat nem törődöm stílusban, mire ő elindul az ajtó felé, lassan, komótosan. - Ha a fiamnak baja esik, akkor felnyújtom az egész királyságotokat téged pedig addig kínozlak, amíg nem könyörögsz a halálodért, sőt még azon is túl.
- Ne feledd, Mary, én születésed óta figyellek, jobban ismerlek, mint bármelyik vámpír ebben a nyamvadt kastélyban vagy a Birodalmadban.
- A múlt a lényem része, nem feledkezem meg róla, még akkor sem, amikor kínzóan emészt.
- Grönland megfelelő hely számodra? - kérdezi.
- Igen. De nem mehetsz egyedül.
- Gondoltam.
- Jane, Alec, elmentek velük?
- Természetesen Bella. - bólintanak, és kikísérik Alexandroszt. Mély levegőt veszek, és a többiek kérdéssel teli arcára pillantok.
- Ne most, csak ne most faggassatok. - sóhajtok fáradtan és se szó se beszéd visszavonulok a szobábmba, hogy végre magamban lehessek.

2013. szeptember 4., szerda

Díj

Sziasztok! 

Újabb Libster díjakkal lett gazdagabb a blog, amiket hálásan köszönök Réka H. - nak és DestinyHope-nak! 

Mint azt már írtam, ezt a díjat már ezelőtt is megkaptam és tovább is küldtem, így most nem teszem, de ha valaki szeretné, akkor vigye csak, mert minden blogger megérdemli!

Réka H. kérdései: 
1., Ki a kedvenc íród?
            Hűűű, ez egy remek kérdés. Azt hiszem nem is tudok választani. Per pillanat Karen Marie Monin és Sarwat Chadda a favoritok.
 
2., Ha szereted a Harry Pottert, hány évesen "szerettél bele"?
              Igen, szeretem, van is ilyen témájú blogom. Mikor kijött az első film, akkor tetszett meg. Azt hiszem akkor 6 éves lehettem. 

3., Történt olyan, hogy az egyik szereplődet magadról mintáztad?
         Általában egyes reakcióim és néhány tulajdonságom jelenik meg a főszereplőimben, de egyiket sem mintáztam teljesen magamról. 

4., Ha van, mi a kedvenc időtöltésed?
            Zeneeee *-* Imádok zenét hallgatni és olvasni (meg persze írni). Néha, ha olyan hangulatom van, akkor gyönygöt fűzök vagy üvegfestékkel festek. 

5., Kinek érdekel jobban a véleménye az írás terén: az ismeretleneké vagy a barátaidé?
          Mindenki őszinte véleménye érdekel és ugyanúgy megszoktam fogadni őket. De persze ha választani kell, akkro a barátoké kicsit jobban.


DestinyHope kérdései: 
1. Miért kezdtél írni? Mióta írsz?
        Mielőtt elkezdtem volna írni, jó ideig gondolkodtam az ötleteimen, végül csak úgy bumm bele a világba nekiláttam az első blogomnak, mindennek decemberben lesz három éve.


2. Honnan szerzed az ötleteket, honnan merítesz ihletet, egy-egy újabb történethez, vagy novellához?
        Általában könyvekből, néha zenékből is. De a könyvek nagyobb hatással vannak rám. 

3. Novellád, vagy történeted van több?
         Azt hiszem novellám, amiknek egy részét versenyekre írtam, de egyébként történet párti vagyok. Úgy értem, szeretem kifejteni és csűrni csavarni a dolgokat. 

4. Milyen zenéket szoktál hallgatni írás közben?
           Igazából a heavymetal-on kívül bármilyet.

5. Mit olvastál utoljára?
           Utoljára Böszörményi Gyulától olvastam a 9...8...7 c. könyvet, per pillanat Sarwat Chadda-tól olvasom az Éjistennőt.

6. Ki a kedvenc karaktered?
           Egyik karakterem sem tökéletes, mert a világban nem létezik tökéletes. De általában Aro vagy Bella a kedvencem, ebből a történetből.

7. Ha megfilmesítenék az egyik írásod, kit szeretnél, hogy eljátsszák a főszereplő(ke)t?
             Mivel eddig csak fanfic-eket írtam, ezért úgy lenne helyes, ha az eredeti szereplők játszanák, bár nem igazán rajok értük. 

8. Mit érzel, mikor írsz?
            Általában az érzéseimet szoktam csitítani, mikor írok. Ha dühös vagyok, akkro megnyugszom, ha szomorú, akkro kiírom magamból, ha boldog, akkor megosztom másokkal... De általában izgatott vagyok, hogy vajon mit szóltok hozzá. 

9. Milyen iskolában jársz?
             Végzős gimnazista vagyok.

 10. Mik a kedvenc filmjeid?
              A tíz csapás már jó ideje favorit, de most szeretem még A burok c. filmet és A szinglifejvadászt.

 11. Van kedvenc országod/városod? Mi az?
                 Imádok utazni, szóval rengeteg van *-* A legfontosabbak Oroszországban Szentpétervár és Moszkva, Spanyolországban Barcelona, Franciaországban Lyon, Olaszországban Jasolow Velence és Róma, ezeken kívül Anglia és Írország. 

Puszi:
LilyV 

U.I.: A következő fejezet előreláthatóan hétvégén kerül majd fel. 


2013. augusztus 27., kedd

71. Fejezet – Make a compromise

Sziasztok!
Sajnálom, hogy megint későn érkeztem, de a karnevál elvette a hetem nagy részét jobban mondva alváson kívül nem voltam itthon. De elkészült a fejezet, ami őszintén szólva néhol eléggé csöpögős lett … Tőlem ez annyira nem megszokott, de most így alakult...
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá Avril Lavigne-től az I will be c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo


 
A férfiaknak is vannak érzékeny pontjaik, ahol sebezhetőek. És azok a nők, akik saját útjukat járják, nagyon érdekesek lehetnek... nem arról van szó, hogy mindannyian arra kaptunk felhatalmazást, hogy a magunk teljességét fejezzük ki?
Vass Virág

 
Halk beszélgetés bontakozott ki a helyiségben, aminek fő témája én voltam. Úgy beszéltek rólam, mintha ott se lennék, bár ebben az is szerepet játszhatott, hogy nem figyeltem rájuk túlzottan. A gondolataim más vizekre eveztek, a Naruchok vizeire. Túlságosan furcsa volt, hogy a fiamat támadták meg. Miért tették volna? Nekik nem áll szándékukban háborút indítani, még nincsenek felkészülve rá, ahogy mi sem teljesen, de ha most azonnal lerohannánk őket, esélyük sem lenne. Az egyetlen épeszű gondolat csak az lehet, hogy tudták, hogy megtudom menteni Tonyt. De ez mégis badarság, hisz erről alig páran tudnak, csak királyok tudnak róla és a volterrai királyi testőrök. Persze ez is 18 vámpírt jelent. De 18 olyan vámpírt, akikben teljes mértékben megbízom. Na meg a Cullen-Daneli klán, akikben nem feltétlen, vagyis nem minden tagban, de tudom, hogy nekik nem lett volna rá esélyük, hogy elmondják a Naruchoknak. Szóval nem tudhatnak róla, vagy … ? Gondolatmenetemet egy hűvös kéz érintése szakította meg, amely lágyan simított végig a karomon. Rettenetes érzés csapott le rám, hogy ember vagyok, és mindenki más is hallja a testem válaszát Edward érintésére. A szívverésem felgyorsult, és nagyon jól tudtam, hogy ez vámpírfüleknek tökéletesen hallható. Az egyetlen nyugtató gondolatom az volt, hogy belefeledkeztek a beszélgetésbe.
- Jól vagy? - kérdezte nyugtalanul.
- Persze. - válaszoltam halkan. - Bár nincs ínyemre, hogy ilyen sok mindent tudtok rólam. És ha most megbocsájtasz lemegyek a konyhára enni valamit. - mondtam, ki az első kifogást, ami eszembe jutott. Jobban belegondolva nem is volt annyira kifogás, mert igenis éhes voltam. Egyáltalán nem lepett meg, hogy a teremben lévő 4 testőr azonnal megmozdult, ahogy én felálltam a karosszékből. Erre már a többiek is felfigyeltek. - Nyugodtan folytassátok csak. - meglepődtem, mikor feltűnt, hogy a négy testőrömön kívül Edward is velünk tart. Nem kérdeztem semmit sem, csak kérdőn pillantottam rá.
- Vámpír memóriám van, jól emlékszem, milyen szerencsétlen vagy, hányszor botlasz meg egy egyenes folyosón vagy a lépcsőn … - nevet fel vidáman, nosztalgikusan.
- Nem tudom, nekem ez nem olyan vicces. - morgolódtam. - Egyébként is, Aro azért parancsolta meg nekik, hogy kövessék minden egyes lépésemet. - csóválom a fejem, majd figyelmen kívül hagyva szapora szívverésem és hirtelen tettem, azt, ami megfordult a fejemben, a füléhez hajoltam. - Elég szörnyen érzem magam, hogy folyton-folyvást mindenki azt figyeli, hogy mikor vágódom el.
- Ezen könnyen segíthetek. - húzza féloldalas mosolyra ajkait. - Úgy tudom, a Birodalomban nekem is van szavam, nem igaz?
- De ez nem a Birodalom ügye. A Birodalomnak nem kötelessége megvédenie, ezt csak Aro és a Volturi érzi feladatának. Szóval, hidd el, semmi esélyed, én már megpróbáltam, meggyőzi Arot, hogy ne állítson rám testőröket.
- Én nem kétlem, hogy valakinek figyelnie kell rád.- válaszol, majd Jane-ékre néz. -  Mit szólnátok, ha elmennétek a saját dolgotokra vagy pihenni, szórakozni, ahova csak szeretnétek, addig én figyelek rá, ígérem.
- Ohh, én nem vagyok semmi jónak elrontója. - kacsint rám Jane, figyelembe sem véve, hogy ellenkezve csóválom a fejem. - De te vállalsz érte felelősséget Aro előtt is.
- Úgy lesz. - mosolyog rám Edward. - Szóval a konyhára megyünk? - kérdezte tőlem, mire én felsóhajtottam.
- Igen. De mit szeretnél? - kérdezem, miközben elindulok a folyosón.
- Ahogy az emberek, úgy a vámpírok is a sok mindent szeretnének, én sem vagyok kivétel.
- Ez szép kitérés volt. Hidd el, gyakorlott vagyok benne.
- Igen, tudom. Az elmúlt időben sok kérdés elől kitértél, főleg ha azokat a kérdéseket én tettem fel.
- Igazad van. Mit szólnál egy egyezséghez?
- Hümm érdekesen hangzik.
- Te válaszolsz a kérdésemre, és én is válaszolok az egyik kérdésedre.
- Rendben van.
- Akkooooor? Mit szeretnél, miért jössz most velem? - pillantok rá kíváncsian.
- Több időt szeretnék veled tölteni, el szeretném nyerni a bocsánatodat, hogy egyszer újrakezdhessük. - válaszolt nyíltan. Nem tudom, hogy a szavai jelentésétől, vagy a szemében csillogó őszinteségtől, de a lábaim megbicsaklottak és elestem volna, ha nem kap el. Most már értem, mit is jelent, az a mondás, hogy a kíváncsiság veszélyes lehet. Éreztem, ahogy forróság önt el hűvös, ölelő karjaiban. Meg kell köszörülnöm a torkom, hogy meg tudjak szólalni, de képtelen vagyok eltávolodni tőle, hiszen olyan hosszú időn keresztül játszottam már az elérhetetlent, aki nem érez soha semmit sem. De most nem megy, túlságosan sebezhető vagyok.
- És te, mire vagy kíváncsi?
- Amíg vissza nem változtál, addig az volt a legfontosabb kérdés, amire a választ kerestem, hogy szeretsz-e még. De most, hogy ember vagy, nem szükséges feltennem ezt a kérdést, mert most is érzem, hogy a szíved milyen hevesen ver. Most először teljesen biztos vagyok benne, hogy nem a félelemtől dobog így. Már csak az a kérdésem, hogy hallgatsz-e a szívedre és adsz egy utolsó esélyt? - kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Igen, talán. - válaszoltam, elhúzódva tőle. - Feltételekkel, igen, adnék még egy esélyt. De nem könnyű feltételeket szabok.
- Ez jól hangzik. - mosolyog boldogan. - Bármik is a feltételeid, elfogadom őket.
- Akkor mit szólnál hozzá, ha megbeszélnénk, miközben eszem?
- Amikor csak szeretnéd. Mert most egy tapodtat sem mozdulok mellőled.
- Hűű, ez már majdnem félelmetesen hangzott. - nevetek fel, majd pár perccel később már a konyhában is voltunk, ahol Kira mennyei főztjének illata csapott le érzékszerveimre.
- Atya-gatya, Kira te egy istennő vagy. - hajolok a gőzölgő étel fölé. - Köszönöm szépen, de igazán nem kellett volna fáradnod.
- Ne már, te is tudod, hogy a főzés a szenvedélyem. - mosolyog rám kedvesen.
- Igen tudom. És köszönöm szépen, tényleg. Viszont most lehetnék olyan pofátlan, hogy megkérjelek hagyj magunkra minket?
- Oh, dehogyis. Megértem, hogy szeretnétek kiélvezni egymás társaságát. - kacsint sokatmondóan.
- Miért van az, hogy ezt mindenki az orrom alá dörgöli? - csóválom a fejem.
- Mert megtehetjük. - nevet fel. - Jó étvágyat és jó szórakozást! - suhan ki a konyhából, amin én csak jót nevetek és belekóstolok az ínycsiklandozó ételbe.
- Azt hittem azonnal nekem esel, hogy mik a feltételeim.
- Igazából ráérek meghallgatni, mik azok, mert jól tudom, hogy akármik is azok, képes vagyok teljesíteni őket érted. De nem tagadom, hogy kíváncsi vagyok.
- Igazából csak egyetlen feltételem van. Azt szeretném, ha a gyerekeim egyenlőre nem tudnának rólunk. - mondtam nyugodt hangon, de végig a szemébe néztem, amiben értetlenség csillant meg.
- Miért akarod ezt? - kérdezi értetlenül, amiért nem hibáztatom.
- Nem tudom letagadni, hogy szeretlek, és azt sem, hogy szeretném újra megpróbálni, de ez nem jelenti azt, hogy bízom benned. Csak azt jelenti, hogy hajlandó vagyok kockáztatni, megint veszélybe sodorni a szívem. Azonban a gyermekeim nem sérülhetnek újra miattam. Ha bármi balul sülne el köztünk, akkor azt szeretném, hogy ne gubózzanak be újra előtted. Nem akarom, hogy szenvedniük kelljen a kapcsolatunk esetleges hullámvölgyei miatt. Mondtam, hogy nem lesz könnyű teljesíteni a feltételem.
- Tényleg nem az, valószínűleg hamar megtudnák, hiszen ebben a kastélyban ti mindenről szinte azonnal értesültök. Szóval azt kéred tőlem, hogy mindenki elől eltitkoljam, hogy együtt vagyunk?
- Nyilván lesznek, akik így-vagy úgy tudni fognak róla. Mint Jane vagy Heidi, akik nagyon jól ismernek, hogy rájöjjenek, vagy Aro, aki szintén eléggé ismer, hogy tudja, valami változott … Nem azt kérem, hogy hazudjunk, csak azt, hogy próbáljuk meg titokban tartani, hogy minél kevesebben tudjanak róla. Feltéve, ha te képes lennél erre.
- Tudod, legszívesebben világgá kiáltanám, hogy adtál egy új esélyt. De ha te ezt szeretnéd, akkor így lesz. Akkor senki sem fog róla tudni, egészen addig, amíg te másképp nem akarod.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá, majd elhatároztam, hogy lassan fogok haladni Edwarddal, de ez még aznap meg is dőlt, ugyanis olyan csókcsatát vívtunk, amiben félő volt, hogy elveszek. Bármennyire is fájt beismernem, nagyon is jól tudtam, hogy ennyi éven keresztül elzártam magamban az Edward iránti érzéseimet, amik most teljes erejükből lecsaptak rám. Azt hiszem az egyetlen szerencsém, hogy Aro dühödten csörtetett végig a folyosón és észre vett minket, hogy lekapja Edwardot, mind a 10 körméről.
- Hogy merészelsz az ÉN testőreimnek parancsolgatni? - dühöng Aro.
- Aro, úgy gondolom nincs okod a dühre. Egész végig Bellaval voltam, ügyeltem rá, hogy ne essen semmi baja.
- Nem bízom benned, Cullen.
- Nem is kértem.
- Megkérdőjelezted a döntésem. Ha nem Cullen lennél, már lefejeztelek volna.
- Még szerencse, hogy Cullen vagyok.
- De ez nem hatalmaz fel arra, hogy parancsolgass. Carlisle közénk tartozik, de te nem. Ezenkívül még Carlisle sem teheti azt, amit akar … Isa biztonsága a fontossági sorrend elején van. És az ÉN felelősségem, hogy annyi testőrt rendeljek ki mellé, amennyit csak akarok.
- Volterra nyüzsög a katonáktól, nem hinném, hogy ennyi testőrnek kéne Bella lépéseit figyelni.
- Te csak ne szólj bele!
- A véleményemet közlöm.
- De senki sem volt rá kíváncsi.
- Hé, hagyjátok már abba. Ez komolyan nevetséges.
- Nem, nem az! Fontos szereped van a vámpír világban, ha valami bajod esik, akkor borul minden és ezt nem hagyhatom.
- Így akarod a tudtomra adni, hogy aggódsz miattam?
- Sosem titkoltam, hogy aggódóm érted Isa.
- Tudom, de túlzásba viszed. Beismerem, hogy szerencsétlen vagyok és bármikor hajlamos vagyok kisebb-nagyobb sérüléseket szerezni, de Edwardnak igaza van, négy testőr lesse, hogy mikor esek hasra?
- Nézzétek, ha kettesben akartok lenni, oldjátok meg esténként, vagy amikor és ahogy tudjátok, engem hidegen hagy. De szokjátok meg, hogy mindenhol ott lesznek a testőrök, még az ajtód előtt is ott lesznek a testőrök, ahogy eddig, mert ebből nem engedek. Remélem érthető voltam.
- Aro, hidd el, megértem, hogy aggódsz Bellaért. Ezzel nem vagy egyedül, én is aggódom érte, de azért ez túlzás.
- Nem az! Mindketten tudjuk, hogy a Naruchok készülnek valamire. - pillant rám Aro. - Nem akarom, hogy váratlanul érjen. Mert akármilyen jól is őrzik a kastélyt, még előfordulhat, hogy valaki be tud jönni, valaki, aki esetleg az életedre tör.
- Rendben Aro, így már értem, miért vigyáz ennyi testőr Bellara és elfogadom.
- Ha elfogadod, ha nem, így lesz. - mondta zárszóként, és a közelben lévő 4 testőrt azonnal rám szabadította.
- Az én szavam mit sem számít, ugye? - sóhajtok fel.
- Semmit sem. - válaszol nyugodtabb hangon Aro. - További kellemes szórakozást. - fordít nekünk hátat, majd egy gyors figyelmeztető pillantást küld Edward felé. - Csak óvatosan. - nem kellett magyaráznia, mindketten tudtuk, hogy mire gondol …

2013. július 28., vasárnap

Nyaralás

Sziasztok! :D
Sajnos megint azzal a hírrel jöttem, hogy megint nem leszek minimum egy hétig. De pontosan nem tudom megmondani, hogy meddig nem, mert azt sem tudom, hogy meddig maradok, ugyanis a keresztapámék nyaralójába megyek.
Nektek is tovább jó nyarat kívánok!
Puszi:
LilyV

70.Fejezet – My powder …

Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon későn jött a friss, de hát a nyaralás teljesen bezavart ráadásul jövő héten sem leszek itthon.
Eléggé múlt feltáró rész lett, ami kissé túl mutat a vámpírokon … De azért remélem tetszeni fog.
Ha szeretnétek, akkor hallgassátok meg hozzá az Imagine Dragonstől aRadioaktive c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo


    -Az asszony, látod, olyasmi: akármennyit tanulmányozod, mindig tökéletesen más.
    - Akkor jobb nem tanulmányozni.
    - Dehogynem. Egy matematikus azt mondta, hogy nem az igazság fölfedezése a gyönyör, hanem a keresése.
    Lev Tolsztoj

 
Éreztem, ahogy a megharapja a csuklóm, fájt, de mivel igazán vámpír méreggel nem rendelkeztek, így sok kellemetlenségtől megkímélt. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, a vér a fülemben dobogott és a látásom is kezdett homályosodni. Bíztam benne, tudtam, hogy meg fog állni, hiszen már többször megtette. Most sem hagyott cserben, bár eléggé rosszul voltam a vérveszteségtől és magától a visszaváltozástól is, de nem volt túl vészes. Azonnal a csuklómra szorítottam a tenyerem, hogy elnyomjam a vénát, amiből ivott.
- Anyu? - szólított meg Tony, aggódva.
- Rendben vagyok. - mosolyogtam rá, de a szemei elárulták, hogy nem festhetek túl bizalomgerjesztően. Egy lágy fuvallatot éreztem a hátam mögött, aztán egy hideg mellkast a hátam mögött. Pár pillanattal később Aro kezei kötözték be a csukóm erősen egy fáslival. - Honnan van nálad fásli? - nézel rá furcsán , és olyan idiótának érzem magam. Talán mert az is vagyok. A gondolataim csigalassúsággal folytak át az agyamon.
- Ööö … vámpír vagyok? - tette fel a találós kérdést, láttam, hogy úgy mosolyog, mintha hülye lennék.
- Ne nézz így! - morgom.
- Bocs, de elég nagy hülyeséget kérdeztél. Elégszer végignéztem már ezt, ahhoz, hogy közben elrohanjak neked kötésért, nem igaz?
- Jól van, oké, felfogtam! - csattantam fel.
- Azért ne harapd le a fejem!
- Pedig komolyan megfordult a fejemben.
- Na jó, átviszlek, az orvosi szobába, és kapsz egy kis vért. - emel fel óvatosan Tony mellől, én pedig ösztönösen kapaszkodom a nyakába. - Ha nem vámpír lennék, akkor már megfojtottál volna.
- Milyen mák, hogy vámpír vagy. - mondtam picit gúnyosan, éreztem, hogy az izmai indulásra készen megfeszülnek. - Ugye nem kell figyelmeztesselek?
- Hogy lehánysz, ha gyorsan megyek? Nem szükséges, jól tudom. - és tényleg lassan, emberi tempóban indult a folyosón lévő beteg szobába. Nem éreztem magam jobban a normális tempótól, mert úgy éreztem, mintha végtagjaimra nehéz súlyokat pakoltak volna, a fáradtságtól alig bírtam nyitva tartani a szemem és még fáztam is. Aro óvatosan tett le a beteg ágyra, párnákat tornyozott fel a hátam mögött, hogy kényelmesen üljek. Gyakorlottan szúrta a kanült a karomba, amin keresztül vér áramlott a szervezetembe. Nem lettem varázsütésre ugribugri energiabomba, de már lábra tudtam állni, miután a egy teljes vérzacskóval és Aro rosszallásával töltődtem fel. Végül Aroval az oldalamon elindultam a konyha felé, ahol Jane vidáman trécselt a mi drága Kira-nkkal, aki a szakácsnő szerepét töltötte be, ugyanis emberként szenvedélye volt a főzés illetve a sütés és még mindig élvezi a konyhában töltött időt. Komolyan csodálom érte, én csak akkor főzök, amikor nagyon szükséges. Lassan ettem, pedig az étel igazán íncsiklandozó volt és a gyomrom is üres – hát igen jó pár évtizede nem ettem szilárd ételt – de éreztem, ahogy minden falat után összerándul a gyomrom. Elég nehéz megszokni, hogy a testemnek szükségletei vannak, és nem csak nekem nehéz, de a testemnek is. Miután leküzdöttem minden falatot, a repetát már élvezettel faltam be. Aro azért kifejezte aggodalmát, hogy megfulladok, inkább egyek lassabban, de hát ilyen finom falatoknak nem bírtam ellenállni ennyi év után. Legszívesebben rögtön a fürdőm felé vettem volna az irányt, de először inkább benéztem Tony-hoz, most már teljes, emberi pompámban, már ha lehet így nevezni, hogy nem remegtem, nem voltam holtsápadt – csak mint általában – és nem is szorultam segítségre. Alkalmazkodtam a gyengébb látásomhoz és hallásomhoz is.
- Már itt is vagyunk. - léptem be Tony szobájába, ahol még mindig telt létszám fogadott.
- Anyu! - szaladt hozzám Nessie és olyan sebesen ölelt át, hogy hanyatt vágódtunk volna, ha Aro nem tart meg.
- Kislányom. - öleltem át és nyugtatóan simogattam, mert jól tudtam, hogy mennyire megviselte, hogy végig kellett néznie, ahogy átváltozom. - Látod, minden rendben, csak össze kellett szednem magam.
- Annyira, megijedtem! És nagyon sajnálom, hogy annyit nyaggattunk hogy változz vissza! - szipogja.
- Nem tudtátok, hogy mivel jár, de ez nem a ti hibátok. Nyugodj meg Nessie! Nem ez volt az első alkalom, hogy visszaváltoztam és elég valószínű, hogy nem is az utolsó.
- De anya … Ez … ez rettenetese volt, pokoli kín lehet. - ellenkezik Nessie.
- Elviselhető, bár tény, hogy nem sétagalopp. De sokkal könnyebben tűröm, mint először.
- Mikor változtál át először? - kérdezte Tony, még mindig kissé rekedt hangon, még mindig fájdalmai lehetnek. Óvatosan leülök mellé az ágyra, a hátamat az ágy támlájának döntöm, hogy pont Tony mellett legyek,
- Nagyon régen, nem sokkal az első átváltozásom után. Akkor még csak kísérleteztünk, kerestük a korlátaimat.
- Akkor rosszabb volt? - kérdezi fiam.
- Nem, nem volt rosszabb, csak nem volt megszokott. Mostanra már többször visszaváltoztam, van benne gyakorlatom, hogy kezeljem a fájdalmat.
- Mennyivel rosszabb, mint egy rendes átváltozás? - kérdezi Edward.
- Sokkal rosszabb. - válaszolok nyugodt, kiegyensúlyozott hangon, de ahogy ránézek érzem, hogy a szívem egy kicsit gyorsabban ver, mint kellene. Ez a rossz az emberi testben, ha vámpírok vesznek körül, mindenki más is észreveszi azt, amit én. Nem akartam kifejteni a fájdalom nagyságát, csak le akartam hunyni a szemeimet és aludni végre. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy javában besötétedett már. - Elnézést, de fáradt vagyok, elég régen nem aludtam már. - mosolyodom el lágyan. - Ígérem reggel bővebben mesélek majd, de per pillanat szükségem van a pihenésre. - nyomok egy puszit Tony homlokára, majd Nessie-t is megölelem és megpuszilom.
- Heidi, őrködnél, ma este Isanál. , -kérdezi kedvesen Aro, persze ez nem kérdés volt, csak cukorcsomagolásban előadott parancs. Heidi azonnal bejön a folyosóról.
- Természetesen. - válaszol Heidi, lágy mosollyal.
- Most nincs erőm vitatkozni veled, de jól tudod, hogy nem bírom, amikor testőrök lihegnek a nyakamban. - nézek Arora durcásan, mire ő jóízűen felnevet.
- Kétlem, hogy Heidi a nyakadba lihegne, tudod, nincs szüksége levegőre.
- Remek, ettől sokkal jobban érzem magam. - sóhajtok fel dühösen. -Jó éjt mindenkinek. - köszöntem nem valami kedvesen és Heidivel kimentünk a folyosóra hogy a következő ajtón bemenjünk a szobámba. Heidi jött velem, mindig így van, amikor ember vagyok. Aro valakit mellém állít, hogy ha baj van meg tudjon védeni. Általában addig beszélgetünk, amíg el nem alszom, majd kimegy a szobából és a folyosón lehelyezett kényelmes fotelbe helyezkedik el. Az éjszaka folyamán általában olvas, vagy rejtvényt fejt. Mivel túl fáradt voltam, így nem beszélgettünk, csak megkértem, hogy azonnal ébresszen fel, ha Jasper megérkezett. Én pedig úgy dőltem az ágyba, mintha éve óta nem aludtam volna, ami esetemben igaz is volt. Mikor reggel, 6 körül Heidi felébresztett, nem emlékeztem semmire az álmomból, az egyetlen ami meg maradt, egy fölém magasodó árny. Próbáltam gyorsan elkészülni, ami nem volt egyszerű, ugyanis rögtön egy kecses hasassal indítottam, volna a napom, ha Heidi nem kap el. Nem szeretem a szerencsétlenkedéseimet, persze nem tudok ellen mit tenni. Szóval inkább a lassabb módszert választottam. Heidi választott nekem ruhát, amit nem szívesen vettem volna fel, de Heidit képtelenség erről meggyőzni. Első utam a gyerekeim szobájába vezetett, ahol már csak ők ketten voltak és Caius. Megkönnyebbülésemre Tony már sokkal jobban festett, de azért felajánlottam neki a vérem, de várható volt, hogy nem fog inni, miután tegnap is ivott. Nem sokkal később már a legközelebbi szalonszoba felé tartottunk. Nagy valószínűsége volt, hogy ott vannak. Nem csalódtam, tényleg, mind a két család ott volt, meglepetésemre Carlisle is, aki már egyszer hallotta a történetet és látta a jóslatot és feljegyzéseket is. Aro is ott volt, de tőle nem is vártam mást. Egy gyors köszönés után, Jazz felé fordultam.
- Minden rendben volt, tegnap, ugye? - kérdeztem kíváncsian.
- Mondhatjuk, nem történt semmi vészes, csak mikor már Parmanal jártam, akkor valami fájdalmat éreztem, nem megszokott volt, nem tudom mi okozta, de nem akadályozott meg semmiben. A többiek mesélték a visszaváltozásod, sajnálom, hogy nem voltam itt. - Aro felnevet.
- A te érdekedben sosem fogod. - fejti ki a „viccet”.
- Hogy érted ezt? - pillant mindenki Arora, de én válaszolok.
- Régen, talán 300 éve, Aronak volt egy ismerőse, aki tartozott neki. Akkor már nagyjából rendben voltam a visszaváltozással kapcsolatban. Megtanultam visszafogni és próbáltam felgyorsítani, amennyire csak lehetett. Aro megkérte, hogy jöjjön el, mert kíváncsi volt, hogy mennyire fájdalmas, mikor visszaváltozom. Nagyjából olyan lehetett a képessége, mint a tiéd, talán nem is annyira nagy kiterjedésű. Egyikünk sem gondolta, hogy baja eshet, hiszen csak egy átérző volt, nem érezhette a teljes fájdalma és az ő teste nem is változott, mint az enyém. Rosszul gondoltuk. Két órával a visszaváltozásom kezdete után szétszaggatta magát, úgy értem a saját kezével darabokra szedte magát.
- Próbáltuk lefogni, de nem tudtuk. Ő volt az egyetlen vámpír, aki valamilyen rettenetes módon meg tudta magát ölni. Az a furcsa fájdalom, amit Pamoranal éreztél, az Isa fájdalma volt.
- De … A képességem nem működik olyan messziről. - ellenkezik döbbenten.
- Nem, épp ezért élsz még. Csak egyszerűen Isa fájdalma túl sok volt, még ahhoz is, hogy onnan érezd.
- De ez … képtelenség.
- Semmi sem az, amíg rólam van szó. - nevetek fel keserűen, amikor megjelenik Lucia egy tálca reggelivel. - Oh, köszönöm szépen, igazán nem kellett volna felhoznod.
- Ugyan, nem volt fáradtság, úgy sincs jobb dolgom per pillanat. - legyint, majd távozik is.
- Hogy lehetséges, hogy vissza tudsz változni, ez is a képességed része?
- Nem. Ez valami más. - sóhajtok fel. - Rég születtem, egy másik korban, amikor az emberek tudtak a természetfölöttiről. Mindenki máshogy képzelte, minden népnek meg voltak a maga hiedelmei, de senki előtt nem volt titok, hogy léteznek mások is. Vámpírok, alakváltók, boszorkányok, nimfák, szellemek és még sok minden más. Azóta sem bizonyították, hogy nem voltak. Mint azt jól láthatjátok, vámpírok voltak, és boszorkányok is. Személyesen ismertem egyet. De aztán jöttek a boszorkányüldözések, a máglya halálok, így a leghatalmasabb boszorkány családokat hamar kiirtották a keresztények, persze most is élnek, de nem tudják használni az erejüket, úgy, ahogy régen tudták. A mostaniak maximum bűvész trükkökre képesek. De ez nem fontos. Ennek a képességnek a története akkor kezdődött, amikor 12 éves koromban találkoztam egy nővel. - sétáltam az ablakhoz, a messzeségbe bámultam, miközben újra felmerült a gondolataimban kedves arca. - Egy vámpír megtámadta, én ott voltam és segítettem neki. Úgy beszélt hozzám, mintha mindig is ismert volna, pedig én sosem láttam. Azt mondta, hogy az Adelfés Gis*-hez tartozik. Egy női rend volt régen, amiben 4 család női tagjai voltak, és akik mindig örökölték az erőt. Lemészárolták a többi tagot, csak ő maradt. De ez erejük közös volt, ahogy meghalt az egyik, a többinek nagyobb teher nyomta a vállát. Generációkon keresztül várták a Vadászt, akinek tovább adják az erőt, ami a Föld születésével egykorú. Azt mondta én vagyok az. Persze nem hittem neki, nem akartam, hogy mágiát kössenek hozzám. Születésem óta figyeltek, hogy mikor felnövök átadják az erőt. De a nő haldoklott, át kellett adnia az erőt, én pedig egyszerűen kinevettem. Az akaratom ellenére ültette át belém. Nem tudtam ez mit jelent, de nem is tudtam tőle megkérdezni, mert amint átadta nekem, meghalt. Később rájöttem, mit jelent ez, ha az erő elszabadul, akkor eljöhet akár a világvége is. Mikor először kísérleteztem vele és csak pár pillanatra kicsúszott a kezemből az irányítás, szörnyű földrengés rázta meg a környéket és a szél úgy tombolt, mint egy hurrikán. Mikor visszaváltozom ez az erő támad fel bennem. A visszaváltozásokon kívül sosem használom, mert rettegek tőle. Csak pusztulást okozna. Nagyjából ennyi. - válaszoltam nyugodt hangon.
- Hogy értetted azt, hogy segítettél neki egy vámpírral szemben? Hogyan? - kérdezi Jasper.
- Nem akarok bele menni az emberi életembe, mert nem volt egy fáklyás menet. De én megöltem azt a vámpírt, és nem ő volt az első. - válaszoltam Jazz szemébe nézve, amiben hirtelen aggodalom ütötte fel a fejét.
- Nem, egy ember nem képes megölni egy vámpírt. - csóválja a fejét.
- Egy idő után meg lehet tanulni és volt némi boszorkány segítség is a dologban, mert a boszorkányok sem tűrték a vámpírokat. Galatea a varázserejének segítségével készített nekem egy tőrt, amivel meg lehet ölni a vámpírokat. És mivel a vámpírok nem tudják, hogy van fegyver, ami megsebzi őket, így nem is ijednek meg főleg nem egy embertől.
- És te miért akartál vámpírokat ölni? - kérdezte Edward érdeklődve.
- Mondtam, az emberi életemről nem akarok beszélni és a vámpírok az emberi életem szerves részei voltak. Legyen annyi elég, hogy volt rá okom.
- semmit nem mondasz az emberi életedről? - érdeklődik Carlisle, hisz neki sem beszéltem róla, sőt Aronak sem, egyedül apunak meséltem el. És szeretném ,ah ez így is maradna, hogy csak ő tudja.
- Nem. - válaszoltam makacsul és a nyomaték kedvéért nekiláttam a reggelimnek.

*Adelfés Gis: Görög kifejezés, jelentése a föld nővérei. Saját elképzelés. 

2013. július 5., péntek

Nyaralás

Sziasztok! :D

Mint azt a címben is írtam, holnap nyaralni megyek, és csak jövő hét szombaton este jövök haza … :D
Vaaagyis egy hétig szünetel a blog, de aztán újult erővel folytatok mindent tovább :D
Remélem megértitek :)
Addig is további jó nyarat :D
Puszi:
LilyV
xoxo

69.Fejezet – I do everything for you

Sziasztok!
Nem húznám az időt, mert vár az ágyikóm és holnap hajnalban kelhetek is … :D
Azt hiszem ehhez a részhez eléggé illik, Linkin Parktól a Blackbirds c. szám, akit érdekel az hallgassa meg.
Pussz: Zsó
xoxo
 
A nők rejtett életet élnek, sokszor olyasmit is megtesznek, ami meghaladja ez ember képzeletét.
Arthur Conan Doyle

 
(Edward szemszöge)
Nem értettem mi itt, az egyetlen dolog, ami megnyugtathatott volna, hogy csak Bella, Aro és Marcus értették ezt az egészet. De ez sem nyugtatott meg.
- Mi folyik irt? - kérdeztem kíváncsian, de senki sem vette a fáradtságot, hogy bármit is megmagyarázzon, viszont a két Volturi király azonnal intézkedni kezdett.
- Mind gyertek át Tony szobájába. - szólt Aro a családunk nagy részének címezve.
- Jane szólj a konyhára, készítsenek valami könnyű, de táplálót. Heidi, hozz egy nullás vértasakot az orvosi szobából. - adott ki további parancsokat Marcus.
- Ohh. - hallatszott Carlisle csodálkozó megnyilvánulása, ezért az ő gondolataira koncentráltam, mivel Marcus és Aro gondolataiban csak az előttük álló feladatok sorakoztak. De Carlisle gondolataival sem jutottam előbbre, ugyanis az ő fejében meg csak a csodálkozás volt és az izgalom, hogy végre ő is szemtanúja lehet. De minek az istenért?! Senki sem szólt, nem is pisszent, egyedül Tony és Nessie lélegzete és halk, lassú szívverésük. Végül Bella intézett egy kérdést Aroék felé, amivel sikerült megtörni ezt a feszült csendet.
- Szerintetek elég messze van? - kérdés egyszerű és legalább most én is értem, hogy Jasperre gondol. Bár nem értem miért kellett elmennie.
- Jobb esetben. - von vállat Aro. - Ha nincs, akkor sem lehet már komolyabb bántódása.
- Remélem. - sóhajtott fel Bella, majd lassan átsétált Nessie szobájának részére és leült az ágy szélére. Láttam a tartásán hogy valami nincs rendben, hogy nem akarja azt tenni, amit tenni készül. Nem tudtuk mire számítsunk, a két Volturin kívül senki sem tudta. Egyetlen dolgot tudtam, hogy Bella készül valamire és hogy Bella a történések központja, akármi is történik éppen. Így egy pillanatra sem tévesztettem szem elől Bellat, ahogy leült, ahogy lehajtotta a fejét, a haja előrehullott a vállán. Szerencsémre pont szemben ültem vele, így bár nem lehettem benne biztos, mégis úgy látszott, mintha az ajkába harapna, a szemeit összeszorítaná, olyan lehetett, mintha erőlködne, de ebben nem voltam egészen biztos. Végül Bella megszólalt, hangja halk volt, elgyötört és szokatlanul gyenge, mintha még remegett volna is. - Sosem akartam, hogy lássátok. De már elég idősek vagytok, hogy megértsétek miért elleneztem mindig. Miért voltam olyan ritkán ember, azonkívül, hogy nem szeretek sebezhető lenni. - A rövid monológjának vége szinte teljesen elhalkult, még vámpír létemre is alig hallottam. Hirtelen teljesen elhalt a hangja és kapkodva szedte a levegőt. A szemem sarkából láttam, hogy Nessie elindul felé és Aro lágyan visszatartja.
- Most ne menj a közelébe. - figyelmezteti lágyan Aro.
- De … nincs jól! - ellenkezik Nessie, így Aro óvatosan lefogja, de csak annyira, hogy itt tartsa.
- Shh, rendben lesz. - súgja Aro és komolyan megdöbbenek ettől az atyai gesztustól, ahogy a lányomat nyugtatja. Bella körül valami furcsa dolog történt, nem tudtam megmondani mi, de olyan volt, mintha valami félig láthatatlan dolog szivárogna belőle, ami nagyrészt átlátszó, de mégis látni, ha rákoncentrálunk. Nem tudtam megmagyarázni i az, vagy hogy néz ki, csak a formáját tudtam megállapítani, ahogy betölti a Bella körüli teret, mint egy burok. A burok egy ideig még nőtt amíg majdnem betöltötte a másik szobát. Mikor elérte teljes méretét – vagyis ki tudja, hogy lehet-e nagyobb? Inkább mondjuk úgy, hogy nem nőtt tovább – hirtelen elkezdett gomolyogni, mozogni Bella körül. Bella hajszálai lágyan táncolni kezdtek, ahogy az a valami mozgott. Nem értettem mi folyik itt, de hirtelen megremegett a föld, Nessie felsikított, Tony hitetlenkedve nyögött, ahogy az alatta, mozgásban lévő föld megmozdultak fájó tagjai, Aro meg … Aro elkezdett szitkozódni. De ezenkívül nem mutatott semmi döbbenetet sem. Nem lepődtek meg, hisz már az elején nyilvánvaló volt, hogy ők tudják mi folyik itt, ők már legalább egyszer átélték ezt. Azt mint egy éles mennydörgés szakította át a levegőt Bella fájdalmas sikolya, a teste ívbe feszült, majd úgy remegett, mintha szét akarna esni. De nem maradt annyiban, korántsem. A teste úgy remegett, ahogy azt még soha nem láttam létezésem során, a remegései, a roham egyre durvábbá vált, hihetetlen volt. Bella sikolyai voltak az egyetlen hang, amelyek megszakították Nessie keserves sírását. Nagyjából egy órával később Bella sikolyai kezdtek elhalni, de még mindig nem volt vége. Amikor azt hittük, hogy talán mégis vége van, akkor jött az igazi szenvedés. Bella teste fájdalmas ívbe feszült, komolyan hallottam, ahogy eltörik a gerince!!! Aztán az az áttetsző valami visszaszivárgott belé, míg ő az ajkába harapva próbálta visszafojtani a sikolyát. Az izmai még mindig feszesek voltak, hogy könnyebben viselje a fájdalmat, de végül már csak ő volt a szobában az az izé eltűnt. Bella a lábaira hajolt, a kezét a szíve fölé szorította, és még egy – remélhetőleg – utolsó fájdalmas nyögés el nem hagyta ajkait. Gyorsan szedte a levegőt, míg izmai ellazultak, míg végre kinyitotta szemeit és ránk nézett. Azt hiszem ez volt az a pillant, amikor sokkot kaptam, már ha ezt egy vámpírnál lehet annak nevezni. A szemei gyönyörű mogyoróbarnánk voltak, kissé még fátyolosak azok után a fájdalmak után, amin átment az előbb. De nem aranybarnák voltak, vagy sötét barnák, vagy esetleg feketék, hanem mogyoróbarnák, amit egy vámpír szeme SOHA nem vesz fel. Ekkor kezdtem jobban fülelni, és bár nagyon kellett figyelnem, de hallottam valamit, ami alig volt erősebb egy pillangószárnycsapásnál, de mégis a szíve felől jött. Aztán megint néma csend, de pontosan 174 másodperccel később újabb apró zaj. A kapkodólélegzet vételei elnyomták a szívének lágy alig érzékelhető dobbanását. Marcus és Aro pedig életre keltek. Marcus óvatosan ráterítette a takarót és átölelte fogadott lányát, míg Aro a biztonság kedvéért kitapintotta a pulzusát a kezén, de a szívverésére még így is több mint egy percet kellett várni.
- Jól van kislányom, már vége. - simogatja lágyan a takarón keresztül, de Bella még így is didereg.
- Majdnem két órába telt, előtte le kellett volna menned vadászni. - mondja Aro dorgáló hangon.
- Nem tudom feltűnt-e, hogy nem volt időm elmenni vadászni? - morogja Bella és most már hallom, hogy hangja nem olyan tiszta és csilingelő, mint egy vámpíré.
- Ajj miért mindig velem vitázol, ahányszor visszaváltozol? - sóhajt fel Aro.
- Mert te mindig kéznél vagy, ha vitázni akarok. - mosolyog rá lágyan, bocsánatkérően.
- Komolyan egyszer összedől a kastély, amikor visszaváltozol, pedig mindig megfogadtam, hogy elviszlek innen, de valahogy sosem jön össze. - csóválja a fejét.
- Ígérem egyszer még megéled, hogy nem itt változom át. - mosolyog rá könnyedén, de még mindig túl sápadt, alig pár árnyalattal van több szín az arcán, mint Aronak és még mindig eléggé didereg, valószínűleg, mert még nem nem áradt szét eléggé a vér a szervezetében.
- Kíváncsi leszek. - sóhajt fel fáradtan, de még mindig a pulzusát fogja, bár már jól hallható a szívének dobogása. Még mindig alig vert többet egy percen belül, de már sokkal hangosabban, magabiztosabban dobbant. Pár perccel és egy kis csönddel később Bella már nem didergett annyira.
- Na? - szólt türelmetlenül. Miközben a lábfejeivel körözött, hogy gyorsabban folyjon bennük a vér.
- A türelmed fog egyszer a sírba vinni téged is, meg aszem engem is. - nevet fel jókedvűen.
- Olyan szívesen felpofoználak. - szól negédesen Bella.
- Csak rajta szívi. - mosolyog rá szívélyesen. Azonban azon elég rendesen ledöbbenek, ahogy Bella ökölbe szorítja a kezét és már épp lendítené, hogy megüsse Arot, de Marcus lágyan visszafogta Bella öklét.
- Nem tudom Aro, hogy vagy vele, de én nem szívesen raknám össze megint Bella csontjait. - morogta Marcus.
- Ugyan már Marcus, már akkor is összetettük, amikor szilánkosra törte. - mosolyog Bellara.
- Nem akarok ujjal mutogatni, hogy ki miatt .. - nevetett fel lágyan Bella és Arora mutatott.
- Nem mondták még, hogy nem illik mutogatni?
- Komolyan ennyi év után ezen akadsz fenn? - nevet Bella vidáman.
- Miért nem szokom meg, hogy mindig a nőké az utolsó szó? - teszi fel a költői kérdést magának, de erre Bella már nem reagál, csak elhúzza a kezét Arotól és óvatosan, lassan feláll, de hirtelen megbillent. Komolyan kíváncsi lennék mit szólt volna egy kívülálló ahhoz, ami most történt, ugyanis Nessie, Aro, Marcus, Carlisle, és én is azonnal utánakaptunk, míg a többiek valószínűleg észlelték a reakciónkat, így nem mozdultak.
- Te jó ég! – döbben le Bella, a hirtelen jött reakciónkra. - Lehet nem ártana megijednem...
- Mami! - bújt hozzá Nessie, és szemeiben újra könnyek jelentek meg, Bella pedig teljesen ledöbbent, legalábbis az arckifejezése azt mutatta. - Én nem tudtam … nem tudtam, hogy így kell visszaváltoznod. - szipogta, továbbra is Bellat szorongatva. - Ha... ha tudtuk volna, sosem kértünk volna rá.
- Jajj Kicsikém. - sóhajt fel Bella és magához öleli a lányunkat. - Nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. - vigasztalja, de a légzése egyre felszínesebbé válik, és hirtelen, mint valami megvilágosodás jövök rá, hogy Bella ember, Nessie félvér és ahogy látom túlságosan is erősen szorongatja.
- Nessie, csak óvatosan, édesanyád most ember. - szólaltam meg végül halkan, Nessie pedig azonnal engedett is a tartásán.
- Jól vagy, anyu? -kérdezte aggodalmasan.
- Kutya bajom. - legyintett. - És ne aggódj kislányom, csak még szoknom kell, hogy vannak emberi reakcióim.
- Biztos? - néz rá könnyes szemekkel.
- Persze. - mosolyog rá biztatóan és letörli könnyeit az arcáról. - Minden rendben. - nyom egy puszit az arcára. - Csak nyugodj meg. - simogatja Nessie-t és magához öleli, míg a lányunk úgy bújik hozzá, mintha valami rossz elől menekült volna. Édesanyja karjaiban Nessie már hamar megnyugodt. Miután Ness elengedte Bellat, Bella óvatos léptekkel lépett közelebb Tony ágyához, míg mi feszülten figyeltük, nem billen-e ki újra az egyensúlyából, de nem tette. Mikor letérdelt az ágy mellé, hogy nehogy azzal a kis mozgással is fájdalmat okozzon a fiunknak, ami akkor keletkezne, amikor besüpped alatta az ágy.
- Minden rendben lesz, fiam. - mosolyog rá lágyan.
- Sajnálom anyu. - mondja halkan, fátyolos hangon a fájdalomtól.
- Shh. Semmi baj. - nyom egy óvatos puszit az arcára, majd a csuklóját Tony ajkai elé tezsi.
- Isa, először enned kell. - szól rá Aro figyelmeztetően.
- Elég jól vagyok. - válaszol Bella nyugodt hangon.
- De … - ellenkezne Aro.
- Csak fogd be! - szól rá lángoló szemekkel Bella, mire Aro lemondóan felsóhajt és védekezően felemeli két kezét. - Nyugodtan, igyál fiam. - mosolyog lágyan, én pedig lefagyok. A saját vérével itatta őket?! Nem hiszem el, hogy komolyan képes volt erre! Azt hittem mindent képes vagyok elhinni róla, hát tévedtem!