2013. július 28., vasárnap

70.Fejezet – My powder …

Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon későn jött a friss, de hát a nyaralás teljesen bezavart ráadásul jövő héten sem leszek itthon.
Eléggé múlt feltáró rész lett, ami kissé túl mutat a vámpírokon … De azért remélem tetszeni fog.
Ha szeretnétek, akkor hallgassátok meg hozzá az Imagine Dragonstől aRadioaktive c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo


    -Az asszony, látod, olyasmi: akármennyit tanulmányozod, mindig tökéletesen más.
    - Akkor jobb nem tanulmányozni.
    - Dehogynem. Egy matematikus azt mondta, hogy nem az igazság fölfedezése a gyönyör, hanem a keresése.
    Lev Tolsztoj

 
Éreztem, ahogy a megharapja a csuklóm, fájt, de mivel igazán vámpír méreggel nem rendelkeztek, így sok kellemetlenségtől megkímélt. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, a vér a fülemben dobogott és a látásom is kezdett homályosodni. Bíztam benne, tudtam, hogy meg fog állni, hiszen már többször megtette. Most sem hagyott cserben, bár eléggé rosszul voltam a vérveszteségtől és magától a visszaváltozástól is, de nem volt túl vészes. Azonnal a csuklómra szorítottam a tenyerem, hogy elnyomjam a vénát, amiből ivott.
- Anyu? - szólított meg Tony, aggódva.
- Rendben vagyok. - mosolyogtam rá, de a szemei elárulták, hogy nem festhetek túl bizalomgerjesztően. Egy lágy fuvallatot éreztem a hátam mögött, aztán egy hideg mellkast a hátam mögött. Pár pillanattal később Aro kezei kötözték be a csukóm erősen egy fáslival. - Honnan van nálad fásli? - nézel rá furcsán , és olyan idiótának érzem magam. Talán mert az is vagyok. A gondolataim csigalassúsággal folytak át az agyamon.
- Ööö … vámpír vagyok? - tette fel a találós kérdést, láttam, hogy úgy mosolyog, mintha hülye lennék.
- Ne nézz így! - morgom.
- Bocs, de elég nagy hülyeséget kérdeztél. Elégszer végignéztem már ezt, ahhoz, hogy közben elrohanjak neked kötésért, nem igaz?
- Jól van, oké, felfogtam! - csattantam fel.
- Azért ne harapd le a fejem!
- Pedig komolyan megfordult a fejemben.
- Na jó, átviszlek, az orvosi szobába, és kapsz egy kis vért. - emel fel óvatosan Tony mellől, én pedig ösztönösen kapaszkodom a nyakába. - Ha nem vámpír lennék, akkor már megfojtottál volna.
- Milyen mák, hogy vámpír vagy. - mondtam picit gúnyosan, éreztem, hogy az izmai indulásra készen megfeszülnek. - Ugye nem kell figyelmeztesselek?
- Hogy lehánysz, ha gyorsan megyek? Nem szükséges, jól tudom. - és tényleg lassan, emberi tempóban indult a folyosón lévő beteg szobába. Nem éreztem magam jobban a normális tempótól, mert úgy éreztem, mintha végtagjaimra nehéz súlyokat pakoltak volna, a fáradtságtól alig bírtam nyitva tartani a szemem és még fáztam is. Aro óvatosan tett le a beteg ágyra, párnákat tornyozott fel a hátam mögött, hogy kényelmesen üljek. Gyakorlottan szúrta a kanült a karomba, amin keresztül vér áramlott a szervezetembe. Nem lettem varázsütésre ugribugri energiabomba, de már lábra tudtam állni, miután a egy teljes vérzacskóval és Aro rosszallásával töltődtem fel. Végül Aroval az oldalamon elindultam a konyha felé, ahol Jane vidáman trécselt a mi drága Kira-nkkal, aki a szakácsnő szerepét töltötte be, ugyanis emberként szenvedélye volt a főzés illetve a sütés és még mindig élvezi a konyhában töltött időt. Komolyan csodálom érte, én csak akkor főzök, amikor nagyon szükséges. Lassan ettem, pedig az étel igazán íncsiklandozó volt és a gyomrom is üres – hát igen jó pár évtizede nem ettem szilárd ételt – de éreztem, ahogy minden falat után összerándul a gyomrom. Elég nehéz megszokni, hogy a testemnek szükségletei vannak, és nem csak nekem nehéz, de a testemnek is. Miután leküzdöttem minden falatot, a repetát már élvezettel faltam be. Aro azért kifejezte aggodalmát, hogy megfulladok, inkább egyek lassabban, de hát ilyen finom falatoknak nem bírtam ellenállni ennyi év után. Legszívesebben rögtön a fürdőm felé vettem volna az irányt, de először inkább benéztem Tony-hoz, most már teljes, emberi pompámban, már ha lehet így nevezni, hogy nem remegtem, nem voltam holtsápadt – csak mint általában – és nem is szorultam segítségre. Alkalmazkodtam a gyengébb látásomhoz és hallásomhoz is.
- Már itt is vagyunk. - léptem be Tony szobájába, ahol még mindig telt létszám fogadott.
- Anyu! - szaladt hozzám Nessie és olyan sebesen ölelt át, hogy hanyatt vágódtunk volna, ha Aro nem tart meg.
- Kislányom. - öleltem át és nyugtatóan simogattam, mert jól tudtam, hogy mennyire megviselte, hogy végig kellett néznie, ahogy átváltozom. - Látod, minden rendben, csak össze kellett szednem magam.
- Annyira, megijedtem! És nagyon sajnálom, hogy annyit nyaggattunk hogy változz vissza! - szipogja.
- Nem tudtátok, hogy mivel jár, de ez nem a ti hibátok. Nyugodj meg Nessie! Nem ez volt az első alkalom, hogy visszaváltoztam és elég valószínű, hogy nem is az utolsó.
- De anya … Ez … ez rettenetese volt, pokoli kín lehet. - ellenkezik Nessie.
- Elviselhető, bár tény, hogy nem sétagalopp. De sokkal könnyebben tűröm, mint először.
- Mikor változtál át először? - kérdezte Tony, még mindig kissé rekedt hangon, még mindig fájdalmai lehetnek. Óvatosan leülök mellé az ágyra, a hátamat az ágy támlájának döntöm, hogy pont Tony mellett legyek,
- Nagyon régen, nem sokkal az első átváltozásom után. Akkor még csak kísérleteztünk, kerestük a korlátaimat.
- Akkor rosszabb volt? - kérdezi fiam.
- Nem, nem volt rosszabb, csak nem volt megszokott. Mostanra már többször visszaváltoztam, van benne gyakorlatom, hogy kezeljem a fájdalmat.
- Mennyivel rosszabb, mint egy rendes átváltozás? - kérdezi Edward.
- Sokkal rosszabb. - válaszolok nyugodt, kiegyensúlyozott hangon, de ahogy ránézek érzem, hogy a szívem egy kicsit gyorsabban ver, mint kellene. Ez a rossz az emberi testben, ha vámpírok vesznek körül, mindenki más is észreveszi azt, amit én. Nem akartam kifejteni a fájdalom nagyságát, csak le akartam hunyni a szemeimet és aludni végre. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy javában besötétedett már. - Elnézést, de fáradt vagyok, elég régen nem aludtam már. - mosolyodom el lágyan. - Ígérem reggel bővebben mesélek majd, de per pillanat szükségem van a pihenésre. - nyomok egy puszit Tony homlokára, majd Nessie-t is megölelem és megpuszilom.
- Heidi, őrködnél, ma este Isanál. , -kérdezi kedvesen Aro, persze ez nem kérdés volt, csak cukorcsomagolásban előadott parancs. Heidi azonnal bejön a folyosóról.
- Természetesen. - válaszol Heidi, lágy mosollyal.
- Most nincs erőm vitatkozni veled, de jól tudod, hogy nem bírom, amikor testőrök lihegnek a nyakamban. - nézek Arora durcásan, mire ő jóízűen felnevet.
- Kétlem, hogy Heidi a nyakadba lihegne, tudod, nincs szüksége levegőre.
- Remek, ettől sokkal jobban érzem magam. - sóhajtok fel dühösen. -Jó éjt mindenkinek. - köszöntem nem valami kedvesen és Heidivel kimentünk a folyosóra hogy a következő ajtón bemenjünk a szobámba. Heidi jött velem, mindig így van, amikor ember vagyok. Aro valakit mellém állít, hogy ha baj van meg tudjon védeni. Általában addig beszélgetünk, amíg el nem alszom, majd kimegy a szobából és a folyosón lehelyezett kényelmes fotelbe helyezkedik el. Az éjszaka folyamán általában olvas, vagy rejtvényt fejt. Mivel túl fáradt voltam, így nem beszélgettünk, csak megkértem, hogy azonnal ébresszen fel, ha Jasper megérkezett. Én pedig úgy dőltem az ágyba, mintha éve óta nem aludtam volna, ami esetemben igaz is volt. Mikor reggel, 6 körül Heidi felébresztett, nem emlékeztem semmire az álmomból, az egyetlen ami meg maradt, egy fölém magasodó árny. Próbáltam gyorsan elkészülni, ami nem volt egyszerű, ugyanis rögtön egy kecses hasassal indítottam, volna a napom, ha Heidi nem kap el. Nem szeretem a szerencsétlenkedéseimet, persze nem tudok ellen mit tenni. Szóval inkább a lassabb módszert választottam. Heidi választott nekem ruhát, amit nem szívesen vettem volna fel, de Heidit képtelenség erről meggyőzni. Első utam a gyerekeim szobájába vezetett, ahol már csak ők ketten voltak és Caius. Megkönnyebbülésemre Tony már sokkal jobban festett, de azért felajánlottam neki a vérem, de várható volt, hogy nem fog inni, miután tegnap is ivott. Nem sokkal később már a legközelebbi szalonszoba felé tartottunk. Nagy valószínűsége volt, hogy ott vannak. Nem csalódtam, tényleg, mind a két család ott volt, meglepetésemre Carlisle is, aki már egyszer hallotta a történetet és látta a jóslatot és feljegyzéseket is. Aro is ott volt, de tőle nem is vártam mást. Egy gyors köszönés után, Jazz felé fordultam.
- Minden rendben volt, tegnap, ugye? - kérdeztem kíváncsian.
- Mondhatjuk, nem történt semmi vészes, csak mikor már Parmanal jártam, akkor valami fájdalmat éreztem, nem megszokott volt, nem tudom mi okozta, de nem akadályozott meg semmiben. A többiek mesélték a visszaváltozásod, sajnálom, hogy nem voltam itt. - Aro felnevet.
- A te érdekedben sosem fogod. - fejti ki a „viccet”.
- Hogy érted ezt? - pillant mindenki Arora, de én válaszolok.
- Régen, talán 300 éve, Aronak volt egy ismerőse, aki tartozott neki. Akkor már nagyjából rendben voltam a visszaváltozással kapcsolatban. Megtanultam visszafogni és próbáltam felgyorsítani, amennyire csak lehetett. Aro megkérte, hogy jöjjön el, mert kíváncsi volt, hogy mennyire fájdalmas, mikor visszaváltozom. Nagyjából olyan lehetett a képessége, mint a tiéd, talán nem is annyira nagy kiterjedésű. Egyikünk sem gondolta, hogy baja eshet, hiszen csak egy átérző volt, nem érezhette a teljes fájdalma és az ő teste nem is változott, mint az enyém. Rosszul gondoltuk. Két órával a visszaváltozásom kezdete után szétszaggatta magát, úgy értem a saját kezével darabokra szedte magát.
- Próbáltuk lefogni, de nem tudtuk. Ő volt az egyetlen vámpír, aki valamilyen rettenetes módon meg tudta magát ölni. Az a furcsa fájdalom, amit Pamoranal éreztél, az Isa fájdalma volt.
- De … A képességem nem működik olyan messziről. - ellenkezik döbbenten.
- Nem, épp ezért élsz még. Csak egyszerűen Isa fájdalma túl sok volt, még ahhoz is, hogy onnan érezd.
- De ez … képtelenség.
- Semmi sem az, amíg rólam van szó. - nevetek fel keserűen, amikor megjelenik Lucia egy tálca reggelivel. - Oh, köszönöm szépen, igazán nem kellett volna felhoznod.
- Ugyan, nem volt fáradtság, úgy sincs jobb dolgom per pillanat. - legyint, majd távozik is.
- Hogy lehetséges, hogy vissza tudsz változni, ez is a képességed része?
- Nem. Ez valami más. - sóhajtok fel. - Rég születtem, egy másik korban, amikor az emberek tudtak a természetfölöttiről. Mindenki máshogy képzelte, minden népnek meg voltak a maga hiedelmei, de senki előtt nem volt titok, hogy léteznek mások is. Vámpírok, alakváltók, boszorkányok, nimfák, szellemek és még sok minden más. Azóta sem bizonyították, hogy nem voltak. Mint azt jól láthatjátok, vámpírok voltak, és boszorkányok is. Személyesen ismertem egyet. De aztán jöttek a boszorkányüldözések, a máglya halálok, így a leghatalmasabb boszorkány családokat hamar kiirtották a keresztények, persze most is élnek, de nem tudják használni az erejüket, úgy, ahogy régen tudták. A mostaniak maximum bűvész trükkökre képesek. De ez nem fontos. Ennek a képességnek a története akkor kezdődött, amikor 12 éves koromban találkoztam egy nővel. - sétáltam az ablakhoz, a messzeségbe bámultam, miközben újra felmerült a gondolataimban kedves arca. - Egy vámpír megtámadta, én ott voltam és segítettem neki. Úgy beszélt hozzám, mintha mindig is ismert volna, pedig én sosem láttam. Azt mondta, hogy az Adelfés Gis*-hez tartozik. Egy női rend volt régen, amiben 4 család női tagjai voltak, és akik mindig örökölték az erőt. Lemészárolták a többi tagot, csak ő maradt. De ez erejük közös volt, ahogy meghalt az egyik, a többinek nagyobb teher nyomta a vállát. Generációkon keresztül várták a Vadászt, akinek tovább adják az erőt, ami a Föld születésével egykorú. Azt mondta én vagyok az. Persze nem hittem neki, nem akartam, hogy mágiát kössenek hozzám. Születésem óta figyeltek, hogy mikor felnövök átadják az erőt. De a nő haldoklott, át kellett adnia az erőt, én pedig egyszerűen kinevettem. Az akaratom ellenére ültette át belém. Nem tudtam ez mit jelent, de nem is tudtam tőle megkérdezni, mert amint átadta nekem, meghalt. Később rájöttem, mit jelent ez, ha az erő elszabadul, akkor eljöhet akár a világvége is. Mikor először kísérleteztem vele és csak pár pillanatra kicsúszott a kezemből az irányítás, szörnyű földrengés rázta meg a környéket és a szél úgy tombolt, mint egy hurrikán. Mikor visszaváltozom ez az erő támad fel bennem. A visszaváltozásokon kívül sosem használom, mert rettegek tőle. Csak pusztulást okozna. Nagyjából ennyi. - válaszoltam nyugodt hangon.
- Hogy értetted azt, hogy segítettél neki egy vámpírral szemben? Hogyan? - kérdezi Jasper.
- Nem akarok bele menni az emberi életembe, mert nem volt egy fáklyás menet. De én megöltem azt a vámpírt, és nem ő volt az első. - válaszoltam Jazz szemébe nézve, amiben hirtelen aggodalom ütötte fel a fejét.
- Nem, egy ember nem képes megölni egy vámpírt. - csóválja a fejét.
- Egy idő után meg lehet tanulni és volt némi boszorkány segítség is a dologban, mert a boszorkányok sem tűrték a vámpírokat. Galatea a varázserejének segítségével készített nekem egy tőrt, amivel meg lehet ölni a vámpírokat. És mivel a vámpírok nem tudják, hogy van fegyver, ami megsebzi őket, így nem is ijednek meg főleg nem egy embertől.
- És te miért akartál vámpírokat ölni? - kérdezte Edward érdeklődve.
- Mondtam, az emberi életemről nem akarok beszélni és a vámpírok az emberi életem szerves részei voltak. Legyen annyi elég, hogy volt rá okom.
- semmit nem mondasz az emberi életedről? - érdeklődik Carlisle, hisz neki sem beszéltem róla, sőt Aronak sem, egyedül apunak meséltem el. És szeretném ,ah ez így is maradna, hogy csak ő tudja.
- Nem. - válaszoltam makacsul és a nyomaték kedvéért nekiláttam a reggelimnek.

*Adelfés Gis: Görög kifejezés, jelentése a föld nővérei. Saját elképzelés. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése