68. Fejezet – Bad face of Bella

Sziasztok!
Húú csak pár perccel csúsztam ki a határidőből * büszke fej* :D
Ez a fejezet két szemszögből írtam, mert így éreztem teljesnek az egészet :D
De figyelmeztetek mindenkit, nem túl jó hangulatú fejezet ( az előző végéből már sejthettétek)
Ezenkívül arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy vannak benne DURVÁBB részek, szóval csak saját felelősségre ;)
Azt hiszem ehhez a részhez eléggé passzol Ne-yo Beautiful monster c. száma, akit érdekel az hallgassa meg.
Pussz: Zsó
xoxo

 

Az anyaság érzése nem magyarázható, nem is lehet vitába szállni vele. Az anyát éppen az teszi fenségessé, hogy bizonyos fokig valami állati is van benne. Az anyai ösztön istenien állati. Az anya már nem asszony, hanem nőstény.
Victor Hugo

 

(Edward szemszöge)
Miután feltűnt Pierre észrevettem lányom kifejezett örömét, az ő gondolataira hangolódtam és figyeltem milyen áhítattal gondol rá. Aggodalom, ez volt az első érzés, ami hatalmába kerített. Nem tudtam megmagyarázni miért, talán csak az apai ösztöneim lehettek, de hatalmas mértékű féltés tombolt bennem, aztán legszívesebben letéptem volna Pierre fejét, bár jól képzett harcos lévén nem lett volna könnyű dolgom. Meg aztán jobban belegondolva elveszteném lányom szívélyes szavait, amiket hozzám intézhetne, hisz ezeket mind a szerelme mondatja vele, a rózsaszín felhő, vagy nevezzük, ahogy szeretnénk, a lényegen nem változtat. Ami leginkább meglepett az az a tény volt, hogy Pierre-t és a „testvéreit” Bella változtatta át. Igazából nem értem hogy ez miért tűnt olyan hihetetlennek, talán még mindig nem szoktam hozzá Bella Volturihoz. De mégis már alig volt szükségem pár másodpercre ahhoz, hogy felfogjam és elfogadjam ezt a tényt. Igen, azt hiszem kezdek alkalmazkodni Bella titkaihoz, már ha ezt el lehet fogadni. Bella már nem mondott egyetlen rossz szót sem rám, nem emlegette fel a hibáim, talán azért, mert Tanya és a Denalik próbálták messziről elkerülni őt. Úgy viselkedett, mintha nem csaltam volna meg, mintha nem történt volna semmi. Ez igazán megnyugtató és kellemes légkört biztosított, egészen addig, míg Alice szemei el nem homályosodtak és látomása nem támadt. Szemei előtt a jövő egy olyan darabkája jelent meg, amely tőrként állt a szívembe. A látomása a Volterra melletti erdő egy távolabbi pontján a hegy lábánál játszódott. De nem ez volt a lényeg, hanem az, ami ott történt. Tony volt ott, egyedül, épp egy oroszlánra vadászott, amikor hirtelen 4 idegen vámpír jelent meg, akik jól láthatóan ne viselték a Volturi címert sem, így jogosan rándult görcsbe a félelemtől a gyomrom, mely bár már több mint másfél évszázada nem működik, most mégis olyan érzés kerített hatalmába, mintha még most is működőképes lenne. De az igazi rettenet ezután következett csak, mikor megláttam fiam testét véres darabokban. A rémület és az aggodalom uralt s egyetlen reménysugárként csak az maradt, hogy ez még nem következett be. Bár már annyi látomást láttam Alice gondolataiban, így már jól tudtam, hogy ez pár pillanaton belűl be fog következni, ha nem akadályozzuk meg, így nem késlekedtem, azonnal kiugrottam a társalgó ablakán, hogy aztán puhán érkezzem a földre s a lehető leggyorsabban futásnak eredjek.

(Bella szemszöge)
- Tony-t megtámadják. - szólt megtörten Aro és én már tudtam, mi volt az a rossz előérzet.
- Hol? Mikor? - kiabáltam kikelve magamból, bár nem ők tehettek róla, de nem tehettem róla, az aggodalom elvette épp gondolkodásom és nem bírtam hidegvérrel várni. Úgy gondolom ebben a pillanatban ezt senki nem vetette a szememre, hisz a fiamról van szó, melyik szülő nem lenn ilyen helyzetben ennyire kiborulva?! Aro nem válaszolt, talán még nem ismerte fel a helyet, vagy csak lesokkolt, nem tudom, de utolsó reménybástyámra támaszkodtam … Edwardra. Ő azonnal elindult és bár Aro válaszolt a kérdésemre, mégsem vártam meg, hanem Edwardot követtem ahogy csak bírtam, de gyorsabb volt nálam. De az illatának és a tökéletes látásomnak köszönhetően mégis követni tudtam. Az alatt a pár perc alatt, amíg oda nem értünk én elkezdte fohászkodni istenhez, a sorshoz, mindenhez és mindenkihez, akihez csak tudtam. Nem tudtam milyen messze lehettünk, amikor egy fájdalmas ordítás hallottam abból az irányból, amerre tartottunk. A fiam kiáltott fájdalmában, én pedig úgy éreztem, hogy a szívemet fogóval szorítják össze. Próbáltam még gyorsabban szedni a lábaim, de még vámpírként is vannak korlátaink. Szerencsére Edward hamarabb odaért és elterelte a figyelmüket, de az egyik még mindig élvezettel figyelte, hogy mekkora fájdalmat okoz Tony-nak és hogy deformálódik a teste, én pedig gondolkodás nélkül felgyújtottam ennek az undorító támadónak a testét. Porig égettem, míg élveztem a fájdalmas sikolyait, míg a maradék három köré egy tűz kalitkát teremtettem, amibe Edwardnak majdnem sikerült is beleesnie, de még az utolsó pillanatban megtartotta az egyensúlyát.
- Édes Kisfiam … - súgtam elgyengülő hangon tudtam, hogyha ember lennék most már hisztérikusan bőgnék, de vámpírként csak a hangommal kell küzdenem. - Hogy éred magad, mid fáj?
- Nyugi anyu, nincs nagy baj. - mosolygott rám megnyugtatóan, de hangjából jól hallható volt a fájdalom. Nem firtattam válaszát és nem hagytam, most azt sem, hogy ebben a pillanatban megérkezett Nessie, Aro vagy a Cullen család kérdezgesse.
- Kicsikém, már nem lesz semmi baj. - súgtam halkan, bár úgy gondolom inkább magamat nyugtatom. - Apa hazavisz, jó? Én pedig megtudom miért támadtak rád. - nyomok egy puszit a homlokára.
- Igen, az lesz a legjobb, ha most azonnal visszamegyünk. - lépett mellénk Aro és óvatosan emelte fel, miközben próbálta a lehető legkevésbé mozgatni Tony-t, de még így is felszisszent egy-egy mozzanatra. - Nessie, Kincsem, jobb lesz, ha te is velünk jössz!
- Igen, apu megyek. - szólt lányom és aggodalmasan figyelte bátyját, aki próbált testvére és apja miatt erősnek tűnni.
- Ti is menjetek, őket elintézem. - mondom a többieknek. Senki sem ellenkezett, valószínűleg jól látható volt rajtam, hogy nem épp a legkellemesebb énemet veszem elő ehhez. Senki, kivéve Edward.
- Szeretnék maradni és segíteni kiszedni belőlük a megbízójukat. - mondta határozottan. Én a szemébe néztem, igazából nem voltam benne egészen biztos, hogy akarom-e, hogy lássa, milyen kegyetlen tudok lenni …
- Rendben, ahogy szeretnéd. De nem lesz szép, amit tenni készülök. - figyelmeztettem. Bár csak az egyik válaszai érdekelnek, őt csak addig fogom faggatni és kínozni, amíg nem mondja el, amit tudni akarok, a többit pedig addig kínzom amíg nem könyörög a halálért, vagy talán kicsit tovább is. - Melyikkel kezdjük? - kérdeztem jeges hangon és teljes mértékben érdektelenül, hisz mind ugyanúgy végzi majd … végérvényesen is holtan. Végül Edward egy nagy darab, fekete tüsi hajú vámpírra mutatott, én nem vitattam.
- Vele.
- Rendben. Lefogod, vagy inkább csak végig nézed? - kérdeztem Edwardtól.
- Lefogom. - válaszolta határozottan és a tűz ketrec mellé állt, míg én a ketrecet két kisebbre alakítottam, hogy csak a másik kettőt tartsa fogolyként, akik félelmükben ordítozva préselődtek a tüzes rácsokhoz, de nem sikerült kiszabadulniuk, csak megégették magukat. Az elengedett tüsi hajú foglyot Edward azonnal lefogta, bár nem kis erőfeszítésébe került nyugton tartania.
- Ki küldött titeket? - kérdeztem közvetlen eléjük lépve és abba a rémülettől csillogó vörös szempárba nézve.
- Semmi közöd hozzá szuka! - mondta dühödten, mire én gonoszan felnevettem.
- Hidd el a sértegetéssel nem ijesztesz meg. - sajnos, vagy nem sajnos, nem is tudtam, de utat engedtem a régi, könyörtelen Bellanak és ugyanazzal a rideg mosollyal ajkaimon téptem le az egyik karját és nevetéssel kísértem fájdalmas ordítását. Hányni tudtam volna magamtól, de mégis élveztem, amit teszek. - Szóóval ?? - néztem rá, mikor kissé elhalkult. Nem válaszolt, csak köpött egyet felém. - Á-á rossz válasz. - vigyorogtam és letéptem a másik karját is, amire még jobban felüvöltött és Edwardnak új fogást kellett találnia rajta, de hamar megragadta a derekát. - Sikerült megvilágosodnod? - mosolyogtam ártatlanul, miközben ár jól tudtam, hogy ezzel nem törhetem meg, így nem lepődtem meg, hogy csak undorodva nézett rám. - Hát jó ha nem, hát nem. Én igazán ráérek. - vontam vállat lazán, míg előkerestem magamban Jane képességét és azzal kínoztam tovább. De ez szinte azonnal megoldotta a nyelvét, amit kissé csalódottan fogadtam.
- Hajime Narucho küldött minket. - nyögte ki fájdalmában és fáradtságában levegő után kapkodta.
- Na ugye, nem is volt olyan nehéz? - szóltam kedveskedve, mire remény csillant a szemében.
- És … most elengedsz? - kérdezte reménykedve, mire én felnevettem.
- Á-á, ne is reménykedj. A könyörületesség a gyengeségem. - mondtam veszedelmesen és a újra a kedvenc képességemet vettem elő, a tüzet, amelyet a megmaradt két végtagjára, külön-külön bocsátottam, és olyan lassan értek fel a combjáig, amennyire lassan csak lehetett. A másodikat is hasonlóképpen kínoztam, de a változatosság kedvéért nem leszakítottam a végtagjait, hanem szépen eltörtem minden egyes csontját, ami nem volt kis munka, hisz egy vámpír csontját eltörni szinte lehetetlen anélkül, hogy az a testrész ne szakadjon le a test többi részéről … de sok gyakorlatom van már. Mikor végeztem a csontjainak az összetörésével jött a végső csapás, a tűz lassú lángjainak égető fájdalma, míg hamuvá nem esett szét. A harmadik a társával együtt a tüzes rácsokhoz lapult és elégette saját magát, amíg nem vele voltunk elfoglalva. Amikor már csak négy hamukupac csúfította el a körülöttünk lévő füvet, visszanyertem viszonylagos nyugalmamat és még jobban elárasztott az undor. De már jól tudtam sok minden más mellett azt is, hogy hogy győzhetem le ezt az érzést. Se perc alatt összeszedtem magam és elnyomtam magamban az undort, bezártam az érzéseim közt rejtőző fekete dobozba és Edward döbbent elsötétült szemeibe néztem.
- Köszönöm, hogy megmentetted a fiam. - mondtam halkan, lágyan és tényleg hálásan. - Nem tudom, hogy köszönhetném meg ezt neked …
- Nem kell megköszönnöd, Tony az én fiam, és bár ők nem tekintenek rám az édesapjukként, én attól még ugyanúgy szeretem őket. - mosolyog lágyan, elrévedő tekintettel, amelyben szomorúság rejtőzött. Úgy éreztem meg kell vigasztalnom és most nem találtam semmi ellenvetést sem ez ellen.
- Csak időre van szükségük. - súgom halkan és bíztatóan a vállára tettem a kezem. - Már Nessie nyit feléd a boldogságában, és Tony is fog, hogy megmentetted. Tudom, hogy nehéz, de nekik is az. Aro mindig az apjuk marad.
- Tudom. - válaszolta halkan, de nem volt hangjában sem megvetés sem gúny. Úgy gondoltam nincs szüksége a vigasztalásomra, így elindultam a kastély felé, vagyis indultam volna … - És te mikor nyitsz felém? - hangja halk volt és esetlen, én pedig lefagytam.
- Én … próbáltam. Sőt. Itt vagyok, nem? Hagytam, hogy lásd az egyik legcsúfabb arcomat. Nem teszek rossz megjegyzéseket sem rátok … - válaszolok a szemeibe nézve.
- Tudom, észrevettem, de én nem így gondoltam … - súgta halkan és elém suhant, a kezét lágyan az arcomra helyezte. Igazság szerint meglepett, hogy azok után, hogy ilyen undorító módon megkínoztam azokat a mocskokat képes ilyen lágyan hozzámérni és nem fél attól, hogy mit tehetek vele. És ez valahogy … arra ösztönzött, hogy csókoljam meg. Ettől a gondolattól vagy az érintésétől, nem tudom pontosan, de megborzongtam és megijedtem a fellobbanó érzéseimtől. Bár jól tudtam, hogy megbocsájtottam neki már egy ideje, de ez mégis túl sok volt.
- Bocs, de most szeretnék megbizonyosodni róla, hogy a fiam tényleg elég jól vagy, mert nem nézett ki túl jól és rettenetesen aggódom. - mondtam az igazat, bár őszintén szólva csak menekülni akartam, féltem, hogy ha kettesben vagyunk olyat teszek, amit nem kéne …
- Igazad van, én is aggódom. - bólintott.
- Majd később megbeszéljük. - mondtam, mikor már a kastély felé futottunk, de a szívem mélyén reméltem, hogy az a pillanat sosem jön el. Az alatt a pár perc alatt, amíg a vár felé tartottunk nem beszéltünk többet egymással, inkább mindketten az aggodalmunkba burkolóztunk. Ha a fiam nem éli túl, akkor az elvesztését én sem fogom. Ahogy felértünk a gyermekeim szobájába, Carlisle, Nessie apu és Aro közvetlenül Tony ágyánál voltak, a Cullen család aggódó tagjai és pár közelebbi Volturi testőr aggódva nézték őket Nessie szobájából, az elválasztófalat nyilván azért húzták el, hogy több hely legyen és ne zavarják az orvosokat. Edward és én is csatlakoztunk a többiekhez, akik Tony ágyánál mérlegelték a helyzetet. Carlisle most inkább megfigyelő volt, hisz nem igen tudta, hogy működnek az én drága félvéreim. - Nos, mit tudunk? - kérdeztem eléggé aggodalmasan, hiába próbáltam nyugodtnak tűnni.
- Azt hiszem nagyobb a baj, mint amilyennek tűnik. - mondja Aro aggodalmas hangon. - Bár a külső sérülései nem tűnnek olyan vészesnek, de úgy néz ki a lépe és a mája is károsodott az ütésektől. A vér meg tudja gyógyítani, ez tény, hisz a szervezete kissé vámpírabbá válik, mint azt tudjuk, de a belső sérüléseinek több időre lenne szüksége a felépülésre, mint amennyit az állati vér biztosíthatna. Ugyanis a vér először a külső sérüléseire hat, és előfordulhat, hogy amire az állati vér begyógyítja a sebeit, addigra a mája és a veséje teljesen összeomolhat és ez beláthatatlan következményekkel járna. - magyarázza inkább Culleneknek, mint nekem, hisz én már tudom kisebb sebekből, hoyg hogy épülnek fel a gyerekeim.
- De az emberi vér gyorsabban gyógyítja és jobb hatással van a szervezetére. Mit gondolsz, ha emberi vért iszik, akkor felépül? - kérdeztem rettegve a választól.
- Szinte biztos vagyok benne. - mosolyog Nessie-re és rám nyugtatóan Aro.
- Hallod Kicsikém? Csak emberi vért kell innod. - ültem le mellé óvatosan az ágyra, nehogy fájdalmat okozzak neki ezzel az apró mozdulattal.
- Nem! Nem akarok emberi vért, anyu. Sosem ittam. - ellenkezett makacsul.
- Na látod, Isa, ez a baj. - sóhajtott fel Aro.
- Jajj fiam, ne beszélj őrültségeket!
- De anyu! Nem akarok ember vért inni!
- Nem kell senkit sem megölnöd, rengeteg donorvér van itt. - győzködöm tovább.
- De akkor sem!
- Az életed forog kockán! Hamar visszatérsz majd a rendes kerékvágásba fiam. És nem fog sokkal jobban vonzani az ember vér.
- Nem iszom ember vért! - ellenkezett makacsul és én már tudtam, hogy csak egy megoldás van. Hisz kiskorukban is csak egyetlen ember vérét itták. És ezt nem utasítaná vissza, hisz ismeri a zamatát és biztonság érzetet nyújt neki. Így vettem egy mély levegőt és egy gyors pillantást vetettem apura és Arora, jelezve a szándékaimat. Tudtuk, hogy ez az egyetlen esélyünk. És ha a fiamnak erre van szüksége, akkor megkapja. Jasperre pillantottam, ő volt a gyenge láncszem ebben a tervben.
- Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz és ne állj meg! Ne fordulj vissza egészen hajnalig. - mondtam határozottan, mire mindenki úgy nézett rám, mintha elmentek volna otthonról … - Ne kérdezz semmit, csak menj, ez a te érdeked! Nem lesz baj. - mondtam határozotton, ő pedig tényleg futásnak indult. Az ajtóhoz léptem és figyeltem távolodó alakját.

FONTOS!!!

Sziasztok!!!

Mint azt a cím is mutatja elég fontos dologról van szó, ami érint minden olvasót és írót!!

Google Reader a hírek szerint meg fog szűnni. 

Mit jelent ez?  
Nem fogjátok látni a blogok a frissítéseit, amikre fel vagytok iratkozva, és a saját blogjaitokon pedig el fogjátok veszíteni a rendszeres olvasókat. 

 

Mi a megoldás?

A "BLOGLOVIN" c.  oldal, amelynek segítségével láthatjátok kedvenc blogjaitok legújabb bejegyzéseit. Több Információjért:

Noricii blogja

Diana Brunwun 21 blogja

Puszi:
LilyV
xoxo

67. Fejezet – Nobody can do anything against Love

Sziasztok!
Mint azt mondtam, már kezdenek eltűnni a nehéz súlyok a vállamról, így bár egy napot csúsztam, de az eddigiekhez képest ez semmi :)
Bár beismerem, hogy a fejezet hosszúsága még mindig változatlan, de majd próbálok hosszabb fejezeteket írni, ha már tényleg mindennel végeztem :D
Akit érdekel hallgassa meg hozzá Bruno Marstól a Don't give up c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo

 

„ A remény kulcsfontosságú tényező. Nélküle semmik vagyunk. A remény formálja az akaratot, az akarat pedig a világot. Lehet, hogy reményben éppen hiányt szenvedek, de azért még maradt egy-két dolog: akarat, rengeteg elszántság és egy esély.”
/Karen Marie Moning – Álom és valóság/

 

A napok úgy repültek, mintha csak üldözték volna őket, persze ez egyikünknek sem jelentett sokat az öröklétben, egyedül a háború előtt beálló hatalmas csend uralta a Birodalmat. De ez a csend nem volt jellemző Volterra, ugyanis Volterra hemzsegett az ide-oda száguldozó vámpíroktól, ugyanis Aroval úgy döntöttünk, hogy az újszülötteket és a régebbi, nem olyan jó harcosokat is tovább képezzük. Ezzel egy veszedelmesebb hadat tudunk létrehozni. Ezt természetesen a többi királyságaimnak is elmondtam, hogy ők is ehhez hasonlóan készüljenek. De saját szemmel nem láttam, hogy követték-e az ajánlatomat. Örömmel töltött el, hogy mások tanításával lefoglalhattam magam. Mutattam nekik mozdulatokat, amik hasznosak lehetnek a harcban, de nem csak én tanítottam őket, hanem az uralkodói testőrök sőt Emmett és Edward is, mivel mindketten élvezték a harcokat. Aro inkább a rejtőzködés fortélyait mutatta meg nekik, többször hangsúlyozta a szélárnyékos helyek keresését. Hiszen ebben állt az egész. Ha nem szélárnyékos helyet találnak, akkor azonnal észreveszik őket. A gyerekeim is rendszeresen részt vettek az „órákon”, aminek nagyon is örültem, még akkor is, ha a háborúban nem fognak részt venni. Nos igen, ezt még nem tudják, de Aroval elterveztük, hogy hogyan mentjük ki őket a frontvonalakról. Azt hiszem jobb is, ha nem tudják, ismerem őket, tudom, hogy harcolni akarnak. Már egy hónapja voltak képzések. Éppen mi tartottuk az órát, Aroval és a két Cullen fiúval, amikor megjelent. Őszintén szólva nem lepődtem meg, hogy pont most jött, sőt azon sem, hogy ő jött, de azon annál inkább, hogy felbukkant. Senki sem figyelt fel rá, kivéve a gyerekeimet és Ed-et, míg Emm és Aro elfoglaltan figyelték a többieket, hogy harcolnak egymással. Bár nem volt bekapcsolva egyik képességem sem, mégis tudtam, hogy melyik fáról figyel minket. Így felugrottam mellé.
- Ügyesen belógtál. - dicsértem meg Pierre-t. - Csak így, egyedül?
- Csak a fejleményekre vagyunk kíváncsiak, ennyi az egész. Na jó meg reménykedünk, hogy mi is csatlakozhatunk a háborúhoz. Kész svédasztal lenne számunkra. - nevet fel Pierre, mire mindenki felfigyel rá.
- Pierre, üdvözöllek a királyságunkban. - mosolyog rá Aro szívélyesen.
- Látom úgy döntöttetek képzitek végre a vámpírjaitokat, kételkedtem benne, hogy valaha is belemész Aro. - néz le rá egy gúnyos mosollyal, hisz én már nagyon régóta mondogattam nekik, hogy képezzük a vámpírokat, de sosem akarták.
- Háború közeleg Pierre, minden lehetőséget ki kell próbálnunk. - válaszol Aro.
- Igen, tudjuk. Amiben a drágalátos Nofertarid nem hajlandó minket is bevonni. - néz rám.
- Mert ez nem a ti dolgotok, titokban kellene maradnotok, de úgy néz ki nem bírsz magaddal. - csóválom a fejem helytelenítően.
- Szétunom magam, na! - morogta. - Egyébként sem tudnak rólam semmit, egyedül Aro, de őt te avattad be.
- Aro tartja a száját, nem igaz? - néztem le rá.
- Lakat a számon, ne aggódj. - bólint Aro vigyorogva, annyira élvezi, hogy többet tud valamiről másoknál.
- De ha már itt vagy Pierre, akkor mesélhetnél a Naruchokról. Régen hívtál, azt hittem már el is felejtettél. - mosolygok.
- Téged nehéz lenne elfelejteni. - fogja meg az államat és olyan charme-os mosolyra húzza ajkait, hogy néha komolyan megértem miért vetik a nők többsége hanyatt magukat előtte, még szerencse, hogy én nem közéjük tartozom.
- Ne térj ki a válasz elől, Pierre. - mosolygok negédesen és megfogom a csuklóját, hogy engedjen el.
- Jól van na. - fújtat egyet. - Utálom, hogy ilyen vagy.
- Köszi a bókot. - mondtam elégedetten vigyorogva, mert tényleg bóknak számított.
- A Naruchok inkább az újszülöttekre pályáznak. Rengeteget állítottak be a katonák közé. És nagyon úgy fest, hogy az Alvarokkal szövetkeznek. De erről nincsenek bizonyítékaim, csupán hallottam, amikor Zenko Dave-vel beszélt, hogy Dave küldene jó pár vámpírt a Naruchok birtokaira. Egyenlőre még nem érkeztek meg, ez bizonyos. - számol be a fejleményekről.
- Igen, Charlotte már említette a dolgot, hogy Dave katonákat küld nekik.
- És Prudence nem figyelmeztetett? - kérdezi Aro.
- Úgy néz ki Dave egyedül döntött így. Charlotte szerint sem Prue, sem Will nem tudnak róla, egyenlőre és Dave elég eszes, hogy kitaláljon egy hihető fedőstory-t.
- Említhetted volna hamarabb is, hogy Prue-t nevezted ki helyettesednek az Alvar trónon. Elég könnyen jutnék infókhoz. - vigyorog mint a tejbe tök.
- Komolyan nem értem, hogy hogy tudtad Prue-t is megfűzni régebben. - csóválom a fejem. - Pedig ő aztán jó ember és vámpír ismerő, és mégis bedőlt neked.
- Au, ez most szíven ütött. - kap a mellkasához, játszva a drámai nagy halált. - Egyébként meg sem fordult a fejedben, hogy csak alkalmi kapcsolatot akart?
- Ki vagyok én, hogy elbíráljam őt ezért? Ha már egyszer Juant meg téged sem szoktalak. Utánatok már igazán nem mondhatok semmit.
- Miért mindig csak mi? Charlotte-nak is vannak afférjai.
- Tudom. De a közeletekbe sem ér.
- Mondjuk ez igaz. - vág elgondolkodó képet.
- Azért van bennem racionalitás. - mosolygok.
- Sosem kételkedtem benne, még ha nem is mindig találkoztunk a racionális feleddel.
- Sajnos eléggé bujdosófajta. - nevetek.
- Aro, mit szólnál, egy kis bemutatóhoz? - kérdezi Pierre.
- Miért van az, hogy a többségi férfinek csak a szexen meg a harcon jár az esze? - sóhajtok fel.
- Nem tudom, de ha az egyiket nem vagy hajlandó megadni nekem, a másikat muszáj lesz. A választás a te kezedben van. - vigyora majd szétrepeszti az arcát. Még akkor is vigyorog, amikor a nyakánál megfogom és lehajítom a fáról, persze ügyesen talpra esik, mint egy macska. Nem hiába, én tanítottam.
- Ezt elfogadod válasznak? - nézek le rá.
- A másiknak jobban örültem volna, de ezzel nem leptél meg. - morgolódik, mint egy kutya, amikor nem kapja meg a kedvenc játékát. Én mégis elégedetten mosolyogva ugrom le mellé, bár kétségtelenül egy repedt sarkú ribancnak érzem magam, amikor valaki meg akar fektetni, de jól tudom, hogy Juan és Pierre már nagyon régen beletörődtek, hogy nem kapnak meg, már csak viccként fogják fel az egészet, így én is sokkal jobban érzem magam.
- A megszokott szabályok? És enyém a kezdő lépés. - szól izgatottan, mire én jóízűen felnevetek és széttárom a kezeimet, amolyan bumm bele a világba stílusban bólintok. Ők hárman a legjobb harcosok, akikkel valaha találkoztam, és ezt mind nekem köszönhetik. Az egyedül probléma csak az, hogy épp ezért ismerem az összes technikájukat, tudom a lépéseiket, mielőtt megtennék, mert túl jól ismerem őket. De hagyok neki időd, hogy kiélvezze és hogy az tisztáson lévő Volturi katonák megtudják figyelni a mozgását és lássák, hogy kell támadni és védekezni. Láttam, ahogy megfeszül a teste és ahogy az ökle elindul felém, kitértem előle, leguggoltam és kilöktem alóla a lábát, de nem támadtam rá, amikor megtehettem volna, hanem megvártam, míg felpattan a földről. Újra támad, most direkt a lábamra céloz, várható volt, hogy ez lesz, hisz felhívta a figyelmét rá az előző támadásommal, hogy a láb egy tökéletes támadási felület. Így még időben megragadtam a vállát, hogy átszaltózzam felette és hátulról löktem rajta egyet, aminek a hatására négy fán keresztül repült, de már sokkal hamarabb és sokkal dühösebben indul vissza felém, a nyakamat célozta, és sikerült is bevinnie egy ütést, amikor a hasába rúgtam és a következő pillanatban a nyakánál fogva döngöltem a földbe. Élvezettel mosolyogtam le rá, mert annyira imádtam, hogy ettől mennyire begurult, a szemei egyre élénkebben villogtak, az ajakit egy állatias morgás hagyta el, amikor kicsavarta a csuklom. Fájt, de az arcom sem rezzent, és vele ellentétben még csak nem is lettem ideges vagy dühös. Csak felnevettem, mint valami ostoba mazoista paranoid.
- Még mindig nem tudod kontrollálni az érzéseid Pierre. - csóválom a fejem.
- Mert cseszettül dühít, hogy akármennyit edzek és gyakorlok, te egy szempillantás alatt a földre tudsz vinni, úgy hogy meg se erőlteted magad. Sőt, kifejezetten visszafogott vagy. - morog és morcosan feláll, majd leporolja magát, én pedig visszarántom a csuklom.
- Ugyan, egyszer majd legyőzöl. - mosolygok rá bíztatóan, egy részem azt akarja, hogy legyőzzön, mindig is azt a vámpírt kerestem, aki le tud győzni, vagyis még a gyerekeim előtt …
- Több mint 200 éve ezzel biztatsz, komolyan kezdem elveszíteni a reményeim, hogy valaha legyőzlek. - sóhajt fel lemondóan.
- Ne add fel. - szólalok meg nyugtató, anyai hangon és nyugtatás kép a vállára teszem kezem. Látom ahogy megcsillan a szeme, és hirtelen rájövök, hogy ellenem akarja fordítani a saját fegyverem. De ehhez még gyakorolnia kell, legalábbis velem szemben. Hirtelen a kezemért nyúl, de én védekezésképp felugrom a fára. - Szép próbálkozás volt. - mosolygok le rá büszkén, mire ő csak fújtat.
- De még mindig nem elég jó.
- Ugyan, a szerepjátszás tökéletesen megy neked is. Csak én sokkal jobban ismerlek, hogy bedőljek neked. Hisz én tanítottam nektek mindent, amit most tudtok. Minden rezdüléseteket ismerem. De ne keseregj fiam, más elhitte volna, hogy csak így feladod. - landolok megint a földön.
- Fiad? - kérdezi egyszerre Tony és Nessie, halálra vált arccal.
- Ne hívj így! Tudod, hogy nem szeretem. - csatlakozik a kórushoz Pierre hangja is.
- Nyugi, semmi rokoni kapcsolat nincs köztünk. - nézek a vér szerinti gyermekeimre nyugtató mosollyal, de sajnos nagyon is jól látom Nessie szemében azt a mérhetetlen megkönnyebbülést és az áhítatot, ahogy Pierre néz. - Csak én változtattam át, ennyi az egész.
- De hisz te sosem ittál ember vért. Vagyis … - lepődik meg Chelsea, aki szintén részt vesz az edzéseken. Igazából meg tudom érteni a felvetését, sosem ittam ember vért, kivéve a terhességem alatt és akkor is csak donorvért. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva sosem voltam odáig az embervérért, talán az emberi életem miatt …
- Kivételes alkalom volt.
- És mi akartunk átváltozni. - magyarázza Pierre.
- Ritka az ilyen. - néz rá némi csodálattal Chelsea, mire Pierre előveszi a szívtipró mosolyát. A lányom pedig forr a dühben.
- Pierre, örültem a látogatásodnak, de itt nem veszem túl sok hasznod. Nem mennél vissza a Naruchokhoz? - az említette erre felnevet.
- Annyira imádom, hogy ilyen szépen becsomagolva tudod elmondani, hogy húzzak a francba.
- Hosszú évek rutinja. - mondom jókedvűen.
- Nem kell kétszer mondanod. - mosolyog sérelmek nélkül. - Még hívlak. Addig is szia.- nyom egy puszit az arcomra, majd már rohan is, mintha ágyúból lőtték volna ki.
- Hé! - szóltam utána, mire visszapillantott rám. - Csak óvatosan!
- Nyugi, profi vagyok. - vigyorog fejedelmien és már fut is tovább.
- Komolyan egyszer megőrjítenek. - sóhajtok fel.
- Ugyan, nem is olyan rosszak. - mosolyog Aro.
- Nem ismered őket. - csóválom a fejem. - Nem fognak lebukni, jól kiképeztem őket, de amilyen őrültségekre képesek. Komolyan hajmeresztő, pedig már sok mindent láttam.
- Nem ellenkezem. De szívesen látnám őket köztünk. - mosolyog Aro.
- Hidd el, nincs az az isten, hogy beálljanak a Volturiba vagy bármelyik másik királyságba.
- Miért?
- Nem rád tartozik. Gondolom mára abbahagytuk az edzést. - nézek körbe és inkább felmentem a szobámba, miután elszállingóztak a többiek is. Viszont egy valamire nem számítottam, a lányom kérdéseire. Folyton-folyvást Pierre-ről kérdezett és én nem győztem mesélni róla, persze nagy hangsúlyt fektetve a rossz tulajdonságaira, a veszélyességére és a szoknyapecérségére, mégsem láttam semmi változást, a lányom ugyanúgy vigyorogva bambult néha maga elé. Hiába mondtam bármit, lányom sorsa már megpecsételődött és sajnos nem tudtam mit tenni ellene. Reménykedhettem, hogy Pierre megváltozik, de erre olyan kevés esélyt láttam, hogy ez valaha is bekövetkezzék. De nem maradt más fogódzom. Mert a lányomat nem tarthatom vissza, nem irányíthatom az életét, még ha rettegek is, hogy mennyire fájni fog neki. De nem tehetek mást. Beszélni fogok Aroval és Pierre-rel és Juannal is. Aro nem fog repesni az örömtől, ahogy én sem. Pierre és Juan viszont örömmel fogják fogadni a gyerekeimet a háború ideje alatt. Két hét telt el Pierre látogatása óta és kezdtek Nessie kérdései elhalni. Bár lehet csak azért, mert Tony, Emmett, Rose és Nessie elmentek vadászni. Aroékkal és a Cullen családdal beszélgettünk z egyik társalgószobában, amikor hirtelen valami rossz érzés fogott el, nem tudtam megmagyarázni, csak egyszerűen nyugtalanná váltam és ez szerintem a többieknek is feltűnt. De nem tették szóvá, amíg egyszer csak Alicet egyszer csak egy félelmetes, szívbemarkoló sikoly hagyta el. Aro mellé suhant és kérés nélkül megérintette, hogy lássa, amit Alice. A kezemet kezdtem tördelni idegességemben, és vártam, hogy valaki mondjon valamit, de még így sem voltam felkészülve arra a két szóra, ami aggódva elhagyta Aro száját …

Díjak *-*

Sziasztok!  

Rettenetesen restellem magam, hogy csak most tettem fel a díjakat, amiket kaptam ...
 
A Libster díjat nagyon szépen köszönöm Hope-nak! 

 

Szabályok!

1. Küld tovább öt embernek!
2. Válaszolj a feltett kérdésekre!
3. Mondj magadról nyolc dolgot!

Hope kérdései:

1. Van-e tetoválásod vagy piercinged?
Nincs, de szeretnék tetkót *-*
2. Ki a kedvenc zenészed?
Remek kérdés, őszinte leszek, fogalmam sincs, mostanában főleg együtteseket hallgatok, de azok közül sem tudnék választani.
3. Milyen könyveket olvasol?
Alice Hoffman-tól A tizenharmadik boszorkányt olvasom ( nem igazán tudom ajánlani, nekem nem nyeret el a tetszésem)
4. Milyen a kapcsolatod a barátaiddal?
Úgy gondolom nagyon jó a kapcsolatunk, persze vannak súrlódások, de ez szerintem mindenkivel előfordul.
5 Szereted az állatokat? Van-e kedvenced?
Igen, szeretem az állatokat (a madarakon kívül) Kedvencem nincs, per pillanat pókot szeretnék, de anyu persze nem engedi …
6. Milyen filmet néztél utoljára?
Moziban? A burkot láttam. Itthon pedig a Pengét.
7. Sportolsz valamit?
Sajnos egészségügyi problémák miatt nem sportolok …
8. Mennyi időt töltesz a családoddal?
Édesanyámmal próbálok a legtöbb időt tölteni, de sajnos ez nem túl sok, mivel sokat dolgozik, nekem meg sok iskolán kívüli elfoglaltságom van, na meg ott vannak a haverok is.

8 Dolog rólam:

1. Utálom ha fotóznak.
2. Irtózom a madaraktól.
3. Nem vagyok valami nagy Facebook-használó, valahogy nem tudom lekötni magam, inkább Twittert használok.
4. Eléggé izgulós típus vagyok.
5. Imádom a pörgést, az elfoglaltságot, amikor tényleg kihasználom a napjaimat és nem fecsérlem el.
6. Néha hadarok, általánosban emlékszem mindig ezt fejlesztettem xD
7. A legnagyobb félelmem, hogy elvesztem anyukámat.
8. Az Euróvízión Azerbajdzsánnak szurkoltam, imádom a számukat, bár eléggé nyálas …

Viszont úgy gondolom, hogy ezt a díjat mindenki, akinek küldeném, már megkapta legalább egyszer. Így nem küldöm tovább, remélem megértitek. 
 

És a másik díjat is nagyon szépen köszönöm Hope-nak! <3

Szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!

3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról. 

Akiknek küldöm: 
1. Becca W és Lorelay Evan közös blogjának
2. Jennifer Secreto blogjának
3. Dina Winchester blogjának
4. DestinyHope

66.Fejezet – My Bella and her lover

Sziasztok!
Örömmel jelent, hogy már az érettségi bajlódásain túl vagyok és jövőhéten a nyelvvizsgán is túl leszek, ami azt jelenti, hogy re4ndszeresíteni tudom majd a frisseket és a Harry Potteres blogom is újra indul majd, valamint az eddig sajnálatos módon elhanyagolt blogokon lévő csúszásaimat is igyekszem ledolgozni :D
Mint azt ígértem, ez a fejezet Edward szemszögű, így érzelmesebb, búsabb fejezet, de egyáltalán nem tragikus... :)
Remélem tetszeni fog :D
Ajánlom hozzá Lana Del Ray-től a Without you c. számot.
Pussz: Zsó
xoxo

 

„Rengetegszer kaptam döfést, szúrást, verést és egyéb sérülést. De egyik sem járt a közelében sem annak a fájdalomnak, amit most éreztem, amikor láttam a szájár arra a másik szájra tapadni. Halkan felnyögtem. Épp csak a levegő mozdult meg, de ez a hang maga volt a kín.”
/Jeaniene Frost – Karó és sírhant/

 

(Edward szemszöge)
Olyan nehéz volt felfognom, hogy Aro és Bella … pedig annyira kézenfekvő volt, annyira látszott rajtuk, hogy több van köztük. A gesztusaik, Aro eltitkolt gondolatai. Rá kellett volna jönnöm, de én egy védőburokba csomagoltam magam, eltekintettem a furcsa kapcsolatuktól, naivitást vállaltam, mert ez kevésbé fájt. Sokkal kevésbé fájt, mintha belátom, hogy minden, ami az enyém lehetne az Aroé. És nem csak a gyerekeim, de még Bella is. Azt hiszem ez ezerszer rosszabb, mintha „csak” a gyermekeimet vesztettem volna el. De az a tudat, hogy Bella ki tudja mennyi ideje, talán több évszázada, Aro szeretője, az olyan váratlan tőr volt, amit képtelen voltam kihúzni magamból. Már nem egyszer kérdőjeleződött meg bennem, hogy Bella egyáltalán valaha is az enyém volt, úgy igazából, teljesen? Talán azon az egyetlen éjszakán, amikor a közeli erdőben egymásnak estünk. Talán az a vad, szenvedélyes Bella volt az igazi, eddig előttem rejtett Bella. De most, hogy mind tudjuk Aro és Bella közös múltját hirtelen minden megváltozott. Aro már cseppet sem érezte, hogy ügyelnie kell a gondolataira, sőt szerintem élvezte a tudatot, hogy látom, amit gondol, ahogy meg annyiszor, százezerféleképpen ért már Bellahoz. Eleinte direkt mutatta, fájdalmat akart okozni nekem, én pedig legszívesebben felnégyeltem volna és máglyára hajítottam volna, de ő elvezette a feleségét, ezzel időt hagyva nekem a lenyugodásra. Meg akartam kérdezni Bellat, hogy mióta tart ez, vagy hogy mit érez igazából Aro iránt, de nem tudtam semmi ép kéz-lábat mondani. Így még mélyebbre süllyedtem a belsőm sanyargatásában. De amikor Aro visszatért, újra kezdődött minden elölről, bár a gondolatai most nem feltétlen Bellaról és a vágyról szóltak, ami azért megnyugtatott. De ez nem tartott sokáig, ugyanis Bella közelsége, mint valami egyértelmű reflex azonnal vággyal töltötte fel és nem egyszer megfordult a fejében, hogy itt helyben rámászik Bellara, de valahol még volt benne egy olyan normális rész, ami visszatartotta ettől. És komolyan megköszöntem a normálisabbik részének. Nem bírtam volna végignézni, ahogy Bellahoz és, ahogy megcsókolja … Nem vitatom, hogy megérdemelném, vagy hogy én is ugyanezt tettem nyíltan Tanyaval. Sosem hittem, hogy érezhetek ekkora fájdalmat. Ő is ugyanezt érezte? Ezt a rettenetes, émelyítően felkavaró érzést, ami helyett még az átváltozás fájdalmát is elviselném még egyszer vagy akár ezerszer. Nem igazán figyeltem a beszélgetésüket, mégis tudtam miről beszélnek, Aro gondolatai leplezetlenek voltak. Amikor a helyzet kicsit lehűlt köztük és Emmett már épp kérdésre nyitotta a száját Bella menekülőre fogta, míg Aro egy gúnyos mosoly kíséretében visszafogta a gondolatait és kitért Emmett elől, nem válaszolt egyetlen kérdésére sem. Nekem is lettek volna kérdéseim, de féltem attól, amit megtudhatok, így nem kérdeztem semmit sem. Helyette inkább bezárkóztam a szobámba, amíg Alice nem jött, hogy mi is megyünk velük moziba. Mindig is csodáltam Alice-t, mindig eléri, amit akar, bár ez most nekem is elég jól jött. A Denalikon kívül mind mentünk és úgy tűnt a gyerekeimet egyáltalán nem irritálta a jelenlétem, vagy csak el voltak foglalva a többiekkel. Nem tudom, de nem tettek szóvá semmit, nem gondoltak semmi negatívra. Ez nem volt megszokott tőlük, így eléggé ledöbbentem. Persze örültem neki, de nem bíztam el magam. Ezután elosztottuk, ki kivel utazik és hogy őszinte legyek egyáltalán nem bántam, hogy nem a gyerekekkel vagy Bellaékkal kerültem egy kocsiba. De még az indulás előtt egy eléggé megszokott vita alakult ki … mégpedig, hogy kivezesse a kocsikat. Leginkább Tony és Nessie veszekedtek, amin Aro és Bella csak mosolyogtak. Végül Bella elkérte Emmett-től és tőlem a kulcsokat. Én nem szóltam egy szót se, míg Emmett gyerekesen morgott egy sort, de Bella a gyerekei kezébe adta a kulcsokat.
- És a Ferrari? - kérdezi Nessie, jobban megnézve a kulcsokat.
- Oh, én is vezetni akarok. - mosolyog rá Bella. - Amíg ti veszekedtetek én ész érvekkel megszereztem a Ferrarit.
- Miért, kié a Ferrari? - kérdezi Emmett Bellara vigyorogva.
- Aro-é. - sóhajt Bella, már előre tudja, hogy Emmett erre lépni fog.
- És milyen fajta ész érvekkel győzted meg? - kérdezi hatalmas, arcrepesztő, perverz mosollyal.
- Úgy gondolom semmi közöd Aro és az én magánéletemhez. - üti le mosolyogva Bella a labdát és beül a kormány mögé, míg Aro jóízűen felnevet.
- Mielőtt bármit kérdeznél nekem sincs okom válaszolni. - ül be az anyós ülésre Aro és azonnal beül mögéjük Jane és Dimitrij. Majd pár pillanattal később már dübörög is a motor és indulnak. Én nem szólok semmit, csak beülök az anyósülésre, mire Alice-ék hátra ülnek, Nessie pedig mellettem foglal helyet. A legnagyobb örömömre nem szólt semmi rosszat, nem gondolt semmi rosszat rólam. Már ettől az apró gesztustól képes voltam egy időre megfeledkezni Aroról és Bellaról. Nessie mosolyogva beszélgetett Alice-szel. Nem tudtam levenni Nessie-ről a szemem, olyan boldognak, önfeledtnek tűnt, mint akinek semmi problémája az életben. Gyönyörű volt, még sosem viselkedett ilyen felszabadultan a közelemben. Körülbelül két perccel a megérkezés előtt kissé félve, hogy talán elrontom a kedvét tettem fel egy kérdést, ami igazából nem is érdekelt, csak kíváncsi voltam, hogy reagál.
- Milyen filmet nézünk meg?
- Nagyon vicces vámpíros filmet. Tony választotta, tuti jó lesz. - mosolyog rám futólag, de aztán vissza is pillant az útra. A mosolya olyan volt mint egy viharos éjjelen feltűnő csillag fénye, amely egy időre képes elfeledtetni a vihart, s ami megdobogtatta rég nem élő szívemet. A lányom rám mosolygott! Ez volt életem egyik legboldogabb pillanata. Bár nem mondott semmi fontosat, nem mondta, hogy megbocsájt, ahogy azt sem, hogy apa, de a mosolya újra bizalommal töltött fel. A mai nap folyamán felmerülő kétségeimet elfújta, akár egy tornádó, még az emléke is csak épp hogy bennem él. Felhívta a figyelmem, hogy nem adhatom fel, hogy még ha csak halványan is de van esélyem, csak küzdenem kell értük. Ezzel az apró mosollyal a lelkivilágom 180 fokos fordulatot vett. Igaz többet nem igen beszéltünk, mert én örömömben nem is tudtam mit mondhatnék, abban a pillanatban, hogy megérkeztünk már lefoglalták a többiek, én pedig csendben örültem. Nem figyeltem a filmre sem, amikor beültünk, a gondolataimba merültem, de egyszer csak Aro gondolataira lettem figyelmes, ahogy gondolatban Bellat szólongatja, majd alig három másodperc múlva Aro gondolatai elnémultak, aminek csak egyetlen magyarázat lehet, mégpedig az, hogy Bella bevonta őt a pajzsa alá. Nem akartam rájuk figyelni, nem akartam, hogy a gondolataim Aro gondolatait vetítsék le a fejemben, nem akartam azt gondolni, hogy az újabb légyottukat beszélik meg. De egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Akármennyire is erőlködtem csak ők jártak a fejemben, és azok a rettenetes képek, ahogy Aro őt csókolja, ahogy Bella átadja magát neki …

(Bella szemszöge)
Tudtam, hogy következményei lesznek annak, hogy kiderült a titkunk. És nagy valószínűséggel nem Sulpiciatól fogjuk a legtöbb sértést, vagy heccet kapni. Sulpicia a csendben szenvedők közé tartozik, bár a szíve megszakad, nem fogja a szemünkre hányni a dolgot. Azonban Emmett előszeretettel fog ezzel cseszegetni. Bár ha azt is be kell látnom, hogy Emmett perverziói nem mindig akasztanak ki, sőt néha nagyon is megtud nevetni a hülyeségeivel. Úgy tűnik a mai nap után is így volt, még mielőtt indultunk volna a moziba, felderített a hülyesége. Még a kocsiban is ezen vigyorogtam. Bár voltak persze problémáim, mint például Sulpicia, mégis sikerült elfeledkeznem róluk, még a film alatt is, ami tényleg őrjítő volt, de pozitívan … De a nyugalmam nem tartott sokáig, ugyanis Aro nagyjából a film 17 percében megfogta a kezem és az ujjainkat összekulcsolta. Bár ez másoknak elég félreérthető lett volna, de nekünk ez megszokott volt, hisz ha Aro a kezemet érinti, az azt jelenti, hogy „mondani” akart, vagyis gondolatban meg akar valamit beszélni velem. Így kiterjesztettem rá a pajzsom.Mi a baj? - kérdeztem gondolatban.
Ness furcsán viselkedik. - válaszolta.
Csak most tűnt fel? - kérdeztem eléggé gúnyosan.
Nem, de idáig nem tudtam veled négyszemközt beszélni. - válaszolta nyugodtan.
Most pont négyszemközt vagyunk, nem? - mosolyodom el, végül is csak úgy 15-en vannak körülöttünk.
Nem. Csak már nem bírtam tovább magamban tartani. Nem tudod mi történt, mert oké, mindig vidám lány volt, de nem ennyire. Úgy vigyorog már hetek óta, mint aki be van szívva. Ugye nincs? - merül fel benne hirtelen az aggodalmas kérdés, amin felnevetek. Szerencsére épp egy viccesebb rész volt a vásznon, így nem váltam feltűnővé.Dehogyis! Tony-val is beszéltünk már róla … De Tony-nak sem mondott semmit sem. Őszintén szólva én is aggódom. - felelek kissé elkomorodva.De kell lennie valamilyen oknak. És tipped sincs, hogy mi lehet az?
Tipp épp lenne, de remélem nincs igazam.
Mi az? - kérdi nyugtalanul fészkelődve.
Szerintem szerelmes.
De … Attól félsz, hogy összetöri a szívét? - kérdezi végül, bár gondolataiban levetítette, hogy ha ez megtörténik, akkor az a férfi könyörögni fog a halálért. Igen, tudom, hogy ebben az esetben megkeserüli az illető, de … Félek, hogy ő is rossz férfibe szeret bele, mint én … És sajnos ötletem is van, hogy ki lehet az. Ez a gondolat pedig minden csak nem megnyugtató. - osztom meg Aroval félelemeimet. Ki az? - kérdezi Aro elfedve eddigi magabiztosságát, hogy meg tudja védeni a lányunkat. Úgy gondolom Pierre az. És ha igazam van. Akkor Nessie-nek sikerült rossz férfit választania … - válaszolom letörten és próbálom elrejteni előle a gondolataim Pierre-ről. Elég ha én aggódom miattuk, nem kell még neki is ennél jobban aggódnia. Nem kell tudnia, hogy Pierre mekkora szoknyapecér vagy mennyire szeszélyes és veszélyes. Nem attól tartok, hogy fizikailag bántaná a lányom, ettől nem félek. Megbízom benne, de azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy a lelkére és a szívére veszélyesebb nem is lehetne.