Fontos!

 Sziasztok!
Azt szeretném elmondani, hogy a blog szünetel, NEM zár be, csak 9 napig Angliában leszek. Mivel elég valószínű, hogy kint nem lesz időm írni, ezért addig ne is számítsatok új fejezetre, és az utána következő héten pedig valószínűleg ezerrel kell pótolnom suliban, de attól még lehet, hogy lesz friss, de azért ne nagyon számítsatok rá, viszont utána már ugyanúgy fog működni a blog.
Előre is kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!
Puszi
Zsó
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

10. Fejezet – When you meet again a piece of your past

Sziasztok!
Szóval meghoztam a 10. fejezetet. Az egész fejezet kettő, ha nagyon szigorúan vesszük, akkor egy titok köré épült, jobban mondva ezeknek a kiderülése … A vége talán kicsit durva lett, ahogy Bella is nagyon kemény a fejezetben. ( és ez nem igazán pozitív itt, mert szerintem kicsit unalmas lenne, ha Bella tökéletes lenne, hát nem az!) Daphne, és mindenki, aki szereti Tanya-t képzeljen el inkább mást a helyére xD
Most egyik kedvenc számomat ajánlom nektek, igazából a szám alkotta a fejezetet és nem a fejezetről jutott eszembe a szám, ez pedig nem más, mint The Fray – Heartless.
Jó olvasást!
Puszó: Zsó
xoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

A harc az akaratok, nem a technikák csatája. Le kell vetkőznöd a félelmet, vagy alulmaradsz. A küzdő akarat maga az erő. Soha ne add fel! Soha ne hátrálj meg! Küzdj mindig és minden körülmények között! Ha nincs ellenfél, akitől megfutamodsz, akkor nincs ellenség, aki erősebb lenne nálad.
Youn In-Wan

 

Fogva tartóim szorítása nem csak magában volt kellemetlen, ugyanis hamar megéreztem mást is. Mindegyiküknek van képessége. És erre az arcom egy pillanatra megrezzent. Próbáltam a képességektől elkövetkeztetni és figyelni a környezetet. A szél szembe fújt velem, nem éreztem vámpír szagot mármint a jelenlevőkön kívülről, de a hátam mögött nem tudom mi van. Mivel nem látom és az illatát sem érzem lehunyom a szemem és füleimre valamint a bőr felületeimre koncentrálok. Hamarosan meghallom, ahogy egyik fa ágain lévő levelek egymáshoz érnek, de nem a széltől. Szemeim kipattannak, ajkaim felfelé görbülnek.
- Szia Luke Drágám. Nem tanítottalak meg rá, hogy nem illik így viselkedni velem? - kérdezem, de még én is hallom hangomban a jó kedvet. Nem válaszol, szóval az hiszed, nem tudom, hogy hol vagy? - Ne bujkálj, azt sosem tudtál, a fákkal sem vagy épp jó barátságban. - ahogy ezt mondom hangosan felnevet. Látom, az előttem elhelyezkedő, szintén lefogottakat, akik próbálnak szabadulni. Ennek így nem lesz jó vége, abba kell hagyniuk. De ezt csak nem mondhatom ki hangosan, ezért a képességemet, a gondolataim körül lévő védőburkot eltüntetem és megnyitom a gondolataim csak nekik, a két családnak valamint a gyerekeimnek.
Maradjatok nyugton, nem lesz baj. - üzenem gondolatban és hallom, hogy mindegyikük lélegzete eláll, persze kivéve a gyerekekét.
Ez meg mi? - vízhangszik mindannyiuk gondolataiban.
Az legyen mindegy. Maradjatok nyugton! - kértem őket még egyszer és ők így tettek. Közben Luke leugrott a fáról, majd lassan sétált elém. Egy fekete vászonnadrágot viselt meg egy fehér inget, fölötte a látszat kedvéért még egy dzsekit is. Barna haja kicsit kócos volt, de csodásan kihangsúlyozta arca pontos vonalait, szemei gyönyörű vörösen izzottak. Be kell vallanom, hogy nagyon charme-os és igenis van valami köztünk.
- Semmit sem változtál, ugyanolyan gyönyörű vagy mint régen. - görbülnek fel ajkai. - De azért ennyire nem kellett volna kiöltöznöd miattam, nem mintha nem tetszene …
- Örülök, hogy végül meglátogattál. - mosolyodom el én is. - És hajlandó voltál miattam felvenni egy inget, ezt különösen köszönöm.
- Ha te képes voltál ezt felvenni, én sem ódzkodhattam az ingtől. - nevet.
- Igazad van, ennyit igazán megtehettél értem. Na de nem szeretnéd végre leszállítani rólam a talpnyalóidat?
- Abban meg mi lenne a pláne? - néz szemeimbe, én pedig próbálkozom az ártatlan és védtelen tekintettel, de már az elején sejthettem volna, hogy ez nála nem válik be. - Jajj Édesem, nekem ne próbáld megjátszani magad a gyöngeséggel, ennyire azért ismerlek.
- Jól van, azért csak megpróbálhattam nem? - röhögök fel, kicsit forgatni próbálom a kezem a szorításban, ezzel élérve, hogy jobban szorítsák a kezem, ami most pont kapóra jön. A tűsarkú sarkával erősen beletaposok a mögöttem lévő vámpír egyik lábára, ugyan nem enged el, de a szorítása lazul, oldalsó fogva tartóim szorosan tartják karjaim, de nem bízom annyira benne, hogy végig így fogják majd, ezért én is rákulcsolom az ujjaim a karjukra, majd lendületet véve szaltózom hátra fele. A derekamon lévő kar eltűnik, és a kar tulajdonosának a háta mögé kerülök. Az emberek sosem tudják, hogy a torna mennyit javít az életben maradási átlagon, de vámpírként már sokaknak leesik. - Nem illik egy nőt így lefogni, seggfej! - búgóm fülébe, majd erősen hátba rúgom, így 20 méter repül előre. A másik kettőt továbbra is fogom, ahogy ők is engem, körmeim hibátlan szoborbőrükbe vájom, tudom, hogy ez nekik nem fáj annyira, csupán olyan, mint egy kelletlen darázs csípés az embereknél, a várakozásommal ellentétben egyikük sem rezzent, ezért kicsit durvábbra fogtam, nem várhattam meg, míg a másik összeszedi magát, vagy a másik kettő fogást talál rajtam. Egyikük kezébe kapaszkodtam, és a másikat elengedtem, majd kilöktem a lábait alóla, elengedte a kezem, de a földön megfogta az egyik lábam, viszont így már volt egy szabad kezem, ezért a szöszit, aki a karomat fogta a nyakánál fogva emeltem fel erősen szorítottam, mire ő is elengedte a kezem elhajítottam, egy kézzel, amilyen messze csak tudtam. Le akartam hámozni a lábamról a kis piócát, de nem tudtam, mert a másik kettő úgy látta, itt az ő idejük egyik hasba akar vágni, a másik a karom után kap, de a piócám miatt nem nagyon tudok elmozdulni, ezért leguggolok, gyorsan kitöröm a pióca nyakát. A két tartalék jobban össze vannak szokva, mint a másik négy, az egyikük rúg, a másik üt, ezzel nem adva más lehetőséget a menekülésre, csak, hogy kilépek kettejük közül. Az elrúgott srác épp ekkor ért be mellém, gyorsan behúzok neki egyet, aztán jön a másik, akinek sajnos sikerült hasba ütnie, ami nem volt túl kellemes, de meg se rezzentem, hanem azonnal kitörtem a nyakát. Most már a maradék négy kitartóan próbál megütni, megrúgni. Gyorsak, főleg így négyen, de én is az vagyok. Egy kéz itt, egy láb amott, az egyiknek amikor sikerült elkapnom a felém tartó öklét kitépem a karját, amire felordít, a többiek tovább próbálkoznak. Az egyiknek van annyi esze, hogy elkezdje használni a különleges képességét, ami nem más, minthogy szikrákat tud létrehozni. Egy szikra esőt küld felém, de én gyorsan beugrom egy másik elé, így őt érik a szikrák, látom az arcán a fájdalmat, de megvárom, amíg abbahagyja a szikrákat, csak utána tépem le a fejét. Gyorsan kerülök a szikrás mögé és először két kezét tépem le, majd a nyakát töröm ki. A félkezű mögém lép, de én egy gyors csapással leütöm, aztán már neki sem marad épp csont a nyakában. Egy maradt. Próbál megütni, de én vagyok a gyorsabb, ezért játszom, folyton folyvást elkapom az ökleit, egyre idegesebb lesz, egyre többet hibázik, végül neki is vége. Visszafordulok a többiek felé, látom az ámulatot az arcukon, míg Luke csak mosolyog, mintha nem is az ő pribékjeit öltem volna meg.
- Na látod, ez az oka, hogy én ezerszer jobban szeretem Isabella Volturit, mint Bella Swant. - nevet fel.
Volturi?! - vízhangszik a többiek fejében, de én veszek róluk tudomást.
- Nem tudom, lehet én is pont ezért szeretem jobban Volturit mint Swant. Swan csak egy szürke kisegér, vagyis mindenki ezt látja, de Volturira senki nem mondaná ezt, túl sokan félnek tőle. - kicsit se vagyok abnormális, hogy egyesszám harmadikban beszélek magamról … áá dehogy!
- Igen, Isabella túlságosan is … hümm veszélyes, vad és szenvedélyes.
- Ahha, és ha még egyszer Isabellának hívsz, akkor még veszélyesebb leszek. - mosolygok édesen.
- Értem Bells.
- Még szerencse.
- Ha már a Volturinál tartunk hol vannak azok a gyönyörű vörös szemek?
- Direkt kísérted a halálod, vagy csak csesztetsz?
- Már meghaltam Szívem.
- Szóval csesztetsz.
- Igen, na hol vannak a vörös szemek? - nevet. Én meg nyelvet öltök rá és lehunyom a szemem, koncentrálok és tudom, hogy amikor kinyitom, akkor vörösen izzanak.
Mi a...?! - száguld át mindenki gondolatain, csak más más végződéssel …
- Meg vagy elégedve?
- De még mennyire. - suhan elém és állam alá nyúl, mélyen néz szemeimbe. - Koccintunk? - kérdezi, én pedig egy pillanatra meglepődöm, komolyan olyan, mintha egy vacsorán lennénk kettesben, nem mintha másra kellett volna számítanom. Egy vámpírlány lép elő a fák közül, egy tálcával kezében, amin két talpas pohár van, benne vörös borral.
- Gondoltál arra, hogy nem iszom ember vért? - húzom fel egyik szemöldököm, de ahogy közelebb ér a lány, érzem, hogy az egyik pohárból a bor illata mellett kevés puma vér van, míg a másikból inkább az ember vért érezni és nem a bort. - Még mindig ennyire felhígítod?
- Lehet, te jobban hozzá vagy szokva az alkoholhoz, meg a földes ízhez, de én nem bírom. - rántja meg vállait, leveszi a poharakat és felém nyújtja az egyiket. Gondolkodás nélkül veszem el tőle és koccintunk.
- Csirió! - mondom halkan, míg ő csak mosolyogva biccent. Ahogy lefolyik a torkomon az ital, eszembe jut, hogy milyen régen nem ittam bort, nem igazán hiányzott, soha nem voltam alkesz, sosem vágytam alkoholra … na jó egyszer nagyon régen igen, de az más helyzet volt, máskor. Ő is megissza a bort, aztán a többiek felé fordul, szemre veszi őket. - Cullenék? - néz rám szeme sarkából, egyik szemöldökét megemelve.
- Az öröklét hosszú, várható volt, hogy egyszer megint találkozunk velük. - rántom meg vállaim, közben mellé lépek, nincs szükségem, hogy végignézzek a társaságon, ezért csak egy pontot nézek a távolban.
- Ez igaz. - futtatja végig rajtuk a szemeit, de a gyerekeimen megakad. - Nessie? Tony? - lép feléjük egy lépést, egy akaratlan lépést. Érzem rajta, hogy még őt is meglepte ez a tett.
- Igen. Ismerjük egymást? - kérdezi lányom illedelmesen. Luke rám pillant, mintha beleegyezést kérne, biccentek, mire ő közelebb lép hozzájuk, jól szemügyre veszi őket.
- Szóval már nem emlékeztek rám. - konstatálja apró fájdalmas éllel hangjában, szerintem másoknak nem tűnik fel, talán csak Jaspernek az érzésein keresztül. Egy pillanatra lehunyom a szemem, elmerülök a múltban.
- Bells ne csináld már, nem lesz semmi bajuk! - szól rám, mosolyogva, karjaiban Tony-val, míg én Nessie-t fogtam.
- De … de mi van, ha mégis, olyan törékenyek. - szólalok meg aggódva.
- Akkor itt vagyunk mi. - mosolyog és attól a mosolytól kissé megnyugodtam, de nehezen néztem végig, ahogy óvatosan lerakja Tony lábacskáit, apró kis kezeit fogva állítja talpra, épp menni tanította, míg én halálra aggódtam magam, óvatosan leülteti Tony-t a földre, ezzel mutatva egy „elesést” persze fiamnak hamar megjelennek a krokodil könnyek szemeiben, Luke felkapja, és vigasztalóan simogatja arcát, én pedig odarohanok hozzájuk és alaposan szemügyre veszem kisfiam, nincs semmi baja, ezért megkönnyebbülten kifújom a levegőt és egy puszit nyomok arcára. Lányom pedig testvére felé kalimpál karjaimban. - Csak így fognak megtanulni járni, ha néha elesnek. - néz szemeimbe, én meg sóhajtva bólintok. Nessie nyugtatóan félig gügyög félig beszél bátyához.
Aztán egy másik emlék bukkan fel, amikor gyermekeim épp beszélni tanultak, még mindig meghatódom, hogy a mami volt az első szavuk, de az a pillanat is emlékeimbe vésődött, amikor az éjszaka közepén riadt fel Nessie, Luke nyugtatgatta én pedig az ajtóból figyeltem őket, ez volt az a pillanat, amikor lányom apának szólította, ez volt a második szava. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy kettőnk közül melyikünk van jobban meghatódva... Hirtelen pattannak ki a szemeim, amikor tudatosul bennem, hogy ez nem a legjobb pillanat emlékezni.
Úristen, ezt mind láttátok?! - kiáltok fel gondolataimban, Esme meghatottan bólint, Rosalie is hasonló érzésekkel helyesel, a többiek nem válaszolnak, de látom a gyerekek kutató szemeit, ahogy Luke-ot vizsgálják. Ez az, amiért utálom, ha a fejemben turkálnak! Bár az is igaz, hgy én engedte, hogy turkáljanak … és itt szakítottam meg a kapcsolatot, a védőpajzs visszakerült a helyére és feszesen simult hozzám.
- Még kicsik voltak, persze, hogy nem emlékeznek rád. - szólalok meg végül a csendben.
- Igazad van, csak hát félig vámpírok, gondoltam, hogy emlékezni fognak...
- Most már mindegy. - legyintek.
- Szóval te anya férje voltál? - kérdezi fiam.
- Igen, a második. - mosolyog rá Luke. - Három hónaposak voltatok, amikor elvettem. Két évig voltunk házasok.
- Két évig? - lepődik meg lányom.
- Igen. Szánalmas nem? Vele volt a leghosszabb kapcsolatom. - nevetek, kedvetlenül, szinte már komoran.
- Tényleg? - lepődik meg Luke. Nem válaszolok, csak nézek rá.
- Soha nem hittem, hogy türelmes vagy, nem annak tűntél, mégis az voltál, és nem tudod elképzelni, hogy én ezt mennyire értékeltem, főleg akkor. - sóhajtottam fel.
- Mert szeretlek. - néz szemeimbe és tudom, hogy igazat mond.
- Tudom és én ezt soha nem tudtam megérteni, hogy miért szeretsz, miért szerettél akkor?
- Én sem tudom. A szerelem csak úgy a kezünkbe pottyan, nem számít, hogy mikor vagy kivel, csak van és mindegy, hogy a másik mit érez. - ahogy beszél szívem hasad meg, hogy tönkretettem, egyszerűen nem bírom elviselni a fájdalmat a szemében, ezért lehajtottam a fejem. - Bells ne … - terem előttem és felemeli a fejem az államnál fogva. - Tudom. Tudom, hogy nem szeretsz. - próbál mosolyogni, de nem azzal a kedves, vidám rossz fiús mosollyal.
- Ez nem igaza. - nézek szemeibe, látom a meglepettséget bennük. - Tényleg nem szerettelek, de … talán ha pár hónappal tovább bírtuk volna … ha még tudtál volna várni … te voltál az egyetlen, akit képes lettem volna megszeretni, mint férfit. - egyik kezem felelem és végig simítok az arcán. Szemei csillogtak, a meglepettségtől, a szeretettől és a csalódottságtól.
- Hihetetlen, hogy még most is meg tudsz lepni. - nevet keserűen.
- Tudod, azért, mert én nem mondok el mindent, nem sodrom veszélybe még egyszer a szívem. - lépek egy lépést hátra.
- Inkább hagyjuk a beszédet, mert a végén nem Cullenre leszek még jobban kiakadva, hanem magamra, hogy miattam lettél ilyen … - sóhajtott fel.
- Ne aggódj! Már előttetek is ilyen voltam. Nem rajtatok múlt. - legyintek és próbálok mosolyogni, de nem megy túl fényesen, a múlt fájdalmas, de a múlt fájdalmai nélkül nem lennék most itt.
- Akkor rendben. - szólal meg, szemében látom a kíváncsiságot tudni akarja, mi volt régen. Mindenki erre kíváncsi, az egész rohadt vámpír világ ezt akarja tudni, mi tette Isabella Volturit olyanná, amilyen. Luke tudta, hogy ez a tabu témákhoz tartozik, azokhoz, amit mindenki tudni akar, de senki nem meri megkérdezni. Öklei gyorsan indulnak meg arcom felé, egyszer egyik, egyszer másik, de én lefogom azokat, kivédem az ütéseket. Kezdetét vette a macska egér játék, ezt mindketten tudtuk, ahogy a szerepbeosztásokat is. Egyszer csak egy fának lök, én meg húzom magammal, aztán a földre kerülünk, végül valahogy én keveredek felülre, kezeit leszorítom, nem hagyom mozogni. Fölé hajolok, a hajam eltakarja arcunkat.
- Utolsó kívánság Szívem? - suttogom halkan a kérdést.
- Csak egy. - vörös szemeit enyémbe mélyeszti. - Csókolj meg! - nem kellett volna meglepődnöm a kérésén, de mégis meglepődtem. Ez az utolsó kérése, nem lenne szívem visszautasítani egyébként is ez a csók ide vagy oda, már régen mindegy. Lassan hajolok ajkaira és lágyan csókolom meg. Szinte már fájdalmat okoz a szerelem, amivel csókol, egy mocskos nőnek érzem magam. Nem tudom melyikünk húzza jobban a csókot, ő, mert élvezi, vagy én, mert nem akarom megölni. Végül én válok el tőle, arcán mosoly virít, szemei az enyémet kémlelik várakozva.
- Sajnálom. - suttogom, majd vámpír sebességgel nyúlok arcához és gyorsan tépem le fejét, minél kevesebbet szenvedjen. Még egyszer, utoljára ránézek, majd leszedem róla a dzsekit és magamra veszem. Visszafordulok a még mindig fogvatartottakra, egyet előrébb lépek. Szemeim egy pillanatra lecsukódnak, aztán már érzem is, ahogy fellobban mögöttem Luke teste és immár az első hat vámpíré is. Ijedt sikkantást hallok, egyet Esme, egyet Alice részéről. Nem megyek közelebb, nem távolodom a tűztől, ami alig pár centire lobog mögöttem. - Nos, most ki lett a vezetőtök? - nézek a fogva tartókra, mindenki egy magas kigyúrt férfire néz.
- Én, Volturi! - szólal meg keményen, de tudom, hogy fél, retteg.
- Remek, mik a terveid? - nézek rá és hangom érzéketlenül cseng.
- Mire gondolsz? - húzza fel egyik szemöldökét.
- Akkor gondolom nem mesélhetett nektek sokat rólam. - mosolyodom el. - Általában felajánlok egy lehetőséget, hogy csatlakozzatok a Birodalomhoz.
- Hogy a Volturi kénye kedve szerint használjon fel minket bábuként?! - akad ki, eddig tartott a nyugodt, kemény vezető szerepe.
- Én nem mondtam, hogy csak a Volturihoz csatlakozhattok, hisz nem csak a Volturi van … Bár tény, hogy Aro örülne nektek.
- Nem csatlakozunk! - jelenti ki.
- Van, aki más véleményen van? - pillantok körbe, de senki sem szól. - Rendben, ti döntöttetek. - vonok vállat nem törődően.
- Akkor elengedsz? - kérdi reménykedve.
- Most komolyan ennyire hülyének látszom? - emelem meg kérdőn szemöldököm. - Mindannyitoknak van különleges képessége, amiket a Volturi eléggé értékel. De tudjátok, van egy jó mondás a Birodalomban „Aki nem velünk van, az ellenünk van.” Én Volturi vagyok, a Birodalomhoz tartozom. Volturi a családom és nincs ínyemre, hogy megkegyelmezzek a családom ellenségeinek. - mondom kicsit kegyetlen hangsúllyal, amit gondolom a mögöttem ropogó tűz még veszedelmesebbé tett. Ahogy ezt mondom egyikük elengedi lányomat és megindul az erdő felé, gyorsan, de előlem nem menekül, rákoncentráltam, nem néztem még csak rá sem, de hallottam fájdalmas ordításait, ahogy a tűz eleven égeti el. - És a gyávaságtól hányni tudnék. - nézek az égő áldozatra érzéstelenül. A másik vámpír, aki lányomat fogta elengedte kezét, megijedt, és ezt Nessie kihasználva letépi a karjait majd a fejét. Tony segítségére siet és a többiek is elkezdik támadni a fogva tartóikat. Esmehez szaladok, és segítek neki, mivel valahogy ő az, aki most a legnagyobb veszélyben van a szeretetteljessége miatt. De nincs szükség a segítségemre, ugyanis a falka előugrik az erdőből, és elintézik helyettünk. Én már csak a holttesteket gyújtom meg a képességemmel. Legvégére hagyom a nagydarab fickó maradványait.
- Ez van, ha a tűzzel játszol és nem te irányítasz. - szólok hidegen. A Cullen-Denali család földbe gyökerezik, míg gyermekeim nyakamba vetik magukat, Jake meg megnyalja az arcom, amiért jól leteremtem. Utálom, amikor összenyálaznak, de persze a végén már csak nevetünk az egészen.
- Hogy lehet, hogy ez … egy Volturi! - sipákol Tanya, szerintem most jött rá, hogy ha a Volturival akarna megöletni, nem ő járna jól.
- Úgy szöszi, hogy az apám egy Volturi, sőt a gyermekeim nevelőapja is Volturi. Az egész családom a Volturi! Na jó, az egyik húgom nem, de mindegy. Érted már, milyen ostobaság volt, a Volturival fenyegetned? - mosolygom.
- De Carmen, Eleazar és Carlisle is az uralkodók barátai. - próbálja hitegetni magát, hogy akárhogy is ők a kis kedvencek.
- Tényleg, több, mint 100 éve nem is találkoztak … szóval hagyjuk. - mondom picit rosszallóan.
- Én azért a helyetekben még úgy 1-2 évtizedig messziről elkerülném őket. - tanácsolja nevetve Tony.
- Egyetértek. Főleg ti ketten, mert anya türelme is egyszer elfogy. - pillant Tanyara és Edwardra.
- Miről beszéltek? - sipítozik tovább, de én már egyre kevésbé bírom a fejem zsong és a testem is fáradtan ordítozik, nem vágyom másra, minthogy aludjak, ami persze nem lehetséges, de most nagyon jól jönne egy pihentető alvás …
- Arról, hogy a családunk nem rajong értetek, főleg nem azután, amit anyuval csináltatok. - gúnyolódik fiam.
- Tudjátok anya, amikor ti … öhm a szeme előtt estetek egymásnak, hazament. Nagyjából azóta nem rajonganak értetek, bár részben az is rájátszik, hogy viszonylag sokan vagytok és még képességeitek is vannak … - folytatja lányom testvére szavát.
- Aztán még együtt is él a két család. Hát apa nincs elragadtatva ettől az együttéléstől, az biztos. Csak anyu miatt vagytok még életben, mert ő tartja értetek a hátát. - fejezi be húga mondandóját.
- Ki a nevelőapátok? - kérdezi Edward, mintha az egészből csak ezt az egy szót fogta volna fel. Bár azt hiszem megértem, ha én lennék a helyében valószínűleg nekem is ez lenen a lényeg.
- Aro. - feleli Ness.
- M ...m … mármint az az Aro? A király Aro Volturi? - dadogja Tanya.
- Tanya, nem hagynád abba, először nyávogsz. Oké, mindig nyávogsz, de most még ez is! Megnyugtatlak Volturiban csak egy Aro van. - szólok fáradt hangon. Gyermekeim meg felnevettek, Tanya arca láttán.
- Most már érted Tanyacska? - gúnyolódik kislányom. - Ha anyának vagy nekünk egyetlen hajunk szála meggördül, nem hogy kiirtják a családotokat, hanem addig kínoznak titeket, amíg a halálért nem könyörögtök. Hidd el, tapasztalatból mondom. - nevet.
- Szóval a lányom egy hercegnő a fiam meg egy herceg. Ez nem semmi. - motyogja magának Edward.
- És te Bella? Te mi vagy? - kérdi érdeklődve Carlisle. - Nem hallottam róla, hogy Volterranak már királynője is lenne... - igen, logikusan ez következne ebből, az tény, de a vámpír létben a logika annyit ér, mint a ganajtúró …
- A herceg és a hercegnő anyja. - mondom az igazság egy részét, majd egyszer rájönnek, de amíg nem, addig hadd maradjak csak Bella. - Menjünk jó? Én kész hulla vagyok. - sóhajtok. - Mármint szellemileg is nem csak fizikailag. - legyintek, mosolyogva, elköszönünk tőlük és hazamegyünk és mind bedőlünk az ágyunkba, lehunyom szemeim bár aludni képtelen vagyok, de ez mégis valahogy pihentet, még ha gondolataim villámsebességgel cikáznak fejemben.

9.Fejezet – Changings

Hali!
Elkészült a 9. fejezet és hát mit ne mondjak a 10.-ik, azaz a blog első jubileumi része elég érdekes lesz, és nem csak azért, mert 10. ( nem igen szoktam ilyenek tartani, de most van más okom is, amit majd hamarosan el is mondok … )
A lényeg, hogy a fejezet itt van, és ahogy tudom hozom majd a következőt is :)
Hallgassátok meg hozzá Britney circus számát – nem annyira illik hozzá, de van benne logika, hogy miért ezt mondom ;)
Puszkó: Zsó
xoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

A változás mindig nagy kihívás.
Andrew Matthews

- Felhívom Damont, megmondom, hogy később megyünk haza. - szakítja meg a csöndet Joe.
- Oh igen, felhívod és megmondod, hogy változott a terv, a következő géppel mentek vissza.
- Mi van?! Bella megfenyegettek, felfogtad egyáltalán?! - akadt ki Bonnie.
- Nem vagy ennyire hülye, tudok olvasni. De nincs szükségem a védelmetekre vagy bárki máséra, az csak hátráltat és mérhetetlenül kikészít ezt te is tudod. - mondtam higgadtan, szinte már olyan érzéketlen hangon, hogy az már fájt.
- De Bella … - próbált ellenkezni Bonnie, szinte már könyörögve, Joe-n viszont láttam, hogy kezd beletörődni a dologba. - Gondolj a gyerekekre!
- Nem fogja őket bántani. - mosolyogtam. - Ez sokkal több, mint egy egyszerű fenyegetés.
- Ezt hogy érted? - néz rám kíváncsian Jake.
- Ez egy kimondatlan ígéret beteljesítése. És én is tartani fogom magam ehhez az ígérethez.
- Mi volt az ígéret? - kérdezősködik tovább.
- Az csak kettőnkre tartozik. - nézek ki az ablakon.
- És azt elmondod, hogy ki ő?
- Hát nem emlékszel rá? Pedig nagyon fasírtban voltatok.
- Hümm, akkor valaki, aki ... - ajkai mosolyra húzódnak, aztán gyorsan számba vesz mindenkit. - Luke. - jelentette ki határozottan, mire én bólintottam.
- Na nem, az egy őrült! Nem megyünk el! - hisztérikázik Bonnie, szó se róla imádom a csajt, de néha azért túlzásba esik.
- Igen, sokat tanult tőlem, kíváncsi vagyok mennyire tudja használni azt, amit tanítottam neki. Őrült? Lehet, végül is sok időt töltöttünk együtt.- meresztek komoly szemeket, erre persze többen felnevetnek.
- De nekünk az a feladatunk, hogy megvédjünk. - folytatja tovább Bonnie, de közben Joe elküldte az egyik Salvatore-t, hogy foglaljon egy magángépet. Tudta, hogy nem tudnak meggyőzni.
- Bonnie, imádlak, de ne felejtsd el, hogy ki vagyok! És ha tetszik, ha nem visszamentek és amíg lehet tartjátok a szátokat Damon és Stefan előtt! Ez parancs! - nem tudtak kizökkenteni a magamra erőltetett nyugalomból, de Bonnie bevágta a durcát. Cullen-Denali klán próbálta felfogni, hogy mi történik, elég kis sikerrel, Jake intézkedett, a megerősített őrségért és szerintem a gyerekek azon gondolkoznak ki is Luke. Nem emlékeznek rá, talán jobb is. Bonnie duzzogva összeszedte azt a pár cuccot, amit hozott, aztán a gyerekekkel mind beültünk egy-egy kocsiba és Embry meg jött a negyedikkel. Az istenért nem ismerné be, talán még magának sem, hogy azért jött, mert el akar búcsúzni Bonnie-tól. De azért nem voltam annyira bátor, hogy még véletlenül is egy kocsiba kerüljenek. Ahogy kiértünk a reptérre, mindenkitől elbúcsúztunk sőt azt is látni véltem, ahogy Embry és Bonnie egymást nézik, nem ölelték meg egymást, nem mondtak még annyit se, hogy szia, de abban a tekintetben minden benne volt, annyira belsőséges volt, hogy én szörnyen restelltem magam, hogy csak egy pillanatig is néztem őket. Megvártuk, amíg mind becsekkolnak, aztán Embry visszament La Pushba, azt mondta, valamit otthon hagyott, de tudtam, hogy csak egyedül akar lenni, szóval nem firtattuk. Vezetési stílusunknak köszönhetően hamar hazaértünk, de nagy meglepetésemre a Cullen-Denali család még ott volt és Jake is megérkezett, aki Quillel ökörködött. De ami furcsább volt, az az, hogy mind a nappaliban voltak, igaz két külön részén, de akkor is az egy helyiség! Ahogy beléptem, megpillantottam, hogy miért bírják ki együtt. Egyikük sem vesz tudomást a másik fajról … mivel a farkasok oldalán több hely volt, ezért mindhárman ott foglaltunk helyet.
- Jake, sikerült elintézned? - nézek rá.
- Naná hogy. - csapta össze tenyerét. - De hol hagytátok Embry-t?
- Megettem. - röhögök, hirtelen jött aggodalmán.
- Pfuj, ez undi. - fintorog Tony aztán felnevet.
- Na de kikérem magunknak! - néz rá nagy komolyan Jacob.
- Most miért? - mereszt ártatlan szemeket Nessie. - Szerintem többen mondjuk, hogy nem vagytok épp rózsa illatúak.
- Akkor kérdezzük csak meg édesanyátokat! - veti fel ötletét Jake, amire mindhárman rám néznek.
- Komolyan néha nem vagyok tisztában azzal, hogy akkor most csak két gyerekem van vagy több. - erre persze Emmett és Jasper felnevet, míg Jake durcásan néz rám, a gyerekek meg csak várják a válaszom. - Bocsi szívem, de akárhogy is, igazuk van. Bár én már olyan hosszú ideje ismerlek, hogy már teljesen közömbös vagyok a szagotokra.
- Ez nem fair. -vág durcás képet.
- Bocsi, de ami igaz az igaz. - nyomok egy puszit az arcára.
- Elkaplak ezért kislány. - csillan meg szeme ravaszan, aztán hirtelen Nessie-hez ugrik, aki a hirtelen jött mozdulattól lecsúszik a fotelból.
- Miért én? Anya mondta ki. - mutogat rám, miután felpattant és a fotellel védi magát.
- Anyátok akkor is mellétek áll, amikor nincs igazatok. - Jake árgus szemekkel meredt lányomra, aki próbált kiszabadulni és az egyik ilyen próbálkozásánál Jacobnak sikerült elkapni, aztán elkezdte csikizni. Mi nevetve néztük, ahogy lányom „szenved”. Olyan tíz perccel később Jake végül megkegyelmezett neki, visszahuppant Quilhez ökörködni, én elkezdtem beszélgetni a vámpírokkal és a gyerekeim pedig sakkozni kezdtek, ami lássuk be elég érdekes.
- Ahh tényleg Alice, arra gondoltam, hogy pár napig játszhatom az öltöztethető babát. Csak amíg vége nem lesz ennek az őrültségnek Luke-kal. - Alice először kicsit meglepődött, de aztán elkezdett ujjongani.
- Persze hát hogyne, jajj de jó! -kezdett el ujjongani és kitárta a kezeit, mivel a választóvonal még közöttünk volt, ezért én átmentem hozzájuk, hogy megöleljem.
- De csak vörös-fekete színekben, és ha lehet akkor ne túl kihívóan. - nézek rá komolyan.
- Akkor bármit, ami fekete meg vörös. - csapta össze kezeit és huppant vissza a kanapéra, én meg melléültem a karfára. Arckifejezésén láttam, hogy máris a holnapi ruhát tervezi, és már elkezd tudatosulni bennem, hogy mekkora őrültséget csináltam. Éjfél körül a gyerekek felmentek aludni, ahogy valamivel előttük a farkasok is. Vámpírok is elmentek, de azzal, hogy holnap legalább egy órával előbb ott leszünk. Komolyan aggódom, hogy mit aggat rám. Örültem, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal, amik most kivételesen főleg Luke körül forogtak. Nekiláttam sütni, jobban mondva előszedtem a hozzávalókat, aztán már nem maradt kedvem megcsinálni, ezért csak egy hatalmas adag muffint csináltam nem pedig hatlapost. Aztán leültem elküldeni a szokásos helyzettudósító e-maileket, főleg a húgaimnak és apáméknak. Körbenéztem a világhírei között, de csak a szokásos, egy-két furcsa eltűnés és halál, politikai korrupció meg hasonlók. Végül lementem az edzőterembe, és elkezdtem „erősíteni” jobban mondva a számomra egyáltalán nem nehéz súlyokat emelgettem, zenét hallgattam csakhogy teljen az idő. Amikor már ez is unalmassá vált felmentem a szobámba, kipakoltam, gondoltam, hogy a gyerekek most nem akarnak egy darabig költözni. Mikor megpillantottam az órát, ami 5-öt mutatott vettem egy forró fürdőt majd felébresztettem a gyerekeket. Kikészítettem a reggelijüket, ahogy a többieknek is. Aztán szokásosan Tony kocsijával mentünk, de most Nessie vezetett. Ahogy megálltunk, Ailce kirohant a Cullen villából.
- Tudjátok hány óra van? - sipítozott.
- Tudjuk Alice, nyugi. - mosolygok rá.
- Teljes negyed órát késtetek!
- Tudjuk. - sóhajtok, de Alice már el is kezdett húzni maga után a házba.
- Nincs időnk most erre, nyomás! - parancsolt fel, és ahogy meglátom a kikészített ruhákat már menekülnék is ki, ha Rosalie nem állta volna el az utam … Próbáltam ellenkezni, de nem jártam sikerrel, ezért gyorsan magamra kapkodtam a kivágott fekete felsőt, ami tök egyszerűnek tűnt, azonkívül, hogy második bőrként tapadt rám, egy fekete cicanacit kaptam még, meg fölé egy vörös miniszoknya és persze egy fekete tűsarkú. Meg két gyűrű, amihez én ragaszkodtam, amik ezentúl mindig rajtam lesznek. Egy ezüstgyűrű, ami elég visszafogottan nézett ki, de volt benne egy rubin, amit a gyűrű egyik felének a vége ölelt át az egyik oldalról, valamint egy másik, szintén rubint köves aranygyűrű, amiben a drágakő szív alakú és apró hullámszerű minták emelik ki még jobban. Túlzottan örültem, hogy ennyi, kész mehetünk is. De nem így volt, leültettek, és megcsinálták a hajam meg persze a sminkem. Amikor kész lettünk nem szinte rohantam ki a szobából, le a többiekhez. Emmett nevetve füttyentett egyet, Jasper pedig elismerően mért végig.
- Remélem nem kell sokáig ezt elviselnem. - sóhajtok.
- Most miért? Baromi jól nézel ki, nagyon ütős. - fejti ki véleményét Emmett.
- Jahm és nagyon kihívó is.
- Az mellékes plusz. - röhög a mackó. Inkább nem akartam ehhez hozzáfűzni semmit, ezért felvetettem, hogy menjünk suliba. Próbáltam kilobbizni, hogy a gyerekeimmel mehessek, de nem sikerült, mivel Alice és Rose kényelembe vágták magukat a kocsiban, férjeik pedig a dzsippel mentek, szóval nekem marad a drága Tanyacska és Edward „felemelő” társasága. Ahogy beülök a hátsóülésre Tanya máris elkezd locsogni Edwardnak az estéjükről, férje viszont nem szólt semmit.
- Miért engedted nekik, hogy ennyire kiöltöztessenek? - kérdezi, és mivel én próbáltam minél inkább a mellettünk elsuhanó tájra koncentrálni, ezért beletelt egy kis időre, amire leesett, hogy hozzám beszél.
- Mondtam már, az ígéretünk miatt, ő teljesíti a rá eső részt, én meg a rám eső részt.
- De ennyire? - néz a visszapillantóba.
- Nem akartam én, hogy ennyire kicsinosítsanak, de próbáld meg visszafogni a húgaidat. - csóváltam a fejem, amire felnevetett, én meg pár pillanatig lefagytam. Amióta újratalálkoztunk nem nevetett.
- Igazad van, őket nem lehet visszafogni.
- Komolyan beveszed ezt az egészet? - sipákol Tanya. - Csak azért csinálja, hogy ő kerüljön a középpontba, hogy rá figyelj helyettem! - ezen most már nekem kellett nevetnem.
- Nagyon el vagy tájolódva. Lehet, hogy Edward helyes pasi, de akár hogy is nem bukom a nős férfiakra. Úgyhogy ne aggódj nincs semmi szándékom vele. - néztem Tanyara fejcsóválva és ahogy visszafordítottam a fejem a tájra, egy tized másodpercig Edward szemeibe néztem, a visszapillantóban. Az út hátralevő négy perce csöndben telt el. De ahogy kiszálltunk a kocsiból mindenki engem bámult, legszívesebben elfutottam volna a világ szeme elől egy eldugott helyre, ahol nincs senki rajtam kívül. Aztán az idő csak telt és telt, egy hétig szenvedtem már Alice és Rose ruháiban, és csak annyi történt, hogy kaptam még egy fréziát, még egy levéllel, amiben csak annyi állt „Tik Tak” de ez is vérrel, méghozzá embervérrel. Kilenc napja ment ez az egész „öltöztessük fel Bella-t” őrület, már komolyan kezdtem kiakadni, de az aznapi ruhám vitte a pálmát. Egy piros cicanacit kaptam, egy fekete szoknyával, és tűsarkúval, amit én már az első pillanattól holdjárónak becéztem magamban, de ami a legérdekesebb volt az egészen az a fölső, aminek a nyakamnál volt egy kis rész, amihez hozzá volt varrva egyik felén az ujja, de a másikon szabadon hagyta a kezem, ez idáig mind szép és jó, csak a nyak és a mellet takaró rész között nem volt semmi és így jóformán a fél mellem kilátszott, ami nagyon idegesítő volt, néha komolyan paráztam, hogy kilátszik valamim, aminek nem kéne … Ehhez még hozzájöttek a kiegészítők, egy piros gyöngyös nyaklánc, amiről több kis külön füzér lógott alább, a piros virágos fülbevaló és egy fekete kissé csillogó csat, ami a kontyot tartotta a fejemen. Nem tagadom, hogy valakinek ez nagyon királyul állt volna, csak ez nem én vagyok, ez annyira nem is tudom ... sok nekem. Mindegy, hiába próbáltam meggyőzni Alice-t, hogy ennél kevesebb bőven jó lenne, nem hallgatott rám. Suli után a fiúk rávettek, hogy menjünk az erdőbe, szerény meglátásom szerint csak azért, mert csesztetni akartak a cipő miatt, de mindegy belementem és végül az egész családdal mentünk az erdőbe. Rossz előérzetem támad és megérzem az idegenek jelenlétét, de már túl későn, mivel mindannyiunkat lefognak. Esmet, Rose-t, Alice-t és a Denali lányokat egy-egy nagydarab fickó fogja, míg Nessie-t és a fiúkat ketten, én meg kiállok a sorból. Ketten a kezeimet szorítják a harmadik a derekamra kulcsolja kezeit, ami már magában kellemetlen, de még két másik vámpír is áll közvetlen mellettük. De ez még nem volt elég, ugyanis elvonszolnak a többiektől és szembefordítanak velük. Gondolataim villámsebességgel cikáznak, de nincs is rájuk már szükségem, csak az ösztöneimre, amik máris teszik a dolguk.

  A két gyűrű

  Bella ruhája ( második)

8. Fejezet- A little girl shock and the threat

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyit késtem, de ezen a héten vizsga hetem van, szóval nagyon rá kellett gyúrnom meg suliba is …
Mindegy, ha megcsúszva is, de meghoztam a frisst!
Próbáltam kicsit lazára venni a nagy részét, inkább humorosra, de azért remélem senki nem fogja leszedni a fejem a vége miatt ugye?
Demi Lovato - La La Land c. számát gondoltam ehhez, igaz nem bírom Demi hangját, főleg ebben a számban … (aki szereti, az ne sértődjön meg, csak egyéni vélemény …) de a tartalom csodásan passzol ide.
Kellemes hétvégét!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxoxoxoxoxo

Én arra nem haragszom, akinek ereje van. De aki egy papír mögé bújik, és úgy fenyegetőzik... nincs ingerlőbb a papírhatalomnál.
Jókai Anna

(Bella szemszöge)

Már kezdett elegem lenni a múltból, ezért ahogy lehetett kiszabadítottam magam, hogy ne törjem magam a "mi lett volna ha" kezdetű mondatokkal. Jake-kel összeszedünk pár cuccot, bepakoltuk az egyik kocsimba, én jöttem a sajátommal, Jake hozta Nessie-ét, míg Quil és Embry is összepakoltak pár cuccot és majd később csatlakoznak hozzánk a másik kocsimmal. Kész élvezet lesz 3 vérfarkassal és 14 vámpírral együtt lakni... akárcsak a régi szép időkben. Ezen a gondolaton elnevetem magam, milyen könnyű is volt akkor az életem. Nem keserítette meg az életem a szerelem, vagy a szerelem emléke és fájdalma. Egyszerű életem volt, azt tettem, amit akartam, igaz egyáltalán nem volt mindennapi, de én sem vagyok egy átlagos lány. Olyan múlttal és élettapasztalatokkal mint amilyenek nekem vannak sokan nem bírnának élni. Igazából nem értem, azokat, akik olyan erősnek néznek, mint a gyémánt. Igen, mint a gyémánt, ahogy édesapám egyik testvére szokta mondani „Úgy ragyogsz mint a gyémánt, amelyet jó erősen simára csiszoltak, tele fájdalommal és szenvedéssel. Még a gyémántkészítők sem tudhatják milyen csodát adnak ki kezeik közül, egy gyönyörűen csillogó ékkövet, amely értékétől eltekintve is jelentős. Már csak belegondolni is furcsa, hogy az apró kis kő mennyire kemény és törhetetlen, mint te.” pontosan emlékszem, hogy mikor mondta ezt nekem, hogy mikor lettem én a gyémántja. Akkor is mélyponton voltam, még jóval Cullenék előtt, de talpra álltam, mint mindig. Talán az volt az első nap, amikor igazán értelmesen beszélgettünk, hogy nem apu próbálta fenntartani a beszélgetést. Közben megérkezem a villához és leparkolok, kezem akaratlanul vándorol a póló alá rejtett medálhoz, amiben egy aprócska gyémánt van elrejtve. És csak mosolygok az akkori fájdalmaimon, valószínűleg csak azért, mert nem törnek annyira elő, hogy jobban belegondoljak. De annyira belemerültem a gondolataimba, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből az ijedtségtől, amikor kinyílt a mellettem lévő kocsiajtó. Ezen Jake jót nevet.
- Ez egyáltalán nem vicces! - vágok durcás képet.
- De az. - röhög tovább, ezért én a vállába bokszolok, amiért most ő ölti fel az előző arcformát, míg én gúnyosan kiöltöm rá a nyelvem és nevetve viszem fel a cuccokat a szobámba. Ahogy lerakom azt a pár csomagot, amit hoztam, meghallom a beszélgetést és nevetést a másik szobából. Mivel az épp a gyerekszoba, amihez nekem külön ajtóm van, így óvatosan kinyitom. A szomszédban megpillantom Alice-t, Rosalie-t és Esmet a babaruhákkal, Nessie-t és Tony-t a kis szekrényeknél, a plüssöket és színes mesekönyveket nézegetik, valamint Emmett, Jasper és Carlisle a feleségeiket nézik, de közben beszélgetnek Edwarddal együtt. De ahogy beléptem mind rám néztek.
- Lemaradtam valamiről? - nyomok egy-egy puszit a gyerekek fejére.
- Semmiről anyu. - mosolyog Nessie, közben leülök a fiúkhoz. - Áhh, várj mégis! Emmett bunyózni akar veled. - nevet lányom, amire Emmett hangosan felkuncog és várja a válaszom.
- Azon lepődtem volna meg, ha nem akarna. - nevettem én is.
- Na, akkor benne vagy húgica? - kérdezi Emm s szája arcrepesztő mosolyra húzódik.
- Benne, de csak akkor, ha nem fog sérülni a férfiúi hiúságod. - mosolygok magabiztosan.
- Ilyesmitől nem kell félned. Lehet, hogy vámpír vagy, de még mindig én vagyok az erősebb. - húzza ki magát büszkén.
- Te vagy az erősebb én meg nem csak hülyeségekre és perverzségekre használom az agyam.
- Tusé! - szól közbe röhögve Jazz.
- Na, akkor megyünk? - csapja össze tenyereit Emmett.
- Ha nem baj, nem áldozom fel miattad az edzőtermet, szóval menjünk ki. - nevettem és elindultam lefele a lépcsőn, a többiek meg jöttek utánam. Alice a gyerekekkel beszélgetett, Esme és Carlisle is halkan beszélgettek, csak mi voltunk csendben Rose-zal. Egyikünk sem érezte értelmét belebonyolódni egyik beszélgetésbe sem, ahogy egy saját kezdeményezését sem. Még azt sem sikerült eldöntenem, hogy akarok-e közelebb kerülni hozzá vagy sem. Épp a nappalinál jártunk, amikor Bonnie sikítva fut le. Hirtelen nem tudom, hogy mi történhetett, ezért az izmaim megfeszülnek, de ahogy megpillantom vigyorgó arcát azonnal ellazultam.
- Minek örülsz ennyire? - nevetek jókedvűen.
- Úristen! Úristen! - sikongat, így közben mindenki lerohan, Salvatore-ék, Jake, Quil és Embry is.
- Hé, minden oké? - nézett a még mindig egy helyben ugráló Bonnie-ra Embry.
- Szerintem csak simán meghibbant a csaj. - fejti ki véleményét Quil.
- Nem hibbantam meg kutyuli! - szól vissza dühösen és ekkor tudatosul bennem, mi az, amit a legjobban utálok az együttlakásban.
- Oké. Még mielőtt elfajulna a helyzet nyugodjatok le! Bonnie, te meg mond el, mi az, ami ennyire felvillanyozott!
- Találtam egy képet rólad az egyik fiókban. - magyarázza.
- Wááá de jó! Ezért ez a nagy fejhajtás? Valószínűleg a ház több pontján lehet találni rólam egy-egy fotót. - nevetek.
- Nem, nem! Ez más kép!
- Hogy lehetne más kép? Ha egyszer rólam készült, nem lehet túl sok -féle …
- Úgy, hogy nem barna a hajad. - nézi meg újra a kezében tartott képet.
- Ne már! Alig pár kép van rólam abból az időszakból, és neked pont sikerült találnod egyet. - sóhajtok.
- Soha nem fogom megérteni miért, szerintem a szőke is jól állt. - nevet Jake.
- Azért a barna sokkal jobb.- mond ellent Quil.
- Nem értem mi bajod van a szőkével. Szerintem az is jól állt. - mosolyog Tony.
- Elfogult vagy kicsim. - nevetek.
- Mégis mikor voltál te szőke? - néz rám kicsit durcásan Bonnie.
- Úgy 27 éve, mindössze három hónapig. Image váltásnak szántam, de aztán túlságosan …. sok(k) lett. Meg aztán ez a barna mégis csak a természetes nem? - mosolygok.
- De igen, a barna a természetes, de szőke voltál! - sikítja Bonnie.
- Igen és meg is szenvedtem miatta, körülbelül kétszer annyian akartak megfektetni, csak mert szőke voltam. - fintorogtam.
- Az nem semmi. - nevet Quil.
- Quil édes, fogd be pici kis szádat vagy beverem. - mosolyogtam negédesen, amin elnevette magát. - Kölyök akarod, hogy móresre tanítsalak? - lépek felé pár lépést.
- Akkor kapj el! - nevet és épp indulna kifelé.
- Állj! Lehetőség szerint ne a házban, Jane idegfrászt kap, ha megtudja, hogy összetörik valami. Tudod milyen pontosan válogatták össze a bútorokat. - röhögök. Soha nem fogom megérteni azokat, akik felelősségteljesnek hisznek, nem mintha zavarna, de annyira vicces, hogy ilyen véleményen vannak rólam. Közben Quil kimegy az ajtón, rögtön átváltozik és elkezd rohanni a területükön hagytam neki pár másodpercet aztán én is utána iramodtam, nem futottam teljes sebességemmel, mert az úgy túl unalmas lett volna, ezért csak a megszokott vámpír sebességet használtam. Mivel Quil a farkas génjeinek köszönhetően gyorsabb, ezért én felugrottam az egyik fára és az ágakon ugrálva követtem és amikor fölé értem ráugrottam. Ő viszont csak futott tovább, számított rá, hogy a magasból támadok. Más esetben simán el lehetne törni a nyakát, de nem teszem, mert nem tett semmi rosszat, csak egyszerűen meg kell leckéztetnem, ezért elkezdem csikizni a nyakát, amire valamilyen nevetés és ugatás közötti hangot hallat és ledob magáról, de visszaugrok rá, hogy tovább csikizzem és nem hagyom, hogy ledobjon. Közben beérnek minket a gyerekeim valamint Jasper és Emmett. Hallom, ahogy röhögnek Quil „szenvedésén” végül olyan 5 perc elteltével megesik a szívem a hatalmas könyörgő szemein. Ezután pár pillanatig nyugodtan fetrengett, majd hirtelen megharapta a kezem, persze nem erősen, alig értek fogai a karomhoz, de a pólóm sikeresen kiszakította, majd a hátára dobott és visszaszáguldott velem a villához. Én csak nevetve bújtam bundájába. Kis idő elteltével érzem, hogy a levegő egyre kisebb erővel csapódik a lábaimnak, a kezemnek, vagyis lassulunk. Jól sejtettem, ugyanis olyan fél perccel később megálltunk a villánál, továbbra is nevetek, ahogy Quil is hasonló hangokat ad ki. Erre egy-két vámpír a Salvatore családból, és a két farkas is kilép a házból, közben a röhögő követőink is beérnek minket. Jake hozzánk sétál és arcán hatalmas mosoly terült szét.
- Látszik, mennyire megbüntetted. - nevet és kinyújtja a kezét, hogy lesegítsen Quilről. Igazából nem lett volna szükségem a segítségére, de azért elfogadtam a felém nyújtott kezét. Jókedvűen mentem a bejárat felé, míg Quil is visszaváltozott az erdőben és visszatért közénk. A nappaliban lehuppantam az egyik fotelbe, Rose és Alice is a nappaliban voltak, egy-egy csókkal köszöntötték a férjüket és az emeletről Edward is leballagott a szüleivel Carlisle pedig hirtelen szaladt hozzám és nem értettem mi a baj, aztán megfogta a kezem, hogy szemügyre vegye a karomon lévő harapást, ami egyáltalán nem látszott, csupán a kiszakadt felsőm.
- Semmiség. Csak a póló szakadt ki. - mosolygok rá.
- Szerintem azért nézd meg, Quil farkasként harapta meg. - szól bele Emmett.
- Kicsit levennéd a karodról a pólót? - kérdezi komoly, orvosi, mégis kedves hangon.
- Rendben. - sóhajtok lemondóan és leveszem a pólóm, hogy Carlisle szemre vehesse a tökéletesen fehér, harcolás mentes karom. Aztán elkezdte óvatosan tapogatni, de nem éreztem semmilyen kellemetlenséget, így aztán békén hagyott.
- Ezt nem értem, láttuk, hogy megharapott. - értetlenkedik Jasper.
- De nem erősen. Nem az volt a célja, hogy bántson. -magyarázom mosolyogva. Ekkor jött le Peter Salvadore a lépcsőn és egyszer csak füttyent egyet, nem értem mi van ma nagyon lassú a felfogásom, aztán feltűnik, hogy nem az arcomat nézni … A kezemben lévő pólóm darabját összegyűröm és az arcba dobom. - Remélem kinézelődted magad. - futottam fel a szobámba és kaptam fel egy másik felsőt. Újra csatlakoztam a nappaliban lévőkhöz, de épp ekkor egy nyíl átfúródik az ablakon és beleáll a falba. Azonnal az erdőt nézem, de már nem látni senkit. A nyíl egy üzenetet és egy vörös fréziát szegez a falra. Hirtelen nevetek fel, egyszerűen csak kitör belőlem. Pont frézia … Állítólag olyan az illatom, mint a fréziának, de a fréziának más jelentése is van, méghozzá az ártatlanság. Ha fehér lenne azonnal arra következtetnék, hogy a jelentése miatt kaptuk, de így, hogy vörös, így szinte biztos, hogy a vérem illata miatt, hisz olyan akár a vér. Már csak ezt lehetne fenyegetésnek venni. Mindenki kövülten áll a nappaliban, végül én megyek oda a virághoz, óvatosan leveszem és megszagolom, aztán jön a levél. Ismerős szálkás betűket pillantok meg és magamban kezdem olvasni az üzenetet.

„Drága Fréziám!
Régen adtam hírt magamról, gondoltam most, hogy visszajöttél ide épp ideje, te nem így gondolod?
Még mindig haragszom ám, azért, amit tettél, ezt nem úszhatod meg!
Hamarosan újra találkozunk Fréziám és meglátjuk ki éli túl.
Csók:
L.”

Tudom ki vagy édes, és igazad van, már épp itt az ideje, hogy lezárjuk ezt a huzavonát. - helyeslek magamban és csak mosolygok.
- Jake, kettőzzétek meg a védelmet La Push körül! Ti pedig, ha lehet egyedül nem császkáltok sehova. - nézek gyerekeimre komolyan.
- Ki küldte azt a levelet? - kérdi Jake szemembe nézve, de válaszomat megelőzve Embry kiveszi a kezemből a levelet és hangosan felolvassa.
- Anyu, ki az az L és miért akar megölni? - kérdezi Tony aggodalmasan.
- Egy régi ismerős. Hogy miért akar megölni? Hümm rengeteg oka lehet, de nála nem kell ok ahhoz, hogy megpróbáljon megölni. - felelem higgadtan, nem félek tőle. - Bonnie, keresnél egy vázát? - kérdezem, erre ő értetlenül néz rám, gondolom nem szokás megtartani a fenyegetésnek szánt virágot ... 

Díj *-*

Sziasztok!

Még egy díjat kaptam, amit nagyon szépen köszönök Dream Cherrynek! <3

Szabályok:
1.Tedd ki a képet a blogodra!
2.Köszönd meg annak akitől kaptad!
3. Küldd tovább azoknak a blog íróknak akik szerinted megérdemlik!
4. Hagyj megjegyzést a blogjukon!
 

Akiknek küldjük:

Jess

Daphne Collins

Minie 95 ღ

Bonnie Wheatbloom