10. Fejezet – When you meet again a piece of your past

Sziasztok!
Szóval meghoztam a 10. fejezetet. Az egész fejezet kettő, ha nagyon szigorúan vesszük, akkor egy titok köré épült, jobban mondva ezeknek a kiderülése … A vége talán kicsit durva lett, ahogy Bella is nagyon kemény a fejezetben. ( és ez nem igazán pozitív itt, mert szerintem kicsit unalmas lenne, ha Bella tökéletes lenne, hát nem az!) Daphne, és mindenki, aki szereti Tanya-t képzeljen el inkább mást a helyére xD
Most egyik kedvenc számomat ajánlom nektek, igazából a szám alkotta a fejezetet és nem a fejezetről jutott eszembe a szám, ez pedig nem más, mint The Fray – Heartless.
Jó olvasást!
Puszó: Zsó
xoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

A harc az akaratok, nem a technikák csatája. Le kell vetkőznöd a félelmet, vagy alulmaradsz. A küzdő akarat maga az erő. Soha ne add fel! Soha ne hátrálj meg! Küzdj mindig és minden körülmények között! Ha nincs ellenfél, akitől megfutamodsz, akkor nincs ellenség, aki erősebb lenne nálad.
Youn In-Wan

 

Fogva tartóim szorítása nem csak magában volt kellemetlen, ugyanis hamar megéreztem mást is. Mindegyiküknek van képessége. És erre az arcom egy pillanatra megrezzent. Próbáltam a képességektől elkövetkeztetni és figyelni a környezetet. A szél szembe fújt velem, nem éreztem vámpír szagot mármint a jelenlevőkön kívülről, de a hátam mögött nem tudom mi van. Mivel nem látom és az illatát sem érzem lehunyom a szemem és füleimre valamint a bőr felületeimre koncentrálok. Hamarosan meghallom, ahogy egyik fa ágain lévő levelek egymáshoz érnek, de nem a széltől. Szemeim kipattannak, ajkaim felfelé görbülnek.
- Szia Luke Drágám. Nem tanítottalak meg rá, hogy nem illik így viselkedni velem? - kérdezem, de még én is hallom hangomban a jó kedvet. Nem válaszol, szóval az hiszed, nem tudom, hogy hol vagy? - Ne bujkálj, azt sosem tudtál, a fákkal sem vagy épp jó barátságban. - ahogy ezt mondom hangosan felnevet. Látom, az előttem elhelyezkedő, szintén lefogottakat, akik próbálnak szabadulni. Ennek így nem lesz jó vége, abba kell hagyniuk. De ezt csak nem mondhatom ki hangosan, ezért a képességemet, a gondolataim körül lévő védőburkot eltüntetem és megnyitom a gondolataim csak nekik, a két családnak valamint a gyerekeimnek.
Maradjatok nyugton, nem lesz baj. - üzenem gondolatban és hallom, hogy mindegyikük lélegzete eláll, persze kivéve a gyerekekét.
Ez meg mi? - vízhangszik mindannyiuk gondolataiban.
Az legyen mindegy. Maradjatok nyugton! - kértem őket még egyszer és ők így tettek. Közben Luke leugrott a fáról, majd lassan sétált elém. Egy fekete vászonnadrágot viselt meg egy fehér inget, fölötte a látszat kedvéért még egy dzsekit is. Barna haja kicsit kócos volt, de csodásan kihangsúlyozta arca pontos vonalait, szemei gyönyörű vörösen izzottak. Be kell vallanom, hogy nagyon charme-os és igenis van valami köztünk.
- Semmit sem változtál, ugyanolyan gyönyörű vagy mint régen. - görbülnek fel ajkai. - De azért ennyire nem kellett volna kiöltöznöd miattam, nem mintha nem tetszene …
- Örülök, hogy végül meglátogattál. - mosolyodom el én is. - És hajlandó voltál miattam felvenni egy inget, ezt különösen köszönöm.
- Ha te képes voltál ezt felvenni, én sem ódzkodhattam az ingtől. - nevet.
- Igazad van, ennyit igazán megtehettél értem. Na de nem szeretnéd végre leszállítani rólam a talpnyalóidat?
- Abban meg mi lenne a pláne? - néz szemeimbe, én pedig próbálkozom az ártatlan és védtelen tekintettel, de már az elején sejthettem volna, hogy ez nála nem válik be. - Jajj Édesem, nekem ne próbáld megjátszani magad a gyöngeséggel, ennyire azért ismerlek.
- Jól van, azért csak megpróbálhattam nem? - röhögök fel, kicsit forgatni próbálom a kezem a szorításban, ezzel élérve, hogy jobban szorítsák a kezem, ami most pont kapóra jön. A tűsarkú sarkával erősen beletaposok a mögöttem lévő vámpír egyik lábára, ugyan nem enged el, de a szorítása lazul, oldalsó fogva tartóim szorosan tartják karjaim, de nem bízom annyira benne, hogy végig így fogják majd, ezért én is rákulcsolom az ujjaim a karjukra, majd lendületet véve szaltózom hátra fele. A derekamon lévő kar eltűnik, és a kar tulajdonosának a háta mögé kerülök. Az emberek sosem tudják, hogy a torna mennyit javít az életben maradási átlagon, de vámpírként már sokaknak leesik. - Nem illik egy nőt így lefogni, seggfej! - búgóm fülébe, majd erősen hátba rúgom, így 20 méter repül előre. A másik kettőt továbbra is fogom, ahogy ők is engem, körmeim hibátlan szoborbőrükbe vájom, tudom, hogy ez nekik nem fáj annyira, csupán olyan, mint egy kelletlen darázs csípés az embereknél, a várakozásommal ellentétben egyikük sem rezzent, ezért kicsit durvábbra fogtam, nem várhattam meg, míg a másik összeszedi magát, vagy a másik kettő fogást talál rajtam. Egyikük kezébe kapaszkodtam, és a másikat elengedtem, majd kilöktem a lábait alóla, elengedte a kezem, de a földön megfogta az egyik lábam, viszont így már volt egy szabad kezem, ezért a szöszit, aki a karomat fogta a nyakánál fogva emeltem fel erősen szorítottam, mire ő is elengedte a kezem elhajítottam, egy kézzel, amilyen messze csak tudtam. Le akartam hámozni a lábamról a kis piócát, de nem tudtam, mert a másik kettő úgy látta, itt az ő idejük egyik hasba akar vágni, a másik a karom után kap, de a piócám miatt nem nagyon tudok elmozdulni, ezért leguggolok, gyorsan kitöröm a pióca nyakát. A két tartalék jobban össze vannak szokva, mint a másik négy, az egyikük rúg, a másik üt, ezzel nem adva más lehetőséget a menekülésre, csak, hogy kilépek kettejük közül. Az elrúgott srác épp ekkor ért be mellém, gyorsan behúzok neki egyet, aztán jön a másik, akinek sajnos sikerült hasba ütnie, ami nem volt túl kellemes, de meg se rezzentem, hanem azonnal kitörtem a nyakát. Most már a maradék négy kitartóan próbál megütni, megrúgni. Gyorsak, főleg így négyen, de én is az vagyok. Egy kéz itt, egy láb amott, az egyiknek amikor sikerült elkapnom a felém tartó öklét kitépem a karját, amire felordít, a többiek tovább próbálkoznak. Az egyiknek van annyi esze, hogy elkezdje használni a különleges képességét, ami nem más, minthogy szikrákat tud létrehozni. Egy szikra esőt küld felém, de én gyorsan beugrom egy másik elé, így őt érik a szikrák, látom az arcán a fájdalmat, de megvárom, amíg abbahagyja a szikrákat, csak utána tépem le a fejét. Gyorsan kerülök a szikrás mögé és először két kezét tépem le, majd a nyakát töröm ki. A félkezű mögém lép, de én egy gyors csapással leütöm, aztán már neki sem marad épp csont a nyakában. Egy maradt. Próbál megütni, de én vagyok a gyorsabb, ezért játszom, folyton folyvást elkapom az ökleit, egyre idegesebb lesz, egyre többet hibázik, végül neki is vége. Visszafordulok a többiek felé, látom az ámulatot az arcukon, míg Luke csak mosolyog, mintha nem is az ő pribékjeit öltem volna meg.
- Na látod, ez az oka, hogy én ezerszer jobban szeretem Isabella Volturit, mint Bella Swant. - nevet fel.
Volturi?! - vízhangszik a többiek fejében, de én veszek róluk tudomást.
- Nem tudom, lehet én is pont ezért szeretem jobban Volturit mint Swant. Swan csak egy szürke kisegér, vagyis mindenki ezt látja, de Volturira senki nem mondaná ezt, túl sokan félnek tőle. - kicsit se vagyok abnormális, hogy egyesszám harmadikban beszélek magamról … áá dehogy!
- Igen, Isabella túlságosan is … hümm veszélyes, vad és szenvedélyes.
- Ahha, és ha még egyszer Isabellának hívsz, akkor még veszélyesebb leszek. - mosolygok édesen.
- Értem Bells.
- Még szerencse.
- Ha már a Volturinál tartunk hol vannak azok a gyönyörű vörös szemek?
- Direkt kísérted a halálod, vagy csak csesztetsz?
- Már meghaltam Szívem.
- Szóval csesztetsz.
- Igen, na hol vannak a vörös szemek? - nevet. Én meg nyelvet öltök rá és lehunyom a szemem, koncentrálok és tudom, hogy amikor kinyitom, akkor vörösen izzanak.
Mi a...?! - száguld át mindenki gondolatain, csak más más végződéssel …
- Meg vagy elégedve?
- De még mennyire. - suhan elém és állam alá nyúl, mélyen néz szemeimbe. - Koccintunk? - kérdezi, én pedig egy pillanatra meglepődöm, komolyan olyan, mintha egy vacsorán lennénk kettesben, nem mintha másra kellett volna számítanom. Egy vámpírlány lép elő a fák közül, egy tálcával kezében, amin két talpas pohár van, benne vörös borral.
- Gondoltál arra, hogy nem iszom ember vért? - húzom fel egyik szemöldököm, de ahogy közelebb ér a lány, érzem, hogy az egyik pohárból a bor illata mellett kevés puma vér van, míg a másikból inkább az ember vért érezni és nem a bort. - Még mindig ennyire felhígítod?
- Lehet, te jobban hozzá vagy szokva az alkoholhoz, meg a földes ízhez, de én nem bírom. - rántja meg vállait, leveszi a poharakat és felém nyújtja az egyiket. Gondolkodás nélkül veszem el tőle és koccintunk.
- Csirió! - mondom halkan, míg ő csak mosolyogva biccent. Ahogy lefolyik a torkomon az ital, eszembe jut, hogy milyen régen nem ittam bort, nem igazán hiányzott, soha nem voltam alkesz, sosem vágytam alkoholra … na jó egyszer nagyon régen igen, de az más helyzet volt, máskor. Ő is megissza a bort, aztán a többiek felé fordul, szemre veszi őket. - Cullenék? - néz rám szeme sarkából, egyik szemöldökét megemelve.
- Az öröklét hosszú, várható volt, hogy egyszer megint találkozunk velük. - rántom meg vállaim, közben mellé lépek, nincs szükségem, hogy végignézzek a társaságon, ezért csak egy pontot nézek a távolban.
- Ez igaz. - futtatja végig rajtuk a szemeit, de a gyerekeimen megakad. - Nessie? Tony? - lép feléjük egy lépést, egy akaratlan lépést. Érzem rajta, hogy még őt is meglepte ez a tett.
- Igen. Ismerjük egymást? - kérdezi lányom illedelmesen. Luke rám pillant, mintha beleegyezést kérne, biccentek, mire ő közelebb lép hozzájuk, jól szemügyre veszi őket.
- Szóval már nem emlékeztek rám. - konstatálja apró fájdalmas éllel hangjában, szerintem másoknak nem tűnik fel, talán csak Jaspernek az érzésein keresztül. Egy pillanatra lehunyom a szemem, elmerülök a múltban.
- Bells ne csináld már, nem lesz semmi bajuk! - szól rám, mosolyogva, karjaiban Tony-val, míg én Nessie-t fogtam.
- De … de mi van, ha mégis, olyan törékenyek. - szólalok meg aggódva.
- Akkor itt vagyunk mi. - mosolyog és attól a mosolytól kissé megnyugodtam, de nehezen néztem végig, ahogy óvatosan lerakja Tony lábacskáit, apró kis kezeit fogva állítja talpra, épp menni tanította, míg én halálra aggódtam magam, óvatosan leülteti Tony-t a földre, ezzel mutatva egy „elesést” persze fiamnak hamar megjelennek a krokodil könnyek szemeiben, Luke felkapja, és vigasztalóan simogatja arcát, én pedig odarohanok hozzájuk és alaposan szemügyre veszem kisfiam, nincs semmi baja, ezért megkönnyebbülten kifújom a levegőt és egy puszit nyomok arcára. Lányom pedig testvére felé kalimpál karjaimban. - Csak így fognak megtanulni járni, ha néha elesnek. - néz szemeimbe, én meg sóhajtva bólintok. Nessie nyugtatóan félig gügyög félig beszél bátyához.
Aztán egy másik emlék bukkan fel, amikor gyermekeim épp beszélni tanultak, még mindig meghatódom, hogy a mami volt az első szavuk, de az a pillanat is emlékeimbe vésődött, amikor az éjszaka közepén riadt fel Nessie, Luke nyugtatgatta én pedig az ajtóból figyeltem őket, ez volt az a pillanat, amikor lányom apának szólította, ez volt a második szava. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy kettőnk közül melyikünk van jobban meghatódva... Hirtelen pattannak ki a szemeim, amikor tudatosul bennem, hogy ez nem a legjobb pillanat emlékezni.
Úristen, ezt mind láttátok?! - kiáltok fel gondolataimban, Esme meghatottan bólint, Rosalie is hasonló érzésekkel helyesel, a többiek nem válaszolnak, de látom a gyerekek kutató szemeit, ahogy Luke-ot vizsgálják. Ez az, amiért utálom, ha a fejemben turkálnak! Bár az is igaz, hgy én engedte, hogy turkáljanak … és itt szakítottam meg a kapcsolatot, a védőpajzs visszakerült a helyére és feszesen simult hozzám.
- Még kicsik voltak, persze, hogy nem emlékeznek rád. - szólalok meg végül a csendben.
- Igazad van, csak hát félig vámpírok, gondoltam, hogy emlékezni fognak...
- Most már mindegy. - legyintek.
- Szóval te anya férje voltál? - kérdezi fiam.
- Igen, a második. - mosolyog rá Luke. - Három hónaposak voltatok, amikor elvettem. Két évig voltunk házasok.
- Két évig? - lepődik meg lányom.
- Igen. Szánalmas nem? Vele volt a leghosszabb kapcsolatom. - nevetek, kedvetlenül, szinte már komoran.
- Tényleg? - lepődik meg Luke. Nem válaszolok, csak nézek rá.
- Soha nem hittem, hogy türelmes vagy, nem annak tűntél, mégis az voltál, és nem tudod elképzelni, hogy én ezt mennyire értékeltem, főleg akkor. - sóhajtottam fel.
- Mert szeretlek. - néz szemeimbe és tudom, hogy igazat mond.
- Tudom és én ezt soha nem tudtam megérteni, hogy miért szeretsz, miért szerettél akkor?
- Én sem tudom. A szerelem csak úgy a kezünkbe pottyan, nem számít, hogy mikor vagy kivel, csak van és mindegy, hogy a másik mit érez. - ahogy beszél szívem hasad meg, hogy tönkretettem, egyszerűen nem bírom elviselni a fájdalmat a szemében, ezért lehajtottam a fejem. - Bells ne … - terem előttem és felemeli a fejem az államnál fogva. - Tudom. Tudom, hogy nem szeretsz. - próbál mosolyogni, de nem azzal a kedves, vidám rossz fiús mosollyal.
- Ez nem igaza. - nézek szemeibe, látom a meglepettséget bennük. - Tényleg nem szerettelek, de … talán ha pár hónappal tovább bírtuk volna … ha még tudtál volna várni … te voltál az egyetlen, akit képes lettem volna megszeretni, mint férfit. - egyik kezem felelem és végig simítok az arcán. Szemei csillogtak, a meglepettségtől, a szeretettől és a csalódottságtól.
- Hihetetlen, hogy még most is meg tudsz lepni. - nevet keserűen.
- Tudod, azért, mert én nem mondok el mindent, nem sodrom veszélybe még egyszer a szívem. - lépek egy lépést hátra.
- Inkább hagyjuk a beszédet, mert a végén nem Cullenre leszek még jobban kiakadva, hanem magamra, hogy miattam lettél ilyen … - sóhajtott fel.
- Ne aggódj! Már előttetek is ilyen voltam. Nem rajtatok múlt. - legyintek és próbálok mosolyogni, de nem megy túl fényesen, a múlt fájdalmas, de a múlt fájdalmai nélkül nem lennék most itt.
- Akkor rendben. - szólal meg, szemében látom a kíváncsiságot tudni akarja, mi volt régen. Mindenki erre kíváncsi, az egész rohadt vámpír világ ezt akarja tudni, mi tette Isabella Volturit olyanná, amilyen. Luke tudta, hogy ez a tabu témákhoz tartozik, azokhoz, amit mindenki tudni akar, de senki nem meri megkérdezni. Öklei gyorsan indulnak meg arcom felé, egyszer egyik, egyszer másik, de én lefogom azokat, kivédem az ütéseket. Kezdetét vette a macska egér játék, ezt mindketten tudtuk, ahogy a szerepbeosztásokat is. Egyszer csak egy fának lök, én meg húzom magammal, aztán a földre kerülünk, végül valahogy én keveredek felülre, kezeit leszorítom, nem hagyom mozogni. Fölé hajolok, a hajam eltakarja arcunkat.
- Utolsó kívánság Szívem? - suttogom halkan a kérdést.
- Csak egy. - vörös szemeit enyémbe mélyeszti. - Csókolj meg! - nem kellett volna meglepődnöm a kérésén, de mégis meglepődtem. Ez az utolsó kérése, nem lenne szívem visszautasítani egyébként is ez a csók ide vagy oda, már régen mindegy. Lassan hajolok ajkaira és lágyan csókolom meg. Szinte már fájdalmat okoz a szerelem, amivel csókol, egy mocskos nőnek érzem magam. Nem tudom melyikünk húzza jobban a csókot, ő, mert élvezi, vagy én, mert nem akarom megölni. Végül én válok el tőle, arcán mosoly virít, szemei az enyémet kémlelik várakozva.
- Sajnálom. - suttogom, majd vámpír sebességgel nyúlok arcához és gyorsan tépem le fejét, minél kevesebbet szenvedjen. Még egyszer, utoljára ránézek, majd leszedem róla a dzsekit és magamra veszem. Visszafordulok a még mindig fogvatartottakra, egyet előrébb lépek. Szemeim egy pillanatra lecsukódnak, aztán már érzem is, ahogy fellobban mögöttem Luke teste és immár az első hat vámpíré is. Ijedt sikkantást hallok, egyet Esme, egyet Alice részéről. Nem megyek közelebb, nem távolodom a tűztől, ami alig pár centire lobog mögöttem. - Nos, most ki lett a vezetőtök? - nézek a fogva tartókra, mindenki egy magas kigyúrt férfire néz.
- Én, Volturi! - szólal meg keményen, de tudom, hogy fél, retteg.
- Remek, mik a terveid? - nézek rá és hangom érzéketlenül cseng.
- Mire gondolsz? - húzza fel egyik szemöldökét.
- Akkor gondolom nem mesélhetett nektek sokat rólam. - mosolyodom el. - Általában felajánlok egy lehetőséget, hogy csatlakozzatok a Birodalomhoz.
- Hogy a Volturi kénye kedve szerint használjon fel minket bábuként?! - akad ki, eddig tartott a nyugodt, kemény vezető szerepe.
- Én nem mondtam, hogy csak a Volturihoz csatlakozhattok, hisz nem csak a Volturi van … Bár tény, hogy Aro örülne nektek.
- Nem csatlakozunk! - jelenti ki.
- Van, aki más véleményen van? - pillantok körbe, de senki sem szól. - Rendben, ti döntöttetek. - vonok vállat nem törődően.
- Akkor elengedsz? - kérdi reménykedve.
- Most komolyan ennyire hülyének látszom? - emelem meg kérdőn szemöldököm. - Mindannyitoknak van különleges képessége, amiket a Volturi eléggé értékel. De tudjátok, van egy jó mondás a Birodalomban „Aki nem velünk van, az ellenünk van.” Én Volturi vagyok, a Birodalomhoz tartozom. Volturi a családom és nincs ínyemre, hogy megkegyelmezzek a családom ellenségeinek. - mondom kicsit kegyetlen hangsúllyal, amit gondolom a mögöttem ropogó tűz még veszedelmesebbé tett. Ahogy ezt mondom egyikük elengedi lányomat és megindul az erdő felé, gyorsan, de előlem nem menekül, rákoncentráltam, nem néztem még csak rá sem, de hallottam fájdalmas ordításait, ahogy a tűz eleven égeti el. - És a gyávaságtól hányni tudnék. - nézek az égő áldozatra érzéstelenül. A másik vámpír, aki lányomat fogta elengedte kezét, megijedt, és ezt Nessie kihasználva letépi a karjait majd a fejét. Tony segítségére siet és a többiek is elkezdik támadni a fogva tartóikat. Esmehez szaladok, és segítek neki, mivel valahogy ő az, aki most a legnagyobb veszélyben van a szeretetteljessége miatt. De nincs szükség a segítségemre, ugyanis a falka előugrik az erdőből, és elintézik helyettünk. Én már csak a holttesteket gyújtom meg a képességemmel. Legvégére hagyom a nagydarab fickó maradványait.
- Ez van, ha a tűzzel játszol és nem te irányítasz. - szólok hidegen. A Cullen-Denali család földbe gyökerezik, míg gyermekeim nyakamba vetik magukat, Jake meg megnyalja az arcom, amiért jól leteremtem. Utálom, amikor összenyálaznak, de persze a végén már csak nevetünk az egészen.
- Hogy lehet, hogy ez … egy Volturi! - sipákol Tanya, szerintem most jött rá, hogy ha a Volturival akarna megöletni, nem ő járna jól.
- Úgy szöszi, hogy az apám egy Volturi, sőt a gyermekeim nevelőapja is Volturi. Az egész családom a Volturi! Na jó, az egyik húgom nem, de mindegy. Érted már, milyen ostobaság volt, a Volturival fenyegetned? - mosolygom.
- De Carmen, Eleazar és Carlisle is az uralkodók barátai. - próbálja hitegetni magát, hogy akárhogy is ők a kis kedvencek.
- Tényleg, több, mint 100 éve nem is találkoztak … szóval hagyjuk. - mondom picit rosszallóan.
- Én azért a helyetekben még úgy 1-2 évtizedig messziről elkerülném őket. - tanácsolja nevetve Tony.
- Egyetértek. Főleg ti ketten, mert anya türelme is egyszer elfogy. - pillant Tanyara és Edwardra.
- Miről beszéltek? - sipítozik tovább, de én már egyre kevésbé bírom a fejem zsong és a testem is fáradtan ordítozik, nem vágyom másra, minthogy aludjak, ami persze nem lehetséges, de most nagyon jól jönne egy pihentető alvás …
- Arról, hogy a családunk nem rajong értetek, főleg nem azután, amit anyuval csináltatok. - gúnyolódik fiam.
- Tudjátok anya, amikor ti … öhm a szeme előtt estetek egymásnak, hazament. Nagyjából azóta nem rajonganak értetek, bár részben az is rájátszik, hogy viszonylag sokan vagytok és még képességeitek is vannak … - folytatja lányom testvére szavát.
- Aztán még együtt is él a két család. Hát apa nincs elragadtatva ettől az együttéléstől, az biztos. Csak anyu miatt vagytok még életben, mert ő tartja értetek a hátát. - fejezi be húga mondandóját.
- Ki a nevelőapátok? - kérdezi Edward, mintha az egészből csak ezt az egy szót fogta volna fel. Bár azt hiszem megértem, ha én lennék a helyében valószínűleg nekem is ez lenen a lényeg.
- Aro. - feleli Ness.
- M ...m … mármint az az Aro? A király Aro Volturi? - dadogja Tanya.
- Tanya, nem hagynád abba, először nyávogsz. Oké, mindig nyávogsz, de most még ez is! Megnyugtatlak Volturiban csak egy Aro van. - szólok fáradt hangon. Gyermekeim meg felnevettek, Tanya arca láttán.
- Most már érted Tanyacska? - gúnyolódik kislányom. - Ha anyának vagy nekünk egyetlen hajunk szála meggördül, nem hogy kiirtják a családotokat, hanem addig kínoznak titeket, amíg a halálért nem könyörögtök. Hidd el, tapasztalatból mondom. - nevet.
- Szóval a lányom egy hercegnő a fiam meg egy herceg. Ez nem semmi. - motyogja magának Edward.
- És te Bella? Te mi vagy? - kérdi érdeklődve Carlisle. - Nem hallottam róla, hogy Volterranak már királynője is lenne... - igen, logikusan ez következne ebből, az tény, de a vámpír létben a logika annyit ér, mint a ganajtúró …
- A herceg és a hercegnő anyja. - mondom az igazság egy részét, majd egyszer rájönnek, de amíg nem, addig hadd maradjak csak Bella. - Menjünk jó? Én kész hulla vagyok. - sóhajtok. - Mármint szellemileg is nem csak fizikailag. - legyintek, mosolyogva, elköszönünk tőlük és hazamegyünk és mind bedőlünk az ágyunkba, lehunyom szemeim bár aludni képtelen vagyok, de ez mégis valahogy pihentet, még ha gondolataim villámsebességgel cikáznak fejemben.