Sziasztok!
Túl
vagyok a nehezén, jövő héttel végre vége
lesz az egész érettségi hercehurcának és
biztos vagyok benne hogy nyáron már tudok a blogra időt
fordítani így hetente szeretném feltenni a
hátralévő fejezeteket. Hogy hány fejezet lesz
még? Nem sok olyan 10 körül. De még meglátjuk
:)
A fejezethez ajánlom: Cheryl Cole- Fight for this love
U.I.: Nagyon köszönöm
azoknak a kitartását, akik még ennyi idő
elteltével is olvassák a blogot <3
Puszi:
LilyV
xoxo
"A
nő a gyötrelem és a szenvedés forrása,
ugyanakkor az örömé és a szépségé
is. Ebből következik, hogy aki megtalálja hozzá a
kulcsot, sohasem tudja mit nyit ki, a pokol vagy a mennyország
kapuját. "
Kolozsvári Grandpierre Emil
(Edward
szemszöge)
Ha azt mondom, hogy ledöbbentem, azzal még
a felét se mondtam el annak, amit éreztem. Olyannyira
megdöbbentett a dolog, hogy a fejem csak a saját
gondolataimmal volt tele. Egy gyermek, a mi gyerekünk. Szóval
ezért viselkedett olyan furán … De miért nem
mondta el nekem? Hiszen bőven lett volna rá ideje, hogy
megtegye, mikor kettesben voltunk. Babánk lesz, egy kicsi,
akit felnevelhetek, akinek láthatom a fejlődését,
akinek végre igazán az apja lehetek. Egy bébi,
akivel bepótolhatok mindent, amit Nessie-éknél
elszalasztottam. Legszívesebben odamentem volna hozzá
és megcsókoltam volna örömömben, de
megbeszéltük, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunk egy
ideig, bár ilyen helyzetről szó sem esett. Nessie volt
az első, aki feléledt döbbenetéből és
nevetésben tört ki, miközben anyját ölelte
át szeretetteljesen.
- Végre lesz egy kis tesónk,
annyira szerettünk volna egyet. - ujjongott Nessie, Tonyval
együtt, majd Alice is csatlakozott örömükhöz.
Rose és Esme viszont kicsit nehezebben élték meg
a dolgot. Ők nagyon vágytak egy gyerekre, amit sosem
kaphatnak meg. Persze örültek is neki, úgy
gondolták, hogy talán a születendő babán
kiélhetik anyai ösztöneiket. Bella nem tett
irányomban semmilyen célzást vagy lépést,
így nagy nehezen visszafogtam örömömet vagy
legalábbis nagyon próbáltam.
- De anya,
akkor miért akartad, hogy elmenjünk? - kérdezte
Tony értetlenül.
- A következő pár hónap
elég … kellemetlen lesz. Egy terhesség sosem túl
kellemes, de egy félvér babával még
nehezebb lesz. - válaszolta minden szót jól
megfontolva és átrágva Bella, mire Aro
egykedvűen nevetéssel válaszolt.
- Anyátok
azt próbálja a tudtotokra adni, hogy nem csak az ő, de
a saját érdeketekben is jobb lenne ha a terhesség
idejére visszavonulnátok a szigetre vagy valahova
máshova. - egészítette ki Aro Bella mondandóját.
- Nem értem. - ingatta jobbra-balra fejét Nessie.
- Anyátok mindig is ön és közveszélyes
volt … - kezdte magyarázni Aro.
- Hé! - csattant fel
Bella, de Aro nem is vett róla tudomást és
folytatta.
- Jelen esetben az ereje kiszámíthatatlanabb
mint ő maga. Veszélyes lehet rátok vagy bárki
másra. De leginkább Jasperre, aki átérzőként
érezni fogja anyátok összes fájdalmát,
márpedig nem vagyok benne teljesen bizonyos hogy túlélné.
- Mit értesz az alatt, hogy ránk is veszélyes
lehet? - kérdezte ezúttal Carlisle. Bár azt
hiszem ez az, amit nem kellett volna kérdeznie. Én ott
voltam, láttam, amikor az ereje elszabadult, láttam
milyen hatalmas és veszélyes. Egyetlen pillanatra sem
kétlem, hogy Bella képes lenne rá.
-
Megtanultam kordában tartani az erőm, csak a terhesség
miatt az érzéseim eléggé ingadozóak
lehetnek és egy hirtelen jött sokkhatás, amit
alapból simán kezelni tudnék, ilyen helyzetben
időbe telik. És ahogy a baba elkezd fejlődni a testem és
az erőm automatikusan úgy alakul, hogy neki a legjobb legyen.
Amikor Nessie-vel és Tony-val voltam terhes az utolsó
másfél hétben volt hogy egyáltalán
nem tudtam irányítani az erőm, mert eljutottak egy
olyan fejlettségi szintre, amikor ők is képesek voltak
használni és amint veszélyt éreztek
rögtön támadtak. - felelte Bella. Furcsán
hangzott ez az egész, nem tudtam sehogy sem elképzelni,
de Bellaval kapcsolatban ez tök normális.
- De most
legalább már fel vagyunk rá készülve.
- hallatszott Marcus rekedt hangja.
- Nem szeretném, ha
végignéznétek. Nem lesz túl szép
látvány, a vége felé nagyon nem. Nagyon
szépen kérlek titeket, hogy fogadjatok szót és
menjetek el, csak 3-4 hónapról van szó. És
amint megszületett a pici azonnal visszajöttök.
-
Nem hagyunk magadra anyu. Megígérjük, hogy nem
generálunk semmilyen feszültséget, rendben?
-
Még apátokkal sem? - nézett rájuk
komolyan Bella. Lélegzet visszafojtva vártam a
választ...
(Bella szemszöge)
A gyerekeim
tökéletes alkalmat adtak, arra, hogy legalább
elviseljék Edwardot, én pedig kapva kaptam az alkalmon.
Bár még mindig nem örülök, hogy itt
maradnak, de tudom, hogy nincs választásom. Már
nincs. Szóval próbálok legalább pozitívan
kijönni a helyzetből.
- Megpróbálunk. -
felelt végül Tony.
- Köszönöm. -
öleltem meg gyerekeimet és egy mosolyt küldtem
Edward felé.
- Mindig is mondtam hogy azért a politika nem
olyan elfecsérelt dolog. - mosolygott rám apa.
- Jó,
igazad volt. - nevettem fel és lassan az ablakhoz sétáltam,
mert nagyon jól tudom hogy a hirtelen mozgástól
egyszerre minimum négy testőr ugrik mellém … Heidi
így is két méteres közelemben maradt és
haladt velem. Én csak lemondóan sóhajtottam és
belegondoltam hogy ezt el kell viselnem hónapokig. Bele fogok
őrülni. - Aro nem lehetne hogy kicsit nagyobb szabad teret adsz
nekem.
- Nem. - vigyorgott mint a tejbe tök.
- Remek.
Három hónapon keresztül egyetlen magányos
pillanatom lesz és még a te elégedett képedet
is bámulhatom. Már szinte elfelejtettem mennyire
élveztem a terhességet. - morgolódtam.- De
inkább térjünk vissza az előző témához,
mielőtt még VÉLETLENÜL kinyírom Arot. A
gyerekeim maradnak, oké. És ti? - néztem a
Cullen-Denali családra. Mire mindenki halkan beszélgetni
kezdett a párjával. Meglepetten konstatáltam,
hogy Rosalie szólalt meg először.
- Természetesen
maradunk, igaz Emmett? - nézett férjére, és
láttam mennyire fel van villanyozva. Ekkor jöttem rá,
hogy miért, hiszen ő is és Esme is annyira szeretett
volna gyermeket. Idáig nem is gondoltam rájuk, basszus,
hogy lehettem ilyen önző? Még szerencse, hogy Rose úgy
néz ki jól viseli, sőt meglátta a lehetőséget
benne, hiszen bár anyuka nem lehet, de lesz egy baba, akit
kedvére kényeztethet.
- Ha szeretnél Szívem.
- vigyorgott feleségére megkönnyebbülten Emm.
-
Mi is maradunk. - mosolyogott anyáskodóan Esme. - Mióta Forksban megismerkedtünk rád is lányomként tekintek.
- És
persze Carlisle kíváncsisága miatt is maradtok, teszem fel. -
nevetett fel Aro.
- Nem tagadom, kíváncsi vagyok. -
válaszolt nyugodtan Carlisle.
- Mi is maradunk egyenlőre,
de ha Jazz már nem bírja, akkor azonnal elmegyünk.
- vigyorog Alice, mindent tudóan.
- Mi addig inkább
elmennénk, nem akarok összetűzést. - mondta
komoly hangon Eleazar.
- Rendben, akkor én … -
kezdtem volna búcsúzni, ha Sulpicia nem zavar meg.
-
Nekem még lenne egy kérdésem, mielőtt
berekesztenéd a beszélgetést, Bella. Persze csak
ha megengeded. - hangja kedves volt, nem volt benne semmi rossz
szándék, csak egyszerűen bizonytalan volt,
bizalmatlan.
- Természetesen, nincs titkolni valóm.
- mosolyogtam rá biztatóan.
- Ki az apa? -
kérdezte tömören, mire teljes csend borult a
teremre. Nem is kellett túlmagyaráznia, még
mindig nem bízik Aroban.
- Ha ezt azért kérdezed,
mert tartasz tőle, hogy Aro az, akkor mélységesen
sajnálom,hogy még mindig nem tudsz megbízni a
férjedben. - mondtam némi éllel hangomban. - Aro
sosem ért hozzám mikor ember voltam és azt
hiszem már egyszer elmondtuk, hogy mióta elvett téged
nincs köztünk semmi. Egyébként komolyan
csodálom Arot, hogy még mindig elviseli a folyamatos
féltékenységi rohamaid, mert őszintén
szólva engem már rohadtul idegesítesz. - mondtam
kissé ingerülten, de talán most már
sikerült elérnem a hatást, mert látom
szemében a bűnbánatot.
- Én... sajnálom,
de nehéz megemésztenem, a régi kapcsolatotokat.
- kért bocsánatot halkan, miközben próbálta
összehúzni magát, mint aki el akar tűnni szem
elől.
- Én ezt meg is értettem az első hetekben,
de már rég le kellett volna csengnie, nem gondolod? -
kérdeztem lenyugodva.
- Megígérem, hogy
abbahagyom. - mondta olyan halkan, hogy alig hallom, de megesik rajta
a szívem. Így odasétáltam hozzá és
átöleltem.
- Bocs, nem kellett volna ennyire
leteremtenem, de azt hittem meg tudjátok ezt oldani Aroval,
anélkül, hogy folyton engem vennél elő. És
kicsit túl sok volt ez mostanában, eddig lenyeltem a
halk megjegyzéseid, és kételyeid, de már
tényleg elég volt. Sajnálom. - miközben én
is bocsánatot kértem vagy legalábbis
megpróbáltam. Edwardra pillantottam, akin jól
látszott, hogy ha rajta múlna már világgá
kürtölte volna, hogy ő a baba apja, de nem tette, mert nem
beszéltünk róla. Értékeltem, hogy
nem szegte meg az ígéretét, hogy addig titokban
tartjuk a kapcsolatunkat, amíg én máshogy nem
döntök. Ugyanakkor nem akartam elvenni tőle az örömöt,
egyszer már kimaradt ebből, most nem kell kimaradnia. Mikor
elengedtem Sulpiciat rápillantottam, majd vissza Edwardra. - De
nem szándékozom titokban tartani az apa kilétét,
úgy gondolom semmi értelme. Ha csak feleannyira fog
hasonlítani rá a baba, mint Nessie vagy Tony, akkor
tökéletesen értelmetlen. - láttam, ahogy
Edward arca felderült és hirtelen eltűnt a szemem elől,
majd a következő pillanatban megéreztem hűvös
tenyerét a hasamon, és mellkasát a hátam
mögött. Kezemet az övére simítottam és
jobban nekidőltem, hogy fel tudjak rá nézni. Úgy
mosolygott rám, hogy ha akartam volna meg tudtam volna
számolni, hogy megvan-e az összes foga.
- A picinek
is én vagyok az apja. - mondta büszkén és
örömtelien. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire örülni
fog neki, ezt az oldalát eddig még nem volt alkalmam
megismerni, de majd most.
- Anya, ugye ezt nem mondod komolyan? -
vonta magára figyelmemet Ness.
- De kislányom,
teljesen komoly vagyok. Tudom, hogy ti még nem tudtatok
megbékélni apátokkal, de … legalább
próbáljátok meg, a kedvemért. Nem … -
Tony szakította meg végül a könyörgésem.
- Nekünk ő nem az apánk! Ezen az sem változtat,
hogy lesz egy testvérünk! Ezt jó ha megjegyzed! -
nézett dühösen Edwardra, majd testvérével
nyomában kiviharzott.
- Jane, Alec kérlek menjetek
utánuk. - reagált elsőként Aro.
- Kössz.
- néztem rá, majd teljesen Edward felé
fordultam. - Kissé makacsok, de … ha másért
nem a pici miatt meg fognak enyhülni, csak idő kérdése.
- öleltem át nyakát és mélyen a
szemébe néztem, hogy lássa, én tényleg
így gondolom. Végül egy apró bólintással
leküzdötte önmarcangolását és egy
apró mosoly kíséretében a hasamat kezdte
el simogatni. Olyan bensőséges volt a hangulat, mindaddig míg
a kis duracell nyuszi Alice a nyakunkba nem ugrott.
- Jajj
annyira örülök, annak, hogy végre elmondtátok
a többieknek is, már azt hittem kikotyogom. Tudjátok
milyen nehéz volt titokban tartanom? Nem, persze, hogy is
tudhatnátok! Na mindegy, a lényeg, hogy végre
mindenki tudja és hogy nagynéni leszek. Remélem
kislány lesz, akkor rengeteg csudi szép baba ruhája
lesz, és majd kineveljük belőle ezt a genetikai bolt
utálatot. - mondta teljesen felvillanyozva, és tovább
mondott valamit, de azt már olyan gyorsan, hogy még ha
nagyon figyeltem akkor is csak pár szót tudtam kivenni
belőle. Végül Jazznek sikerült leállítania.
-
Alice Drágám, már lassan a baba felnőttkoránál
tartasz és még meg sem született. - nevetett fel
és gondolom képességével azon volt, hogy
kicsit lenyugtassa nejét, aki lassan visszavett a tempóból.
Egy
kicsit megnyugodtam, hogy viszonylag jól fogadta mindenki a
hírt, kivéve a gyerekeim. Bár Edward elől
titkoltam, de azért egyre inkább tartottam tőle, hogy
a gyerekeim mégsem képesek megbocsájtani és
ha ez tényleg így van, akkor nem sikerült egy
nagyon fontos dolgot megtanítani nekik, a megbocsájtást.
De nem, tudom, hogy képesek rá! Ők az én gyerekeim, képesek rá.