84. Fejezet – Give birth

Sziasztok!
Egy kicsit, öhm morbidul részletes és a szokottnál több káromkodás van benne, de azért remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom nektek a Three days Grace-től a Time of dying c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

„Végtelen, áthatolhatatlan, vigasztalan sötétség. Éj, hol nincsenek csillagok. Csend, hol pisszenés sem hallatszik. Tér, hol a Semmi uralkodik. Az Idő azonban átszivárog mindenen, így a sötétségen is. Szikra lobban. Halovány, szürke, épp csak létező. Az Időnek nem képes ellenállni semmi. Hatása a Változás, az Átalakulás … Létezés.”
/ Böszörményi Gyula – 9.. 8... 7/

(Edward szemszöge)
Marcus és Caius is bárhova néztek, egyikük se nézte, amit Aro csinált. Megértettem őket. Marcus tovább beszélt Bellahoz, mintha az bármit is segített volna. Aro fogott egy szikét és felvágta Bella hasát. Úgy tűnik a morfium még mindig nem hatott, vagy talán a szervezete azonnal lebontotta. Ahogy néztem nagyon úgy festett, mintha a szike nem hatolt volna elég mélyre, pont mint akkor, amikor Carlisle próbált mintát venni a magzatvízből … Bella méhe a gyerek körül teljesen áthatolhatatlan volt, mint akkor. „Legalább megpróbáltam” hallottam Aro gondolataiban. Saját magát nyugtatta, de figyelt arra, hogy ne gondoljon arra, hogy mi jön most.
- Sajnálom, Isa! - súgta halkan, és még akkor sem engedte el Bella kezét, amikor fogait a méhébe vájta. Bella ajkait egy hangos ordítás hagyta el, aztán még egy és még egy, majd egy idő után halkult. Lehet elszakadtak a hangszálai. Nem tudom. Az agyam olyan volt, mint egy tiszta lap. Nem voltak gondolataim, semmi, csak csend. Mélységes-mély csend. Néztem, ahogy Aro Bella hasát tépi cafatokra. Valahova túlságosan mélyre süllyedt az öntudatom. Nem tudtam meg mondani, hogy mi történik körülöttem, csak Aro-t láttam, ahogy Bella vérében fürdőzik. Oda akartam menni, és leállítani. De a testem nem engedelmeskedett. Nem bírtam megmozdulni. Ilyen érzés lehet a sokkos állapot? Vajon egy vámpír egyáltalán képes rá? Miért nem hallok semmit? Miért nem érzékelek mást, csak Arot és Bellat? A tudatomat ezek a kérdések nehéz láncként fogták le. Nem értettem, hogy ez miért is fontos most. Aro fogainak csak percekre volt szüksége, hogy teljesen széttépje Bella hasát, és akkor meghallottam valamit. Egy gyenge és túl magas hang volt az. A kislányom sírása volt az, ami visszahozott a valóságba. Éreztem, ahogy a testem felold a dermedtségből és most tudatosult bennem., hogy a kezeim ökölbe szorultak valamikor. Mivel Aro pont szemben állt velünk, így nemcsak azt nézhettük premier plane-ban, ahogy széttépi Bellat, de azt is, ahogy elmosolyodik. Ez a mosoly bármennyire is lágy volt, valahogy túlságosan morbiddá tette a vér, ami az szinte az egész arcát ellepte. Bella igyekezett normálisan lélegezi, de a fájdalomtól alig ment neki. A szíve lassult, ami rémisztő volt, de a kis Elizabeth szívverése erős volt, bár lassú. Valószínűleg, mert túl sok vért kapott az anyjától. Nessie, és Tony szívverése is lelassul, miután vért isznak. A kislányom sírt, mint minden gyerek, a születés után. Aro olyan gyengéden fogta meg és vette ki Bellaból, mintha egyszerűen ez természetes lenne. Bella szívverése viszont tovább lassult, csodáltam, hogy egyáltalán még magánál van. Aro felé mutatta a kicsit, Bella pedig mosolyogva köszöntötte, de ennél többre nem futotta az erejéből. Aztán hirtelen fájdalmas csönd állt be. Bella szívverése leállt! Oda akartam menni, tenni akartam valamit, leginkább megölni Arot, amiért megölte, de mielőtt bármit is tehettem volna testőrök fogtak le. Nem tudtam szabadulni, de őrültek módjára rángattam a karjaimat, hátha mégis sikerül …

(Aro szemszöge)
Nem akartam, újra ezt tenni Isaval. Azt hiszem ő az akit tényleg nem akartam bántani. De nem volt más választásom. Caius nem bírná végig csinálni, ahogy Marcus sem, mind a kettejüknek olyan gyöngéd lelkük volt, hogy végig nézni is alig bírták. Még szerencse, hogy én ilyen elcseszett vagyok. Ha nem Isa lenne az, akit darabokra kellene szaggatnom, talán még élvezném is … De így, nem volt olyan jó móka. Rettenetes érzés, hogy fájdalmat okozok neki, de nem lesz bűntudatom, ha túl éli. Ha túléli, akkor azonnal túl tudok lépni ezen az egész szarságon. Ajánlom, hogy túlélje! Az első harapásnál is éreztem édes, ízletes vérét, de nem ragadt magával. Már túl sokszor ízleletem a vérért, ahhoz, hogy elvegye az eszem. Nem akartam számolni a másodperceket, ezért végig csak arra koncentráltam, hogy még egy harapás és vége … Nem tudom, hányszor mondtam el magamban. Nem akartam észlelni az idő múlását, mert akkor esetleg bepánikoltam volna. Márpedig nem engedhetem meg magamnak, hogy most pánikoljak. Már láttam, a kis Lizzy-t, ezért óvatosabban szaggattam a húsát és méhét. Elmosolyodtam, mikor már hallottam Lizzy sírását és már ki tudtam venni Isa hasából … vagyis ami maradt belőle. Édes kis csöppség volt. Megmutattam Isa-nak is, bár a véren keresztül, nem volt teljesen tökéletes a látvány. Lissa abbahagyta a sírás, ahogy meglátta az anyját, Isa pedig elmosolyodott, majd megállt a szíve. Hiába tudtam, hogy ez újra megtörténhet, hiába tudtam, hogy ettől még túlélheti. Most már pánikoltam. De nyugalmat próbáltam erőltetni magamra. Caius kivetet a kezemből a kicsit és az ajtó előtt ácsorgó Jane kezébe nyomta, majd vissza jött. Marcus már elkezdte a szívmasszázst. Caius pedig mindenféle ruhaanyagot összeszedett és Isa hasán tátongó sebre nyomta, hogy kevesebb vért veszítsen. Én is összeszedtem magam és elkezdtem harapni, ahol értem. A lábait végig harapdáltam, hogy még több méreg jusson a keringésébe, amit Marcus biztosított. Majd a kezeit is, a nyakát, a mellkasát. Még szerencse, hogy egy vámpír sosem telítődhet vérrel, különben nagy bajban lennénk. Az ikrek születés után megközelítőleg 5 percig adtunk neki szívmasszázst, mielőtt az ereje el nem kezdett aktiválódni, és össze nem kaparta a benne maradt életerőt, ahhoz, hogy újraindítsa a szívét. Most már azonban több, mint 10 perce ad neki szívmasszázst Marcus és nincs semmi életjele. Egyre elkeseredettebbé váltam. 12 perc és 25 másodpercnek kellett eltelnie, hogy végérvényesen elveszítsem az önkontrollom és a türelmem. Ellöktem Marcust és én folytattam a szívmasszást.

(Edward szemszöge)
Aro gondolataiból jól tudtam, hogy ez így incs rendjén. Nagyon nincs rendjén. Bellanak, már rég fel kellett volna élednie, vagy legalábbis a szívének már dobognia kellene. Azt is jól hallottam, Caius fejéből, hogy szerinte már mindegy. Bella meghalt, végleg. Marcus még bizakodott. Aro viszont egyetlen pillanatra sem adta fel.
- Gyerünk Isa! Nem fogsz most meghalni, érted? Nem fog a nyomorult kis életed az én kezemhez tapadni, világos? - hangja dühtől izzott. Egyszerre volt dühös magára és Bellara. Bűntudata volt, megjegyzem jogosan. Nekem is bűntudatom volt. Épp annyira az én hibám, mint Aroé. További 140 másodperc csönd után Aro újra megszólal. - Nem hagyhatsz magamra, te ribanc! A kurva életbe Isa, nem halhatsz meg! - a dühe kezdett alább hagyni és az elkeseredettség vette át a helyét.
- Aro? - lépett mellé Caius. Szólni akart neki, azt akarta, hogy adja fel. De Aro csak állatiasan rámorgott és folytattat tovább. 38 másodperccel később Marcus próbálkozott.
- Aro, már vége van. Hagyd abba! Bella meghalt. Ő döntött így, nem te. - próbálta lenyugtatni Arot. Végül rá már hallgatott. Abbahagyta. De nem lépett el tőle. Ott marad mellette. Megfogta a kezét, majd ráborult. Aro fájdalma társ volt az enyémmel.
- Isa, tudom, hogy hallasz. Kérlek, ne hagyj el. A gyerekeidnek és Edwardnak is szüksége van rád. A francba, nekem is szükségem van rád, Isa! Kérlek, szépen, könyörgök, oké, csak gyere vissza hozzám. - súgta tényleg lágy, könyörgő hangon. Talán Aro szavai, talán csak maga Bella volt az, nem tudom. De az ereje hirtelen felszabadult. Ott volt körülötte, még mindig ugyanolyan félig láthatatlan, szinte átlátszó módon ott gomolygott körülötte, és Aro körül. Az ereje egyáltalán nm volt hatással Arora, de Marcust és Caiust a falhoz szorította. Valószínűleg csak erre figyelt fel Aro, mivel döbbenten nézett rájuk, majd visszafordult Bellahoz. - Gyerünk, Isa, meg tudod csinálni! Erős vagy! Túléled! Mindent túlélsz! - biztatta Aro. Emlékszem milyen volt, mikor Alexandrosznak akarta adni az erejét. Emlékszem, hogy meghalt, hogy a szíve nem dobogott tovább. És arra is, ahogy az ereje visszatért a testébe, és meggyógyította. Emlékszem, arra a megmagyarázhatatlan hatalomra, mai mindig ott volt benne, valahol, elrejtve. Láttam, hogyan korbácsolta fel a szelet, hogyan remegett a föld alatta. Most is erre számítottam. De az elzárt helyiségben nem volt szél, és a föld sem remegett. De aztán alig láthatóan Bella teste két centire eltávolodik a véres betegágyától. Majd a falakon és az üvegen, ami elválasztott minket az orvositól repedések szaladnak végig. De aztán hirtelen az az átlátszó erő visszacsapódott Bellaba, aminek hatására a teste leesett az ágyra. Aztán egy halk, gyenge dobogó hang hallatszott Bella felől. Először még két percet kellett várni a másodikra, de aztán egyre gyorsult. Aro közben a hasára szorította a már teljesen véres rongyokat, de nem veszi le az arcáról a szemét. A szívverése már túl gyors volt, majdnem kettőt vert másodpercenként, ez csak azt jelentette, hogy végre megint a méreg a szervezetében és megkezdődött az átalakulása. Ez már megnyugtatott kissé. Soha nem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki éberen alakul át. Bella egyik váratlan pillanatban kinyitotta hatalmas meleg barna szemeit. Nem adott ki semmilyen hangot, ami arra utalt volna, hogy fájdalmai vannak. Pedig a hasa még mindig szét volt szaggatva és a méreg is ott keringett a vérében. Egy lágy, gyenge mosolyra húzódtak ajkai.
- Szóval szükséged van rám? - kérdezte reszelős, alig hallható hangon.
- Te eszement bolond! - mosolygott rá Aro és fölé hajolt. Megcsókolta. Megcsókolta az én Bellamat. Mindenki óvatosan nézett rám, várva mit reagálok. De most nem voltam sem dühös, sem féltékeny. Tudtam mit érzett Aro. Tudtam, hogy ragaszkodik Bellahoz, épp úgy, ahogy ő is hozzá. Még akkor sem lettem dühös, amikor Bella viszonozta Aro csókját. Azok után, amin az elmúlt percekben, egy órában együtt keresztül mentek, igazán nem róhattam fel nekik.

83.Fejezet- I will do anything for you to stay alive

Sziasztok!
Kicsit rövidebb, mint szokott, de gondolom megértitek, hogy miért ott hagytam abba, ahol …
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom: Simple Plantől a Save you c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

„Ismered az érzést, amikor egy könyvet olvasol, és tudod, hogy tragédia lesz belőle? Érzed, hogy közeledik a hideg és a sötétség, látod, hogy szorul a hurok a szereplők körül, akik a lapokon élik az életüket, mégsem tudsz szabadulni a történettől. Olyan, mintha hozzákötöznének egy kocsihoz és az vonszolna maga után. Sem elengedni nem tudod, sem az irányt megváltoztatni.”
/ Cassandra Clare- A hercegnő/

 

Miután két liter vért erőltettem magamba, Aro végre leszállt rólam, Pierre-rel pedig minden rendbe jött. Még a legjobbak között is vannak nézeteltérések, mi sem vagyunk kivételek. Elbúcsúztunk tőle, mivel a kérdésemnek eleget téve vissza kellett térnie a Testvériséghez. Nessie miatt aggódtam, de nem rohant el dühöngve vagy sírva, és nem nézett rám úgy, mint egy közellenségre, szóval reménykedtem, hogy meg fog békélni. Edward miatt azonban jobban aggódtam. Nem mutatott, hogy fájt volna neki, ami Pierre-ről és rólam kiderült, nem is látszott rajta még csak düh sem. Pedig ha valaki, akkor Edward igazán féltékeny alak. arra számítottam, hogy amint kettesben vagyunk kibukik belőle, de nem így történt. Mosolyogva ölelt át és nem volt kérdőre. Igazából örültem neki, hogy végre bízik bennem, de tartottam tőle, hogy csal elfojtja magában. Az elfojtott érzések pedig veszélyesek, nagyon veszélyesek, én már csak tudom.
- Gyerünk Edward! Nyugodtan vágd a fejemhez, hogy hogy lehetek ekkora ribanc!- pillantottam a szemébe, ő pedig elnevette magát. - Nem is akadtál ki, semmi?
- Először igen, de már nincs ezzel semmi bajom. Végül is 825 év elképzelhetetlenül hosszú idő. Érthető, hogy nem éltél úgy, mint az apácák.- megkönnyebbülten hallgattam, az okfejtését.
- Hogy érted, hogy először?
- Mikor Pierre-rel először találkoztunk, amikor Forksba jött, már akkor láttam ezt-azt a gondolatai között.
- Ohh, erről meg is feledkeztem. Nem szóltam neki a képességedről. - feküdtem vissza már nyugodtabban a mellkasára.
- De ha már itt tartunk, kérdezhetek egy elég kényeset? - pár szívdobbanásnyi ideig hezitált.
- Persze.
- Hány férfivel voltál, már?
- Hát öhm Aroval, Juannal, Pierre-rel, Carlisle-al, Luke-kal és veled.
- Többre számítottam. - kacagott fel Edward.
- Kösz, kösz. - öltöttem ki rá a nyelvem. De nem sértődtem meg igazán. Ő viszont nem fűzött hozzá semmit, csak lágyan megcsókolt és tovább simogatta a pocakom.
- Aludj Szépségem, pihenned kell. - súgta halk, nyugtató hangon, majd az altatómat kezdte dúdolni …

(Edward szemszöge)
Pierre-re nem voltam féltékeny, az ő kapcsolatuk sosem állt többől, mint szex és az a megmagyarázhatatlan kötődés, ami kialakul az átváltoztató és az átváltoztatott között. Aro már más tészta volt. A kapcsolatuknak még nincs vége, és attól tartok sosem lesz. De látom Bella-n, hogy mennyire igyekszik lezárni azt az évszázados kapcsolatot, ami Arohoz láncolja. Talán épp ezért a próbálkozásért érzem magam jobban, és nem gondolok folyton arra, hogy vajon mit csinálhatnak, amikor kettesben maradnak. Végül is mindenki hibázhat, és valószínűnek tartom, hogyha Bella és Aro kapcsolata valamikor felélednek mély álmából, akkor is meg tudnék neki bocsájtani, hiszen ő is megbocsájtott nekem. Ráadásul nem csak szeretem, de szükségem van rá és tudom, hogy ő is így érez, csak néha hajlamos vagyok erről megfeledkezni. Bella és a kicsi is elég nyugtalanul aludt az éjszaka, valószínűleg a történtek miatt. Reggel, valami furcsa történt, valami megmagyarázhatatlan. Egy halk hangot hallottam, egy gyerek hangot a fejemben.„Biztonságban vagyunk és mami is jobban van. Jeméjem, máj nem fáj nyeki annyira. Olyan jossz vojtam, nyem akajtam nyeki fájdalmat okoznyi.” Az első a döbbenet volt, a második, hogy felébresszem Bellat.
- Drága Bellam. Ébredj fel. - súgom hallkana fülébe, mire ő nyöszörög egyet.
- Csak még 5 percet és ígérem jó leszek. - motyogta még félálomban.
- Kicsim, hallom a baba gondolatait, ez normális? - kérdeztem tőle, mire azonnal felébredt.
- Igen, Nessie-ékét is hallotta Aro. Jajj Picim! - simogatja szeretetteljesen és könnyes szemmel a hasát. - Mit gondol?
- Aggódik érted és magát okolja a fájdalmaidért.
- Ohh, én kicsi babám. Te nem tehetsz semmiről sem. Csak a mami teste túl gyenge, de nem a te hibád. - olyan mély anyaiság és gyöngédség hallatszott a hangjából, hogy szinte betolakodónak, vagy hallgatózónak éreztem magam.miután Bella összeszedte magát azonnal elújságoltuk a többieknek, aminek hatására Aro szinte alig engedte el Bella hasát. De ez most valahogy kevésbé zavart. És megkezdődött a nagy vita, hoyg hogy hívják a születendő kislányunkat …

A napok lassan teltek, és Bella, aki már eddig is túl sovány volt, egyre drasztikusabbá vált. A kicsi lányunk is egyre többet mozgolódott. Nem kis dilemmák után sikerült eldönteni, hogy Elizabeth Marie Cullen Volturinak fogják hívni a kicsit. Örültem neki, hogy Bellanak tetszett a javaslatom, az Elizabeth-re, hiszen az édesanyámat is így hívták. Néha-néha meghallhattam Elizabeth gondolatait, ami örömmel töltötte ki borús napjaimat, ami leginkább a Bella miatti aggodalmam alakított. Egyre közeledett a szülés ideje, és Bella egyre rosszabbul volt. Persze mindenki nagyon várta a kicsit, de nagyjából ugyanennyire vártuk azt is, hogy Bella a mindannyiunk által ismert erős és legyőzhetetlen vámpír legyen. Őszintén szólva nem tudtam, hogy melyiket várom én is jobban … Az elmúlt időszakban Aro és Marcus sem hagyták magára Bellat, kivéve éjszaka. Árgus szemekkel figyelték és várták a szülés pillanatát, vagyis nem egészen. Mind a ketten nagyon örültek volna, ha nem kell még egyszer végig csinálni a szülést. Egyre jobban kezdem megérteni őket … Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy végig akarom nézni a szülést, de tudom, hogy végig fogom. Aroéák átalakították a vizsgálót, hogy ne zavarjuk őket, ugyanakkor megnézhessük. A vizsgálót és a mellette lévő szobát egybenyitották. És egy vastag törhetetlen üvegfallal vették körbe. Bár a törhetetlen nem egészen igaz, mivel mi be tudnánk törni, de persze nem áll szándékunkban. A munkálatok alatt ügyeltek rá, hogy ne legyen hangszigetelt,így még csak nem is nehezítették meg dolgunkat, hogy halljuk, mi folyik odaát. Bella persze nem repesett az örömtől. Azt mondta úgy fogja magát érezi, mintha cirkuszban lenne és ő lenne a főműsorszám. Persze Aro megnyugtatta, hogy az üvegen lát majd át, mert olyan, mint a rendőrségek kihallgatószobáiban lévő üveg, ráadásul más, fontosabb problémája is lesz majd. Bella nem firtatta, Aronak igaza volt, az tuti. A mai nap is hasonlóan az elmúlt egy héthez azzal telt, hogy Bella rávett, hogy hadd menjen ki a szobából, vagy bedilizik. Akárhogy kérleltem, akármennyire győzködte őt Marcus és akárhogy parancsolt rá Aro, ő hajthatatlan volt. Így miután Jane és Heidi rendbe szedték kivittem egy kicsit a levegőre, majd a már megszokott szalonba vittem, ahol Carlise-ék, Emmették és a gyerekink is voltak.
- Szia Belluska! - köszöntötte először Emmett, aki még most is megőrizte jókedvét, de a felszín alatt ő is aggódik érte.
- Szia mackó! Túl korai vagy, ma. Mi van, Rose-zal rehabon vagytok? - Bella pedig adta alá a lovat, minden egyes alkalommal, valószínűleg ezzel akarta elvonni a figyelmet az állapotáról.
- Bella, a szexuális életünk miatt nem kell aggódnod, minden a legnagyobb rendben van. - kacsintott rá Emmett mosolyogva.
- Hidd el, nem is aggódtam. Nem féltelek én téged. - mosolygott vidáman Bella, míg én óvatosan lábra állítottam, de nem hagytam, hogy igazából lábaira nehezedjen, továbbra is én tartottam. De egy fájdalmas nyögés következtében még Aro is rögtön mellénk suhant.
- Bella?
- Isa? - kérdeztük egyszerre, de Bella nem válaszolt, egy fájdalmas sikoly hagyta el a száját, a szemeiben könnyek csillogtak, miközben a gerince félbetört. Lesokkoltam, ahogy hátracsuklott, de tartottam tovább. Mindenki körénk gyűlt. - Bassza meg! - fakadt ki Aro.
- Előkészítem a morfiumot és a vért. - mondta sietve Marcus és már el is tűnt.
- Mi történik? - kérdeztem aggódva, miközben Bella újabb ordítással adott hangot fájdalmának.
- Megindult a szülés. - válaszolt Aro nyugtalanul és átvette tőlem Bellat. Majd elsuhant vele a vizsgálóba, mi pedig aggódva futottunk az „ablakos szobába”, hogy lássuk mi történik. Bellaval csak Marcus és Aro volt, mivel Caius kijelentette neki egyszer is túl sok volt. Mégis 15 másodperccel később ő is megérkezik a vizsgálóba.
- Caius? - nézett rá két ordítás között Bella.
- Csak nem hagyhattalak itt, velük. Valakinek tartani kell bennük a lelket. - mondta nyugodtnak szánt, mégis feszült hangon.
- Isa, minden rendben lesz. Rendben? - szólt Aro aggodalmasan, megtörten, miután már a morfiumot Marcus beadta neki. Sajnos idő kellett a morfiumnak is, hogy hasson.
- Aro nem kell hazudnod. Utálom, ha hazudsz. - nyöszörögte Bella.
- Isa, bármi áron életben tartalak, ígérem. - fogta meg Bella kezét, aki erősen megszorította fájdalmában.
- Aro, bízom benned. De a baba az első. - mondta túl gyenge hangon, és az a hülye morfium még mindig nem látszott hatni. - Aro, emlékszel mit beszéltünk meg, az első szülés előtt?
- Nem fogsz meghalni, érted?! Nem hagyom! - ellenkezett Aro heves fejrázással. Én pedig csak fel-alá járkáltam. A rohadt életbe is, valamit tennem kell! Valamit muszáj tennem! De nem tudok …
- De ha mégis … - kezdte, de a mondat vége egy ordításban végződött, mert a kicsi, most a bordáit törte és úgy ütötte belülről, hogy jól lehetett látni a kis kezecskéjét a Bella hasán.
- Tudom, mit kell tennem. - biztosította Bellat. - Reméltem, hogy hatni fog a morfium. Most sokkal hamarabb megkaptad, de még mindig nem elég korán.
- Nem is számítottam rá … - mondta a kiáltozástól reszelős hangon Bella. - Csináld Aro, nincs több időnk.- Arro még egy elkeseredett pillantást küldött Bella felé, de nem engedte el a kezét. Caius elfordult tőlük, nem akarta még egyszer végig nézni, még neki is voltak bizonyos határai. Marcus pedig odaállt Bella másik oldalára, a másik kezét fogta és megnyugtató semmiségeket suttogott neki, hátha az segít. Hát azon ami ezután jött, valószínűleg semmi sem segít …

82.Fejezet – It won't be end

Sziasztok!
Nagyjából még időben vagyok. És büszke vagyok magamra, őszintén szólva nem láttam rá túl sok esélyt …
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom: Adam Lamberttől a Better than I know myself c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

Van, hogy nem a fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy nem a derűlátása vonz, hanem a saját szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van, hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy minden rendben lesz.
Laurell Kaye Hamilton Fekete vér

 

(Edward szemszöge)
Teljesen tehetetlen voltam, nem tudtam megmenteni őt. Még csak segíteni sem tudtam. Rettegtem, hogy valami baja lesz. Már az is megdöbbentő volt, hogy azzal a tőrrel képes volt megölni valakit, pedig mesélt a régi életéről, amikor ő volt a vadász. De akkor is sokkoló volt látni. De ennyi vámpír nem tudott elintézni, így nem. Túl gyenge volt, mi pedig nem tudtunk szabadulni, hiába próbáltuk, nem ment. És amikor megharapta elszabadult a pokol. Bella ereje akcióba lépett. Csupán pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy mindenkit el tegyen az útjából, de ezen legalább már nem lepődtem meg. Milyen fejlődőképes is vagyok … ahogy minddel végzett Aro is és én is elindultunk felé, de ő leállított. Mondván az a pajzsszerűség ami végzett azokkal a vámpírokkal, még mindig körülötte van. Nem kérdőjeleztem meg a szavát, ő csak jobban tudja … És elnézve azokat a szerencsétlenek, hát én nem akartam az ő sorsukra jutni. De Aro másképp látta. Őt nem érdekelte, Bella mit mond. Olyan magabiztosan lépdelt felé, mintha tudná, hogy rá nem hat az a pusztító pajzs, de Bella kifakadásából tudtam, hogy ez nem így van … 

 

(Bella szemszöge)
A könnyeim épp olyan megállíthatatlanul folytak, ahogy a pajzs is a helyén maradt. Hiába ellenkezdtem, Aro egyre közeledett a pereméhez.
- Isa, Isa. - csóválta a fejét, amíg a legmegnyugtatóbb hangján ismételte a nevem. - Komolyan azt hiszed, hogy ilyen hosszú idő után, még megijedek tőled? - könnyeim fátylán keresztül láttam, hogy egy mosoly terül el az arcán.
- Aro, értsd már meg, hogy nem irányítom! - kiabáltam, jelezve, hogy legjobb közelítéssel is mérföldekre vagyok a megnyugvástól. Ettől a dühtől a pajzson is egy élénk remegés futott végig és megerősödött, már szabad szemmel is láttam, ahogy körül ölel. Olyan halvány volt, mint egy átlátszó nejlonzacskó, de attól még ki lehetett venni.
- Tony és Nessie sem bántottak soha. - vont vállat lazán, megállt a pajzs előtt, még nem lépte át. - A kicsi is tudja, ahogy Tony-ék tudták, hogy ezen az elcseszett földön én vagyok az egyetlen személy, akire meggondolás nélkül rábíznád az életed. És jól tudja, hogy nem fogok ártani nektek. - mosolya még magabiztosabb lett. Tudtam, hogy igaz, amit mond. Tényleg ő az a személy, akire bármikor rá merem magam bízni és ha szükségem van a segítségére, ő az első, aki ugrani fog. Tudom, hogy az érzés kölcsönös, én is megtenném érte.
- Ne kockáztass! - kértem tőle, sőt, inkább ár könyörögtem.
- Te is megtennéd értem.
- Az más! Én vagyok a meggondolatlanabb fél, a rohadt életbe is! - fakadtam ki.
- Ez igaz. De szükséged van rám. - a hangja elhalkult, az én fülemnek már csak olyan volt, mint egy halk szellő susogása, de még értettem. Talán tagadnom kellett volna, de nem tettem. A mi kapcsolatunkban sosem voltak hazugságok, nem most fogom elkezdeni. Igenis szükségem volt rá, mert a méreg egyre gyorsabban terjed a testemben és nem tudom megállítani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Láttam, ahogy megmozdul és belép a körbe. És nem történt semmi! Az ég világon semmi! Megkönnyebbülten nevettem fel, bár lehet inkább hisztérikusnak hangozott. Rajta nem látszott semmilyen megkönnyebbülés, velem ellentétben ő végig hitt bennem és a babában. Mellém térdelt és óvatosan átölelt. A pocakomat simogatta, hogy a kis pocaklakó lenyugodjon, én pedig a nyakába hajtottam a fejem. A közelsége már kezdett nyugtatni, de még mindig túl ideges voltam. Ő is rájött, hogy ez most nem elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Jól ismert. Jobban, mint bárki. Halkan suttogott a hajamba. A hangja lágy és megnyugtató volt. Az emberek többségének ilyen helyzetben megnyugtató hazugságokra van szüksége, mint a „minden rendben lesz” és társai. De én nem tartozom ezek az emberek közé, én az elmebeteg emberek csoportját erősítem. A szokásos nyugtatások csak még idegesebbé tettek, ezt Aro is tudta. - Hamarosan el fog múlni Isa. Pár hónap múlva megölöd őket. Senki sem fogja elvenni tőled azt az örömöt, hogy végezz velük. Addig kínozhatod őket, amíg csak jól esik. Annyit ölsz meg közülük, amennyi jól esik és ígérem senki sem fog megállítani vagy hátráltatni. A két királyt senki sem ölheti meg rajtad kívül, megígérem. Megbosszulhatsz mindent, amit ellened tettek. - éreztem, ahogy a pajzs gyengül és egyre nyugodtabb vagyok. A könnyeim sem indultak már felfedező útra az arcomon. Igen ezt akartam! Megbosszulni mindent! Most ez volt a leghőbb vágyam és a következő célom.
- Az örökkévalóság sem lenne elég, hogy megbosszuljam, azt, amit Alexandrosz tett velem. - súgtam erőtlenül.
- Akkor idehozzuk az egyik várbörtönbe. És segítek neked kínozni őt. Esküszöm Isa! - mondta nyugodtan. Nos igen, Aro is a beteg emberek közé tartozik. Néha leginkább az vonzz benne, hogy mennyire hasonlít rám. Mind a ketten ugyanolyan beteg szadista állatok vagyunk … Mindenki úgy tudja, hogy Aro imád vámpír lenni. Persze, ki hinné el róla, a nagy hatalmú Volturi királyról, hogy vannak mélypontjai, amikor átkozza a napot, amikor átváltozott. Még a testvérei sem tudnak ezekről a mélypontokról, mert ő sem akar gyengének látszani. De én emlékszem, milyen volt, miután hozzájuk kerültem. Emlékszem, hogy megkerestem neki azt a vámpírt, aki átváltoztatta és két éven keresztül kínoztuk együtt. Láttam a szenvedését és hazudnék ha azt mondanám nem élveztem. Ugyanúgy élveztem, ahogy Aro. Sok közös van bennünk, nem csak a szadizmus vagy a titkolt gyengeségeik, de a bosszúállásunk és a könyörtelenségünk is. Előtte sosem szégyenkeztem a múltam miatt vagy bármi miatt. A szemébe néztem és láttam benne mindent, ami a lelkem mélyén én is vagyok. Minden szörnyűségét, a rosszabbik énét. Hirtelen olyan nagy késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, hogy elfelejtettem a testemben égő mérget, vagy hogy Edward és a gyerekeim is itt vannak. Egy részemnek szüksége volt a csókjára és az erős ölelésére, hogy érezzem a benne lévő sötétséget és összerakjam magamat. Érezni akartam a rejtett dühét és vágyait. De végül mégsem tettem, mert felrémlett bennem Edward arca. Vágytam Arora, vágytam rá, hogy ne érezzem magam mocskosnak és egyedül. De Edwardnak nem okoznék csalódást. A nagy mélázásom közepette nem is vettem észre, hogy a pajzs teljesen megszűnt.
- Köszönöm. - pillantottam újra Arora. Már nem remegtem, de még mindig gyenge voltam, a hangom is szokatlanul magasnak hangzott, legalábbis saját füleimnek. Ő csak mosolygott, már nem volt olyan gyöngéd, mint eddig, az arca újra a megszokott nyugodt arca volt. Ugyanakkor óvatosan engedett el, mintha félne, hogy eldőlök, vagy nem tudom, végül is a talajnál lejjebb már nem kerülhetek …
- Nem tudod leállítani a mérget, most ugye? - kérdezte nyugodt hangon, aggodalom nélkül. Legalább most nem kerget az őrületbe az aggodalmával.
- Nem, túl gyenge vagyok. - válaszoltam és kérés nélkül döntöttem oldalra a fejem. Elsimította a hajam a harapásról és a seb fölé hajolt. Nem féltem. Bíztam benne, ahogy mindig. Bár nem tudom mikor ivott utoljára, de ez nem számított igazán. Ahogy korábban mondta, kétségek nélkül oda tudom tenni a tenyerére az életemet. Hűvös ajkai úgy értek a nyakamhoz, mint lágy lepkeszárnyak. Annyira szokatlanul idegen volt ez tőle, de nem tettem szóvá. Óvatos volt, még a bőrömön se éreztem a fogait, miközben szívta a vérem és a mérget. Ahogy egyre többet ivott a véremből az égető érzés egyre csökkent és egyre fáradtabbnak éreztem magam a vérveszteségtől. Alig vettem észre, hogy Aro karjaiban tart, nehogy tényleg elterüljek a talajon. A szívem őrült tempóban vert, hogy pótolja a testemből távozó vért, aztán egyszer csak Aro ajkai eltűntek a nyakamról.
- Egyben vagy? - kérdezte Aro, ajkain még vöröslött a vérem, elég morbid volt a tudat, hogy az ott az én vérem és még csak nem is zavart. Talán megszoktam. Nem ez volt az első eset, hogy az én véremből ivott, talán nem is az utolsó.
- Nem, közben összetörtél. - mondtam szarkasztikusan és a fejemet csóváltam, ő pedig nevetett.
- Nem is bíztam benne, hogy a véreddel együtt sikerül kiszívnom belőled a szarkazmust és a humorod.
- Csupán hülyeséget kérdeztél. Próbáltam rávilágítani a nem éppen egyértelmű szóhasználatodra.
- Na gyere, visszamegyünk, mielőtt még meggondolom magam és megiszom a többi véredet is. - sóhajtott fel, de szája sarkában láttam a mosolyt. Visszahozta nekem a tőrömet, majd óvatosan karolt át, fel akart emelni.
- Utálom, ha úgy visznek, mintha egy zsák lennék. Van két lábam, visszatudok menni magamtól is! - ellenkeztem, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy a lábaim képesek megtartani, de meg kellett próbálnom. Felsegített és elengedett, de a lábaim túlságosan gyengék voltak, és ha nem kap el, akkor megint a földön kötöttem volna ki.
- Na gyere, te szájhős! Ígérem, nem doblak a vállamra. - mosolygott vidáman, én pedig felnevettem.
- Micsoda megtiszteltetés. - karoltam át a nyakát és a mellkasába fúrtam a fejem, hogy minél kevesebbet vegyek észre a sebességből. Olyan biztosan tartott, hogy csak a mellettem elsuhanó levegőből tudtam, hogy fut. Hogyha pár pillanatnál hosszabb ideig tartott volna a hazaút, valószínűleg el is tudtam volna aludni. De így nem. Amikor már nem éreztem a levegő suhanását kinyitottam a szemem és az orvosi szobában voltunk. Gyerekeim Edward és Pierre kíséretében. Pierre! Te jó ég, róla meg is feledkeztem. De Aro nem.
- Pierre, mikor táplálkoztál utoljára? - kérdezte nyugodtan, miközben letett a betegágyra.
- Nem gondolod, hogy már megtámadtam volna, ha nem bírnám kontrollálni a szomjúságom? - kérdezte Pierre.
- Sikerült eltanulnod a szarkazmust Isatól, hát ez baró. - sóhajtott fáradtan Aro.
- Sok mindent tanultunk tőle. - vont vállat Pierre.
- Csak emlékeztetnélek, hogy még ember korodban is szarkasztikus voltál. - szóltam közbe halk, gyenge hangon, amiért Pierre-től egy lábrogyasztóan erotikus mosolyt kaptam. Sosem értettem, hogy egyes férfiak hogy képesek ilyenekre.
- Oh, komolyan? Abban a kemény 4 órában is sikerült megvillogtatnom a szarkazmusom? - nevetett fel.
- Te négy óra alatt sok mindent képes vagy megvillogtatni. - Pierre tovább folytatta a szexuálisan túlfűtött mosolyát, de én csak nyugodtan mosolygok rá. Aro ... Aronak pedig elmentek otthonról … lehet a vérem tette ezt vele? Nem, nem hinném. Aro egyszerűen felkacagott. - Megosztanád velünk mi olyan vicces?
- Idáig nem tűnt fel, hogy mikor Pierre itt volt, mennyire igyekeztél úgy tenni, mintha a gyerekedként tekintenél rá, de amikor náluk voltunk nem igyekeztél ennyire.- nem mondom, hogy értettem, mire akar kilyukadni. - Isa, Isa, úgy ismerlek, mint a tenyeremet.
- Kezdem úgy gondolni, hogy nem akarom tudni, mire célzol. - sóhajtok fel. Sejtem mire jött rá.
- Engem viszont érdekel, mit akar mondani. - vigyorog pimaszul Pierre.
- Gondolom párszor Isa vigasztalt meg, miután átváltoztatott. Vagy csak szórakoztatok? - Aro inkább rám néz, mint Pierre. Nem tudom miért világított erre rá. Lehet Ness miatt? Lehet fel akarta nyitni Nessie szemét, hogy Pierre milyen alak igazából? Nem tudom. Bár a lányom sosem mondta ki, hogy belezúgott Pierre-be, én mégsem bírtam ránézni.
- Mi az ma petite? Szarul esik, hogy a nofertarid tudja? Vagy hogy a gyerekeid apja? Esetleg a gyerekeid jelenléte zavar? - nevetett fel Pierre.
- Pierre ha hiszed ha nem, mind tudják, hogy nem éltem sosem szent életet. És általában abban a nem éppen szent életemben ott volt Aro. Kétlem, hogy bárkit is meglepne. És hogy az érdeklődésedet kielégítsem Aro,, csak szórakoztunk, kellemes időtöltés volt.
- Mi az Volturi, talán féltékeny vagy? - nevetett Pierre, mire Aro is meg én elnevettük magunkat.
- Na ide figyelj kisfiam. Nem vagyok féltékeny rád, Isanak mindig voltak kisebb-nagyobb kalandjai és mi tagadás nekem is. A mi kapcsolatunk már több mint 800 éve tart. Mondd, a tiétek meddig tartott? Két hónap? Esetleg három? - nézett rá Aro felsőbbrendűen. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kakasviadalon.
- 800 éve? Komolyan Bella? - néz rám döbbenten Pierre, én meg bólintok. -Azt hittem nem vagy képes huzamosabb kapcsolatra.
- Először is hinni a templomban kell, de kétlem, hogy hívő lennél. Másodszor kettőnk közül te nem voltál hajlandó hosszabb kapcsolatra.
- Azóta is tettem neked ajánlatot, nem egyszer.
- És sajnos párszor éltem is velük. - sóhajtottam fel lemondóan.
- A gyerekeid előtt. Próbálsz szent életét élni Bella, de rohadtul nem vagy rá képes. Próbálkozhatsz, amíg csak akarsz, de te ugyanaz vagy, aki előttük voltál. Látom rajtad, mennyire visszafogod magad. Előbb-utóbb belefogsz fáradni ebbe.
- Na idefigyelj Pierre! Engem te nem oktatsz ki, qui? Lehet igazad van, de ha így is van, nincs beleszólásod a dolgaimba! Én se szólok bele, hogy éppen kinek az ágyában kötsz ki, vagy mit akarsz kezdeni az életeddel. És csak egy jó tanács, előbb, vagy utóbb, te is bele fogsz fáradni a kalandokba. - pár perc csönd állt be, senki sem szólt, végül Aro adta a kezembe a vért, hogy megigyam. Végül Pierre törte meg a csöndet.
- Igazad van mon cherie. Nincs hozzá semmi közöm. Bocs, csak elmondtam a véleményem.
- Amíg nem kioktatásként osztod meg velem a véleményed, nincs vele problémám. - néztem rá, már mosolyogva, amit ő is viszonzott. Ennyi volt, egy kis vitába nem haltunk bele. És tádám … Pierre meg én megint rendben vagyunk egymással, már ez is valami. De most már nem akartam semmit sem, csak aludni és túlélni a hátralévő heteket, míg Pierre hazamegy és mindenkit visszahívnak a menedékbe.

81. Fejezet – Aro's secret

Sziasztok!
Éééés sikerült még ma feltennem. A végért lehet megöltök, de nem baj az.
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom Hollywood Undeadtől a Kill everyone c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo

 

Ne becsüld le a nőt. Ne idegesítsd, ne bosszantsd, ne dühítsd, mert minden, ami épp a kezében van, legyen az kés, edény vagy kavics, halálos fegyverré válhat.
Jack McDevitt

 

(Bella szemszöge)
Két hét elteltével sem tudtam kideríteni, hogy Aroék mit titkol előlem. De egy valamit jól tudtam, akármi is az, az nem személyes probléma, inkább a királyság problémája. Én pedig akármilyen állapotban is vagyok, attól még a királyság egyik vezetője vagyok. Hihetetlenül irritált, hogy kihagynak a dolgokból. Megértettem, hogy Aro nem fogja elmondani és apu sem. Így Caius-szal és a királyi testősökkel próbálkoztam, de mind hallgatnak mint a sír. Akármennyire igyekeztem, senki sem ejtett el egyetlen apró részletet sem, egyetlen gyanús szót sem. Senki! Egyre jobban idegesített a dolog, de igaz, hogy a gyerekeim, Edward és Aro mindent próbált megtenni, hogy ne foglalkozzak a meg nem tudott problémával. A kicsi egyre többször okozott fájdalmat, persze ez nem az ő hibája volt, ő nem tehetett róla, csak az én testem túl gyenge. Így a sérülések gyógyulása érdekében szinte naponta kellett a vért innom. Ennyi idő után már kezdek hozzászokni, újra. Egyre kevesebb szenvedéssel meg tudom inni. A mai nap és hasonlóan telt, mint mostanság. Edward karjai közt ébredtem, majd a reggeli után a mozi szobában néztünk egy vígjátékot, amit persze Emmett választott. És mivel már túl voltunk a vámpíros vígjátékokkal, áttértünk a zombi filmekre. Egyre fájdalmasabbak lettek, olyan faviccek voltak bennük, amiktől néha már inkább azért kellett bevetni rajtuk, mert annyira idióta poénok hangzottak el. Aro is velünk volt és a film rossz minősége miatt azt is észrevettem, amikor az egyik testőr Arohoz lépett és valamit súgott neki. Ilyenkor idegesített leginkább a gyenge érzékszerveim. Bár hallhattam volna, miről beszélnek. De nem hallottam, pedig akármi is volt az, Aro kiment a mozi szobából és nagyjából egy óra múlva tért vissza. Amint vége lett a filmnek menekülni akartam, gondolkodni, egyedül. Bár tudtam, hogy ez jelen esetben lehetetlen. A testősök sehova nem engednek egyedül, Edward pedig szintén nem. Remek, akkor a magányom máris 5 fővel többen van.
- Én szeretnék kicsit kimozdulni, és sétálni. Szeretnék friss levegőt szívni, ha nem baj. - álltam fel lassan a kanapéról. Mire azonnal megmozdultak a testőreim és Edward is. Legszívesebben közöltem volna velük, hogy hagyjanak egyedül elmenni, de tudtam, hogy nem fognak és csak felidegesítettem volna őket is, meg magamat is, ami a babának sem lenne jó.
- Mi is megyünk. - csatlakoztak gyerekeim is, sőt Aro is.
- Mire készülsz Isa? - kérdezte Aro nyugodt hangon.
- Semmire. Csak szeretnék friss levegőt, a reggeli eső után most sokkal kellemesebb az idő. - magyaráztam tényleg őszintén. - De ha akarod, szívesen meghallgatom, hogy mi a problémád. - erre Aro elnevette magát.
- Szinte meglepett volna, ha nem kérdezel rá megint.
- Próbálkozni szabad. - vontam vállat rá nézve, de többet inkább nem mondtam. Edward sem szólt semmit, csak engem átölelve sétált mellettem. A gyerekeim sem szóltak. Néma csend volt, csak a lépteink zaja hallatszott, amíg ki nem értünk a még nedves fűbe. Mindig imádtam az esőt. Na jó, nem mindig … De nagyjából 300 éve megszerettem. Kiléptem a balerina cipőmből, hogy érezzem a fű simogatását a talpam alatt, amitől mosoly terült el az arcomon.
- Ne járkálj sokáig mezítláb, nehogy felfázz. - szólalt meg Aro. Én csak bólintottam, tudtam, hogy igaza van. De sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hogy kijöhettem végre a kastélyból, szinte már-már ugrándozva sétáltam Edward mellett, aki a gyerekeinkkel beszélgetett Emmett rettenetes filmjeiről. Én inkább csöndben maradtam és mélyen beszívtam a friss levegőt, majd pár perc séta után visszavettem a cipőmet és úgy mentünk tovább, az erdő felé. Aro-n látszott, hogy neki egyáltalán nem tetszik ez a kiruccanás. Láttam, hogyan járt a szeme, hogyan kutatta a fák árnyékait, hátha megbújt ott valaki. Szóval elég nagy gáz lehet. Ahogy egyre távolodtunk a kastélytól én is elkezdtem egyre nyugtalanabbá válni Aro viselkedése miatt. Próbáltam a környezetünkre figyelni, de hiába koncentráltam az érzékeim túl gyengék voltak. Ugyanakkor a régi vadász ösztöneim kiélesedtek. Vadászként tudtam, hogy rossz felé haladunk, rossz szélirányban és túl sok a búvóhely. A vámpírölő tőröm ott volt a combom külső felére szíjazva. Edward szerint paranoiás vagyok, hogy mindig magamnál hordom, de engem megnyugtat.
- Állj! - szólt hirtelen Aro, mind ledermedtünk. Figyeltem, de én nem hallottam semmit. - Valakik közelednek. Edward hallod a gondolataikat? Felismered őket? - a kérdés egyszerű volt. Bár nem tudtam válaszolni, de azonnal elővettem a tőrt és a hátam mögé rejtettem.
- Naruchok. - válaszolta Edward, mire mindenki védekező állásba helyezkedett körülöttem.
- Miből gondolod? - kérdeztem nyugodt hangon.
- Pierre is köztük van.
- Remek. - sóhajtottam fel. - Hányan vannak? - kérdeztem, de erre már nem tudtak válaszolni, mert hirtelen elözönlötték a körülöttünk lévő területet, ahogy láttam körülbelül húszan lehettek. Mindenkit ketten fogtak le, míg hárman körülöttem keringtek, lassan, akár a ragadozók. Na ez már probléma. Eggyel még csak-csak elbánok, de a másik kettő már jóval óvatosabb lesz, talán ha össze tudnám szedni magam akkor van rá esélyem. De sajnos nem hinném, hogy ez jelen állapotomban előfordulhat, de muszáj megpróbálnom. Pierre végig a szememet kereste, láttam felhúzott szemöldökét, mire én csak a fejemet csóváltam óvatosan, lassan, ő pedig bólintva válaszolt. Remélem megértette és nyugton marad. - Minek köszönhetjük a látogatásotokat? - néztem az egyikre, aki végül egy megállt előttem. Erősen koncentráltam, hogy nyugodt maradjak és a kicsi ne kezdje el használni az erőm, mert abban biztos, hogy nem lesz köszönet.
- Zenko küldött, hogy átadjuk az üdvözletünket és gratuláljunk a születendő gyerekedhez. - mosolygott kedélyesen.
- Igazán kedves tőle. Megtettétek, amit kért, akár távozhattok is. - mosolyogtam kedvesen, mire ő felnevetett. Láttam megvillanni a szemét. Nem láttam a mozgását, csak elmosódó foltként észleltem, aztán a pár lépésre mögöttem lévő fának szorított. Láttam azt az eltökélt mosolyt az arcán, amit én is viszonoztam. Először a mellkasába szúrtam a tőrt, egészen a markolatig, amitől megtántorodott és a sebre tapasztotta kezét. Nem vérzett, a vámpírok egyszerűen nem képesek rá.
- Mi a franc? - nézett rám.
- Túl fiatal vagy, ahhoz, hogy tudd kivel van dolgod. - mosolyogtam rá magabiztosan. De a sebe túl gyorsan kezdett el gyógyulni, nem volt időm bájcsevejre, a torkára illesztettem a tőrt és belevájtam, mire felordított. Az ember azt hinné nem olyan nehéz levágni valaki fejét, persze én már gyakorlott vagyok. Tudom milyen nagy erőre van szükség, még ezzel a különleges tőrrel is, hogy átvágjam a nyaki csigolyákat. De tudtam mire számítsak, így nem lepett meg. A fej végül elvált a testtől és a lábaim elé esett. Lenéztem rá, de nem éreztem semmit, se hányingert, se szánalmat, de még haragot sem. - Akkor kezdjük elölről. Elhúztok, vagy nem? - néztem rájuk, mintha komoly veszélyt jelentenék rájuk, pedig ez koránt sincs így. Ezt ők is sejtették, hiszen így is csak egy ártalmatlan és legyengült ember vagyok. De a biztonság kedvéért mindketten megindultak felém. Az egyik kicsavarta a csuklómból a tőrt, a másik a hátam mögött összefogta a kezeimet. A másik pedig vigyorogva nézett rám.
- Hát ez nem jött össze drága Császárnő. - gúnyolódott, és a nyakamhoz közeledett. Tudtam, hogy meg fog harapni. Próbáltam nyugodtan tűrni.
- Ne! Hagyd békén! - hallottam Edward hangját és ahogy feléjük néztem láttam, hogy mind próbálnak kitörni a fogva tartóik kezei közül. Pierre arca nyugodt volt, tekintete kérdő, de én csak mosolyogtam.
- Rendben, tessék csak. De nem lesz szép vége. - mondtam nyugodtan, de éreztem, hogy a szívverésem gyorsul és a baba is mozgolódik. A vámpír nem hitt nekem. A fogait a bőrömbe fúrta és elkezdte szívni a vérem. És akkor megtörtént. Éreztem ahogy az erőm zubogva halad át a testemen. De nem én irányítottam. A szél feltámadt, az a vámpír, amelyik a véremet szívta elrepül,t a másik úgy ugrott el tőlem, mintha áram járta volna át. Aszem ez feldühítette őket. Az egyik hirtelen nekem ront és ahogy hozzám ér tűzre lobban. A következőnek a nyakát fogtam meg, mielőtt még hozzám érhetett volna. Felordított és a nyaka egyszerűen elvált a testétől, mintha valaki felülről és alulról húzta volna. Amennyire csak lehetett olyan messzire dobtam a fejét. És kihívóan néztem a többiekre. Pierre felnevetett, de nem szólt semmit. - Ki próbálkozik még? - kérdeztem széttárt karokkal, de csak adtam a nagy és félelmetes szerepet. De a szél egyre jobban tombolt. És nem én irányítottam. Mind hirtelen indultak felém. Bár nem én irányítottam, tudtam mi történik. A fizikai pajzsom körül vett és kiszélesedett úgy 2-3 méterre. Védőburokként ölelt körbe és amint a pajzshoz értek azonnal hamuvá váltak. Megdöbbentő volt, még nekem is. Sosem használtam még így a képességeim. Mindet elintéztem, jobban mondva a kicsi elintézte. De a többiek még kellő távolságban álltak lefagyva. Pierre még mindig Nessie vállát fogta, ami más körülmények között már zavart volna, de most nem tudtam vele foglalkozni. Az adrenalin kezdett felszívódni a testemben. A testem összecsuklott és újra elkezdtem érezni a fájdalmat. Fájt a csuklóm, ami valószínűleg ripityára tört, fájt a hasam, fájtak a bordáim és éreztem, ahogy a vámpír méreg égő lavinaként terjed szét a testemben. Meg kell állítanom, de nem tudom, nem tudok koncentrálni, pedig muszáj lesz. A pajzs még mindig körülöttünk volt. Edward és Aro szinte egyszerre indultak meg felénk.
- Ne! - szóltam rájuk hirtelen, mire mindketten lefagytak. - A pajzs még fenn van és nem tudom irányítani. Ha csak nem akarjátok úgy végezni, mint ők, akkor ne gyertek közelebb! - próbáltam lenyugodni, a kicsit simogattam a hasamban. Reméltem, hogy valahogy sikerül összeszedni magam és lenyugodni, a képességeimet elzárni, de nem ment. Könnyek lepték el a szemem, pedig aztán én nem vagyok az a bőgő masina, tényleg nem. De egyszerűen csak kitört belőlem. Aro pedig lassan közelebb lépdelt hozzám. - Aro, ne csináld! - szóltam rá szinte már zokogva.

80. Fejezet – One month later

Sziasztok!
Majdnem sikerült időben hoznom. Ettől függetlenül, igyekszem a következő részt TÉNYLEG vasárnap feltenni, de azért nem ígérgetek én semmit sem. Igazából elég laza kis átvezető rész, de azért remélem tetszeni fog.
A fejezethez ajánlom: Kelly Clarksontól  a The sun will rise c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo
U.I.: Gyengébb gyomrúaknak ajánlom, hogy ne nasi mellett olvassák a fejezet végét. ^-^

Az anyai szeretet egészen különleges. Talán a legerősebb emberi és lelki kötelék a világon.
Guillermo del Toro

(Edward szemszöge)
A napok úgy teltek, mintha öszvér vitte őket. Pedig sokan meggyorsítottuk volna az idő kerekét, ha tehetnénk. A kicsi gyorsan fejlődik, elképesztően gyorsan, és egyre gyakrabban mozog Bella hasában, aminek egyébként nagyon örülnék, ha nem látnám, ahogy Bella arca meg-megrándul a fájdalomtól. De benne mégis annyi akaraterő van, egyetlen rossz szót sem szólt, inkább mosolygott, mindig, mindenkire, próbálta azt mutatni, hogy nem fáj neki. Mindig azt tette, ami nekünk kevésbé fájt. A gyerekeink és én is ahányszor megláttuk összegörnyedve összedőlt bennünk egy világ. És ez sajnos neki is feltűnt. Továbbra is próbált minket elküldeni Alice-ék után, de mi hajthatatlanok voltunk. Carlisle, de leginkább Aro igyekezett mindent megtenni Bellaért, de semmit sem tehetett. Az egyik társalgóban voltunk a főszárnyban. Csak Bella testőrei Aro és a családom tagjai voltak ott. Csapatokban activity-ztünk, hogy teljen az idő. Épp a láthatatlan embert próbáltam elmutogatni, amikor egy furcsa hang szakított meg, mintha eltört volna valami és ezt a hangot követte Bella fájdalmas nyögése. Aro volt az első, aki elé suhant és leguggolt elé. Én csak utána léptem oda hozzájuk. Bella arca már ki is simult, mintha nem történt volna semmi.
- Melyik bordád volt az Isa? - kérdezte nemes egyszerűséggel Bella hasára téve a kezét, Bella keze mellé. Néha féltékeny vagyok rá, tudom, hogy 800 évet nem lehet csak úgy eltörölni, de attól még féltékeny vagyok rá, hogy Bella olyan oldalait is ismeri, amiknek a létezéséről én még csak nem is tudok.
- A bal alsó. - válaszolt Bella nyugodt hangon. - De nem vészes, szerintem csak megrepedt.
- Gyere, megnézem és bekötöm. - segítette fel őt és segítően karolta át. - Addig maradjatok tt, mindjárt visszahozom. - mondta a testőröknek, de mi sem mentünk utánuk. Csak leroskadtam az egyik fotelbe és a kezembe hajtottam a fejem. Bár tudtam volna, hogy ennyire rettenetes lesz, bárcsak nem kellene szenvednie megint miattam. Hogy lehetek ekkora barom? Miért okozok neki mindig fájdalmat? Önvádamból egyedül Carlisle keze ébresztett fel, ahogy a vállamra tetet azt és megszorította azt.
- Ne vádold magad, fiam! Nem tehetsz róla, hogy mi történik Bellaval. - próbált megnyugtatni.
- Még hogy nem tehetek róla? - kérdeztem halkan, megtörten.- A baba miatt szenved. Az én gyerekem miatt!
- Edward, figyelj rám! - szólt határozottan, mire én ráemeltem a tekintetem. - Bella veled ellentétben tökéletesen tisztában volt, hogy mivel járhat egy újabb terhesség. Ő is jól tudta, hogy teherbe eshet. Nem hibás senki sem a fájdalmaiért. - nem mondom, hogy meggyőzött, de mégis bólintottam. Pár perccel később, amikor megint visszaestem volna az önostorozásom mély tavába a gyerekeim ültek le a fotel két karfájára.
- Mi is rosszul érezzük magunkat, amiatt, mai anyával történik, hiszen régen velünk se lehetett könnyebb. - kezdte Nessie.
- De Carlisle-nak igaza van. Senki sem hibás érte. És látod anyu, minden fájdalom ellenére is mennyire szereti a kicsit. - folytatta Tony.
- Tudom, látom és csodálom is érte anyátokat. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a kicsit, vagy azt szeretném, ha nem fogant volna meg. Csak egyszerűen fáj anyátokat így látnom, úgy hogy tudom, hogy végső soron nekem köszönheti a szenvedését.
- Tudjuk, hogy szereted őt is, és azt is tudjuk, hogy minket is szeretsz, még ha nem is mindig tudod kimutatni. - döbbenten pillantottam Tonyra. Persze, hogy szeretem őket.
- Igazából nekünk sem mindig megy fényesen az érzéseink kimutatása. De próbálkozunk apa. - mosolygott rám Ness, nekem pedig kellett pár pillanat, mire meg tudtam szólalni.
- Minek szólítottál?
- Apának. - nevetett, gondolom azon, hogy milyen képet vágok. De ezt emésztenem kell.
- Aro nevelt fel minket, mindig apánkként fogunk rá nézni, ezen semmi sem változtat. De anyának igaza van, nekünk sosem ártottál, minket nem hagytál cserben. Ha anya megtudott neked bocsájtani, akkor mi is meg tudjuk tenni ezt anyáért, a kis tesónkért, és ezért a bonyolult családnak nevezett valamiért. - mosolygott Tony is. És most először mindketten megöleltek engem. Egészen addig így voltunk, míg meg nem hallottuk Arot és Bellat közeledni és veszekedni úgy három folyosóval odébb.
- Aro, kérlek. Így is rémisztő rájuk nézni. Mindenki úgy bámul, mintha bármelyik pillanatban széteshetnék.
- Isa, lásd be, hogy van ráció az aggodalmukban. - sóhajtott fel Aro fáradtan, mintha már párszor átrágták volna ezt a témát.
- Jó, oké, ezt aláírom! De akkor is, vannak dolgok, amikről nem kéne tudniuk. Ez nekem is elég undorító, nem várhatom el tőlük, hogy jó képet vágjanak hozzá! - csattan fel Bella.
- Carlisle mindent tudni akar a terhességedről, jól tudod, hogy milyen.
- Persze, hogy tudom, de akkor is!
- Isa, figyelj rám! - szólt Aro most gyöngéd hangon, így még sosem hallottam beszélni senkihez, még a nejéhez sem. - Szeretném, ha más is tudná, hogy mit kell tenni, mikor kezdesz legyengülni. Most még csak megrepedt a bordád, pár nap múlva már eltörik. Aztán később a májad jön, vagy a veséd. Fontos, hogy tudják mit kell tenni.
- Miért? Miért aggódsz ennyire? Mondd el végre, hogy mit titkoltok annyira előlem, hogy apa úgy kerül, mint egy leprást és Caius is csak ritkán merészkedik a közelembe. Mondd el! Tudni akarom!
- Ez most nem tartozik rád, oké? - sóhajtott ismét Aro mélyről jövő fáradt sóhajjal.
- Mi az, hogy nem tartozik rám? Ti vagytok a családom! Ha rátok tartozik, rám is!
- Isa, ne hergeld fel magad, nem tesz jót neked!
- Aro, kérlek, tudnom kell. És akármi az, ígérem nyugodt maradok.
- Mind a ketten tudjuk, hogy nem tudok hazudni neked. De ha tovább kérdezgetsz, akkor is csak egy hazugságot fogok kitalálni. - mondta egyenesen Aro, ami nem kicsit volt meglepő. Még sose hallottam senkitől sem, hogy előre szól, hogy hazudni fog. Ez valahogy teljesen irracionálisan hangzott.
- Tudod, mit Aro? Cseszd meg! - dühöngött Bella, mire Aro felnevetett.
- Lassan három hete próbálkozunk leszokni a csúnya beszédről Drágám. De nem mondom, hogy meglepett. Mindig ki tudlak hozni a sodrodból.
- Hogy az a kénköves ménkű esne rád! Így már jobb? - kérdezte Bella és lehetett hallani a hangján, hogy mosolyog, még csak Aro gondolataiba sem kellett néznem hozzá, hogy tudjam.
- Sokkal jobb Szívem. - válaszolta, majd folytatták útjukat felénk, immár néma csendben. Pár pillant múlva pedig már be is léptek az ajtón. És Bella azonnal ránk nézett. A gyerekein még mindig mellettem ültek a karfán.
- Lemaradtunk valamiről? - kérdezte reménytelien egy lágy mosollyal ajkain.
- Áhh, semmi érdekesről, csak apa szokásos önsanyargatásáról. - legyintett Nessie.
- Szóval apa? Akkor mégis csak lemaradtam. - mosolygott boldogan. - Hallottad Kicsim? A testvéreidet mégis sikerült jól nevelnem. - simogatta a hasát vidáman.
- Aucs, ez nem volt szép! - durcázott Tony.

(Bella szemszöge)
Boldogabb már nem is lehetnék, most, hogy a családunk végre ledobta magáról a sebtapaszát és teljesen felgyógyult a múlt sérüléseiből. Örültem és büszke voltam rájuk, bár néha kételkedtem abban, hogy meg tudnak bocsájtani, de mégis megtették. Megtették a születendő babánkért és értem. Talán most már végre tényleg igazi család lehetünk, egy nagy és bonyolult család. Odasétáltam hozzájuk és mindkét csodálatos gyerekem feje búbjára nyomtam egy puszit.
- Köszönöm. - mosolyogtam rájuk. Majd Edward ölébe ültem és mélyen a szemébe néztem. - Kérlek, csak próbáld meg nem magadat okolni, mindenért, rendben?
- Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit sem. De tudnod kell, hogy rettenetesen sajnálom, hogy megint szenvedést okoztam neked.
- Ohh, ne már! Miért láttál engem szenvedni? Mert csak hogy tudd, valamilyen perverz, mazochista módon a fájdalommal együtt is boldog vagyok.- mosolyogtam rá és közelebb hajoltam a fülébe. - És ha jól emlékszem nem igazán volt szükségem győzködésre egyik alkalommal sem.
- Én is így emlékszem. Egyik alkalommal sem kellett téged győzködni. - nevetett fel, végre.
- Naa, már megint ott tartunk, hogy én vagyok a gonosz és erkölcstelen nő? - kérdeztem kissé durcásan.
- Nem ezt mondtam. Csak tudod, ha az én időmben találkoztunk volna, akkor gardedámok kísértek volna minket mindenhova, még csak hozzád sem érhettem volna, az esküvőnk előtt, nemhogy megcsókoljalak előtte. - mondta a szemembe nézve az arcomat simogatva.
- Igen, emlékszem még a '20-as évekre. Ha engem kérdezel túl sok volt a felesleges erkölcsködés. A házasságok nagy része szeretőknél folytatódott. Túl nagy felhajtást csaptak a semmiért. - csóváltam a fejem.
- Néha megfeledkezem róla, hogy te idősebb vagy, mint én.
- Na igen. Az én időmben csak ismeretlenül hozzáadtak volna, ahhoz, aki a legtöbbet fizeti. - borzongtam meg az emlékek hatására.
- Sajnálom, hogy felhoztam. - nézett rám hatalmas bocsánatkérő szemekkel.
- Ugyan már, rég volt, már. - legyintettem. - De tudod haladni kell a korral. A mai világban a kapcsolatunk normálisnak számít.
- Ebben mondjuk igazad van. - mosolygott rám, én pedig hozzá bújtam. Már azt hittem, hogy Aro megfeledkezett, arról, hogy mit akart, de nem így volt.
- Szeretnék mindenkit, aki nem bírja a vért, vagy régen táplálkozott, hogy egy órára hagyja el a szobát és annak környékét. - Aro kijelentésére, mindenki rám kapta a szemét, mire én próbáltam a legkisebbre összehúzni magam Edward ölelő karjaiban. Végül Rose, Emmett, Esme, Alec és Dimitrij elhagyták a szobát.
- Idehozzam? - kérdezte egyszerűen Heidi Arotól, aki egy bólintással válaszolt.
- Hajthatatlan vagy. - sóhajtottam fel, Arora nézve és kikászálódtam Edward karjaiból és átültem a kanapéra. - Nem lesz túl guszta látvány, szóval én átgondolnám a helyetekben, hogy még most kimegyek a szobából. - néztem gyerekeimre és Edwardra, de nem mozdultak. Nagyjából két perc telt el, mire Heid visszatért egy sötét kék fedett pohárral, amiből csak egy hasonlóan sötét kék szívószál állt ki. Mindent megpróbáltak, hogy ne lássam, ami benne van. Jobb is így, mivel ha látnám a benne lévő sűrű vörös vért, akkor félő lenne, hogy rosszul lennék. Így próbálok úgy gondolni rá, mint paradicsomlére.
- Az vér? - kérdezte Carlisle döbbenten.
- Igen. Emberi vér, 0-s vércsoportú. - mondta Aro, átvéve a poharat Heiditől. - Mikor az ikrekkel volt terhes Isa, akkor csak az utolsó két hétben ivott vért, mert akkor jöttünk rá, hogy a szervezetének, vagyis a gyerekeknek félvér létükre épp úgy szüksége van a vérre, mint a rendes emberi táplálékra. A vicc az egészben az, hogy Jake jött rá annak idején. Milyen ironikus, nem? - nevetett Aro és leült mellém a kanapéra. Elém tartotta a poharat és hűvös kezét a tarkómra tette, hogy kevésbé érezzem magam rosszul. Tudtam, hogy Aro mellettem fog maradni és tartani fogja a poharat előttem, mert tartott tőle, hogy kiborítom. Már megszokott rutinnak számított, azután a rettenetes két hétben. Mély levegőt vettem és elkezdtem szívni a vért a pohárból, ami Haidinek hála kellemes meleg volt, már ha lehet kellemesnek nevezni. Két korty után erősen lehunytam a szemem és arra koncentráltam, hogy ne kezdjek el öklendezni, közben Aro lassan a hátamat simogatta. - Mindjárt jobb lesz. Lélegezz mélyeket. - súgta megnyugtató hangon én pedig tettem, amit kért.
- Miért kell meginnia? Miért nem lehet egyszerűen vérátömlesztéssel megoldani? - kérdezte Carlisle.
- Mert úgy túl lassan épülne be a szervezetébe. Így viszont sokkal gyorsabb. - válaszolt Aro, én pedig vettem a bátorságot, hogy kinyissam a szemem és reménykedjek benne, hogy már nem jön vissza … először a gyerekeimre pillantottam, akik félig undorodva, félig aggódva néztek rám, míg Edward arcán csak az aggodalmat láttam.- Gyerünk Isa, csak még pár kortyot, és békén hagylak. - biztatott és én ittam tovább. Nagy kortyokban, hogy egyszerre minél többet le tudjak nyelni és minél hamarabb elfogyjon.
- Miért olyan fontos, hogy gyorsan bontsa le a szervezete? - kérdezte közben Carlisle.
- Így sokkal hamarabb és nagyobb mennyiségben jut el a babához. Felélednek majd benne a vámpír tulajdonságok, ahogyan Nessie-ékben is, ha vért isznak. A baba elkezd vámpír mérget termelni, ami aztán bekerül Isa keringésébe és meggyógyítja. - magyarázta Aro a megrepedt bordámra téve kezét, ami már nem is fájt. - Nem azt mondom, hogy ez feltétlen jó megoldás. Ahogy mondtam a kicsi vámpírsága feléled, így, ha esetleg rúg, akkor azt erősebben teszi majd. De azzal, hogy hamarabb elkezd vért inni, van rá esély, hogy nem fog annyira leépülni a szervezete és a teste a szülésig. De ezt persze nem tudhatjuk, csak kísérletezünk vele.
- Szabad? - kérdezte Carlisle, a másik oldalamra ülve és a bordám felé nyúlva.
- Persze, csak gyorsan, mert szükségem van egy kiadós fogmosásra és egy lakon szájvízre, vagy kidobom a taccsot. - válaszoltam, mire Carlisle óvatosan megtapogatta a bal alsó bordámat.
- Tényleg begyógyult. Ez elképesztő. - csodálkozott.
- Bocsássatok meg, de tényleg szükségem van egy alapos szájápolásra. - mondtam sürgetően és bár futni nem tudtam, de azért olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak tudtam a fürdőszobám előtt.