Sziasztok!
Nagyjából még időben vagyok. És büszke vagyok magamra, őszintén szólva nem láttam rá túl sok esélyt …
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom: Adam Lamberttől a Better than I know myself c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo
Nagyjából még időben vagyok. És büszke vagyok magamra, őszintén szólva nem láttam rá túl sok esélyt …
Jó olvasást!
A fejezethez ajánlom: Adam Lamberttől a Better than I know myself c. számot.
Pussz:
LilyV
xoxo
Van, hogy nem a
fény vonz abban, akibe beleszeretsz, van, hogy éppenséggel
a benne lakozó sötétbe szeretsz bele. Van, hogy
nem a derűlátása vonz, hanem a saját
szkepszised rokona, ugyanaz a pesszimista, ami magad is vagy. Van,
hogy nagyobb szükséged van a bizonyosságra, hogy a
sötétben igenis egy szörnyeteg lapul és les
rád, mint a megnyugtató hazugságokra, hogy
minden rendben lesz.
Laurell Kaye Hamilton Fekete vér
Laurell Kaye Hamilton Fekete vér
(Edward
szemszöge)
Teljesen tehetetlen voltam, nem tudtam megmenteni őt. Még csak segíteni sem tudtam. Rettegtem, hogy valami baja lesz. Már az is megdöbbentő volt, hogy azzal a tőrrel képes volt megölni valakit, pedig mesélt a régi életéről, amikor ő volt a vadász. De akkor is sokkoló volt látni. De ennyi vámpír nem tudott elintézni, így nem. Túl gyenge volt, mi pedig nem tudtunk szabadulni, hiába próbáltuk, nem ment. És amikor megharapta elszabadult a pokol. Bella ereje akcióba lépett. Csupán pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy mindenkit el tegyen az útjából, de ezen legalább már nem lepődtem meg. Milyen fejlődőképes is vagyok … ahogy minddel végzett Aro is és én is elindultunk felé, de ő leállított. Mondván az a pajzsszerűség ami végzett azokkal a vámpírokkal, még mindig körülötte van. Nem kérdőjeleztem meg a szavát, ő csak jobban tudja … És elnézve azokat a szerencsétlenek, hát én nem akartam az ő sorsukra jutni. De Aro másképp látta. Őt nem érdekelte, Bella mit mond. Olyan magabiztosan lépdelt felé, mintha tudná, hogy rá nem hat az a pusztító pajzs, de Bella kifakadásából tudtam, hogy ez nem így van …
Teljesen tehetetlen voltam, nem tudtam megmenteni őt. Még csak segíteni sem tudtam. Rettegtem, hogy valami baja lesz. Már az is megdöbbentő volt, hogy azzal a tőrrel képes volt megölni valakit, pedig mesélt a régi életéről, amikor ő volt a vadász. De akkor is sokkoló volt látni. De ennyi vámpír nem tudott elintézni, így nem. Túl gyenge volt, mi pedig nem tudtunk szabadulni, hiába próbáltuk, nem ment. És amikor megharapta elszabadult a pokol. Bella ereje akcióba lépett. Csupán pár pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy mindenkit el tegyen az útjából, de ezen legalább már nem lepődtem meg. Milyen fejlődőképes is vagyok … ahogy minddel végzett Aro is és én is elindultunk felé, de ő leállított. Mondván az a pajzsszerűség ami végzett azokkal a vámpírokkal, még mindig körülötte van. Nem kérdőjeleztem meg a szavát, ő csak jobban tudja … És elnézve azokat a szerencsétlenek, hát én nem akartam az ő sorsukra jutni. De Aro másképp látta. Őt nem érdekelte, Bella mit mond. Olyan magabiztosan lépdelt felé, mintha tudná, hogy rá nem hat az a pusztító pajzs, de Bella kifakadásából tudtam, hogy ez nem így van …
(Bella
szemszöge)
A könnyeim épp olyan megállíthatatlanul folytak, ahogy a pajzs is a helyén maradt. Hiába ellenkezdtem, Aro egyre közeledett a pereméhez.
- Isa, Isa. - csóválta a fejét, amíg a legmegnyugtatóbb hangján ismételte a nevem. - Komolyan azt hiszed, hogy ilyen hosszú idő után, még megijedek tőled? - könnyeim fátylán keresztül láttam, hogy egy mosoly terül el az arcán.
- Aro, értsd már meg, hogy nem irányítom! - kiabáltam, jelezve, hogy legjobb közelítéssel is mérföldekre vagyok a megnyugvástól. Ettől a dühtől a pajzson is egy élénk remegés futott végig és megerősödött, már szabad szemmel is láttam, ahogy körül ölel. Olyan halvány volt, mint egy átlátszó nejlonzacskó, de attól még ki lehetett venni.
- Tony és Nessie sem bántottak soha. - vont vállat lazán, megállt a pajzs előtt, még nem lépte át. - A kicsi is tudja, ahogy Tony-ék tudták, hogy ezen az elcseszett földön én vagyok az egyetlen személy, akire meggondolás nélkül rábíznád az életed. És jól tudja, hogy nem fogok ártani nektek. - mosolya még magabiztosabb lett. Tudtam, hogy igaz, amit mond. Tényleg ő az a személy, akire bármikor rá merem magam bízni és ha szükségem van a segítségére, ő az első, aki ugrani fog. Tudom, hogy az érzés kölcsönös, én is megtenném érte.
- Ne kockáztass! - kértem tőle, sőt, inkább ár könyörögtem.
- Te is megtennéd értem.
- Az más! Én vagyok a meggondolatlanabb fél, a rohadt életbe is! - fakadtam ki.
- Ez igaz. De szükséged van rám. - a hangja elhalkult, az én fülemnek már csak olyan volt, mint egy halk szellő susogása, de még értettem. Talán tagadnom kellett volna, de nem tettem. A mi kapcsolatunkban sosem voltak hazugságok, nem most fogom elkezdeni. Igenis szükségem volt rá, mert a méreg egyre gyorsabban terjed a testemben és nem tudom megállítani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Láttam, ahogy megmozdul és belép a körbe. És nem történt semmi! Az ég világon semmi! Megkönnyebbülten nevettem fel, bár lehet inkább hisztérikusnak hangozott. Rajta nem látszott semmilyen megkönnyebbülés, velem ellentétben ő végig hitt bennem és a babában. Mellém térdelt és óvatosan átölelt. A pocakomat simogatta, hogy a kis pocaklakó lenyugodjon, én pedig a nyakába hajtottam a fejem. A közelsége már kezdett nyugtatni, de még mindig túl ideges voltam. Ő is rájött, hogy ez most nem elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Jól ismert. Jobban, mint bárki. Halkan suttogott a hajamba. A hangja lágy és megnyugtató volt. Az emberek többségének ilyen helyzetben megnyugtató hazugságokra van szüksége, mint a „minden rendben lesz” és társai. De én nem tartozom ezek az emberek közé, én az elmebeteg emberek csoportját erősítem. A szokásos nyugtatások csak még idegesebbé tettek, ezt Aro is tudta. - Hamarosan el fog múlni Isa. Pár hónap múlva megölöd őket. Senki sem fogja elvenni tőled azt az örömöt, hogy végezz velük. Addig kínozhatod őket, amíg csak jól esik. Annyit ölsz meg közülük, amennyi jól esik és ígérem senki sem fog megállítani vagy hátráltatni. A két királyt senki sem ölheti meg rajtad kívül, megígérem. Megbosszulhatsz mindent, amit ellened tettek. - éreztem, ahogy a pajzs gyengül és egyre nyugodtabb vagyok. A könnyeim sem indultak már felfedező útra az arcomon. Igen ezt akartam! Megbosszulni mindent! Most ez volt a leghőbb vágyam és a következő célom.
- Az örökkévalóság sem lenne elég, hogy megbosszuljam, azt, amit Alexandrosz tett velem. - súgtam erőtlenül.
- Akkor idehozzuk az egyik várbörtönbe. És segítek neked kínozni őt. Esküszöm Isa! - mondta nyugodtan. Nos igen, Aro is a beteg emberek közé tartozik. Néha leginkább az vonzz benne, hogy mennyire hasonlít rám. Mind a ketten ugyanolyan beteg szadista állatok vagyunk … Mindenki úgy tudja, hogy Aro imád vámpír lenni. Persze, ki hinné el róla, a nagy hatalmú Volturi királyról, hogy vannak mélypontjai, amikor átkozza a napot, amikor átváltozott. Még a testvérei sem tudnak ezekről a mélypontokról, mert ő sem akar gyengének látszani. De én emlékszem, milyen volt, miután hozzájuk kerültem. Emlékszem, hogy megkerestem neki azt a vámpírt, aki átváltoztatta és két éven keresztül kínoztuk együtt. Láttam a szenvedését és hazudnék ha azt mondanám nem élveztem. Ugyanúgy élveztem, ahogy Aro. Sok közös van bennünk, nem csak a szadizmus vagy a titkolt gyengeségeik, de a bosszúállásunk és a könyörtelenségünk is. Előtte sosem szégyenkeztem a múltam miatt vagy bármi miatt. A szemébe néztem és láttam benne mindent, ami a lelkem mélyén én is vagyok. Minden szörnyűségét, a rosszabbik énét. Hirtelen olyan nagy késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, hogy elfelejtettem a testemben égő mérget, vagy hogy Edward és a gyerekeim is itt vannak. Egy részemnek szüksége volt a csókjára és az erős ölelésére, hogy érezzem a benne lévő sötétséget és összerakjam magamat. Érezni akartam a rejtett dühét és vágyait. De végül mégsem tettem, mert felrémlett bennem Edward arca. Vágytam Arora, vágytam rá, hogy ne érezzem magam mocskosnak és egyedül. De Edwardnak nem okoznék csalódást. A nagy mélázásom közepette nem is vettem észre, hogy a pajzs teljesen megszűnt.
- Köszönöm. - pillantottam újra Arora. Már nem remegtem, de még mindig gyenge voltam, a hangom is szokatlanul magasnak hangzott, legalábbis saját füleimnek. Ő csak mosolygott, már nem volt olyan gyöngéd, mint eddig, az arca újra a megszokott nyugodt arca volt. Ugyanakkor óvatosan engedett el, mintha félne, hogy eldőlök, vagy nem tudom, végül is a talajnál lejjebb már nem kerülhetek …
- Nem tudod leállítani a mérget, most ugye? - kérdezte nyugodt hangon, aggodalom nélkül. Legalább most nem kerget az őrületbe az aggodalmával.
- Nem, túl gyenge vagyok. - válaszoltam és kérés nélkül döntöttem oldalra a fejem. Elsimította a hajam a harapásról és a seb fölé hajolt. Nem féltem. Bíztam benne, ahogy mindig. Bár nem tudom mikor ivott utoljára, de ez nem számított igazán. Ahogy korábban mondta, kétségek nélkül oda tudom tenni a tenyerére az életemet. Hűvös ajkai úgy értek a nyakamhoz, mint lágy lepkeszárnyak. Annyira szokatlanul idegen volt ez tőle, de nem tettem szóvá. Óvatos volt, még a bőrömön se éreztem a fogait, miközben szívta a vérem és a mérget. Ahogy egyre többet ivott a véremből az égető érzés egyre csökkent és egyre fáradtabbnak éreztem magam a vérveszteségtől. Alig vettem észre, hogy Aro karjaiban tart, nehogy tényleg elterüljek a talajon. A szívem őrült tempóban vert, hogy pótolja a testemből távozó vért, aztán egyszer csak Aro ajkai eltűntek a nyakamról.
- Egyben vagy? - kérdezte Aro, ajkain még vöröslött a vérem, elég morbid volt a tudat, hogy az ott az én vérem és még csak nem is zavart. Talán megszoktam. Nem ez volt az első eset, hogy az én véremből ivott, talán nem is az utolsó.
- Nem, közben összetörtél. - mondtam szarkasztikusan és a fejemet csóváltam, ő pedig nevetett.
- Nem is bíztam benne, hogy a véreddel együtt sikerül kiszívnom belőled a szarkazmust és a humorod.
- Csupán hülyeséget kérdeztél. Próbáltam rávilágítani a nem éppen egyértelmű szóhasználatodra.
- Na gyere, visszamegyünk, mielőtt még meggondolom magam és megiszom a többi véredet is. - sóhajtott fel, de szája sarkában láttam a mosolyt. Visszahozta nekem a tőrömet, majd óvatosan karolt át, fel akart emelni.
- Utálom, ha úgy visznek, mintha egy zsák lennék. Van két lábam, visszatudok menni magamtól is! - ellenkeztem, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy a lábaim képesek megtartani, de meg kellett próbálnom. Felsegített és elengedett, de a lábaim túlságosan gyengék voltak, és ha nem kap el, akkor megint a földön kötöttem volna ki.
- Na gyere, te szájhős! Ígérem, nem doblak a vállamra. - mosolygott vidáman, én pedig felnevettem.
- Micsoda megtiszteltetés. - karoltam át a nyakát és a mellkasába fúrtam a fejem, hogy minél kevesebbet vegyek észre a sebességből. Olyan biztosan tartott, hogy csak a mellettem elsuhanó levegőből tudtam, hogy fut. Hogyha pár pillanatnál hosszabb ideig tartott volna a hazaút, valószínűleg el is tudtam volna aludni. De így nem. Amikor már nem éreztem a levegő suhanását kinyitottam a szemem és az orvosi szobában voltunk. Gyerekeim Edward és Pierre kíséretében. Pierre! Te jó ég, róla meg is feledkeztem. De Aro nem.
- Pierre, mikor táplálkoztál utoljára? - kérdezte nyugodtan, miközben letett a betegágyra.
- Nem gondolod, hogy már megtámadtam volna, ha nem bírnám kontrollálni a szomjúságom? - kérdezte Pierre.
- Sikerült eltanulnod a szarkazmust Isatól, hát ez baró. - sóhajtott fáradtan Aro.
- Sok mindent tanultunk tőle. - vont vállat Pierre.
- Csak emlékeztetnélek, hogy még ember korodban is szarkasztikus voltál. - szóltam közbe halk, gyenge hangon, amiért Pierre-től egy lábrogyasztóan erotikus mosolyt kaptam. Sosem értettem, hogy egyes férfiak hogy képesek ilyenekre.
- Oh, komolyan? Abban a kemény 4 órában is sikerült megvillogtatnom a szarkazmusom? - nevetett fel.
- Te négy óra alatt sok mindent képes vagy megvillogtatni. - Pierre tovább folytatta a szexuálisan túlfűtött mosolyát, de én csak nyugodtan mosolygok rá. Aro ... Aronak pedig elmentek otthonról … lehet a vérem tette ezt vele? Nem, nem hinném. Aro egyszerűen felkacagott. - Megosztanád velünk mi olyan vicces?
- Idáig nem tűnt fel, hogy mikor Pierre itt volt, mennyire igyekeztél úgy tenni, mintha a gyerekedként tekintenél rá, de amikor náluk voltunk nem igyekeztél ennyire.- nem mondom, hogy értettem, mire akar kilyukadni. - Isa, Isa, úgy ismerlek, mint a tenyeremet.
- Kezdem úgy gondolni, hogy nem akarom tudni, mire célzol. - sóhajtok fel. Sejtem mire jött rá.
- Engem viszont érdekel, mit akar mondani. - vigyorog pimaszul Pierre.
- Gondolom párszor Isa vigasztalt meg, miután átváltoztatott. Vagy csak szórakoztatok? - Aro inkább rám néz, mint Pierre. Nem tudom miért világított erre rá. Lehet Ness miatt? Lehet fel akarta nyitni Nessie szemét, hogy Pierre milyen alak igazából? Nem tudom. Bár a lányom sosem mondta ki, hogy belezúgott Pierre-be, én mégsem bírtam ránézni.
- Mi az ma petite? Szarul esik, hogy a nofertarid tudja? Vagy hogy a gyerekeid apja? Esetleg a gyerekeid jelenléte zavar? - nevetett fel Pierre.
- Pierre ha hiszed ha nem, mind tudják, hogy nem éltem sosem szent életet. És általában abban a nem éppen szent életemben ott volt Aro. Kétlem, hogy bárkit is meglepne. És hogy az érdeklődésedet kielégítsem Aro,, csak szórakoztunk, kellemes időtöltés volt.
- Mi az Volturi, talán féltékeny vagy? - nevetett Pierre, mire Aro is meg én elnevettük magunkat.
- Na ide figyelj kisfiam. Nem vagyok féltékeny rád, Isanak mindig voltak kisebb-nagyobb kalandjai és mi tagadás nekem is. A mi kapcsolatunk már több mint 800 éve tart. Mondd, a tiétek meddig tartott? Két hónap? Esetleg három? - nézett rá Aro felsőbbrendűen. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kakasviadalon.
- 800 éve? Komolyan Bella? - néz rám döbbenten Pierre, én meg bólintok. -Azt hittem nem vagy képes huzamosabb kapcsolatra.
- Először is hinni a templomban kell, de kétlem, hogy hívő lennél. Másodszor kettőnk közül te nem voltál hajlandó hosszabb kapcsolatra.
- Azóta is tettem neked ajánlatot, nem egyszer.
- És sajnos párszor éltem is velük. - sóhajtottam fel lemondóan.
- A gyerekeid előtt. Próbálsz szent életét élni Bella, de rohadtul nem vagy rá képes. Próbálkozhatsz, amíg csak akarsz, de te ugyanaz vagy, aki előttük voltál. Látom rajtad, mennyire visszafogod magad. Előbb-utóbb belefogsz fáradni ebbe.
- Na idefigyelj Pierre! Engem te nem oktatsz ki, qui? Lehet igazad van, de ha így is van, nincs beleszólásod a dolgaimba! Én se szólok bele, hogy éppen kinek az ágyában kötsz ki, vagy mit akarsz kezdeni az életeddel. És csak egy jó tanács, előbb, vagy utóbb, te is bele fogsz fáradni a kalandokba. - pár perc csönd állt be, senki sem szólt, végül Aro adta a kezembe a vért, hogy megigyam. Végül Pierre törte meg a csöndet.
- Igazad van mon cherie. Nincs hozzá semmi közöm. Bocs, csak elmondtam a véleményem.
- Amíg nem kioktatásként osztod meg velem a véleményed, nincs vele problémám. - néztem rá, már mosolyogva, amit ő is viszonzott. Ennyi volt, egy kis vitába nem haltunk bele. És tádám … Pierre meg én megint rendben vagyunk egymással, már ez is valami. De most már nem akartam semmit sem, csak aludni és túlélni a hátralévő heteket, míg Pierre hazamegy és mindenkit visszahívnak a menedékbe.
A könnyeim épp olyan megállíthatatlanul folytak, ahogy a pajzs is a helyén maradt. Hiába ellenkezdtem, Aro egyre közeledett a pereméhez.
- Isa, Isa. - csóválta a fejét, amíg a legmegnyugtatóbb hangján ismételte a nevem. - Komolyan azt hiszed, hogy ilyen hosszú idő után, még megijedek tőled? - könnyeim fátylán keresztül láttam, hogy egy mosoly terül el az arcán.
- Aro, értsd már meg, hogy nem irányítom! - kiabáltam, jelezve, hogy legjobb közelítéssel is mérföldekre vagyok a megnyugvástól. Ettől a dühtől a pajzson is egy élénk remegés futott végig és megerősödött, már szabad szemmel is láttam, ahogy körül ölel. Olyan halvány volt, mint egy átlátszó nejlonzacskó, de attól még ki lehetett venni.
- Tony és Nessie sem bántottak soha. - vont vállat lazán, megállt a pajzs előtt, még nem lépte át. - A kicsi is tudja, ahogy Tony-ék tudták, hogy ezen az elcseszett földön én vagyok az egyetlen személy, akire meggondolás nélkül rábíznád az életed. És jól tudja, hogy nem fogok ártani nektek. - mosolya még magabiztosabb lett. Tudtam, hogy igaz, amit mond. Tényleg ő az a személy, akire bármikor rá merem magam bízni és ha szükségem van a segítségére, ő az első, aki ugrani fog. Tudom, hogy az érzés kölcsönös, én is megtenném érte.
- Ne kockáztass! - kértem tőle, sőt, inkább ár könyörögtem.
- Te is megtennéd értem.
- Az más! Én vagyok a meggondolatlanabb fél, a rohadt életbe is! - fakadtam ki.
- Ez igaz. De szükséged van rám. - a hangja elhalkult, az én fülemnek már csak olyan volt, mint egy halk szellő susogása, de még értettem. Talán tagadnom kellett volna, de nem tettem. A mi kapcsolatunkban sosem voltak hazugságok, nem most fogom elkezdeni. Igenis szükségem volt rá, mert a méreg egyre gyorsabban terjed a testemben és nem tudom megállítani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Láttam, ahogy megmozdul és belép a körbe. És nem történt semmi! Az ég világon semmi! Megkönnyebbülten nevettem fel, bár lehet inkább hisztérikusnak hangozott. Rajta nem látszott semmilyen megkönnyebbülés, velem ellentétben ő végig hitt bennem és a babában. Mellém térdelt és óvatosan átölelt. A pocakomat simogatta, hogy a kis pocaklakó lenyugodjon, én pedig a nyakába hajtottam a fejem. A közelsége már kezdett nyugtatni, de még mindig túl ideges voltam. Ő is rájött, hogy ez most nem elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Jól ismert. Jobban, mint bárki. Halkan suttogott a hajamba. A hangja lágy és megnyugtató volt. Az emberek többségének ilyen helyzetben megnyugtató hazugságokra van szüksége, mint a „minden rendben lesz” és társai. De én nem tartozom ezek az emberek közé, én az elmebeteg emberek csoportját erősítem. A szokásos nyugtatások csak még idegesebbé tettek, ezt Aro is tudta. - Hamarosan el fog múlni Isa. Pár hónap múlva megölöd őket. Senki sem fogja elvenni tőled azt az örömöt, hogy végezz velük. Addig kínozhatod őket, amíg csak jól esik. Annyit ölsz meg közülük, amennyi jól esik és ígérem senki sem fog megállítani vagy hátráltatni. A két királyt senki sem ölheti meg rajtad kívül, megígérem. Megbosszulhatsz mindent, amit ellened tettek. - éreztem, ahogy a pajzs gyengül és egyre nyugodtabb vagyok. A könnyeim sem indultak már felfedező útra az arcomon. Igen ezt akartam! Megbosszulni mindent! Most ez volt a leghőbb vágyam és a következő célom.
- Az örökkévalóság sem lenne elég, hogy megbosszuljam, azt, amit Alexandrosz tett velem. - súgtam erőtlenül.
- Akkor idehozzuk az egyik várbörtönbe. És segítek neked kínozni őt. Esküszöm Isa! - mondta nyugodtan. Nos igen, Aro is a beteg emberek közé tartozik. Néha leginkább az vonzz benne, hogy mennyire hasonlít rám. Mind a ketten ugyanolyan beteg szadista állatok vagyunk … Mindenki úgy tudja, hogy Aro imád vámpír lenni. Persze, ki hinné el róla, a nagy hatalmú Volturi királyról, hogy vannak mélypontjai, amikor átkozza a napot, amikor átváltozott. Még a testvérei sem tudnak ezekről a mélypontokról, mert ő sem akar gyengének látszani. De én emlékszem, milyen volt, miután hozzájuk kerültem. Emlékszem, hogy megkerestem neki azt a vámpírt, aki átváltoztatta és két éven keresztül kínoztuk együtt. Láttam a szenvedését és hazudnék ha azt mondanám nem élveztem. Ugyanúgy élveztem, ahogy Aro. Sok közös van bennünk, nem csak a szadizmus vagy a titkolt gyengeségeik, de a bosszúállásunk és a könyörtelenségünk is. Előtte sosem szégyenkeztem a múltam miatt vagy bármi miatt. A szemébe néztem és láttam benne mindent, ami a lelkem mélyén én is vagyok. Minden szörnyűségét, a rosszabbik énét. Hirtelen olyan nagy késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, hogy elfelejtettem a testemben égő mérget, vagy hogy Edward és a gyerekeim is itt vannak. Egy részemnek szüksége volt a csókjára és az erős ölelésére, hogy érezzem a benne lévő sötétséget és összerakjam magamat. Érezni akartam a rejtett dühét és vágyait. De végül mégsem tettem, mert felrémlett bennem Edward arca. Vágytam Arora, vágytam rá, hogy ne érezzem magam mocskosnak és egyedül. De Edwardnak nem okoznék csalódást. A nagy mélázásom közepette nem is vettem észre, hogy a pajzs teljesen megszűnt.
- Köszönöm. - pillantottam újra Arora. Már nem remegtem, de még mindig gyenge voltam, a hangom is szokatlanul magasnak hangzott, legalábbis saját füleimnek. Ő csak mosolygott, már nem volt olyan gyöngéd, mint eddig, az arca újra a megszokott nyugodt arca volt. Ugyanakkor óvatosan engedett el, mintha félne, hogy eldőlök, vagy nem tudom, végül is a talajnál lejjebb már nem kerülhetek …
- Nem tudod leállítani a mérget, most ugye? - kérdezte nyugodt hangon, aggodalom nélkül. Legalább most nem kerget az őrületbe az aggodalmával.
- Nem, túl gyenge vagyok. - válaszoltam és kérés nélkül döntöttem oldalra a fejem. Elsimította a hajam a harapásról és a seb fölé hajolt. Nem féltem. Bíztam benne, ahogy mindig. Bár nem tudom mikor ivott utoljára, de ez nem számított igazán. Ahogy korábban mondta, kétségek nélkül oda tudom tenni a tenyerére az életemet. Hűvös ajkai úgy értek a nyakamhoz, mint lágy lepkeszárnyak. Annyira szokatlanul idegen volt ez tőle, de nem tettem szóvá. Óvatos volt, még a bőrömön se éreztem a fogait, miközben szívta a vérem és a mérget. Ahogy egyre többet ivott a véremből az égető érzés egyre csökkent és egyre fáradtabbnak éreztem magam a vérveszteségtől. Alig vettem észre, hogy Aro karjaiban tart, nehogy tényleg elterüljek a talajon. A szívem őrült tempóban vert, hogy pótolja a testemből távozó vért, aztán egyszer csak Aro ajkai eltűntek a nyakamról.
- Egyben vagy? - kérdezte Aro, ajkain még vöröslött a vérem, elég morbid volt a tudat, hogy az ott az én vérem és még csak nem is zavart. Talán megszoktam. Nem ez volt az első eset, hogy az én véremből ivott, talán nem is az utolsó.
- Nem, közben összetörtél. - mondtam szarkasztikusan és a fejemet csóváltam, ő pedig nevetett.
- Nem is bíztam benne, hogy a véreddel együtt sikerül kiszívnom belőled a szarkazmust és a humorod.
- Csupán hülyeséget kérdeztél. Próbáltam rávilágítani a nem éppen egyértelmű szóhasználatodra.
- Na gyere, visszamegyünk, mielőtt még meggondolom magam és megiszom a többi véredet is. - sóhajtott fel, de szája sarkában láttam a mosolyt. Visszahozta nekem a tőrömet, majd óvatosan karolt át, fel akart emelni.
- Utálom, ha úgy visznek, mintha egy zsák lennék. Van két lábam, visszatudok menni magamtól is! - ellenkeztem, bár nem voltam benne egészen biztos, hogy a lábaim képesek megtartani, de meg kellett próbálnom. Felsegített és elengedett, de a lábaim túlságosan gyengék voltak, és ha nem kap el, akkor megint a földön kötöttem volna ki.
- Na gyere, te szájhős! Ígérem, nem doblak a vállamra. - mosolygott vidáman, én pedig felnevettem.
- Micsoda megtiszteltetés. - karoltam át a nyakát és a mellkasába fúrtam a fejem, hogy minél kevesebbet vegyek észre a sebességből. Olyan biztosan tartott, hogy csak a mellettem elsuhanó levegőből tudtam, hogy fut. Hogyha pár pillanatnál hosszabb ideig tartott volna a hazaút, valószínűleg el is tudtam volna aludni. De így nem. Amikor már nem éreztem a levegő suhanását kinyitottam a szemem és az orvosi szobában voltunk. Gyerekeim Edward és Pierre kíséretében. Pierre! Te jó ég, róla meg is feledkeztem. De Aro nem.
- Pierre, mikor táplálkoztál utoljára? - kérdezte nyugodtan, miközben letett a betegágyra.
- Nem gondolod, hogy már megtámadtam volna, ha nem bírnám kontrollálni a szomjúságom? - kérdezte Pierre.
- Sikerült eltanulnod a szarkazmust Isatól, hát ez baró. - sóhajtott fáradtan Aro.
- Sok mindent tanultunk tőle. - vont vállat Pierre.
- Csak emlékeztetnélek, hogy még ember korodban is szarkasztikus voltál. - szóltam közbe halk, gyenge hangon, amiért Pierre-től egy lábrogyasztóan erotikus mosolyt kaptam. Sosem értettem, hogy egyes férfiak hogy képesek ilyenekre.
- Oh, komolyan? Abban a kemény 4 órában is sikerült megvillogtatnom a szarkazmusom? - nevetett fel.
- Te négy óra alatt sok mindent képes vagy megvillogtatni. - Pierre tovább folytatta a szexuálisan túlfűtött mosolyát, de én csak nyugodtan mosolygok rá. Aro ... Aronak pedig elmentek otthonról … lehet a vérem tette ezt vele? Nem, nem hinném. Aro egyszerűen felkacagott. - Megosztanád velünk mi olyan vicces?
- Idáig nem tűnt fel, hogy mikor Pierre itt volt, mennyire igyekeztél úgy tenni, mintha a gyerekedként tekintenél rá, de amikor náluk voltunk nem igyekeztél ennyire.- nem mondom, hogy értettem, mire akar kilyukadni. - Isa, Isa, úgy ismerlek, mint a tenyeremet.
- Kezdem úgy gondolni, hogy nem akarom tudni, mire célzol. - sóhajtok fel. Sejtem mire jött rá.
- Engem viszont érdekel, mit akar mondani. - vigyorog pimaszul Pierre.
- Gondolom párszor Isa vigasztalt meg, miután átváltoztatott. Vagy csak szórakoztatok? - Aro inkább rám néz, mint Pierre. Nem tudom miért világított erre rá. Lehet Ness miatt? Lehet fel akarta nyitni Nessie szemét, hogy Pierre milyen alak igazából? Nem tudom. Bár a lányom sosem mondta ki, hogy belezúgott Pierre-be, én mégsem bírtam ránézni.
- Mi az ma petite? Szarul esik, hogy a nofertarid tudja? Vagy hogy a gyerekeid apja? Esetleg a gyerekeid jelenléte zavar? - nevetett fel Pierre.
- Pierre ha hiszed ha nem, mind tudják, hogy nem éltem sosem szent életet. És általában abban a nem éppen szent életemben ott volt Aro. Kétlem, hogy bárkit is meglepne. És hogy az érdeklődésedet kielégítsem Aro,, csak szórakoztunk, kellemes időtöltés volt.
- Mi az Volturi, talán féltékeny vagy? - nevetett Pierre, mire Aro is meg én elnevettük magunkat.
- Na ide figyelj kisfiam. Nem vagyok féltékeny rád, Isanak mindig voltak kisebb-nagyobb kalandjai és mi tagadás nekem is. A mi kapcsolatunk már több mint 800 éve tart. Mondd, a tiétek meddig tartott? Két hónap? Esetleg három? - nézett rá Aro felsőbbrendűen. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kakasviadalon.
- 800 éve? Komolyan Bella? - néz rám döbbenten Pierre, én meg bólintok. -Azt hittem nem vagy képes huzamosabb kapcsolatra.
- Először is hinni a templomban kell, de kétlem, hogy hívő lennél. Másodszor kettőnk közül te nem voltál hajlandó hosszabb kapcsolatra.
- Azóta is tettem neked ajánlatot, nem egyszer.
- És sajnos párszor éltem is velük. - sóhajtottam fel lemondóan.
- A gyerekeid előtt. Próbálsz szent életét élni Bella, de rohadtul nem vagy rá képes. Próbálkozhatsz, amíg csak akarsz, de te ugyanaz vagy, aki előttük voltál. Látom rajtad, mennyire visszafogod magad. Előbb-utóbb belefogsz fáradni ebbe.
- Na idefigyelj Pierre! Engem te nem oktatsz ki, qui? Lehet igazad van, de ha így is van, nincs beleszólásod a dolgaimba! Én se szólok bele, hogy éppen kinek az ágyában kötsz ki, vagy mit akarsz kezdeni az életeddel. És csak egy jó tanács, előbb, vagy utóbb, te is bele fogsz fáradni a kalandokba. - pár perc csönd állt be, senki sem szólt, végül Aro adta a kezembe a vért, hogy megigyam. Végül Pierre törte meg a csöndet.
- Igazad van mon cherie. Nincs hozzá semmi közöm. Bocs, csak elmondtam a véleményem.
- Amíg nem kioktatásként osztod meg velem a véleményed, nincs vele problémám. - néztem rá, már mosolyogva, amit ő is viszonzott. Ennyi volt, egy kis vitába nem haltunk bele. És tádám … Pierre meg én megint rendben vagyunk egymással, már ez is valami. De most már nem akartam semmit sem, csak aludni és túlélni a hátralévő heteket, míg Pierre hazamegy és mindenkit visszahívnak a menedékbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése