5. Fejezet – Shopping and fed up with his speech

Helloooo!
Meghozta a frisst, amit jóval rövidebbre terveztem, de elkezdtem írni és csak írtam és írtam és végül ilyen hosszú lett :D Daphne Édesem, ahogy ígértem hoztam, igaz azt mondtam, hogy tegnap befejezem, de aztán mégsem tudtam...
Igazából az egész fejezetet, de főleg a végét Avril-Losing Grip c. száma ihlette ...
Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy a végén van egy kis depi, nem sok, nem jelentős sőt még talán depinek sem nevezném … ( ne ezt jól elmondtam, mindegy) Nem is pofázok tovább :D
Jó olvasást!
Pusssz: Zsó

El kéne engedned azt, ami a múltban volt, mert már nem számít. Az egyetlen, ami számít, hogy most mit választasz.
Kung Fu Panda c. film

(Edward szemszöge)
Egyszerűen hihetetlen ez az egész, hogy Bella él, ráadásul van két gyereke … gyerekünk. Ez annyira elképzelhetetlen. Csak reflexszerűen mentem haza, ahol mind az étkezőbe helyezkedtünk el. Senki nem szólt. Mind próbáltuk feldolgozni ami történt, a többiek főleg a gyerekeket, én mindhármukat.
- Jajj én annyira boldog vagyok. - szólalt meg hirtelen Alice régen nem hallott boldog hangján. - Annyira várom már a holnapot, meg akarom ismerni az unokahúgom és öcsém.
- Kicsim, nyugodj le egy kicsit. - nevetett Jasper.
- Nem értem, mi olyan érdekes bennük. - nyafogott Tanya.
- Mi?! Bella a legjobb barátnőm te idióta!  Ráadásul van két gyönyörű gyereke a bátyámtól, aki nem mellesleg vámpír, vagyis nem lehetett volna gyereke. - mondtam dühösen.
- Ha már itt tartunk Eddy, hogy is volt ez? Mikor ejtetted Bellust teherbe? Ejnye, és nekem, a legjobb bátyádnak még csak nem is számoltál be róla. Ez nagyon csúnya dolog ám. - röhögött Emm is, míg Rose adott neki egy taslit. - Rose baby ezt most miért kaptam? - kérdi ártatlan hangon.
- Az elmúlt 24 évben azért könyörögtem, hogy térjen vissza a hülye és bohókás férjem a komor helyett, de ezt inkább visszaszívom. - csóválta fejét Rosalie.
- Most már késő szívem. - röhögött.
- Nem vettétek észre? Bella nagyon megváltozott. Sokkal ridegebb, de igaz, hogy sokkal függetlenebb és erősebb is. - elemezte Jasper.
- Azért nem lehetett neki könnyű, csak gondoljatok bele, egyedül maradt várandósan. Szerintem teljesen érthető. - mondta Esme is.
- Az biztos, hogy sokkal erősebb, nagyon baró volt, ahogy lenyomta Tanyat. - röhögött tovább idiótán Emmett.
- Már akinek … - vágott vissza flegmán Tanya.
- Majd meg kell kérnem, hogy bunyózzon velem. - csapta össze tenyerét az idiótábbik bátyám.
- Nem csak az. Régen, éreztem az érzéseit, de most már nem, olyan volt, mintha ott sem lenne. - magyarázkodott Jazz és ez már engem is érdekelt.
- Én sem láttam őket. Lehet, hogy a gyerekek is örökölték Bella képességét?
- Nem, őket éreztem, csak Bellat nem. - magyarázta férje.
- Én is hallottam őket. És ez biztos, nagyon hasonlítanak Bellara. Szabad szájú mindkettő, de érthető … - sóhajtottam szomorúan.
- Nem értem, miről beszélsz, de tudod mit Edward én Bella és a gyerekei oldalán állok, akármit tesznek veled, velünk kapcsolatban igazuk van. Jut is eszembe, Jasper, ugye megyünk Bellaékkal.
- Persze Kicsim. - nevetett felesége pörgésén.
- Most pedig felhívom Bellat. - ugrott föl Alice az asztaltól.
- Mégis hogy, nem hinném, hogy ennyi év után is ugyanaz a mobil száma. - mondtam szarkasztikusan.
- Komolyan, néha nem értem, hogy lehetsz ilyen együgyű. Jacob Black félti őket, vagyis elég közel állhat hozzájuk, ők pedig a határon belül lakhatnak, ami azt jelenti, hogy Jacobnál élnek. És Jake száma biztos benn van a telefonkönyvben. - lapozta azonnal a telefonkönyvet. Majd durcásan felvonult a szobájába telefonálni.

(Bella szemszöge)
Annyira hülyeség volt az a film, amit néztünk, hogy épp ezért fuldokoltunk a nevetésben. Vagyis csak fuldokoltunk volna, ha nem lennénk vámpírok, vagy nagy részt vámpírok. Ahogy vége lett a filmnek, elkezdtünk kártyázni, amíg meg nem csörrent a telefon. Jake alszik, épp ezért én vettem fel a telefont.
- Hallo, Jacob Black lakása. - szóltam a kagylóba kedvesen.
- Szia Bella, Aice vagyok. - szólt bele vidáman.
- Alice, mégis honnan tudtad meg, hogy itt vagyunk? - kérdeztem meglepetten.
- Jajj, hát kikövetkeztettem. - nevetett. - Na, azért hívtalak, mert holnap Jasperrel mehetünk veletek a plázába?
- Persze, jöhettek, de szerintem ne zsúfolódjunk be öten a kocsiba, én majd megyek külön, jó? Gondolom a gyerekeim jobban érdekelnek. - nevettem.
- Ne beszélj ostobaságokat. Te vagy a legjobb barátnőm.
- Jó, tudom én. Mindegy, én majd megyek külön. És akkor nem kell nyomorogni az autóban. Így megfelel?
- De akkor már te se menj egyedül. - sóhajt.
- Nekem csodás lesz így, úgyis már hiányzik az én kis kicsikém.
- Jól van, akkor reggel órák előtt a parkolónál találkozunk. Szia! - köszönt vidáman.
- Rendben Szia! - nyomtam ki a telefont és huppantam vissza a gyerekekhez folytatni a játékot. Reggelig játszottunk, beszélgettünk és még főztem is Jake-nek. Majd mind átöltöztünk, én egy egyszerű fekete csőszárú farmer nacit, egy piros hosszú ujjú felsőt és az egyik kedvenc converse cipőm, ami szintén piros volt, meg persze a látszat kedvéért egy bőrdzsekit rángattam magamra. És lent megvártam a gyerekeim, akik alig két perc múlva meg is érkeztek.
- Anyu, verseny a suliig? - nevet fiam.
- Úgy sem nyerhettek. Ráadásul a városi út ilyenkor már kicsit zsúfolt.
- Jó, akkor csak a bekötő úton. - mereszt könyörgő szemeket Tony.
- Rendben. - sóhajtottam fel.
- Vezethetek, vezethetek? - ugrándozott lányom és próbálta kikönyörögni bátyjánál, hogy ő vezessen, de fiam nem akart engedni, ezért megbeszélték, hogy felváltva vezetnek. Így beültek Tony kocsijába, mint általában, de én most nem csatlakoztam hozzájuk, hanem az én kis egyetlenemhez sétáltam.  Az én egyetlen kis mocimhoz. Gyönyörű volt, vörös és fekete, elég jó márkából, és elég gyors, még Stephtől kaptam tavaly. Sajnos elég kevés időt fordíthatok rá, mert elég kirívó egy motor, én meg nem szeretem, ha megbámulnak, bár már hozzászoktam azt hiszem … Végül csak fogtam a kulcsot, a sulis cuccokat beraktam az ülés alá, míg az ugyancsak vörös bukósisakot azért felvettem, hogy nehogy megállítson egy rendőr. Gyors felpattantam rá és indítottam a motort, akárcsak Tony a kocsiban. Adtam nekik pár méter előnyt, és utánuk én is indultam. Hála a motoromnak és a lóerőinek, még a bevezetőn meg tudtam őket előzni. Innentől kezdve pedig nekem nagyobb szerencsém volt, hisz motorral jóval könnyebb előzni, mint kocsival, de azért nem hagytam le őket annyira. A suli parkolójába már együtt értünk be. Szinte éreztem, ahogy mindenki engem bámul, de inkább nem vettem róla tudomást.  Ahogy leparkoltunk Tony kiugrott a kocsiból és felém fordult.
- Ez nem volt fair! - mondta durcásan, míg én nevetve levettem a bukósisakom.
- Ha jól emlékszem, ti kértétek, hogy ne hagyjalak titeket nyerni, hát ez van Kicsim.
- Ahogy Bella mondja. - veregeti hátba nevetve tesóját lányom.
- Egyszer úgyis én fogok nyerni. - húzta ki magát büszkén Tony.
- Próbálkozni szabad. - csóválom meg mosolyogva fejem, de ekkor az egyik osztálytársunk szólt közbe. Ha minden igaz, akkor Carlnak hívják.
- Wáó ez aztán a motor . - csorgatta nyálát. - Milyen márka?
- Yamaha. - mondtam kicsit lenézően, ugyanis rá is volt írva.
- A Tiéd?
- Nem a macskámé. - mondtam hasonló  hanglejtéssel, amin gyerekek elnevették magukat.
- Bocs, hogy zavartam. - mondta szomorúan.
- Hé, én bocs, csak … Azt hiszem bal lábbal keltem. - mentegetőztem, hogy még se higgyen ilyen bunkónak.
- Semmi gond, mindenkivel megesik. - nézett rám arc repesztő mosollyal, ismerem az ilyen srácokat, azt hiszik, hogy ők a világ közepe és bárkit megkaphatnak egy menetre … - Tényleg, nincs kedved eljönni kosármeccsre? Tudod én is benne vagyok a suli csapatban, és tök jó lenne, ha te is eljönnél, a tesóiddal.
- Öhm, köszi, de nem igazán érdekel a sport. - hazudtam neki, mivel igen is szeretem, bár néha elég uncsi tud lenni, ahogy az emberek játszanak.
- Értem. Na léptem. Sziasztok. - köszönt és ment el. Épp ebben a pillanatban pillantottam meg Cullenékat közeledni, jobban mondva a kis kobold már a nyakamba vetette magát.
- Szóval rosszul ébredtél? - röhögött Emmett.
- Hát most szólj hozzá, nem hagytak engem békében aludni. - vágtam vissza nevetve.
- Ejnye, csak nem rosszalkodtál az éjjel?
- És ha igen? - néztem rá kihívóan, ha már játszani akar, akkor játsszunk.
- Na, ennyire szereted a veszélyt Bellsuka? Vérfarkassal ejnye, rossz vagy! - röhögött föl újra.
- Én nem rossz vagyok, hanem maga az ördög. - nevettem. - De most már menjünk órára, mindjárt csengetnek. - tereltem témát, mert inkább nem akartam jobban belefolyni ebbe a témába.
- Rendben, de Bella. - szólalt meg hirtelen Rosalie, amin nagyon meglepődtem, mivel soha nem voltunk jóban.
- Igen? - pillantottam rá kérdőn.
- Megengeded, hogy majd menjek egy kört a mociddal?
- Öhm, persze, ha szeretnél, mehetsz vele a plázához. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Komolyan? - lepődött meg kicsit.
- Teljesen. - erre pedig megölelt, picit lesokkoltam, de azért viszonoztam gesztusát.
- Köszönöm szépen. - mondta hálásan majd mindenki ment az órájára. Az első négy óra hamar véget ért, majd az ebédnél Cullenékhez ültünk, míg Alice elkezdte ecsetelni, hogy milyen boltokba megyünk, hát én már ettől majdnem rosszul lettem, és még el sem indultunk … Kivételesen mindannyiunknak hat órája van, így majd együtt megyünk, de előtte még le kellett húznunk két órát. De ami a legrosszabb volt, az az, hogy az utolsó óránkon, fizikán*, megjelent Alice Jasper és Edward. Mivel pont három hely volt, így várható volt, hogy valaki mellém ül, míg a másik kettő elém. Egészen az utolsó pillanatig élt bennem a remény, hogy Alice ül mellém, de pechemre férje mellé helyezkedett, így Edwardot kaptam padtársként. Nem szóltam egy szót sem. Szerintem képesek lettünk volna egész órán, szótlanul és mozdulatlanul ülni, ha Tony nem böki meg a hátam, én meg próbáltam úgy megfordulni, hogy ne kerüljek érdemileg közelebb Edawrdhoz.
- Anyu, mikor megyünk haza? - kérdezte halkan, hogy a körülöttünk ülők se hallják.
- Úgy érted, Jake-hez? Fogalmam sincs, amikor Alice nénikétek megunja a kínzásunk. Vagy a nagyapátokékhoz? Nem tudom, most megint kevertek valamit, mert úgy volt, hogy két hónap múlva, de aztán már felmerült, hogy következő hónapban. Attól függ,  mennyire akarják leszedni egymás fejét.
- Papáékra gondoltam. - mosolygott.
- Megint balhéznak? Erről lemaradtam. - szólt bele lányom is.
-  Pontosan én sem tudom, mi van, de amennyit tudok szegről-végről, hogy megint valamilyen területi gondok vannak. - sóhajtottam lemondóan.
- Csak mint általában … -mosolyodott el Nessie.
- Isabella, elismételné, hogy mit mondtam az előbb? - szólított meg a tanár, és teljes nevem hallatán még a nem létező szőr is a hátamon égnek állt. Én szerencsére szóról szóra el ismételtem, amit kért. Láttam rajta, hogy fő a levében, de én csak ártatlan pofival mosolyogtam rá. - Kérem, ne beszélgessen a testvéreivel.
- Rendben tanár úr. - mosolyogtam tovább, míg ő folytatta az órát.  Egy ideig szótlanul tűrtem, hogy Edward bámul, de már nagyon idegesített. - Mit nézel annyira? - kérdeztem nyugodtnak álcázott hangon.
- Semmit. - felelte, de továbbra is nézett.
- Okés. - sóhajtottam és visszafordultam a füzet felé, nem foglalkozva kutató szemével. Közbe hallgattam a gyerekek halk beszélgetését, amikor megéreztem, hogy rezeg  a telefonom, így a tancuccaimat feltornyoztam, és úgy néztem meg, hogy Jake üzent, kicsit megijedtem, hogy valami baj van, aztán eszembe jutott, hogy reggel nem beszéltünk. Mindössze annyi  szerepelt benne, hogy „kösz”, erre csak visszaírtam egy „szívesent”. És ebben ki is merült az smsezésünk, ezért csak nyugodtan ültem a helyemen, szinte mozdulatlanul, míg a tanár rá nem szólt Tonyra.
- Antony, hagyja abba a beszélgetést a húgával!
- De miért én, a húgom kérdezett, én csak válaszoltam. - vágott ártatlan fejet.
- Te meg válaszoltál, szóval ne akard rám kenni. - vágott vissza lányom.
- De te kezdeted. - durcázott.
- Te meg folytattad! - öltött rá nyelvet Nessie. Végül én törtem meg a szócsatát.
- Hé, ne veszekedjetek, már ilyesmin, egyikőtök kezdte, másik folytatta, vagyis édes mindegy. - pillantok rájuk.
- Jól van. - sóhajtottak mindketten egyszerre.
- Ez a beszéd. - mosolygok rájuk és fordulok vissza a tanár felé, de épp ebben a percben csöngetnek ki. A tanár föladta a házit és ment is el. Épp ezért Tony és Nessie újra kezdték a veszekedést, én csak felültem a padomra és onnan figyeltem őket, míg Alice-ék is idejöttek hozzánk.
- Nem kéne leállítani őket? - kérdi Edward a gyerekeket figyelve.
- Nem. Jobb, ha kidühöngik magukat. Persze bizonyos határok között.  - feleltem, lassan rajtunk kívül mindenki elhagyta a termet, de a gyermekeim tovább vitáztak. Nessie meg akarta ütni Tonyt, de ő elkapta a kezét, és ugyanígy fordítva. Mindketten egyre dühösebbek lettek, egyre inkább el akarták engedni magukat. Ezért beálltam közéjük.
- Nyugalom Kicsikéim. - mondtam halk, nyugtató hangon. - Majd este kiadhatjátok magatokból, de még a suliban vagyunk. - vázoltam a helyzetet. Még egy darabig ingerülten szemeztek egymással, majd elmosolyodtak és egyszerre fordultak felém, öleltek át.
- Mamiiiii. - sipították nevetve a fülembe.
- Apu mindig azt mondta, hogy ahogy idősödöm, egyre gyerekesebb leszek, aszem kezdem érteni, mire célzott. - nevettem.
- Kikérjük magunknak! - húzták ki magukat mindketten, elhúzódva tőlem. Épp visszavágtam volna, amikor Alice hirtelen közbeszólt.
- Ez mind szép és jó, és imádlak titeket, de menjünk. Még annyi dolgunk van. - ugrándozott. Mi pedig nem tudtunk neki ellenállni, így mentünk is a parkolóba, ahol Tony, Nessie és Jasperék beültek fiam Alfa Romeojába, én meg átengedtem a motort Rose-nak, csak sajnos Edward, Tanya és Emmett triójához kellett csatlakoznom. Nem is foglalkoztam velük, egyedül Emmett hülye vicceit hallgattam, vagy épp a csipkelődésére válaszoltam. A vásárlás egyszerűen szörnyű volt, négy óráig szenvedtem, amikor Alice elküldte a fiúkat, egy másik boltba, míg minket egy fehérnemű boltba akart bevezetni. Hiába ellenkeztünk Nessievel, egyszerűen berángatott minket, de aztán, sikerült meglógnom, mielőtt még fel kellett volna próbálnom a kihívóbbnál kihívóbb szetteket. Gyorsan lementem az alagsorba, ahol a parkoló volt. És csak leültem a lépcsőre, várva a többieket. Csak ültem és figyeltem a mellettem elhaladó embereket, míg meg nem hallottam egy ismerős hangot.
- Alice azt üzeni, hogy menj vissza, vagy megbánod. - nevetett halkan Edward és lehuppant mellém.
- Remek. Kösz, átadtad, akár vissza is mehetsz. - sóhajtottam fel, előre bámulva.
- Beszélnünk kell. - vette elő komoly hangját.
- Már nincs miről beszélnünk. - álltam fel eddigi helyemről, és sétáltam távolabb tőle.
- Nincs? Van két gyerekünk, ez neked semmi? - kérdezi dühösen és az egyik széles tartó oszlopnak lökött.
- A gyerekeim a legfontosabbak nekem, de attól még, hogy te vagy az apjuk, még nekünk nincs miről beszélnünk! - vágtam szemébe.
- Válaszokat akarok. - szorított erősebben a falnak.
- Én is sok mindent akartam!
- Jogom lett volna tudni róluk a francba is!  És te mentél el, te hagytál el, nem fordítva! - ezen én elkezdtem nevetni.
- Bocs, hogy nem akartam egy olyan pasival lenni, aki kihasznált! Megkaptál egy menetre és már nem is kellettem neked! Vagy esetleg már közben is megcsaltál? - kezdtem eléggé dühbe gurulni.
- Miről beszélsz? - vágott ártatlan pofit.
- Miről? Hát Tanyácskáról, vagy volt más is?
- Félre érteted …
- Ohh, tényleg? Most azzal akarod megmagyarázni, hogy egy egyszerű botlás volt, és csak jóval később lett a nejed?
- Pontosan! - ordította már ő is arcomban.
- Akkor meg nagyon hamar túlléptél rajtam, két hónap sem kellett, ahhoz, hogy elfelejts!
- Ezt meg hogy ….?  - értetlenkedett, de én már nem akartam visszafogni magam, ezért lefeszítettem karjait magamról, és most én löktem a falhoz és szorosan tartottam ott.
- Én mindent tudok! Ráadásul még … Áhh, minek is magyarázkodom neked, nincs semmi közöd hozzám!
- De én csak … - kezdett volna magyarázkodni és arcán megjelent az önsajnálatot ábrázoló grimasz.
- Már nem érdekel! A múltam vagy, a gyerekeim apja, és ennyi! Már nem vagy rám hatással, most már csak az erős és független Bella létezik, a másik nem! Mert te megölted!  Soha nem voltál mellettem, amikor szükségem volt rád, nem voltál sehol, amikor darabokban voltam és szenvedtem, de újra összeraktam magam, és felépítettem egy boldog életet, a gyerekeimért. Amit tettél, azt nem tudod elintézni, egy egyszerű bocsánat kéréssel, egy mosollyal, egy öleléssel, vagy bármivel!  Többé nem befolyásolhatsz, nem irányíthatsz és nem is használhatsz ki, soha már!  Mert nem hagyom magam, felcserélődtek a szerepek Édes, most már én vagyok az erősebb. Már csak egyet akarok, hogy minél távolabb légy tőlem! - töltöttem ki rajta dühöm egy részét. El akartam hinni, hogy tényleg nincs rám semmilyen hatással, de sajnos ez nem így volt...
- Bella … - mondta lágy hangján. De ekkor észrevettem, hogy a többiek, mind a lépcső fordulóból hallgattak minket. Ezért én rögtön elengedtem Edwardot és hátráltam pár lépést.
- Remélem jól szórakoztatok. - mondtam már színtelen hangon, erre mind előbújtak, de egyikük sem szólt, Tanyan kívül, aki aggódva sietett Edwardhoz.
- Rose, nem baj, ha most én megyek a motorommal, ígérem majd máskor is használhatod, de most szükségem van egy kis egyedüllétre. - néztem rá bocsánatkérően, erre én már én tuszkoltam is be a szatyrokat az ülés alá és mindenki beült a kocsikba és megindultunk a Cullen-villa felé. Fájt, újra látnom és emlékezni, a régi időkre, de nem volt erre időm, ugyanis hirtelen köpenyes vámpírok jelentek meg, a család rögtön helyezkedett, a megszokott formációba, ahol most mi hárman álltunk középen.
- Nyugalom, kivételesen nem hozzátok jöttünk. - mondta szarkasztussal a hangjában az elől álló csuklyás, akit a hangjáról azonnal felismertem …. 

* csak azért fizikán, mert általában mindenki tartja a bioszt vagy a bioszhoz kapcsolódó tárgyakat, tudom,. a fizika is természettantárgy meg mit tudom én, de kevesebb köze van a bioszhoz ... :D

Bella ruhája:

Bella motorja *-*

4. Fejezet – People meets again and again this is the destiny

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy eddig kellett várnotok a frissre, de kárpótlásként jóval hosszabb fejezetet hoztam nektek.  Remélem tetszeni fog nektek. És a szám, ami illik erre a fejezetre (főleg Bellara) Rihanna-hard című száma.
Következő részt próbálom következő hétre hozni.
Jó olvasást!
Pusszó: Zsó

Van a kávé ...  A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké.
Csitáry-Hock Tamás

Amióta a gyerekekkel ideköltöztünk. Naponta legalább kétszer főztem, sőt még néha a sütést is bevállaltam, még ha nincs is ínyemre... De legjobban Nessie-vel azt élveztük, hogy egyik húgom sincs a közelben, így senki sem kényszerít ránk kivágottabbnál kivágottabb és minibbnél minibb ruhákat.
Elég későre jár az idő, épp ezért Jake és a gyerekek alszanak, csak én vagyok ébren. Sajnos nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért úgy döntöttem, hogy futok egyet. Nem is gondolkodtam, csak mentem, amerre a lábam vitt. A fák kezdtek ritkulni, és hirtelen megálltam. Elkezdett tudatosulni bennem, hogy hol is vagyok. Alig húsz méterre a réttől... a rétünktől. Sokkolva álltam, és mereven néztem előre. Oly rég nem láttam már azt a gyönyörű rétet, de nem akartam odamenni, nem akartam megint rájuk emlékezni, ezért sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban hazafutottam. Időm még volt bőven, ezért halkan belopództam Jackkel közös szobámba, hogy olvashassak, de, ahogy előkerestem egy könyvet meggondoltam magam, ezért elővettem a laptopom és halkan visszamentem a nappaliba. Végig néztem az e-mailjeimet. Kaptam egyet aputól, aki közölte, hogy mikor kell majd visszamennünk. Meg persze a szokásos dolgokról otthon. Aztán kaptam még egy-kettőt, a drágalátos testvéreimtől, az őrültségeikről. És egyet még Steph is küldött, hogy megmagyarázza, Joe miért akart „beszélni” Cullenékkel. Írt minden szépet és jót, csak épp az egész hazugság volt, ezt tudtam, sőt szerintem ő is tudja, hogy tudom, mindössze így jobb neki, ha magyarázkodik. Mindegy, azért válaszoltam neki, és megkértem, hogy adja át az üdvözletem a többieknek. Ezek után, megnéztem, a híreket, de nem találtam semmi érdekeset, majd hatkor kimentem a házból és futottam egy kört La Push körül. Alig telt pár percbe és visszamentem a házba, felkeltettem a gyerekeket, míg én nekiláttam a reggelinek. A reggel további része pedig megszokottan telt. De a suliban kicsit meglepődtem, hogy nem annyira bámulnak meg minket, mint általában. Nem mintha ez zavarna, mert nem, inkább örülök neki, csak kicsit furcsa, alig egy hete vagyunk itt...
- Milyen hamar meguntak minket, ez rekord. Mondtam már, hogy imádom a Forksi gimit?  - néztem mosolyogva a gyerekekre.
- Ne aggódj, anyu. - mondta halkan fiam az utolsó szót, nehogy más is meghallja. - Még mindig sokan bámulnak minket, de a legtöbben az új diákokat várják.
- Ohh új diákok?  Milyen  felkapott ez a hely nem? Ki gondolná egy kisvárosról. - nevettem, de valami furcsa érzés  kerített hatalmába, mint valamilyen bal sejtés...
- Na igen. Én nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt, jönnek új diákok, de ez van, kit érdekel? Legalább leszállnak rólunk. - mosolygott lányom is.
- Egyetértek. - mondtam én is és elindultunk a matek terem felé, ugyanis elrendeztem, hogy a többségi óráink együtt legyenek. Az első négy óra zavartalanul, unalmasan telt. Angol után az ebédlő felé vettük az irányt.
- Nagyon nagy volt ez az angol. Komolyan, milyen már, hogy egy akcentussal beszélő  dél-amerikai tanítja a „helyes kiejtést”. - nevetett Nessie.
- Nagyon vicces. - röhögtünk mi is. - Komolyan, ha nem lennék vámpír, kitűnő hallással és nem jártam volna elégszer délen, nehezemre esne megérteni. - nevettem.
- Jajj hát igen. De akkor is a spanyol tanár viszi a prímet, még a ragozással is gondjai vannak. - szólt bele Tony is.
- Ez is igaz. - nevettem és közben bementünk az ebédlőbe, szerencsére a sor nem volt túl hosszú. Szóval tök jól elröhögtettük egymást, amíg az étkezőben síri csend nem lett.
- Pedig már épp azt hittem, hogy mindenki hozzánk szokott, hát tévedtem. - nevettem el magam. Nem igazán zavartattam magam, hogy ki hallja és ki nem.
- Én is így voltam vele, gondoltam az újak lefoglalnak mindenkit. - csatlakozott lányom is. De Tony nem szólt semmit sem, a fejem pedig szörnyen feszíteni kezdett. Tudtam, ez mit jelent, képességgel rendelkezők vannak az étkezőben, ezért először fiam felé fordultam, de ő csak lefagyva állt és bambult maga elé. Szemébe néztem, és ott hihetetlen dühöt láttam, nem tudtam ezt mire vélni, ezért én is arra felé fordítottam a fejem, és ott az ámultan figyelő Cullen-Denali családot láttam. Lányom is feléjük nézett, és úgy nézett rájuk, mint a bátyja.
- Remek. - sóhajtottam halkan. Kicsit aggódtam, hogy kitör a botrány, hogy Nessie és Tony véletlenül elveszti az önkontrollt, ezért inkább átöleltem őket, ezzel kizökkentve a dühöngésből és kivezettem őket az étkezőn keresztül az udvarra, nem is foglalkozva Cullenékkal. Gyerekeket az erdő felé vezettem. Mindketten dühöngtek, és dühüket a fákon vezették le, míg én csak teljes nyugalommal figyeltem őket.
- Nem hiszem, el hogy képesek voltak ide visszajönni, és pont most! - dühöngött fiam.
- Mégis mi a francnak kellett idejönniük?! Mit képzelnek magukról, hogy csak úgy visszajöttek IDE! - kiabáltak szegény fáknak, én kicsit távolabb húzódtam, és felhívtam az iskolát, hogy Nessie nem érzik jól magát, ma már nem megyünk vissza. Jacobnak is telefonáltam, hogy ne aggódjon. Majd csak csendben néztem a gyerekeimet, várva, hogy lecsillapodjanak, nem szólaltam egy darabig, nekem is meg kellett kicsit emésztenem a jelenlétük, de én ezt pár perc alatt rendbe tettem magamban.
- Drágáim, nyugodjatok meg, kérlek. - mondtam halk, nyugtató hangon. - A düh nem segít semmit sem. Csak árt nektek. - néztem rájuk és kitártam kezeim, ők pedig azonnal hozzám szaladtak, és az ölelésembe bújtak. Mint kisebb korukban, amikor még nagyon bújósak voltak, talán ez még most is igaz, bár már nem olyan mértékben, mint akkor.
- Mami, sajnáljuk, csak egyszerűen rossz belegondolni, hogy egy városban vagyunk azzal a férfival, aki tönkretette az életed. - súgta lányom a nyakam egyik felébe.
- Édesem, nincs miért bocsánatot kérni, vagy sajnálkozni. Ő része a múltamnak, ez ellen már nem tehetünk semmit sem. És ha tehetnék, akkor sem tenném. Ő ajándékozott meg engem a legszebb ajándékkal, veletek. Még ha meg is bántott, ezért hálás vagyok neki, miattatok. Tudjátok, hogy ti vagytok a legfontosabbak számomra. - simogattam a hátukat, hogy hamarabb lenyugodjanak.
- Anyu, nagyon de nagyon szeretünk. - bújt még szorosabban hozzám Tony, és vele együtt Nessie is.
- Te vagy a világ legjobb anyukája. - mondták egyszerre.
- Ti pedig a világ leges legjobb gyerekei. - mosolyogtam. - De lenne egy kérésem.
- Mit szeretnél anyu?  - nézett rám lányom.
- Hogy ismerjétek meg őket. Fogadjátok el őket. - kértem őket.
- Anyu, amiket Alice néniről és Emmett bácsiról meséltél, vagy a nagyszüleinkről... szóval velük nincsen semmi bajunk, csak a drágalátos apánkkal, meg azzal a kis k*rvával. - mondta végét gúnyosan fiam.
- Csak próbáljátok meg, jó? - meresztettem rájuk könyörgő szemeket.
- Anyu, nem ígérhetünk semmit sem. - súgta kislányom. Erre én csak bólintottam.
- Anya, nem megyünk el vadászni? Ha itt maradnak, akkor szükségünk lesz vérre, hogy megálljuk, ne tegyünk kárt benne. - magyarázta fiacskám.
- De, menjünk. Én még nem vagyok szomjas, de szívesen elmegyek veletek.Csak készüljetek fel, hogy itt nincs annyi oroszlán, mint otthon. - mosolyogtam rájuk.
- Jelenleg bármi megteszi. - nevetett lányom. Végül elindultunk, először találtunk egy kisebb őz csordát. Mindketten elkaptak maguknak egyet.  S  nem is akartak többet, de aztán még úgy döntöttünk, futunk egy kicsit. Élveztük a sebességet, amikor megéreztük egy medve illatát, Tony azonnal „lestoppolta” magának és rohant is a macihoz. Hamar végzett vele, míg én csak nevetve néztem a maci tetemére.
- Ha egy mód van rá, ne említs Emmet bácsikádnak, hogy elvettél tőle egy macit, mert a végén még bedurcizik.  - röhögtem.
- De miért? - meresztett rám fiam döbbent szemeket.
- Az ostoba medvés és vadászos vicceiből ítélve szereti a macikat. - magyaráztam.
- Értem. - nevettünk mindhárman. Végül a part felé vettük az utunk, vissza La Pushba. Már jócskán kezdett sötétedni, de kitűnő látásunknak köszönhetően nem zavart egyikünket sem. Épp, hogy átléptük a határt, a fejembe újra szörnyű hasogatás, ami azt jelentette, hogy képesség van a közelemben, vagy inkább képességek, ami azt jelenti, hogy Cullen-Denali család itt van. Ekkor hirtelen megálltam, velem együtt gyermekeim is, és rájöttem, hogy ők is észlelik őket a képességükkel.
- Jöttök, vagy maradtok? - néztem rájuk.
- Ajj, megyünk. Mert ahogy hallom itt balhé lesz, Jake nem igazán akarja, hogy maradjanak. Nem mintha én máshogy gondolnám … - mondta Nessikém, így mindhárman elindultunk .  Egy kisebb „szakadék” két oldalán álltak. A mi térfelünkön a falka nagy része, farkas alakban, míg a másikon pedig a vámpír család.  A gyerekek elfoglalták helyüket a nagy rozsdabarna farkas, azaz Jake mögött, míg én csak mellé futottam.Jacob hatalmas szemeit meglepetten emelte rám. A fejem egyre jobban fájt, de nem mutattam. Ahogy odaértünk, egy sikítást hallottunk, ami, mint később kiderült Alice-től származott.
- Minden rendben Alice? - néztem rá kicsit aggódva.
- Gyertek el onnan! - kiabálta talán félelemmel. Erre a gyerekek elnevették magukat, míg én csak elmosolyodtam.
- Jajj Alice, ne aggodalmaskodj! Nekünk csodás itt, igaz Drágáim? - vetettem egy pillantást a bólogató gyerekeimre. Jake pedig megfordult, és az egyik bokorba húzódott, hogy visszaváltotton emberré, majd gyorsan visszasétált mellém, egy szál farmerben.- Most pedig, szépen daloltok, mi a probléma már megint?
- Úgy érted azon kívül, hogy itt vannak Cullenék? -  nézett rám érdeklődve Jake.
- Úgy értem, miért balhéztok?  - sóhajtottam.
- Visszajöttek!
- Nem mondod? Ez nekem is feltűnt.
- Korlátozzák a területünk!
- A te nagyapád kötött velük szerződést. - mondtam teljesen higgadt hangon.
- De nem én voltam az, mégis nekem kell ezt az egészet tovább vinni. - mondta már dühösen. A falka nem igazán lepődött meg rajtunk, hisz általános állapotunkban veszekedünk egymással.
- Erre születtél.
- Ezt mondod te, aki világ életében  próbálta magát távol tartani attól, aminek született.
- Azért elég sok különbség van köztünk.
- De ez az egész annyira nem fair! - kiabált, és teste egyre jobban remegett, de nem hátráltam.
- Mi fair? Semmi. - mondtam nyugodt hangon és többet Jake nem szólt, csak próbálta magát kontrollálni.  Szóval önállósítottam magam. - Menjetek vissza a helyetekre, vagy haza. - mondtam a falkának, akik kicsit habozva, de elmentek.
- Hányszor mondtam már, hogy ne küldözgesd a falkát? - kérdezte szarkazmussal hangjában.
- Ha már egyszer te nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni, akkor nekem kell.  - mondtam mosolyogva. - Na, halljam, miért jöttetek ide? Meddig maradtok? Meg ilyesmik.- néztem a nem kívánt látogatókra.
- Tudod húgi, a drága kis törpénk rángatott ide. - mondta széles mosollyal az arcán Emmett.
- Azt sejtettem, hogy Alice és Jasper eljönnek. De direkt figyeltem, hogy csak titeket láthass itt, de mindegy.
- Hogy érted, hogy te mutattad? -  kérdezte Carlisle meglepetten.
- Carlisle, vámpír vagyok, különleges képességekkel. - nevettem jó kedvűen. -  Már hiányzott Alice, ezért gondoltam, hogy ha lát egy látomást, Jasperről, és magáról, gondoltam idejönnek, de azzal nem számoltam, hogy így is hozza az egész családot, de  nincs nagy jelentősége.  Meddig maradtok?
- Nem tudjuk, még nem beszéltük meg. -  felelte a család fő. Alice pedig megindult a szakadék felé, megfeledkezve a határról, amit Jake egy hangos morgással.
- Ha jót akarsz magadnak, nem jössz közelebb. - morogta Jake.
- Jake, nyugalom. - fogtam meg karját. - Nem lesz baj.
- Milyen szánalmas, a kis kutyája mögé bújik. - nevetett gúnyosan Tanyácska. Én nem vettem magamra, mondjon, amit csak akar, de Jake eléggé dühbe gurult, éreztem, ahogy remeg.
- Ne beszéljen így az anyámról! - morogta fiam.
- Ne is foglalkozz vele Kicsim. - küldtem egy nyugtató mosolyt feléjük. Végül átugrottam a szakadékot. Alice pedig azonnal nyakamba ugrott, amitől majdnem hanyatt vágódtunk, de azért csak sikerült megtartanom magunkat.  Csak szorosan öleltük egymást és hallottam, mellettünk két halk huppanást, amiből arra következtettem, hogy gyerekeim is átjöttek.
- Hogyha bármelyiküknek egyetlen haja szála meggörbül, kiírtjuk az egész családot, remélem érthető voltam! - mondta Jacob.
- Minden rendben lesz. Ha mégsem, tudod, hogy meg tudom védeni magunkat. - néztem rá mosolyogva egy darabig még szemembe nézett, majd sóhajtva egyet megfordult és farkasként hagyta el szakadék másik felét.
- Jajj annyira hiányoztál Bella. Azt hittem, hogy … meghaltál. - kezdett könnyek nélküli sírásba barátném, én pedig csak átöleltem újra.
- Most itt vagyok. És itt is maradunk egy ideig, ígérem, bepótoljuk, az elmúlt éveket. - terült arcomon szét egy boldog mosoly.
- És ti vagytok az unoka húgom és unoka öcsém? Soha nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Annyira örülök, hogy találkoztunk. - ugrált a gyerekekhez Alice.
- Mi is örülünk neked Alice, vagy mondjam inkább, hogy Alice néni? - kérdezte nevetve Nessie.
- Azt hiszem inkább Alice, a nénitől túl idősnek érzem magam. -  tört ki nevetésben Alice s mi is vele nevettünk. - Hihetetlen, mennyire hasonlítotok a szüleitekre. - lépett pár lépést hátrébb, hogy jobban szemügyre vehesse őket, miután mindkettőjüket  megölelte. - Nem is tudtam, hogy zöld szemed volt emberként. - nézett bátyjára.
- Én sem tudtam, bár sok mindent nem mondtatok el nekem … - mondtam.
-  Tudom, és annyira sajnálom, én el akartam neked mondani, hogy vámpírok vagyunk, de Edward nem hagyta. - hajtotta le fejét szomorúan.
- Nem erről beszélek, vagyis részben.  Már, amikor először találkoztunk, akkor  is tisztában voltam azzal, hogy mik vagytok igazából, de azért jól esett volna, ha bíztok bennem annyira, hogy elmondjátok.
- Te tudtad? - esett le az álla mindenkinek, de csak Emmett tette ezt szóvá.
-  Persze. Lehet, hogy egy hülye kis csitrinek látszottam, vagy látszok most is. De jó ideje tudok a vámpírokról.
- De mégis honnan?  - faggatott meglepetten.
- Mondtam, hogy a szüleim meghaltak, és örökbe fogadtak? Hát egy vámpír férfi fogadott örökbe. - magyaráztam, elég kis részét az egésznek. - Nem volt okom elmondani nektek, azt akartam, hogy ti mondjátok el, mert így nem lett volna értelme, de nem mondtátok... szóval ez van. Az apám egy vámpír, sőt a családom tagjai is vámpírok, a gyerekeimet és a falkát leszámítva. - mondtam, egy egyszerű tény megállapítást, mintha csak azt mondtam volna, hogy kék az ég.
- De nem értem, ha tudtad, hogy mik vagyunk, akkor miért barátkoztál velünk? Ez annyira irreális. - ingatta fejét Carlisle.
- Hát, több oka is volt. Első sorban, mert jó fejek voltatok velem. Másodszor, mert amikor azt mondtam, hogy ismerek nálatok rosszabbat, erősebbet, gonoszabbat, elhihetitek, igazat mondtam. És harmadszor mert imádom a veszélyt. Még ha ti nem is voltatok túlságosan veszélyesek rám, azért mégis. - nevettem.
- Nézzenek oda, de oda van magáért. - gúnyolódott Tanya, amire lányom dühösen elé lépett és lekevert neki egy jó nagy pofont, amitől pár métert hátra csúszott.
- Hagyja már békén az anyámat! Magával ellentétben benne van tartás és nem egy ostoba r*banc! - sziszegte dühödten, és láttam, hogy Tanya szemei elsötétülnek és lányom felé fut, tudtam, hogy a lányom meg tudja magát védeni, de azért én hatásosabb tudok lenni, meg aztán, hiába tagadnám, jól fog ez esni nekem. Nagyon gyorsan a lányom elé ugrottam, és amikor Tanya emelte a kezét, én megragadtam, megfordítottam, hogy nekem háttal álljon, a kezét szorosan tartva fogtam, míg a másik kezemet a nyaka köré erősítettem. Ez a legbiztosabb állás, ugyanis csak egy aprócska mozdulat kell és a nyaka el is lenne törve...
- Nem érdekel, hogy mit mondasz rólam, az meg pláne nem, hogy mit gondolsz. De a gyerekeimet hagyd békén! Senkitől nem tűröm el, ha a gyermekeimet akarja bántani, és ez rátok is vonatkozik. - mondtam teljesen sima hangon. És még csak nem is éreztem semmit sem, hiába hittem, hogy ettől jobb kedvre derülök, nem vált be.
- Jajj de megijedtem. Úgysem ölnél meg! A Volturi mellettünk áll. - mondta gúnyosan, erre mi elnevettük magunkat.
- Nem tudom, mire mentek a Volturi támogatásával, de nem is érdekelt. - röhögtem. -  És nem ölnélek-e meg? Ha bántaná a fiam, vagy a lányom, gondolkodás nélkül nem csak, hogy megölök bárkit, de az illető könyörögne a halálért, ezt garantálom.- feleltem érzéstelen hangon. - De ha akarod, próbáld ki. - engedtem el. Gyorsan fordult felém, hogy megüssön, de szerencsére felkészültem erre és elkaptam a kezét, majd megszorítottam, amíg fel nem sikított. Majd elengedtem a kezét, ő meg hátrált pár lépést. - Nicsak, nem gondoltam volna, hogy felfogod. - nevettem.
- Anyu, szerintem menjünk haza, Jake már így is ki van készülve az aggodalomtól. - mondta Tony, és ahogy ránéztem, láttam, hogy mosolyog.
- Igazad van, menjünk, úgyis már szörnyen fáj a fejem. - egyeztem bele.
- Holnap ráértek? - kérdezte felpörögve Alice.
- Tudtommal. - mosolyogtam és a gyerekekre néztem, akik szintén mosolyogva bólogattak.
- Akkor elmehetnénk vásárolni, úgyis nektek valamilyen normális ruha kell. - mosolygott és vetette be kölyökkutya szemeit. Szinte éreztem, ahogy az arcomon a mosoly fintorba változik.
- Na nem! - mondta Nessie, kicsit dühösen. - Én nem megyek még csak a pláza közelébe sem!  - tiltakozott.
- Egyetértek a húgommal! 2 évig könyörögtünk anyunak, hogy költözzünk ide, mert itt nincsenek vásár mániás nagynénik, keresztanyák és barátok! Végre megválaszthatjuk, mit vehetünk fel. És nem kell órákon keresztül próbálgatni. - mondta fiam is. Erre Emmett elröhögte magát.
- Bírom a kölyköket. - röhögött
- Jó. - sóhajtottunk mindhárman, mivel Alice szemének nem lehet ellenállni. Ezért mind kaptunk tőle egy-egy ölelést, majd búcsúzásképp Emmett is megölelt mind annyiunkat.
- Kellemes éjszakát. - köszöntünk el, és a gyerekek átlendültek a szakadékon, és én is át akartam, amikor valaki a karomnál fogva tartott vissza. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam ki az. Érintése ugyanolyan volt, mint régen, kellemes, és ugyanúgy bizsergett tőle a karom,ugyanakkor most furcsa volt, hogy melegnek éreztem a kezét.
- Mit akarsz? - kérdeztem nyugodtan, fejem felé fordítva.
- Tudni, hogy ez mégis hogy lehet. - erre én elnevettem magam.
- Tudtommal három vagy négy orvosid van, nem hinném, hogy el kéne magyaráznom neked, hogyan fogan meg egy gyerek … - rántottam ki kezem nevetve az övéből. - Kellemes estét. - néztem szemébe és átugrottam.
- Négy. - szólt még utánam. Míg mi csak elindultunk haza, hogy Jake ne izguljon tovább. Gyerekek, mivel most vadásztak, így nem kívántak emberi ételt és álmosak sem voltak ezért elkezdtek valamilyen vígjátékot nézni a tévében, míg én elugrottam a sulihoz a kocsiért, majd gyorsan hazahajtottam. Utána pedig kimentem a sziklákhoz elcsitítani a képességem ...

3. Fejezet – Alice misundestood it, the decision

Hellóka!

Örülök, hogy már ennyien látogatjátok a blogot, köszönöm mindenkinek!

De sajnos, nem tudom, hogy következő héten lesz-e, friss, ugyanis a fél év vége miatt eléggé zűrös hetem lesz, és a most következő pár napban, amikor lesz még szabad időm, azt a többi blogra is kell szánnom, de ígérem, hogy ahogy tudom, hozom a következő fejezetet.  Hát, ajánlott dal pedig talán a Nox- Javítsd a hibát nem épp a kedvenc számom, de azért nem olyan rossz. Annyira nem illik ide, de nekem valamiért ez jutott eszembe róla.

Jó olvasást!

Puszkó: Zsó

A világ tele van váratlan fordulatokkal, és épp, amikor átlátnánk a világot, a talaj kicsúszik a lábunk alól, és megint padlóra kerülünk. Kis szerencsével megússzuk egy kis horzsolással, amit egy ragtapasz eltakar, de néhány seb mélyebb, mint első látásra tűnik, és egy ambuláns kezelésnél többet igényel. Néhány seb esetében le kell tépnünk a tapaszt, hogy levegőt kapjon, és idővel meggyógyuljon.

Grace klinika c. film

(Alice szemszöge)

Miután véget ért a látomásom, körülnéztem, azt a nőt keresve, akivel találkoztunk. Egyre inkább kezdtem benne bízni, hogy ő Bella, vagy legalább ismerte Bellat. Válaszokat akartam. És én mindenképpen meg fogom szerezni ezeket a válaszokat. Ahogy ezt eldöntöttem, Jaspert ölelve mentünk haza. Egy pár percig csak leültem az ágyunkra és gondolkodtam. Miért pont most mennénk vissza? Csak 24 év telt el. Még felismerhetnek minket, még ha kevés esély is van rá. Ráadásul megbeszéltük, hogy most egy kicsit együtt maradunk, legalább pár évig, de a látomásban csak Szerelmemet és magamat láttam. A többiek miért nincsenek ott? Mi miért megyünk?  Egy elhatározás kezdett körvonalazódni a gondolataim között, majd biztatásképp már láttam is az esetleges jövőt. Így felbátorodva mentem le az étkezőbe és hívtam le mindenkit egy megbeszélésre. Jó pár perc elteltével mindenki leért és helyet foglaltak a helyükön. Mindannyian kíváncsian néztek rám.

- Alice, lányom, miről szeretnél beszélni? - kérdezte kedvesen fogadott apám.

- Arról lenne szó, hogy el kéne költöznünk. - feleltem.

- De hát még csak most jöttünk. - szólt közbe Tanya.

- Hogyha befognád, akkor talán végig mondhatnám. - mondtam gúnyosan. - Szóval volt egy látomásom, amiben elköltözünk innen. Még nem tudom pontosan miért, csak azt, hogy ez nagyon fontos, nem csak miattam. Úgy érzem, hogy muszáj odamennünk, valamilyen titok lappang a levegőben és ki kell derítenem. - néztem a családomra.

- Hogyha ezt szeretnéd Kicsim, akkor tudod, hogy én a világ végére is veled megyek. - ölelt át férjem, míg én csak hálásan néztem rá.

- De mégis miért? Most pakoltam ki. - nyavalygott Tanya. Komolyan, ha így megy tovább, letépem a fejét.

- Ne nyafogj! Pár perc alatt össze tudunk pakolni. Egyébként sem azt mondtam, hogy holnap rögtön induljunk.

- Hogy érted azt, hogy úgy érzed oda kell mennünk? - húzta fel kérdőn szemöldökét Edward. Hisz próbáltam eltitkolni előle a gondolataim, nem tudhatott semmit, még.

- Nem láttam tisztán, hogy mi fog történni. Olyan, mintha valami blokkolná a képességem. Kérlek, értsetek meg, lehet, hogy nem látom, de úgy érzem, ott valami jó vár ránk. Valamilyen meglepetés, rejtély.

- Tudjátok, hogy én mindig a költözésre szavazok. - mosolygott Rosalie. - De hova szeretnél költözni?

- Forksba. - mondtam halkan s erre a kijelentésemre megfagyott a levegő. Mindenki dermedten nézett rám.

- Nem megyünk Forksba. - jelentette ki Edward kicsit dühösen.

- Csak azért, mert te elcseszted a legjobb barátnőm életét? Azért mert ezt a kis r*bancot választottad?  Hát engem nem érdekel, mit akarsz és mit nem, mert te sem vettél akkor figyelembe engem! Az az egyetlen hely, ami igazán fontos nekem. De te nem sokkal azok után nem törődve az akaratommal elráncigáltál onnan! Ha mást nem is, legalább azt akarom tudni, hogy mi lett Bellaval! - kiabáltam kikelve magamból, ami ritkán esik meg velem.

- Kicsim, nyugodj meg! Ha a többiek nem akarnak jönni, akkor elmegyünk ketten. - küldött felém nyugalom hullámokat, szorosan átölelt és lassan tényleg kezdtem megnyugodni.

- Szerintem Alice mellé kell állnunk. Bella a legjobb barátnője volt, és olyan volt, mintha a lányom lett volna ő is. - mondta kedves hangon Esme.

- Egyetértek Esmevel. - mondta nyugodtan Carlisle. - Tanya, Edward?

- Én nemmel szavazok. - mondta Tanyacska.

- Én is. Nem akarok oda visszamenni. - felelte Edward is.

- És ti Eleazar, mit gondoltok? - kérdezte Carlisle újból.

- Mi is azt mondjuk, hogy menjünk. Ha másnak nem is, Alice-nek könnyebb lesz, hogyha megtudja, hogy mi történt vele. - válaszolt Eleazar és a többiek is bólogattak. Már csak Rosalie-ék vannak. És Rose-t ismerve, ő nem fog ebbe belemenni, sosem szerette Bellat, bár Emm húgaként szerette őt, de a felesége után fog menni. Szóval ez nem lesz meg, mivel ha négyen ellen szavaznak, akkor biztos, hogy nem megyünk, legalábbis együtt nem. Azóta sem fogom fel, miért pont négy szavazat kell, hogy ne menjünk, amikor még csak heten voltunk, akkor értettem, de most ...

- Gondolom sejtitek, hogy én is ez ellen vagyok. - szólt Rose.

- Akkor megint rám marad a döntés, nemde? - nézett körbe Emmett. Hangjában nem volt semmi jó kedv, pedig ezt máskor simán elviccelte volna. - Szóval tudjátok, hogy mennyire bírtam Bellat. Amikor velünk volt, az alatt a rövid idő alatt is, a húgomnak tekintettem és tekintem most is. Azt pedig mondanom sem kell, hogy mennyire szeretem Rose babyt. De … én azt mondom, menjünk vissza. - mondta végig komolyan, ennyi év után, már inkább azon lennénk meglepődve, ha viccelődne, úgy, mint régen. De a válasza meglepett, azt hittem, hogy a felesége mellé áll. Én pedig örömömben odaszaladtam hozzá és megöleltem.

- Köszönöm, köszönöm. - ugráltam boldogan.

- Mikor indulunk? - kérdezte mosolyogva Emmett, míg én visszaültem Jazz mellé.

- Mondjuk egy hét, talán még Tanyanak is elég, hogy összepakoljon. - szarkasztikus hangon beszéltem. - Az megfelel mindenkinek? - szerencsére mindenki helyeslően válaszolt. Ezután Edward és Tanya elvonultak valahova, nem nagyon érdekel, hogy hova mennek, csináljanak, amit akarnak. Emmett elkezdte vigasztalni Rosalie-t. Én pedig felpörögve kezdtem el intézni a dolgokat a költözéshez, és már el is kezdtem kiválogatni a ruháimat. Este pedig Jazz unszolására, amiért nem is kellett sokat kérni, szinte rögtön belementem és elmentünk egy romantikus kirándulásra a környéken kettesben …

(Bella szemszöge)

Szerencsére az út nem tűnt hosszúnak, jól elszórakoztunk s mivel a gyerekekkel most vadászatunk, így egész éjjel az úton beszélgettünk. Ahogy leszálltunk Seattlebe, megszereztük a csomagjainkat  és kimentünk az utcára, ott megpillantottuk Jake-t az autómnak dőlve. Ilyen hamar ideértek a cuccaink? Ezentúl mindig ezeket a költöztetőket fogom hívni. Mind üdvözöltük Jacobot, aki magára vállalta azt a nemes feladatot, hogy betuszkolja a csomagjaink a kocsiba. Én pedig kikönyörögtem, hogy hadd vezessek én. Persze Jake hamar belement és ahogy beszállt mellém, indítottam is a motort.

- Na mesélj, mi történt, amióta nem voltam itt? - kérdeztem mosolyogva.

- Semmi érdekes. Mindenki éli megszokott életét. És Quil bevésődött.

- Na, ez valami. És milyen a csaj?

- Kedves, aranyos, mi tagadás, szép is. - nevetettünk.

- Mióta vannak együtt? - kérdezte most már Nessie is bekapcsolódva a beszélgetésbe.

- Ki mondta, hogy együtt vannak kislány? - nevetett Jake. - De lassan két hónapja bevésődött, de olyan félénk, komolyan mondom, ki nem néztem volna belőle.

- De gonosz vagy már megint. - csóváltam a fejem.

- Most miért, tényleg az. - röhögött tovább. Kis ideig csend telepedett ránk, de Jake meg is törte. - Hogyhogy hamarabb jöttetek? Mármint tudjátok, hogy örülök neki, de mi volt ez a hirtelen változtatás?  - a visszapillantóban láttam, hogy Nessie az elsuhanó tájat fürkészi. Tony-n sem látszott, hogy válaszolni fog, ezért kénytelen voltam én elmagyarázni a dolgokat.

- Londonban hirtelen megjelent a Cullen-Denali család. - sóhajtottam. Jake eme válaszomra hirtelen megdermedt sőt még lélegzete is elakadt.

- Találkoztatok velük? - kérdezte.

- Sajnos. - sóhajtott fel Tony.

- És, mi volt? Ők is láttak titeket? Mit szóltak hozzátok? - özönlöttek belőle a kérdések.

- Csuklyában voltunk, nem láttak minket. De találkoztunk Joe-val is, tudod, Joe Salvatore. Meg akarták támadni őket, én meg leállítottam őket.

- Csak tudnám miért. - szólt közbe fiam.

- Mert imádom Alice-t és Emmettet is, meg ott voltak a nagyszüleitek. Csak nem hagyhattam, hogy bántsák őket.

- Jó, persze, őket nem, de az a mocsok nem hiányzott volna. - fintorodott el.

- Elég mégis csak a családotok, ha tetszik, ha nem. - mondtam nyugodtan. Ezután mind csöndben utaztunk tovább. Az én vezetési stílusomnak köszönhetően hamar leértünk La Pushba, Jake házához. Otthonos kis ház volt, vagyis nem is annyira kicsi, csak ahhoz képest, amihez mostanában hozzászoktam. Mindig is imádtam itt lenni, csak akkor még nem voltak a gyerekek, mert így kicsit szűkösen leszünk. Hiába van itt egy villánk, ha egyszer Jake mindenképpen azt akarta, hogy a határon belül maradjunk, hogy meg tudjanak védeni. Nem mintha szükségünk lenne rá … Meg aztán a gyerekek idáig egyetlen egyszer voltak itt a rezervátumban, de akkor nagyon megszerették, még ha csak egy hétig is tartott. Az meg a másik szempont, hogy az a villa hatalmas hármunknak. Apuék mindenképpen ragaszkodtak hozzá, mivel régebben rengeteg időt töltöttem itt, néha még a testvéreim is lejöttek, bár ennek a falka nem nagyon örült, de elfogadták. Az a házunk pedig pont a határon áll, miattam. Így egyik felében még a rezervátumhoz tartozik, teljes biztonságot biztosítva a vámpíroktól, mivel alig pár méterre tőle ott van az egyik őrhely. A másik fele, viszont már a falka területein kívülre esik, a vámpírokra való tekintettel. Igazából gyönyörű hely, ezt szeretem a legjobban, leszámítva az otthonunkat. Majd meg kell néznem, mi van a házammal, nem tudom, Jake mennyire vigyázott rá. Ahogy leparkoltam a gyerekek rögtön kiszálltak és körbenéztek a ház körül és bementek. Mi Jake-kel csak nevettünk rajtuk és kiszedtük a csomagokat. De a nappaliból beszélgetést hallottunk, ezért csak leraktuk a csomagokat az ajtóba és mi is csatlakoztunk. Bent Quil, Embry, Paul és Jared szórakoztatták a gyerekek és ahogy megláttak, mind hatalmas öleléssel köszöntöttek.

- Végre itt vagy Bella. Már nem bírtunk Jake-kel. - nevetett Paul.

- Hagyd már. - szólt rá Jake.

- Komolyan, egy hónapja mindennap legalább kétszer elmondta, hogy mikor jöttök. - röhögött Embry is.

- Szegények, de sajnállak titeket. Ez egyszerűen szörnyű. - kapcsolódtam be én is.

- Na jó, én inkább ebbe nem folyok bele. Melyik lesz az én szobám? - kérdezte Tony.

- Én is megyek. Ki kell pakolnom. - értette egyet a bátyjával Nessie.

- Hát, ami azt illeti, csak három szoba van a házban … - magyarázta Jacob.

- Hajlandó lennél megosztani velem a szobád? - kérdeztem én. Mi úgyis elég régóta ismerjük egymást, meg aztán vámpírként nem is kell aludnom, így nem nagyon lesz rá szükségem.

- Persze. - húzta száját egy 32 fogas mosolyra.

- Akkor ezt megbeszéltük. - mosolyogtam én is, és leültem a fiúk mellé a kanapéra. Jake is csatlakozott és estig szórakoztunk, a gyerekekkel együtt. De este a srácok hazamentek, Jake pedig körbevezette a gyerekeket, míg én kipakoltam. Későn értek haza, addigra én nekiláttam sütni, mert ismertem a falkát, holnapra mind itt lesznek, és éhesek lesznek, mint mindig …