4. Fejezet – People meets again and again this is the destiny

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy eddig kellett várnotok a frissre, de kárpótlásként jóval hosszabb fejezetet hoztam nektek.  Remélem tetszeni fog nektek. És a szám, ami illik erre a fejezetre (főleg Bellara) Rihanna-hard című száma.
Következő részt próbálom következő hétre hozni.
Jó olvasást!
Pusszó: Zsó

Van a kávé ...  A fekete. Olyan, mint az élet. Sötét és keserű. És van a kávéház. Ahol nem a kávé a legfontosabb, hanem a találkozás. A beszélgetés. Két ember beszél, beszél, beszél, és egy napon a kávé más értelmet nyer. Átalakul érzelmekké.
Csitáry-Hock Tamás

Amióta a gyerekekkel ideköltöztünk. Naponta legalább kétszer főztem, sőt még néha a sütést is bevállaltam, még ha nincs is ínyemre... De legjobban Nessie-vel azt élveztük, hogy egyik húgom sincs a közelben, így senki sem kényszerít ránk kivágottabbnál kivágottabb és minibbnél minibb ruhákat.
Elég későre jár az idő, épp ezért Jake és a gyerekek alszanak, csak én vagyok ébren. Sajnos nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért úgy döntöttem, hogy futok egyet. Nem is gondolkodtam, csak mentem, amerre a lábam vitt. A fák kezdtek ritkulni, és hirtelen megálltam. Elkezdett tudatosulni bennem, hogy hol is vagyok. Alig húsz méterre a réttől... a rétünktől. Sokkolva álltam, és mereven néztem előre. Oly rég nem láttam már azt a gyönyörű rétet, de nem akartam odamenni, nem akartam megint rájuk emlékezni, ezért sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban hazafutottam. Időm még volt bőven, ezért halkan belopództam Jackkel közös szobámba, hogy olvashassak, de, ahogy előkerestem egy könyvet meggondoltam magam, ezért elővettem a laptopom és halkan visszamentem a nappaliba. Végig néztem az e-mailjeimet. Kaptam egyet aputól, aki közölte, hogy mikor kell majd visszamennünk. Meg persze a szokásos dolgokról otthon. Aztán kaptam még egy-kettőt, a drágalátos testvéreimtől, az őrültségeikről. És egyet még Steph is küldött, hogy megmagyarázza, Joe miért akart „beszélni” Cullenékkel. Írt minden szépet és jót, csak épp az egész hazugság volt, ezt tudtam, sőt szerintem ő is tudja, hogy tudom, mindössze így jobb neki, ha magyarázkodik. Mindegy, azért válaszoltam neki, és megkértem, hogy adja át az üdvözletem a többieknek. Ezek után, megnéztem, a híreket, de nem találtam semmi érdekeset, majd hatkor kimentem a házból és futottam egy kört La Push körül. Alig telt pár percbe és visszamentem a házba, felkeltettem a gyerekeket, míg én nekiláttam a reggelinek. A reggel további része pedig megszokottan telt. De a suliban kicsit meglepődtem, hogy nem annyira bámulnak meg minket, mint általában. Nem mintha ez zavarna, mert nem, inkább örülök neki, csak kicsit furcsa, alig egy hete vagyunk itt...
- Milyen hamar meguntak minket, ez rekord. Mondtam már, hogy imádom a Forksi gimit?  - néztem mosolyogva a gyerekekre.
- Ne aggódj, anyu. - mondta halkan fiam az utolsó szót, nehogy más is meghallja. - Még mindig sokan bámulnak minket, de a legtöbben az új diákokat várják.
- Ohh új diákok?  Milyen  felkapott ez a hely nem? Ki gondolná egy kisvárosról. - nevettem, de valami furcsa érzés  kerített hatalmába, mint valamilyen bal sejtés...
- Na igen. Én nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt, jönnek új diákok, de ez van, kit érdekel? Legalább leszállnak rólunk. - mosolygott lányom is.
- Egyetértek. - mondtam én is és elindultunk a matek terem felé, ugyanis elrendeztem, hogy a többségi óráink együtt legyenek. Az első négy óra zavartalanul, unalmasan telt. Angol után az ebédlő felé vettük az irányt.
- Nagyon nagy volt ez az angol. Komolyan, milyen már, hogy egy akcentussal beszélő  dél-amerikai tanítja a „helyes kiejtést”. - nevetett Nessie.
- Nagyon vicces. - röhögtünk mi is. - Komolyan, ha nem lennék vámpír, kitűnő hallással és nem jártam volna elégszer délen, nehezemre esne megérteni. - nevettem.
- Jajj hát igen. De akkor is a spanyol tanár viszi a prímet, még a ragozással is gondjai vannak. - szólt bele Tony is.
- Ez is igaz. - nevettem és közben bementünk az ebédlőbe, szerencsére a sor nem volt túl hosszú. Szóval tök jól elröhögtettük egymást, amíg az étkezőben síri csend nem lett.
- Pedig már épp azt hittem, hogy mindenki hozzánk szokott, hát tévedtem. - nevettem el magam. Nem igazán zavartattam magam, hogy ki hallja és ki nem.
- Én is így voltam vele, gondoltam az újak lefoglalnak mindenkit. - csatlakozott lányom is. De Tony nem szólt semmit sem, a fejem pedig szörnyen feszíteni kezdett. Tudtam, ez mit jelent, képességgel rendelkezők vannak az étkezőben, ezért először fiam felé fordultam, de ő csak lefagyva állt és bambult maga elé. Szemébe néztem, és ott hihetetlen dühöt láttam, nem tudtam ezt mire vélni, ezért én is arra felé fordítottam a fejem, és ott az ámultan figyelő Cullen-Denali családot láttam. Lányom is feléjük nézett, és úgy nézett rájuk, mint a bátyja.
- Remek. - sóhajtottam halkan. Kicsit aggódtam, hogy kitör a botrány, hogy Nessie és Tony véletlenül elveszti az önkontrollt, ezért inkább átöleltem őket, ezzel kizökkentve a dühöngésből és kivezettem őket az étkezőn keresztül az udvarra, nem is foglalkozva Cullenékkal. Gyerekeket az erdő felé vezettem. Mindketten dühöngtek, és dühüket a fákon vezették le, míg én csak teljes nyugalommal figyeltem őket.
- Nem hiszem, el hogy képesek voltak ide visszajönni, és pont most! - dühöngött fiam.
- Mégis mi a francnak kellett idejönniük?! Mit képzelnek magukról, hogy csak úgy visszajöttek IDE! - kiabáltak szegény fáknak, én kicsit távolabb húzódtam, és felhívtam az iskolát, hogy Nessie nem érzik jól magát, ma már nem megyünk vissza. Jacobnak is telefonáltam, hogy ne aggódjon. Majd csak csendben néztem a gyerekeimet, várva, hogy lecsillapodjanak, nem szólaltam egy darabig, nekem is meg kellett kicsit emésztenem a jelenlétük, de én ezt pár perc alatt rendbe tettem magamban.
- Drágáim, nyugodjatok meg, kérlek. - mondtam halk, nyugtató hangon. - A düh nem segít semmit sem. Csak árt nektek. - néztem rájuk és kitártam kezeim, ők pedig azonnal hozzám szaladtak, és az ölelésembe bújtak. Mint kisebb korukban, amikor még nagyon bújósak voltak, talán ez még most is igaz, bár már nem olyan mértékben, mint akkor.
- Mami, sajnáljuk, csak egyszerűen rossz belegondolni, hogy egy városban vagyunk azzal a férfival, aki tönkretette az életed. - súgta lányom a nyakam egyik felébe.
- Édesem, nincs miért bocsánatot kérni, vagy sajnálkozni. Ő része a múltamnak, ez ellen már nem tehetünk semmit sem. És ha tehetnék, akkor sem tenném. Ő ajándékozott meg engem a legszebb ajándékkal, veletek. Még ha meg is bántott, ezért hálás vagyok neki, miattatok. Tudjátok, hogy ti vagytok a legfontosabbak számomra. - simogattam a hátukat, hogy hamarabb lenyugodjanak.
- Anyu, nagyon de nagyon szeretünk. - bújt még szorosabban hozzám Tony, és vele együtt Nessie is.
- Te vagy a világ legjobb anyukája. - mondták egyszerre.
- Ti pedig a világ leges legjobb gyerekei. - mosolyogtam. - De lenne egy kérésem.
- Mit szeretnél anyu?  - nézett rám lányom.
- Hogy ismerjétek meg őket. Fogadjátok el őket. - kértem őket.
- Anyu, amiket Alice néniről és Emmett bácsiról meséltél, vagy a nagyszüleinkről... szóval velük nincsen semmi bajunk, csak a drágalátos apánkkal, meg azzal a kis k*rvával. - mondta végét gúnyosan fiam.
- Csak próbáljátok meg, jó? - meresztettem rájuk könyörgő szemeket.
- Anyu, nem ígérhetünk semmit sem. - súgta kislányom. Erre én csak bólintottam.
- Anya, nem megyünk el vadászni? Ha itt maradnak, akkor szükségünk lesz vérre, hogy megálljuk, ne tegyünk kárt benne. - magyarázta fiacskám.
- De, menjünk. Én még nem vagyok szomjas, de szívesen elmegyek veletek.Csak készüljetek fel, hogy itt nincs annyi oroszlán, mint otthon. - mosolyogtam rájuk.
- Jelenleg bármi megteszi. - nevetett lányom. Végül elindultunk, először találtunk egy kisebb őz csordát. Mindketten elkaptak maguknak egyet.  S  nem is akartak többet, de aztán még úgy döntöttünk, futunk egy kicsit. Élveztük a sebességet, amikor megéreztük egy medve illatát, Tony azonnal „lestoppolta” magának és rohant is a macihoz. Hamar végzett vele, míg én csak nevetve néztem a maci tetemére.
- Ha egy mód van rá, ne említs Emmet bácsikádnak, hogy elvettél tőle egy macit, mert a végén még bedurcizik.  - röhögtem.
- De miért? - meresztett rám fiam döbbent szemeket.
- Az ostoba medvés és vadászos vicceiből ítélve szereti a macikat. - magyaráztam.
- Értem. - nevettünk mindhárman. Végül a part felé vettük az utunk, vissza La Pushba. Már jócskán kezdett sötétedni, de kitűnő látásunknak köszönhetően nem zavart egyikünket sem. Épp, hogy átléptük a határt, a fejembe újra szörnyű hasogatás, ami azt jelentette, hogy képesség van a közelemben, vagy inkább képességek, ami azt jelenti, hogy Cullen-Denali család itt van. Ekkor hirtelen megálltam, velem együtt gyermekeim is, és rájöttem, hogy ők is észlelik őket a képességükkel.
- Jöttök, vagy maradtok? - néztem rájuk.
- Ajj, megyünk. Mert ahogy hallom itt balhé lesz, Jake nem igazán akarja, hogy maradjanak. Nem mintha én máshogy gondolnám … - mondta Nessikém, így mindhárman elindultunk .  Egy kisebb „szakadék” két oldalán álltak. A mi térfelünkön a falka nagy része, farkas alakban, míg a másikon pedig a vámpír család.  A gyerekek elfoglalták helyüket a nagy rozsdabarna farkas, azaz Jake mögött, míg én csak mellé futottam.Jacob hatalmas szemeit meglepetten emelte rám. A fejem egyre jobban fájt, de nem mutattam. Ahogy odaértünk, egy sikítást hallottunk, ami, mint később kiderült Alice-től származott.
- Minden rendben Alice? - néztem rá kicsit aggódva.
- Gyertek el onnan! - kiabálta talán félelemmel. Erre a gyerekek elnevették magukat, míg én csak elmosolyodtam.
- Jajj Alice, ne aggodalmaskodj! Nekünk csodás itt, igaz Drágáim? - vetettem egy pillantást a bólogató gyerekeimre. Jake pedig megfordult, és az egyik bokorba húzódott, hogy visszaváltotton emberré, majd gyorsan visszasétált mellém, egy szál farmerben.- Most pedig, szépen daloltok, mi a probléma már megint?
- Úgy érted azon kívül, hogy itt vannak Cullenék? -  nézett rám érdeklődve Jake.
- Úgy értem, miért balhéztok?  - sóhajtottam.
- Visszajöttek!
- Nem mondod? Ez nekem is feltűnt.
- Korlátozzák a területünk!
- A te nagyapád kötött velük szerződést. - mondtam teljesen higgadt hangon.
- De nem én voltam az, mégis nekem kell ezt az egészet tovább vinni. - mondta már dühösen. A falka nem igazán lepődött meg rajtunk, hisz általános állapotunkban veszekedünk egymással.
- Erre születtél.
- Ezt mondod te, aki világ életében  próbálta magát távol tartani attól, aminek született.
- Azért elég sok különbség van köztünk.
- De ez az egész annyira nem fair! - kiabált, és teste egyre jobban remegett, de nem hátráltam.
- Mi fair? Semmi. - mondtam nyugodt hangon és többet Jake nem szólt, csak próbálta magát kontrollálni.  Szóval önállósítottam magam. - Menjetek vissza a helyetekre, vagy haza. - mondtam a falkának, akik kicsit habozva, de elmentek.
- Hányszor mondtam már, hogy ne küldözgesd a falkát? - kérdezte szarkazmussal hangjában.
- Ha már egyszer te nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni, akkor nekem kell.  - mondtam mosolyogva. - Na, halljam, miért jöttetek ide? Meddig maradtok? Meg ilyesmik.- néztem a nem kívánt látogatókra.
- Tudod húgi, a drága kis törpénk rángatott ide. - mondta széles mosollyal az arcán Emmett.
- Azt sejtettem, hogy Alice és Jasper eljönnek. De direkt figyeltem, hogy csak titeket láthass itt, de mindegy.
- Hogy érted, hogy te mutattad? -  kérdezte Carlisle meglepetten.
- Carlisle, vámpír vagyok, különleges képességekkel. - nevettem jó kedvűen. -  Már hiányzott Alice, ezért gondoltam, hogy ha lát egy látomást, Jasperről, és magáról, gondoltam idejönnek, de azzal nem számoltam, hogy így is hozza az egész családot, de  nincs nagy jelentősége.  Meddig maradtok?
- Nem tudjuk, még nem beszéltük meg. -  felelte a család fő. Alice pedig megindult a szakadék felé, megfeledkezve a határról, amit Jake egy hangos morgással.
- Ha jót akarsz magadnak, nem jössz közelebb. - morogta Jake.
- Jake, nyugalom. - fogtam meg karját. - Nem lesz baj.
- Milyen szánalmas, a kis kutyája mögé bújik. - nevetett gúnyosan Tanyácska. Én nem vettem magamra, mondjon, amit csak akar, de Jake eléggé dühbe gurult, éreztem, ahogy remeg.
- Ne beszéljen így az anyámról! - morogta fiam.
- Ne is foglalkozz vele Kicsim. - küldtem egy nyugtató mosolyt feléjük. Végül átugrottam a szakadékot. Alice pedig azonnal nyakamba ugrott, amitől majdnem hanyatt vágódtunk, de azért csak sikerült megtartanom magunkat.  Csak szorosan öleltük egymást és hallottam, mellettünk két halk huppanást, amiből arra következtettem, hogy gyerekeim is átjöttek.
- Hogyha bármelyiküknek egyetlen haja szála meggörbül, kiírtjuk az egész családot, remélem érthető voltam! - mondta Jacob.
- Minden rendben lesz. Ha mégsem, tudod, hogy meg tudom védeni magunkat. - néztem rá mosolyogva egy darabig még szemembe nézett, majd sóhajtva egyet megfordult és farkasként hagyta el szakadék másik felét.
- Jajj annyira hiányoztál Bella. Azt hittem, hogy … meghaltál. - kezdett könnyek nélküli sírásba barátném, én pedig csak átöleltem újra.
- Most itt vagyok. És itt is maradunk egy ideig, ígérem, bepótoljuk, az elmúlt éveket. - terült arcomon szét egy boldog mosoly.
- És ti vagytok az unoka húgom és unoka öcsém? Soha nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Annyira örülök, hogy találkoztunk. - ugrált a gyerekekhez Alice.
- Mi is örülünk neked Alice, vagy mondjam inkább, hogy Alice néni? - kérdezte nevetve Nessie.
- Azt hiszem inkább Alice, a nénitől túl idősnek érzem magam. -  tört ki nevetésben Alice s mi is vele nevettünk. - Hihetetlen, mennyire hasonlítotok a szüleitekre. - lépett pár lépést hátrébb, hogy jobban szemügyre vehesse őket, miután mindkettőjüket  megölelte. - Nem is tudtam, hogy zöld szemed volt emberként. - nézett bátyjára.
- Én sem tudtam, bár sok mindent nem mondtatok el nekem … - mondtam.
-  Tudom, és annyira sajnálom, én el akartam neked mondani, hogy vámpírok vagyunk, de Edward nem hagyta. - hajtotta le fejét szomorúan.
- Nem erről beszélek, vagyis részben.  Már, amikor először találkoztunk, akkor  is tisztában voltam azzal, hogy mik vagytok igazából, de azért jól esett volna, ha bíztok bennem annyira, hogy elmondjátok.
- Te tudtad? - esett le az álla mindenkinek, de csak Emmett tette ezt szóvá.
-  Persze. Lehet, hogy egy hülye kis csitrinek látszottam, vagy látszok most is. De jó ideje tudok a vámpírokról.
- De mégis honnan?  - faggatott meglepetten.
- Mondtam, hogy a szüleim meghaltak, és örökbe fogadtak? Hát egy vámpír férfi fogadott örökbe. - magyaráztam, elég kis részét az egésznek. - Nem volt okom elmondani nektek, azt akartam, hogy ti mondjátok el, mert így nem lett volna értelme, de nem mondtátok... szóval ez van. Az apám egy vámpír, sőt a családom tagjai is vámpírok, a gyerekeimet és a falkát leszámítva. - mondtam, egy egyszerű tény megállapítást, mintha csak azt mondtam volna, hogy kék az ég.
- De nem értem, ha tudtad, hogy mik vagyunk, akkor miért barátkoztál velünk? Ez annyira irreális. - ingatta fejét Carlisle.
- Hát, több oka is volt. Első sorban, mert jó fejek voltatok velem. Másodszor, mert amikor azt mondtam, hogy ismerek nálatok rosszabbat, erősebbet, gonoszabbat, elhihetitek, igazat mondtam. És harmadszor mert imádom a veszélyt. Még ha ti nem is voltatok túlságosan veszélyesek rám, azért mégis. - nevettem.
- Nézzenek oda, de oda van magáért. - gúnyolódott Tanya, amire lányom dühösen elé lépett és lekevert neki egy jó nagy pofont, amitől pár métert hátra csúszott.
- Hagyja már békén az anyámat! Magával ellentétben benne van tartás és nem egy ostoba r*banc! - sziszegte dühödten, és láttam, hogy Tanya szemei elsötétülnek és lányom felé fut, tudtam, hogy a lányom meg tudja magát védeni, de azért én hatásosabb tudok lenni, meg aztán, hiába tagadnám, jól fog ez esni nekem. Nagyon gyorsan a lányom elé ugrottam, és amikor Tanya emelte a kezét, én megragadtam, megfordítottam, hogy nekem háttal álljon, a kezét szorosan tartva fogtam, míg a másik kezemet a nyaka köré erősítettem. Ez a legbiztosabb állás, ugyanis csak egy aprócska mozdulat kell és a nyaka el is lenne törve...
- Nem érdekel, hogy mit mondasz rólam, az meg pláne nem, hogy mit gondolsz. De a gyerekeimet hagyd békén! Senkitől nem tűröm el, ha a gyermekeimet akarja bántani, és ez rátok is vonatkozik. - mondtam teljesen sima hangon. És még csak nem is éreztem semmit sem, hiába hittem, hogy ettől jobb kedvre derülök, nem vált be.
- Jajj de megijedtem. Úgysem ölnél meg! A Volturi mellettünk áll. - mondta gúnyosan, erre mi elnevettük magunkat.
- Nem tudom, mire mentek a Volturi támogatásával, de nem is érdekelt. - röhögtem. -  És nem ölnélek-e meg? Ha bántaná a fiam, vagy a lányom, gondolkodás nélkül nem csak, hogy megölök bárkit, de az illető könyörögne a halálért, ezt garantálom.- feleltem érzéstelen hangon. - De ha akarod, próbáld ki. - engedtem el. Gyorsan fordult felém, hogy megüssön, de szerencsére felkészültem erre és elkaptam a kezét, majd megszorítottam, amíg fel nem sikított. Majd elengedtem a kezét, ő meg hátrált pár lépést. - Nicsak, nem gondoltam volna, hogy felfogod. - nevettem.
- Anyu, szerintem menjünk haza, Jake már így is ki van készülve az aggodalomtól. - mondta Tony, és ahogy ránéztem, láttam, hogy mosolyog.
- Igazad van, menjünk, úgyis már szörnyen fáj a fejem. - egyeztem bele.
- Holnap ráértek? - kérdezte felpörögve Alice.
- Tudtommal. - mosolyogtam és a gyerekekre néztem, akik szintén mosolyogva bólogattak.
- Akkor elmehetnénk vásárolni, úgyis nektek valamilyen normális ruha kell. - mosolygott és vetette be kölyökkutya szemeit. Szinte éreztem, ahogy az arcomon a mosoly fintorba változik.
- Na nem! - mondta Nessie, kicsit dühösen. - Én nem megyek még csak a pláza közelébe sem!  - tiltakozott.
- Egyetértek a húgommal! 2 évig könyörögtünk anyunak, hogy költözzünk ide, mert itt nincsenek vásár mániás nagynénik, keresztanyák és barátok! Végre megválaszthatjuk, mit vehetünk fel. És nem kell órákon keresztül próbálgatni. - mondta fiam is. Erre Emmett elröhögte magát.
- Bírom a kölyköket. - röhögött
- Jó. - sóhajtottunk mindhárman, mivel Alice szemének nem lehet ellenállni. Ezért mind kaptunk tőle egy-egy ölelést, majd búcsúzásképp Emmett is megölelt mind annyiunkat.
- Kellemes éjszakát. - köszöntünk el, és a gyerekek átlendültek a szakadékon, és én is át akartam, amikor valaki a karomnál fogva tartott vissza. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam ki az. Érintése ugyanolyan volt, mint régen, kellemes, és ugyanúgy bizsergett tőle a karom,ugyanakkor most furcsa volt, hogy melegnek éreztem a kezét.
- Mit akarsz? - kérdeztem nyugodtan, fejem felé fordítva.
- Tudni, hogy ez mégis hogy lehet. - erre én elnevettem magam.
- Tudtommal három vagy négy orvosid van, nem hinném, hogy el kéne magyaráznom neked, hogyan fogan meg egy gyerek … - rántottam ki kezem nevetve az övéből. - Kellemes estét. - néztem szemébe és átugrottam.
- Négy. - szólt még utánam. Míg mi csak elindultunk haza, hogy Jake ne izguljon tovább. Gyerekek, mivel most vadásztak, így nem kívántak emberi ételt és álmosak sem voltak ezért elkezdtek valamilyen vígjátékot nézni a tévében, míg én elugrottam a sulihoz a kocsiért, majd gyorsan hazahajtottam. Utána pedig kimentem a sziklákhoz elcsitítani a képességem ...