2011. december 31., szombat

2. Fejezet – We meet again


Sziasztok!
Elkészült a második fejezet, remélem tetszeni fog nektek.
Előre leszögezem, hogy én szeretem Alice-t és szerintem csodás a barátságuk Bellaval, ahogy Steph megírta. Szóval ez az, amibe én nem nyúltam bele és ezt látni (olvasni) is fogjátok.
Jajj, és mint azt láthatjátok, kiraktam a fontosabb szereplőket, a rövidítések, tudom furcsák, de majd ki fog derülni, hogy mit jelent.
Ezzel a fejezettel
kívánok mindenkinek sikerekben gazdag boldog új évet!
És még valami, mint azt, egy-ketten, megszokhattátok, az első blogomon, hogy ajánlok egy számot, ezt itt is bevezetem, így Rihanna Russen Roulet c. száma az, ami valamennyire idevág.
Na jó, elég a pofázásból!
Puszi: Zsó


 
"Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!"
Müller Péter


(Alice szemszöge)

Amióta Bella elment, nem vagyok az, aki régen. Ő volt az egyetlen és a legjobb barátnőm. Az én Jasperem sem bírta azt a légkört a családban, ami volt, miután Bella elment. Hiába hiányzik annyira, és fáj a hiánya, de megértem, hogy miért tette, amit tett. Ha az én Jazzem csalna meg, én képtelen lennék csak úgy elmenni, biztos, hogy jól beolvasnék neki … De szerencsére ő nem ilyen. Az én kis egyetlenem, aki elhozott Párizsba, csak, hogy jobb kedvre derítsen, olyan imádni való, még a vásárlástól sem ódzkodik. Most persze nem, hogy még nekem sincs hozzá túl nagy kedvem, milyen ironikus. És ma Londonba utazunk, hogy találkozzunk a többiekkel. Azért hiányoznak, mindannyian, kivéve persze Tanyacskát. Jazzel már a repülőn ülünk és várjuk, hogy megérkezzünk. Nem is telt bele sok időbe, hogy leszálljon végre a gép. Szerelmemmel megszereztük a csomagjainkat s elindultunk a váró felé, ahol megpillantottuk Edwardot és a kis nejét. Jazz udvariasan üdvözölte őket, míg én csak megöleltem Edwardot, Tanyaval inkább nem is foglalkoztam. A kis szuka undorodva nézett rám, de én mit sem törődtem vele. Jasper pedig kicsit lekorholt, hogy nem köszöntem neki. Nem mondtam semmit, nem is szóltam egész út alatt. Ahogy odaértünk a házhoz kipattantam a kocsiból és köszöntöttem fogadott szüleinket. Aztán Carment, Katy-t, Irinat és Elazart. Ezután mind leültünk a nappaliba beszélgetni és úgy egy órával később megérkeztek Rose-ék is. Mind üdvözöltük őket, majd elindultunk a közös vadászatra. Már jócskán az erdőben jártunk, amikor méregzöld köpenyt viselő vámpírok állítottak meg minket. Carlisle és Elazar előre állt, hogy ők tárgyaljanak az idegen vámpírokkal, míg a fiúk minket maguk mögé szorítottak.
- Minek köszönhetjük a látogatásukat? - kérdezte tisztelettel Carlisle.
- Mindössze beszélgetni jöttünk. - vette le a csuklyáját az egyik. Magas volt, kissé izmos, rövid sötét hajjal és vörös szemmel. - Vagy talán kicsit megritkítjuk a klánjuk. - nevetett gúnyosan. De ekkor megjelent három alak, mindhárom fekete köpenyt viselt és mindnek a fején volt a csuklyája. A ruha eséséből ítélve kettő nő volt, míg a harmadik férfi. Fekete köpenyről arra lehetett volna következtetni, hogy Volturik, mivel a Volturi három királya visel feketét, bár a fekete olyan átlagos szín, hogy bárki viselheti. Meglepő volt a három alak, ugyanis elénk léptek s szembe fordultak az idegenekkel …

(Bella szemszöge)

Minden ment a megszokottak szerint. Suliba jártunk, mint egy átlagos tini, egy átlagos hétköznap. Már csak három napig maradunk itt, utána vár minket La Push. A gyerekekkel úgy döntöttünk, hogy még elmegyünk utoljára vadászni. Vagy legalábbis egy ideig utoljára, hisz az öröklét hosszú... így este, elindultunk hárman vadászni. De hazafelé, furcsa dologra lettünk figyelmesek, egy vámpír találkozóra. Ezzel még nem is lett volna bajom, ha nem Cullenék az egyik vámpír család. És ahogy kivettem a másik vámpír szavaiból, nem épp szívélyes. A szívemet fájdalom öntötte el, hiába bántott meg engem Edward, ezt akkor sem érdemlik, nem hagyhatom, hogy bajuk essen. Így a fájdalmat elrejtettem valahova mélyre, hogy ne lássa senki.
- Maradjatok itt. - néztem a gyerekekre és a csuklyát a fejembe húztam. De nem hallgattak rám, miért is tették volna? Ezért a pajzsomat kiterjesztettem rájuk is. - Megélem, hogy egyszer hallgattok rám? - kérdeztem ironikusan, amikor megálltunk a két csoport között.
- Nem hinném, de reménykedni szabad. - nevetett Nessie.
- Akárkik vagytok, ebbe ne szóljatok bele. - szólított fel minket Joseph Salvatore.
- Oh, nem ismersz meg Joe? - szóltam meg kicsit gúnyosan. De mivel rajtam kívül senki nem hívja csak Joe-nak, így kicsit, mintha felismerés villant volna szemében.
- Be...
- Igen, igen. - vágtam szavába, hogy ne mondhassa ki a nevem.
- De mit kerestek itt, Cullenékkal?
- Itt lakunk, vagyis már nem sokáig. Cullen-Denali klán pedig gondolom nem rég költözhetett ide. Mit akartok tőlük?
- Beszélgetni akarunk.
- Ja, én meg most jöttem le a falvédőről.
- Most miért? - vágott ártatlan képet.
- Ismerlek titeket, nem csak beszélgetni akartok.
- Jó, talán nem.
- Szóval?
- Csak móresre akarjuk tanítani őket.
- Miért? Mit tettek már megint?
- Mert megérdemlik.
- Egyetértek, szerintem hagyjuk őket. - szólt közbe a fiam.
- Na de Tony! - szóltam rá.
- Bátyónak igaza van! - állt mellé lányom is.
- Jó, ebbe ne menjünk bele. Joe, menjetek el, és hagyjátok őket békén. - szóltam.
- De a király azt mondta …- feleselt.
- Én meg azt mondom, hogy menjetek, most! Ez parancs. - mondtam tekintélyt parancsoló hangon.
- Rendben. -sóhajtott, majd fogva a többieket mentek el.
- Köszönjük a segítséget. - szólalt meg Carlisle. Én csak feléjük fordultam és biccentettem.
- Megtudhatnánk, kik vagytok? - kérdezte Elazar.
- Régi ismerősök. - mondtam nyugodt hangon.
- Miért segítettél? - nézett egyenesen rám Edward, s feléledtek bennem a régi emlékek. Főleg az, amikor megcsalt, de most legalább boldog a feleségével...
- Ha én azt tudnám. - sóhajtott fel Nessie.
- Mert szükségetek volt rá.- feleltem, és jelentőségteljesen néztem Nessie-re.
- De én nagyon szívesen megölnék valakit. - mondta Tony olyan gonosz hangon, amit még sosem hallottam tőle.
- Hadd segítsek. - szólt a húga is. Én meg mindkettejük vállára rátettem a kezem, hogy visszatartsam őket.
- Kicsit ingerlékenyek ma. - kényszerítettem arcomra egy mosolyt.
- Nincs ellene kifogásotok, hogy ideköltözzünk? - érdeklődött Carlisle.
- Mint azt mondtam, mi elköltözünk, a barátainkhoz, nem a közeljövőben jövünk vissza. Szóval minket nem zavar, ha itt maradtok. De azt hiszem, mi megyünk is. - ahogy ezt kimondtam, a gyerekek lassan megindultak a tisztás másik vége felé.
- Bocsánat. - szólalt meg Alice s Jasper nagy sajnálatára nem tudta tovább visszatartani, így megindult felénk. - Nem ismerjük egymást? - kérdezte kedvesen.
- Titeket mindenki ismer a vámpír világban. - adtam kitérő választ.
- Nem, úgy értem, nem találkoztunk már? - nézett rám kutató szemeivel, de erre már nem tudtam mit mondani. - Annyira hasonlítasz a legjobb barátnőmre.
- Alice, hagyd abba. - szólt rá Edward, kicsit dühösen.
- De annyira hasonlít Bellara. - lépett még közelebb. Nekem is nagyon hiányzott, így nem gondolkodtam sokat és megérintettem a karját, ezzel idéztem neki elő egy látomást, amiben Jasper-rel visszaköltöznek Forksba. Nem vártam meg, amíg véget ér a látomás, hanem mi hárman haza futottunk s leültünk a nappaliba.
- Szóval ők Cullenék. - sóhajtott fel Nessie, míg én csak bólintottam.
- Most már értem, miért mondja mindenki, hogy le se tagadhatom az … Cullent. - mondta keserűen az én kicsi fiam.
- Hát igen, elmehetnél az ikertestvérének. - nevettem.
- Egyáltalán nem vicces. - durcizott be.
- Anyu, és most mi lesz? Mármint, nem találkozhatunk velük a suliba, felismerhetnek téged. Alice néninek még így is ismerős voltál. - pillantott rám a lányom.
- Gondolom nem szándékozzátok elárulni nekik, hogy kik vagytok … vagyunk. - sóhajtottam.
- Nem! - vágták rá egyszerre.
- Akkor beszólok a suliba, hogy nem megyünk be, hanem költözünk. Összepakolunk és a holnap esti géppel mehetünk is. Addig még felhívom Jake-et, hogy tudjon róla, hogy hamarabb érkezünk, mint azt mondtuk. Így megfelel? - mosolyogtam.
- Igen. - nevettek.
- Na, akkor mindenki munkára. - nevettünk. S neki álltak pakolni, én szóltam az igazgatónak és Jacobnak, hogy változott a terv. Foglaltam jegyet a Seattlebe. Hívtam még egy költöztető céget, akik holnap reggel elvisznek egy-két fontosabb bútort és a kocsijainkat. Apunak küldtem egy e-mailt, amiben leírtam, hogy találkoztunk velük, majd én is nekiláttam összepakolni a fontosabb cuccaimat.

2011. december 26., hétfő

1. Fejezet

Helló!
Meghoztam az első fejezetet, kicsit megcsúszott karácsonyi ajándékként. Azért remélem tetszeni fog. Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!
Puszi: Zsó
 
Az égre nézek fel, rád gondolok újra,
Az arcodat is látom, bár kicsit megfakulva.
Az arcomat elfordítom, a karjaimat bezárom,
És ordítom a világnak: ez nem lehet csak álom!
Most mégis felébredek, és könnyes szemmel nézem,
Hogy összetörted azt, amit irántad érzek.
Mc SooN

 
(Bella szemszöge)

Borongós nap volt ma, ami nem is olyan meglepő itt Londonban. De ez a nap valahogy teljesen más volt, mint a többi felhős nap. Az emlékeim újra utat törtek maguknak. Hiába próbálom őket visszatartani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Mindig vannak napok, amikor a szomorúsága és az emlékek győzedelmeskednek felettem, de legalább ezeket a napoknak a számát megtanultam csökkenteni. De néha kell egy kis időt szánni nekik, hogy ne savanyodjak be, igaz ezt a fájdalmat igyekszem titkolni, csak akkor felhozni, ha egyedül vagyok. Épp ezért, ahogy a gyerekek elaludtak hagytam egy üzenetet az asztalon, hogy elmentem és kifutottam az erdőbe, hogy kicsit gondolkodjak a múlton. Mindig azt mondják, hogy mindenki múltjában vannak foltok, hát akkor az enyém kész szita. De nekem pont így jó, nem jó, ha valaki mindent tud rólam, az nem biztonságos, sem neki, sem nekem, ráadásul túl kínzó is, valakinek feltárni a szívem. Apám, jó ideje ismeri a múltam, nem mondta el senkinek, még a testvéreinek sem. De egyszer volt rajta kívül egy ember, vagyis vámpír, akinek kész lettem volna elmondani, de ő nem bízott bennem, még csak azt sem tudta elmondani, hogy vámpír, pedig annyi alkalom volt rá, mint akkor este … Nem Bella, nem gondolhatsz megint arra az estére! De akkor is, az volt életem és létezésem legszebb éjszakája. És annak a csodás éjszakának köszönhetem a két gyönyörű gyermekem, Tonyt és a kis Nessiet is. Igaz, már egyikük sem épp kicsit, de nekem örökké az én kisbabáim lesznek. Milyen ironikus nem, az, aki a legtöbb fájdalmat okozta, tőle kaptam életem legszebb pillanatait. Már párszor átgondoltam, mi lett volna, ha nem jövök el tőlük. De valószínűleg akkor is ez lenne, hisz megcsalt, ha ott maradok, akkor megcsalt volna még egyszer és még egyszer ... Nem is szerethetett igazán. Biztos, hogy nem szeretett, hisz megcsalt és miután eljöttem, két hónap múlva el is vette azt a kis ribancot. Miért fáj ez még mindig ennyire? Hiszen mindez már 24 éve volt, és még mindig tüzes vasként égeti a szívem, egyszerűen hihetetlen. Miattam vesztettem el az egyik legjobb barátnőmet, Alice-t és a személyi mókamesteremet Emm-et is. Így sem tudom elfelejteni őket, ha ott maradtam volna, még elviselhetetlenebb lenne. Legalább engem nem kínoz a „Mi lett volna ha...” kezdetű dolgok, mert tudom, hogy nem lett volna semmi sem másként. Sosem fogom megérteni, hogy miért kell ennyit szenvednem, talán csak mert az vagyok, ami és aki. Mert nem vagyok a legjobb ember, vámpír. Mert igen, vámpír lettem, ugyanis a gyermekeim születésébe belehaltam, vagyis hát … inkább ebbe ne menjünk bele, ennyire nem akarok visszamenni a múltba. Miért egyáltalán bármennyire is vissza akarok? Nem, de muszáj! Még szerencse, hogy a képességemnek köszönhetően senki nem lát bele a fejembe, különben már rég diliházban lennék. Szóval, ha már ilyen jól elkezdtem magammal lelkizni, akkor kezdjük előröl, akkor talán tovább bírom ki a szomorúság nélkül. Minden azzal kezdődött, hogy Forksba költöztem. Apámék nem repestek az örömtől, hogy Forksba mentem, de én mindenképpen oda akartam menni, meglátogatni az ottani barátaimat. Mert ők ritkán jöttek hozzánk, nem mintha én mindig csak otthon voltam. Mindig meg is kaptam a magamét, hogy milyen kevés időt töltök velük... Mindegy, szóval Forksba költöztem, és megismerkedtem Cullen-ékkal. Alice-szel hamar összebarátkoztunk, de azért a vásár hóbortját nem hiányoltam volna. És ott volt még Emmett, a kis perverz mókamester. De a legjobban Ő fogott meg. Teljesen más volt, mint mindenki más. Lassan összebarátkoztunk és Alice jóvoltából egy pár lettünk. Ez az időszak volt a legboldogabb része a létezésemnek. Mindig odafigyelt rám, nem hanyagolt el. Egyszerűen csodálatos volt mindig, hibátlan, tökéletes. Mikor megismerkedtünk már akkor tudtam, hogy mik ők igazából, de nem mondtam el, hogy tudom, azt akartam, hogy megbízzanak. Vártam és vártam, de nem mondták el. Aztán egyik nap Alice áthívott magukhoz, de csak Ő volt otthon. És akkor történt minden, akkor kezdődött minden. Aznap este felhőtlen boldog voltam, aztán reggel furcsán viselkedett, nem értettem miért, amíg nem láttam egy-két lila foltot magamon. Tudtam, hogy ő volt és egyáltalán nem érdekelt. A szerepét játszva megkérdezte, hogy mi történt, ekkor tudatosult bennem, hogy történt, ami, de még akkor sem akarja elmondani, hogy mi is ő valójában, így, hogy ne érezze magát kínosan, kimagyaráztam valamivel. Nem érdekelt, hogy nem bízik bennem, semmi sem érdekelt, csak az, hogy szeretem, és hogy ő is engem, vagy legalábbis ezt hittem. Azt, amikor megláttam a kis Tanyácskával csókolózni, akkor dőlt össze a kártyalapokból épült kis álomvilágom, hogy Őt és engem egymásnak teremtettek. Nem is értem, hogy hihettem ilyen butaságokat, hisz ő egy félisten, én pedig csak egyszerű és átlagos lány. Egy ember. Pedig ha csak az lett volna a baj, hogy ember vagyok, azon még tudtunk volna változtatni. Meghaltam volna érte, csak egy szavába került volna. De ez már mind nem számít. Már semmi sem számít csak a gyerekeim, a családom és a feladataim. Ő … Ők segítettek nekem, még keményebbé, még erősebbé, szívósabbá válni. Most már tudom, hogy engem semmi sem képes eltántorítani. Erős vagyok és már legyőzhetetlen is. Semmi sem állhat az utamba. És tanultam a hibámból. Még egyszer nem adom a szívem egy férfi kezébe, főleg nem olyanéba, aki nem tiszteli a szívem és nem szeret viszont. Igaz, hogy az elmúlt 24 évben nem voltam senkivel sem, de nem is akarok, talán még mindig nem készültem fel egy új szerelemre, feltéve persze, hogy ez lehetséges. Hirtelen a nap első sugarai világították meg a tájat. Épp ezért elindultam haza, gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem, csak, hogy teljen az idő, majd lementem a konyhába, hogy reggelit készítsek a gyerekeknek. Miközben csináltam omlettet és egy kis salátát, arra gondoltam, hogy hogy fogom bírni, megint ott, ahol minden kezdődött, vagy legalábbis a közelében. Ugyanis gyerekek kikönyörögték, hogy költözzünk oda, vagyis nem Forksba, hanem La Pushba … nem mintha túl nagy különbség lenne, mert így is úgyis a Forks-i suliba fogunk majd járni. De addig még van egy hetem, hogy felkészüljek rá...

(Edward szemszöge)

A családom, kissé szét darabolódott, azután, hogy eljöttünk Forksból. Emm és Rose elmentek nászútra, ami azóta is tart. Alice nem bírta elviselni, hogy elvettem Tanyat, így Jazzel együtt elköltöztek. Esmenek és Carlislenak elég rosszul esett, hogy elmentek, de ezt nem tették szóvá. Most viszont a teljes Denali klán velünk él, kicsit furcsálljuk, hogy a Volturi még ezt nem tette szóvá. De az kicsit feldob, hogy pár nap múlva az egész család együtt lesz, ugyanis mind Londonban találkozunk. Mi már holnap indulunk is, hogy kicsit rendbehozzuk a Londoni házunkat. Kíváncsi vagyok, mi lesz ott, milyen veszekedések robbannak megint ki.

2011. december 21., szerda

Hellóka!

Üdv mindenkinek az új blogomon!
Remélem sokatok tetszését elnyerik majd agyam szüleményei. De először is, hogy miről is fog szólni a történet? Hát, hol volt hol nem, volt egyszer Bella és Edward, akiket senkinek nem kell bemutatnom. Szerelem első látásra, örök titkok, amiket nem mondtak el egymásnak, Edward fél Bella reakciójától, Bella pedig várja, hogy Edward megbízzon benne, hogy elmondhassa, valamint egy múltbéli szerelem, szenvedélyes éjszakák, következményekkel s ezeknek a szüleménye ez a kis történetecske. Ugyanakkor Bellsnek rengeteg titka van, ezáltal csak egy ember van aki igazán ismeri őt, mégpedig nem más, mint az apja... Szenvedély, szerelem, harc, fájdalom, boldogság, szeretet, család, vagyis minden, ami egy történetben lehet. Na de így is sokat árultam el, akit érdekel a folytatás, az olvassa majd tovább.
Puszi: LilyVolturi