1. Fejezet

Helló!
Meghoztam az első fejezetet, kicsit megcsúszott karácsonyi ajándékként. Azért remélem tetszeni fog. Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok!
Puszi: Zsó

 

Az égre nézek fel, rád gondolok újra,
Az arcodat is látom, bár kicsit megfakulva.
Az arcomat elfordítom, a karjaimat bezárom,
És ordítom a világnak: ez nem lehet csak álom!
Most mégis felébredek, és könnyes szemmel nézem,
Hogy összetörted azt, amit irántad érzek.
Mc SooN

 

(Bella szemszöge)

Borongós nap volt ma, ami nem is olyan meglepő itt Londonban. De ez a nap valahogy teljesen más volt, mint a többi felhős nap. Az emlékeim újra utat törtek maguknak. Hiába próbálom őket visszatartani, egyszerűen képtelen vagyok rá. Mindig vannak napok, amikor a szomorúsága és az emlékek győzedelmeskednek felettem, de legalább ezeket a napoknak a számát megtanultam csökkenteni. De néha kell egy kis időt szánni nekik, hogy ne savanyodjak be, igaz ezt a fájdalmat igyekszem titkolni, csak akkor felhozni, ha egyedül vagyok. Épp ezért, ahogy a gyerekek elaludtak hagytam egy üzenetet az asztalon, hogy elmentem és kifutottam az erdőbe, hogy kicsit gondolkodjak a múlton. Mindig azt mondják, hogy mindenki múltjában vannak foltok, hát akkor az enyém kész szita. De nekem pont így jó, nem jó, ha valaki mindent tud rólam, az nem biztonságos, sem neki, sem nekem, ráadásul túl kínzó is, valakinek feltárni a szívem. Apám, jó ideje ismeri a múltam, nem mondta el senkinek, még a testvéreinek sem. De egyszer volt rajta kívül egy ember, vagyis vámpír, akinek kész lettem volna elmondani, de ő nem bízott bennem, még csak azt sem tudta elmondani, hogy vámpír, pedig annyi alkalom volt rá, mint akkor este … Nem Bella, nem gondolhatsz megint arra az estére! De akkor is, az volt életem és létezésem legszebb éjszakája. És annak a csodás éjszakának köszönhetem a két gyönyörű gyermekem, Tonyt és a kis Nessiet is. Igaz, már egyikük sem épp kicsit, de nekem örökké az én kisbabáim lesznek. Milyen ironikus nem, az, aki a legtöbb fájdalmat okozta, tőle kaptam életem legszebb pillanatait. Már párszor átgondoltam, mi lett volna, ha nem jövök el tőlük. De valószínűleg akkor is ez lenne, hisz megcsalt, ha ott maradok, akkor megcsalt volna még egyszer és még egyszer ... Nem is szerethetett igazán. Biztos, hogy nem szeretett, hisz megcsalt és miután eljöttem, két hónap múlva el is vette azt a kis ribancot. Miért fáj ez még mindig ennyire? Hiszen mindez már 24 éve volt, és még mindig tüzes vasként égeti a szívem, egyszerűen hihetetlen. Miattam vesztettem el az egyik legjobb barátnőmet, Alice-t és a személyi mókamesteremet Emm-et is. Így sem tudom elfelejteni őket, ha ott maradtam volna, még elviselhetetlenebb lenne. Legalább engem nem kínoz a „Mi lett volna ha...” kezdetű dolgok, mert tudom, hogy nem lett volna semmi sem másként. Sosem fogom megérteni, hogy miért kell ennyit szenvednem, talán csak mert az vagyok, ami és aki. Mert nem vagyok a legjobb ember, vámpír. Mert igen, vámpír lettem, ugyanis a gyermekeim születésébe belehaltam, vagyis hát … inkább ebbe ne menjünk bele, ennyire nem akarok visszamenni a múltba. Miért egyáltalán bármennyire is vissza akarok? Nem, de muszáj! Még szerencse, hogy a képességemnek köszönhetően senki nem lát bele a fejembe, különben már rég diliházban lennék. Szóval, ha már ilyen jól elkezdtem magammal lelkizni, akkor kezdjük előröl, akkor talán tovább bírom ki a szomorúság nélkül. Minden azzal kezdődött, hogy Forksba költöztem. Apámék nem repestek az örömtől, hogy Forksba mentem, de én mindenképpen oda akartam menni, meglátogatni az ottani barátaimat. Mert ők ritkán jöttek hozzánk, nem mintha én mindig csak otthon voltam. Mindig meg is kaptam a magamét, hogy milyen kevés időt töltök velük... Mindegy, szóval Forksba költöztem, és megismerkedtem Cullen-ékkal. Alice-szel hamar összebarátkoztunk, de azért a vásár hóbortját nem hiányoltam volna. És ott volt még Emmett, a kis perverz mókamester. De a legjobban Ő fogott meg. Teljesen más volt, mint mindenki más. Lassan összebarátkoztunk és Alice jóvoltából egy pár lettünk. Ez az időszak volt a legboldogabb része a létezésemnek. Mindig odafigyelt rám, nem hanyagolt el. Egyszerűen csodálatos volt mindig, hibátlan, tökéletes. Mikor megismerkedtünk már akkor tudtam, hogy mik ők igazából, de nem mondtam el, hogy tudom, azt akartam, hogy megbízzanak. Vártam és vártam, de nem mondták el. Aztán egyik nap Alice áthívott magukhoz, de csak Ő volt otthon. És akkor történt minden, akkor kezdődött minden. Aznap este felhőtlen boldog voltam, aztán reggel furcsán viselkedett, nem értettem miért, amíg nem láttam egy-két lila foltot magamon. Tudtam, hogy ő volt és egyáltalán nem érdekelt. A szerepét játszva megkérdezte, hogy mi történt, ekkor tudatosult bennem, hogy történt, ami, de még akkor sem akarja elmondani, hogy mi is ő valójában, így, hogy ne érezze magát kínosan, kimagyaráztam valamivel. Nem érdekelt, hogy nem bízik bennem, semmi sem érdekelt, csak az, hogy szeretem, és hogy ő is engem, vagy legalábbis ezt hittem. Azt, amikor megláttam a kis Tanyácskával csókolózni, akkor dőlt össze a kártyalapokból épült kis álomvilágom, hogy Őt és engem egymásnak teremtettek. Nem is értem, hogy hihettem ilyen butaságokat, hisz ő egy félisten, én pedig csak egyszerű és átlagos lány. Egy ember. Pedig ha csak az lett volna a baj, hogy ember vagyok, azon még tudtunk volna változtatni. Meghaltam volna érte, csak egy szavába került volna. De ez már mind nem számít. Már semmi sem számít csak a gyerekeim, a családom és a feladataim. Ő … Ők segítettek nekem, még keményebbé, még erősebbé, szívósabbá válni. Most már tudom, hogy engem semmi sem képes eltántorítani. Erős vagyok és már legyőzhetetlen is. Semmi sem állhat az utamba. És tanultam a hibámból. Még egyszer nem adom a szívem egy férfi kezébe, főleg nem olyanéba, aki nem tiszteli a szívem és nem szeret viszont. Igaz, hogy az elmúlt 24 évben nem voltam senkivel sem, de nem is akarok, talán még mindig nem készültem fel egy új szerelemre, feltéve persze, hogy ez lehetséges. Hirtelen a nap első sugarai világították meg a tájat. Épp ezért elindultam haza, gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem, csak, hogy teljen az idő, majd lementem a konyhába, hogy reggelit készítsek a gyerekeknek. Miközben csináltam omlettet és egy kis salátát, arra gondoltam, hogy hogy fogom bírni, megint ott, ahol minden kezdődött, vagy legalábbis a közelében. Ugyanis gyerekek kikönyörögték, hogy költözzünk oda, vagyis nem Forksba, hanem La Pushba … nem mintha túl nagy különbség lenne, mert így is úgyis a Forks-i suliba fogunk majd járni. De addig még van egy hetem, hogy felkészüljek rá...

(Edward szemszöge)

A családom, kissé szét darabolódott, azután, hogy eljöttünk Forksból. Emm és Rose elmentek nászútra, ami azóta is tart. Alice nem bírta elviselni, hogy elvettem Tanyat, így Jazzel együtt elköltöztek. Esmenek és Carlislenak elég rosszul esett, hogy elmentek, de ezt nem tették szóvá. Most viszont a teljes Denali klán velünk él, kicsit furcsálljuk, hogy a Volturi még ezt nem tette szóvá. De az kicsit feldob, hogy pár nap múlva az egész család együtt lesz, ugyanis mind Londonban találkozunk. Mi már holnap indulunk is, hogy kicsit rendbehozzuk a Londoni házunkat. Kíváncsi vagyok, mi lesz ott, milyen veszekedések robbannak megint ki.