11. Fejezet – Family is always worried about you

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most hoztam a frisst, pedig már mióta itthon vagyok … csak hát suli is meg minden de nem akarok magyarázkodni.
Ha szeretitek, akkor hallgassátok meg a fejezet közben Britney Spears Overprotected c. számát.
Jó olvasást!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxoxoxoxoxo

Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad.
Deepak Chopra

Gondolataim gyors ütemétől ha lehetséges lenne már rég szétrobbant volna a fejem, erre még rátett egy lapáttal a szaggató és szúró fájdalom a testemben. Nem értem, hogy bírtam ki eddig, amíg ott voltam hogy nem vettem észre ezt az egészet? Hisz már akkor el kellett kezdődnie. Mivel nem vagyok ember még csak az adrenalinra sem foghatom, így lehet csak egyszerű megszokásból tereltem el róla az érzékeim. Egész éjjel hunyt szemmel meditáltam, így hajnalra sikerült elérnem, hogy ez a kellemetlen érzés elhagyja végre a testem. Kicsit rendbe szedtem magam, átöltöztem, kínkeserves hét után egy egyszerű fekete farmert, egy fekete hosszú ujjú garbót, amin „Danger!” felirat szerepel és egy vörös-fehér Nike cipőt vettem fől, majd végső simításként arcomra egy apró mosolyt festettem. Nem volt boldog mosoly, csak egyszerűen megkönnyebbült, talán még sajnálkozó is. Míg reggelit készítettem folyamatosan Luke-on járt az eszem. Fájt az elvesztése, de korántsem ez volt létezésem legfájdalmasabb híre, akármennyire is szívtelenül hangzik. Tudom, hogy pár hétig folyamatosan fel fognak előttem rémleni az együtt töltött boldog percek, de azt is tudom, hogy nem fog annyira meggyötörni, mert ő választotta ezt az utat, én meg elfogadtam, nem tehettem mást. A magam meggyőzéséből Tony szobájából érkező halk, álmos léptek rángattak ki. Lassan ért le a konyhába, arcán látszott, hogy még szívesen aludna, de mégsem tűnt strapáltnak. Jelenléte máris jobb kedvre derített.
- Jó reggelt fiam. - mosolyogtam rá melegen.
- Neked is anyu. - ásított, amin én jót mosolyogtam. - Minden rendben van? Úgy értem a tegnapi után … - kérdezte, miután leraktam elé a reggelit.
- Igen, minden rendben Kicsim. Szerettem Luke-ot, de nem voltunk túl közel egymáshoz, nem ismertük egymást túl sok ideje, nem töltöttünk sok időt együtt. Szóval nem visel meg a halál, legalábbis nem annyira. - mosolyogtam.
- Akkor jó. - görbültek fel az ő ajkai is.
- Jó étvágyat! Egyél csak, én addig megnézem a húgod. - indultam volna ki a konyhából, amikor meghallottam, hogy Nessie felkel a szobájában és elindult zuhanyozni. Ezen persze Tony-val nagyot nevettünk. Miután mindketten végeztek a reggelivel és az öltözködéssel meg az egyebekkel, kifaggattak, hogy tényleg rendben vagyok-e. Ezek után gyerekek kivételesen Ness mercijével mentek a Cullen villához, míg én az én egyetlen kis Yamahámmal követtem őket. A család már indulásra készen várt ránk. Mindenki sajnálkozó tekintettel nézett rám, körülbelül fél percig bírtam ezt a nagy sajnálkozós hangulatot.
- Na jó, elég már! Nem jött el a világ vége, csak mert kinyírtam az exférjem! - csattantam fel.
- De akkor is szörnyű lehetett … - hajtja le fejét Alice, míg Rose a többiekkel ellentétben tök nyugodtan néz rám. Ekkor jut eszembe, a múltja, hogy ő is megölte a vőlegényét, mindössze annyi a különbség, hogy az ő vőlegénye megérdemelte …
- Nem Luke volt az első, és lehet, hogy nem is az utolsó férjem, akit megöltem, szóval abba lehet hagyni. - mondtam már nyugodtan.
- Hát nem szívesen lennék az exed. - próbálja elviccelni Emm, de a szemében csillog a sajnálat.
- Még van két élő exférjem, csak rajtuk múlik, hogy melyiket választják, a halált vagy az életet. - nevettem.
- Nem értem, én képtelen lennék megölni Alice-t, akármi történne, nem tudnám megtenni, még csak bántani sem. - csóválja fejét Jasper, Alice pedig karjaiba bújik.
- Az teljesen más Jazz. Te szereted Alice-t, viszont én egyik férjemet sem szerettem, csak azért voltunk házasok, mert köteleztek rá, részükről meg főleg érdekből. Sokuk csak a hatalmam és a befolyásom miatt akart, de Luke kivétel volt, ő szeretett. Na de elég! Ez az élet rendje! - mosolyogtam. - Megyünk suliba? - kérdeztem, ezzel lezártnak tekintve a témát. Szerencsére ezután már felhagytak a szánakozással, amiért én elrebegtem magamban egy hatalmas köszönöm-öt. Rosalie hatalmas könyörgő szemeket meresztett, a mocimra ment, én meg tudok is ellenállni az ilyen szemeknek? Hát nem, sajnos. Az elmúlt héthez hasonlóan Edward kocsijához tuszkoltak. Komolyan ennyire meg akarnak kínozni? Vagy mi a fene? A gondolattól kicsit dühös lettem, de arcom se rezzent. Végre megszületett bennem egy remek ötlet. Ha még egyszer kikönyörgi a kis édesem, akkor megyünk rajta ketten. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? A kocsiba Tanya szokás szerint apróságokról fecsegett Edwardnak, míg én csak a kinti tájat figyeltem, azonban, amikor kissé elfordítottam a fejem láttam a visszapillantóban, hogy Edward engem néz. Tekintete egy pillanatra rabul ejtette az enyémet. De ez az egy pillanat bőven elég volt, hogy tudjam mi jár a fejében. A múltamon gondolkodik, Luke-on, azon, amit mondtam az exférjeimről és nagy részben szerintem azon, hogy miért pont Aro a gyermekeim nevelőapja. Valószínűleg neki ez a legfontosabb kérdés, de nem mer rákérdezni, lehet fél a választól, vagy csak próbál tapintatos lenni... A kellemes erdei tájat felváltotta az utcák sora, majd a suliparkolója. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne úgy ugorjak ki az autóból, mintha tűbe ültem volna, de azért csak sikerült. Ahogy beértünk az iskola épületébe többen is érdeklődve néztek rám, furcsállhatták a ruhámat, ugyanis az előző héthez képest elég rongyos vagyok, de kit érdekel? Ez vagyok én slussz passz! Szerencsére az emberek nemigen jöttek a közelembe, így velük nem volt probléma, de ebédnél Emmett megint felhozta a harcoljunk témát. Igazából csodáltam, hogy eddig nem nyaggatott, épp ezért úgy döntöttem, elég lesz egyszer fenéken billenteni, aztán feladja egy időre, ezért belementem. Mint egy kis gyerek a csokit, úgy várta, hogy vége legyen az utolsó óránknak. Tanítás után gyorsan leraktuk a kocsit és a motorom nálunk, ahogy Cullen-ék is náluk. Aztán mentünk is a megbeszélt helyre. Ahogy megérkeztünk a a család, kiegészülve a Denalikkal várt ránk.
- Már azt hittem berezeltél. - nevetett Emm.
- Láttad, hogy nyiffantottam ki Luke vámpírjait? - húztam fel egyik szemöldököm. - Csak hogy tudd bátyus, amit akkor tettem messze nem a legrosszabb és legkegyetlenebb dolog volt. - húztam számat félelmet keltő mosolyra. De az összhatást elrontotta a pittyegő telefonom, ami SMS-t jelzett. Jake írt, hogy nagy hír van menjek a házához. Csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. - Na, gyors elugrom La Pushba, 5 percetek van, hogy kidolgozzátok a taktikát. - néztem körbe, a gyerekek bólintottak, míg a többiek értetlenül néztek rám. Nem foglalkozva velük rohantam Jacobhoz. Ahogy beléptem a házba és megpillantottam az idétlenül vigyorgó Quilt, már tudtam, hogy mi a nagy hír, végre összejöttek a bevésődésével. Boldogan gratuláltam neki, bár a lány még nem tudja, hogy mi is ő valójában, de ez már jelentős haladás. Tényleg csak pár percig maradtam, de beígértem egy bulit, hogyha már elmondta neki a vérfarkasos story-t. Aztán visszafutottam az erdőbe, de majd este visszamegyek és kitárgyaljuk a dolgot.
- Na sikerült eldönteni a dolgokat? Kik harcolnak? - mosolyogtam rájuk.
- Kate, Irina, Tanya, Emm, Jazz, Edward meg mi. - mosolygott fiam.
- Okés, akkor kezdhetjük? - néztem rájuk.
- Á-á, mi is a szabály anyu? - nevetett fel lányom. Á, pedig nagyon szívesen kihagytam volna most ezt a szabályt.
- Muszáj? - meresztek könyörgő szemeket.
- De még mennyire! - mondta egyszerre a két gyermekem, én meg mélyről jövő sóhajt hallattam, szemeimet lehunytam, elcsitítottam magamban a képességem és eltávolítottam a körém vont pajzsot. A védelem hiánya olyan kellemetlenül érintett, mindig is szerettem fenntartani a védvonalat.
- Ti élvezitek mi? - pillantok durcásan a félvámpírjaimra, akik nevetve bólogatnak.
- De még mennyire mami. Olyan ritkán hagyod, hogy hallgassuk a gondolataid, ezeket viszont kihasználjuk, de még mennyire. - dörzsöli össze kezeit Tony.
- Mi?! - kapták kisfiamra tekintetüket a három srác.
- Még egy agyturkász? Mondd, hogy ez nem komoly! - nézett rám esdeklően Emmett, mire én megvontam a vállam.
- Hát mit ne mondjak jobban örültem volna anyu képességének, az sokkal baróbb, de ez van. - mosolyog gátlástalanul Nessie, de tudtam, hogy csak Emmettet akarja jobban felhúzni.
- Remek, szóval Eddy fiún kívül még ketten hallják az összes gondolatom. - sóhajtott fel a mackó.
- Azért nem teljesen. - mosolyogtam.
- Hogy érted? Mi a képességük pontosan? - néz rám Edward.
- Gondolom már feltűnt, hogy mennyi mindent örököltek tőlünk, nem csak külsőre, hanem viselkedésükben is … - néztem végig rá. - Nos, ez így van a képességükkel is. Öhm … hogy is mondjam, az én képességem kiegészítette a tiédet. Vagyis valami hasonló. A lényeg, hogy ők is gondolatolvasók, mint te, de az én pajzsomból is kaptak. Nem tudom elmagyarázni! Az a fontos, hogy ki tudják kapcsolni a képességük.
- Remek, ugye sokszor kikapcsoljátok. - pislog rájuk Emmett.
- Hát, amikor a gondolataid Rosalie körül kezdenek forogni vagy a szex körül, igen, kikapcsoljuk. - nyugtatta meg Ness.
- Akkor jó. - fújja ki a levegőt. - Na, mi lesz, kezdjük végre? - dörzsöli össze tenyereit.
- Akkor, ahogy szoktuk, te nem használsz képességet, mi igen. - áll támadóállásba Antony és a többiek is követik.
- Mint mindig. - mosolyogtam és én is elfoglaltam a védekezőpozíciót. Vártam és figyeltem, hogy ki támad először és honnan. Senki sem moccant, de aztán Tanya hirtelen iramodott meg felém, a többiek még vártak. Rögtön nyakamhoz nyúlt, de nem sikerült megfogni, ugyanis én előbb kaptam el mindkét kezét, ezzel megállítva, és erősen hasba rúgtam. Egyik karját kicsit megcsavartam és arccal előre hajítottam a rengetegbe, így a szabály szerint ő kiesett. De most már értettem, miért egyedül jött, amikor egyszerre jöhettek volna akár mind is. Csak egy kisebb figyelemelterelésnek szánták, ami nem jött be annyira. Ugyan Irina mögém tudott kerülni, és a velem szembe érkező Emmett és Kate eléggé elvonhatják még róla a figyelmem, de még szerencse, hogy már eléggé hozzászoktam, hogy egyszerre többfelé figyelek. Emmett próbálkozott az erejével, ami nem igen jött be neki, ugyanis én sikeresen tértem ki a támadásai elől és arra is maradt időm, hogy Irinat kiszedjem a hátam mögül, hogy rá is rálássak. A mackó és Irina folyamatosan próbáltak megütni, míg Kate csak próbált megérinteni, először még nem értettem, miért, de aztán rájöttem, hogy nincs körülöttem védelem. A képességét akarja használni, nem tudom milyen érzés lehet, olyan, mintha belenyúltál volna a 220-ba? És az vajon milyen? Ezt nem kéne kipróbálnom! Irinat ugyan sikerült kiütnöm, de ezzel fogási pontot adtam magamon Kate-nek. Jobb keze vasmarokként kulcsolódott csuklómra, míg elhajoltam Emmett ütése elől, nem éreztem a testembe vezetett áramot, már épp hálát adtam volna, amikor hirtelen fájdalmas csípést éreztem, a csuklómban, ami aztán másodperc töredéke alatt átjárta testem. Fájdalmas egy találkozás volt az biztos, egy pillanatra még a szemeim is cserben hagytak, elhomályosodtak, de aztán újra kitisztultak. A testem merő görcs és rángás lett. Emmett tovább támad, hasba talál és látom, ahogy a többiek vacilálnak, jöjjenek-e vagy sem. A szokásos módszert használtam, mélyen és egyenletesen szívtam be a levegőt, a fájdalomra koncentráltam, mintha össze akarnám sűríteni. Ez az, amiben igazán profi vagyok. Gondolataim megjelent a fájdalmat megtestesítő fekete köd, ahogy összeszorul, persze mindez csak egy elképzelés volt, de mindig segített. Az elektromosság bennem cikázott, de már tudtam harcolni, figyelni, gondolkodni és ez a többieknek is leesett, mert felénk futottak, de mielőtt még hozzánk értek volna Emmettet erősen felpofoztam, ami miatt hátravetődött, addig én kicsavartam kezem Kate markából és felkaptam majd elhajítottam, mint egy labdát. Emmettet sikerült kiütnöm a „pályáról” amiért elég morcos képet vágott. Már csak a krém maradt. Három gondolatolvasó meg egy vámpír, aki otthonosan mozog a stratégiában és a küzdelemben. Remek. Jasper és Edward próbálta megkeresni a gyenge pontom, amíg gyerekeim próbáltak elintézni. Bár én hallottam gondolataikat, mégis tudtam, hogy mivel próbálkoznak, hol fognak ütni, vagy rúgni. Viszont nekem is nehezemre esett kiütni őket, főleg, mert a gyerekeim, másrészről még a gondolataimat is hallják. Épp ezért kicsit megkevertem őket, gondolatomban lejátszódott, hogy mit fogok tenni Tony-val, de ezt végül Nessie-vel tettem meg. Nessie kirepült a pályáról, de azért ő nem kapott akkorát, mint a többiek. Tony támadt, látott minden egyes ütést a gondolataimban, míg Jasper és Edward feladhatták a keresgélést, mert egyszer csak megéreztem, ahogy hátulról lefog. Már csak az érintéséből tudtam, hogy Edward az, ez segített egy kicsit, hogy fiamat meglepve Edward mellkasának dőltem és két lábbal rugtam el magamtól. Jasper tovább körözött, Edward egyszerűen tartott, nekem pedig eszem ágában sem volt kiszakítani magam karjaiból, persze csak a védelem miatt, nem másért … Jasper végül a legegyszerűbb esetet választotta és hasamba öklözött, azt hiszem tőle valami teljesen másra számítottam, puhatolózásra, biztos célpontra … Edwardot átdobtam a hátamon, de Jaspernek sikerült kitérnie előle, azonban láttam, hogy még nem esett ki a pályáról. Szemeiben várakozás csillant, biztos Jasper üzent neki, hogy megpróbálja egyedül, mert komoly támadásba kezdett, próbált ütni, rúgni, hátra kerülni, mindent próbált, de túl jól ismertem, ezért szinte már ösztönből tudtam mit lép. Ez a macska-egér játék egyre inkább kezdett olyanná válni, mint egy tánc, ahol ugyan meg van az üldöző és az üldözött, de a kecsesség is. Mosolyogtam, ahogy egyre idegesebben próbálkozott. De meguntam ezt a táncot, könnyedén kerültem hátához, hátulról előre nyúltam és egyik kezemmel átfogtam a nyakát.
- Milyen érzés veszíteni? - suttogtam közel füléhez, tudtam, hogy mindenki hallja, de akkor is ennek a mozzanatnak meg volt a maga varázsa. Választ nem is vártam, nyakánál fogtam és emeltem fel egy kézzel. Kezei kezemre kulcsolta, próbált szabadulni, de én lendületből elhajítottam. Edwarddal ketten maradtunk. Nem támadt, várta, hogy én támadjak, ami elég logikus, hisz látja, mit fogok tenni. De azért támadtam, vagyis próbáltam. Sokkal gyakorlottabban használta a képességét, nem feledkezett meg a külvilágról sem.
Visszatértünk a kezdetekhez. - gondoltam, és láttam arc kifejezésén az értetlenséget.
- Hogy érted? - kérdezte, de nem hagyta abba a védekezést, ahogy én sem a támadást.
Az oroszlánhoz és a bárányhoz – gondoltam és gondolataimban felrémlett a kép, amikor kettesben voltunk, magához ölelt és halkan suttogta fülembe „És az oroszlán beleszeretett a bárányba ...” sokan egyszerűen csak a belső tulajdonságokra gondoltak volna, de én már akkor tudtam, hogy vámpír mivoltja miatt ő az oroszlán.
- Micsoda buta bárány. - suttogta elhalóan, abban sem voltam biztos, hogy tényleg kimondta-e, vagy csak tátogta.
Micsoda beteg, mazochista oroszlán! - gondoltam, ez volt az, ami kizökkentette a figyelmét, így könnyen ki tudtam ütni, egy fa törzsének érkezett úgy 10 méterrel arrébb, nem mozdult, csak nézett rám hatalmas szemekkel. Nem ez volt a szándékom, egyszerűen csak eszembe jutott, de ez van. A szerepek felcserélődtek bárányka. - ez volt a végszó, ugyanis a pajzs feszesen visszaugrott helyére az elmém és képességem köré.
- Ez bámulatos volt! - ámuldozott Jasper. - Egész végig sík nyugodt voltál, semmi sem zökkentett ki.
- Van már benne gyakorlatom. - mosolygok, fejem elfordítva Edwardról.
- Soha nem vesztettem még, eddig. - kémlel engem tovább Jazz.
- Tudom. - csúszott ki a számon.
- Tudod? Honnan? - értetlenkedik.
- Ismerlek titeket egy darabja, édesapámék mindent elmondtak rólatok, igaz nem lett volna rá szükség ...- magyaráztam.
- Mióta „ismersz” minket? - rajzol a levegőbe idézőjelet.
- Hosszú ideje már. - sóhajtottam. Hány éve is? 200? inkább hagyjuk, szóltam magamra magamban.
- Mindenesetre bámulatosan viselted a fájdalmat. - mondja csodálattal hangjában Kate.
- Köszönöm, tudod meg kellett tanulnom kezelni. - mosolyodtam el kedvesen. Irina és Tanya soha nem volt túl szimpi, de Kate az, igaz nem ismerem eléggé. Emmett akart valami poént közbe szúrni, de nem jött neki össze, mivel megszólalt a telefonom. Alig kezdett bele a dallamba, amikor már kihalásztam a zsebemből, már a zene alapján tudtam, ki az. Mély levegőt vettem. - Ez fájni fog. - sóhajtottam, többen felnevettek, túlzottan elfoglalt, hogy felkészüljek a szidásra, hogy tudjam kik nevettek. Megnyomtam a kis zöld gombot jelző ikont a  mobilon és fülemhez emeltem a telefont igaz nem volt rá szükség, mivel hallásom tökéletes.
- Azt hittem már fel sem veszed! - szólt bele még nyugalmat magára erőltetett hangon Aro.
- Türelmetlen vagy. - mondtam mint egy egyszerű tény megállapítást.
- Nem felejtettél el közölni velem valamit? - kérdezte, de hangján már érződött egy leheletnyi düh.
- Velünk! - javította ki Marcus, ő nem is próbálkozott düh leplezésével.
- Nem igazán rémlik. - felelem lágy hangon.
- Nem hinném, hogy ez most beválik. - nevetett fel a háttérben Caius.
- Miért nem szóltál Luke-ról? - kérdezte megint csak Aro, hangja kissé nyugodtabb lett, Caius kicsim, ezt beszívtad, mégis csak hatott, ha kicsit is.
- Ő az én problémám volt Aro. Egyébként sem voltunk veszélyben, minek szóltam volna? - hangom tartotta a lágyságot és a dallamosságot, a lehető legnagyobb mértékben, próbáltam elbűvölni őket.
- A te problémád?! - verte ki ez a mondat a biztosítékot a főkirályban. - Nem csak a te problémád! Azt megértettem, hogy imádod a veszélyes játszmákat! De a gyerekeink életét ne sodord veszélybe! Egy rohadt telefonhívásba került volna az egész és a következő pillanatban valaki megölte volna Luke-ot! - ritkán hallani őt ennyire dühösnek, vagyis a kívülállóknak, igazából mindenkinek ritkaság, csak nekem nem. Ha rólunk van szó, valahogy mindig fel tudom húzni, vagy csak megunta, hogy fölöslegesen játszik előttem, mert tudom mi is tombol benne? Nem tudom pontosan.
- A gyerekeink egy percre sem voltak veszélyben, ezt te is tudod. Luke rajongásig szerette őket.
- Téged! De nem őket.
- Jó, akkor miattam szerette őket, így jobb?
- Megígérted, hogy szólsz. - kezdte kissé nyugodtabban.
- Megígértem, hogy veszély esetén szólok nektek, de nem volt veszély. - basszus hogy lehetek ennyire nyugodt? Kérdezem magamtól, mert most nem rideg vagyok, mint ahogy az néha előfordul, nem, nyugodt vagyok.
- Aggódtunk értetek. - suttogja Marcus.
- Épp ezért nem akartam szólni, megkíméltelek volna titeket az aggodalomtól.
- Isa, mikor fogod már fel végre, hogy ha felhívsz és azt mondod, valaki az éltemre tör, de ne aggódjatok elintézem. Sokkal nyugodtabbak lennénk. - mondta Aro.
- Igen, de nem hagynátok, hogy elintézzem! Kiküldenétek miattam legalább a Volturi egytizedét. Én meg mi a jó istent kezdenék annyi vámpírral?
- Azért a tizedét nem, de egy olyan ötven vámpír biztos. - mondta komolyan Caius.
- De most minek? Az egész tegnap történt, és ti már tudtok róla, mindent tudtok, akkor meg minek ez az egész felhajtás?
- De nem rajtad múlt, hogy megtudtuk … - folytatta Aro.
- Oké, igazad van. De mindenki jól van. - sóhajtottam.
- De ennek lesz következménye Isa.
- És mi? - kérdeztem vissza és vártam a választ, amit azonnal meg is kaptam.

 

Bella ruhája:

Nessie Mercedes ML-je:

(Nem tudom kiraktam-e Antony Alfa Romeo-ját...)