7.Fejezet – You couldn't know me as a lover could do

Sziasztok!
Nem lett túl hossz, de azért remélem tetszeni fog nektek.
Avril I don't have to try c. számát gondoltam ehhez a fejezethez.
További jó hétvégét!
Puszi: Zsó
xoxoxoxoxoxo

Nem mertem elmondani neked azt sem, hogy mi történt velem az életemben és arra sem tudlak megkérni, hogy mesélj magadról. Ezt sajnálom a legjobban, mert nagyon szerettem volna megismerni az életedet. Olyanok voltunk mi ketten, mintha valaki megátkozott volna minket, hogy sohase lehessünk boldogok.
Moldova György

 

- Hát... - gondolkodtam mit is felelhetnék, mivel nem akarom őket beleavatni a képességeim rejtekébe, vagy a múltamba, nem akarom, hogy többet tudjanak rólam, az már túl veszélyes lenne és nem csak nekik, nekem is. Lehet, hogy ez az egész kicsinyes dolog, hisz ha többet tudnak rólam, nekem „csak” annyiban tudnak ártani, hogy újra elárulnak. Teljesen idióta vagyok, szinte már várom, hogy ez mikor fog bekövetkezni, már máig szedem össze magamat, hogy ne érjen váratlanul, ha meggondolják magukat és eltűnnek az életemből. Magam sem tudom mi lenne jobb, ha elmennének vagy ha maradnának … ezek az ostoba gondolatok másodpercek alatt peregtek le a fejemben, amiből végül lányom hangja rántott ki.
- Anya különleges, mindig is az volt, és ezen nem változtattatok és nem is tudtok. Mindig képes volt és az is lesz olyan dolgokra, amik képtelenségek mások számára. Hisz ebből áll a természete, a kiszámíthatatlansága. Sosem lehet tudni, hogy mit fog tenni vagy mire képes. - mondta Kicsim, úgy, hogy elmondott mindent, de mégis semmit. Amikor így viselkedik, ő vagy a bátyja, mindig megszólal valaki, aki tényleg ismer minket, hogy le sem tagadhatnának engem. Ez engem mindig hatalmas büszkeséggel tölt el.
- A lányomnak igaza van. Tisztában vagyok vele, hogy a szakmátoknál fogva kíváncsiak vagytok erre, de jobb, ha csak ennyit tudtok. Vannak dolgok, amik nem tartoznak a családomon és rajtam kívül másra. - mondtam az oly sokszor használt érzelemmentes, diplomatikus hangon. Erre viszont egyikük sem tud mit felelni.
- Na anyu, akkor megmutatod a szobánkat? - nézett rám mosolyogva Tony.
- Naná. - nevettem és felálltam.
- Mi addig választunk szobát. - szólt Bonnie. - Vagyis én már csak kényelembe helyezem magam. - startolt fel az emeletre és a többi Salvatore is felszívódott. Mosolyogva sétáltam fel a felső emeletre, a folyosó feléig majd benyitottam a volt gyerek szobába.

(Edward szemszöge)
Nem értem mi folyik itt. Bella honnan ismeri ezeket a vámpírokat? És mi történhetett még a házunk előtt? Nem értem, hogy Joseph miért tette azt, amit Bella mondott és hogy lehetséges, hogy volt egy teljes perc, amikor nem hallottam egyik jövevény gondolatát, csak a családomét és a gyerekekét? Hálát adok az égnek, vagy bárkinek, hogy vámpír létemre nem fájdulhat meg a fejem, mert ezektől a gondolatoktól már hasogatna az biztos. De talán mindezek közül a legérdekesebb, hogy elvileg Bellanak lehet még gyereket, de vajon hogy? Hisz most már ő is vámpír, olyan, mint Alice vagy Esme. És mégis ...Ahogy Bella és utána a gyerekek elindultak felfele a lépcsőn, valamiért mi is követtük őket, valószínűleg csak kíváncsiságból, mert mindannyiunkat érdekelt milyen lehetett a gyerekszoba, főleg a lányokat, hisz mindig is akartak gyereket, de nem lehet nekik. Bella a legfölső szinten benyitott egy szobába, mi pedig utána tódultunk be mind a szobába. A falak kékek voltak, de a plafon világosabb, mint a falak. Két egyforma kiságy volt benn, barna fa kerettel és selyemnek tűnő fehér anyagból készült huzattal. A bútorok mind fehérek voltak, de mindegyiken volt valami színes. Volt még egy kis hinta kacsa szerűség is, két fotel, egy kanapé, egy modern hintaszék és egy kis puff is, meg persze rengeteg játék és színes borítójú gyerek könyvek. De ami a legjobban érdekelt, az két kép volt, a polcon. Az egyiken Bella maga fölé emelve egy kis babát mosolyog rá, míg a kicsi, mintha puszit akarna adni anyukájának. A kis baba pedig bizonyára a lányunk, de a másik kép sokkal érdekesebb volt, és nem azért, mert azon a fiunk volt, hanem azért, mert azon anyukája épp egy cumis üvegből etette, de ami megfogott, az a cumis üvegben lévő vörös folyadék volt. És ekkor leesett, hogy mi nem stimmelt a lányunkon, az, hogy íriszei a zöld körül vörösen izzottak, akárcsak a fiunkéban is a vörös keveredett, nem pedig a fekete, vagy a barna.
- Te vért adtál nekik? Ráadásul embervért? - kérdezem, kicsit talán hangosabban a kelleténél.
- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de a gyerekeim nem teljesen emberek. És rájöttél, hogy miért? Mert az apjuk egy vámpír! Ha hiszed, ha nem, nem csak az én emberi tulajdonságaimat örökölték, hanem a te vámpír tulajdonságaidat is! Igen, gyerekekben már akkor felszínre tört a vámpír énjük is! Vér nélkül meghaltak volna, és nem hagyhattam, ezért vért kaptak, de apuékkal kiokoskodtam valamit, hogy ha felnőnek, maguk dönthessék el, melyik életmódot élik majd.- eleinte hangjában a düh is tisztán hallható volt, de a végére már nyugalmat sugárzott magából.
- Te embervért adtál nekik! - állapítom meg még egyszer.
- Ha az megnyugtat, csak egy ember vérét kapták, aki, ha úgy vesszük nem is ember. Szóval hűtsd le magad!
- Hogy érted, hogy egyetlen ember vérét itták? Hisz az emberek belehalnak a vámpír harapásba. És mi ez a hülyeség, hogy nem volt ember?
- Soha nem fordult még meg a fejedben, hogy nem csak harapással lehet vért kinyerni valakiből? Az istenért, orvos vagy, és nem gondolsz a legegyszerűbbre? Egyszerűen levették a vérét, kicsit többet, mint egy egyszerű vérvételnél, ez épp elég volt nekik nagyjából egy hónapig, és mivel nem volt teljesen ember, így meg se kottyant neki, hogy ennyi vért vettek tőle.
- De mégis mi volt az?
- A ki kérdésének jobban örültem volna. - mondta gúnyosan. - És semmi közöd hozzá, nem adom ki a … barátaim másoknak.- épp vissza akartam vágni, amikor Alice közbe szólt.
- Elég már! Úgy veszekedtek, mint a kétévesek egy ostobaságon! - erre mindketten vettünk egy-egy mély levegőt és kussban maradtunk. Néztem, ahogy a gyerekek körbe néznek a szekrényekben, megnézve kis kori ruhájukat. A nagyszüleik őket nézték, Rose, meg hol őket, hol a babaruhákat, míg Alice beszállt a ruhák nézegetésébe. Egyszer csak megszólal Emmett az ajtóból.
- Mit jelentenek ezek a betűk az ajtón? - mutatott a kis arany táblácskára, amint az állt, hogy RC&AE.
- Egyáltalán hogy hívnak titeket? - tapint a lényegre Jasper. Hisz még nem is mutatkoztak be, csak annyit tudunk róluk, amennyit a suliban hallhattunk.
- A bátyám Tony, én meg Nessie. - felelt lányom.
- Nessie? Mint a Loch Ness-i szörny? - nevetett Emmett.
- Igazából csak becenév, még Jake adta kis koromban, és sokkal egyszerűbb, meg rövidebb, mint a teljes nevem. - nevetett.
- Kérdésedre felelve Emm, a gyerekek nevének a rövidítése.
- Na jó, mi a teljes nevetek? - sóhajt Jazz.
- Hát, húgi a nagyszüleinkről kapta a nevét, anyu élénk fantáziájának hála. - nevetett fiam, Bella meg  durcásan nézett rá. - Renesmee Carlus Swan. Nem tudom kinek jutott volna eszébe összevonni így a neveket, ha nem anyunak. - nevetett csak tovább.
- Jól van na, azért a Renesmee szép név, csak nagyon hosszú egy gyereknek. - ölelte át anyját Renesmee. Tényleg szép név, nekem soha nem jutott volna eszembe, de ennél szebb nevet nem is kaphatott volna.
- És neked mi a teljes neved? - kérdi Alice kedves hangon, amire Tony kicsit elfintorodott.
- Antony Edward Swan. - ahogy ezt kimondta, én teljesen ledöbbentem. Szinte éreztem, ahogy elkerekedik a szemem, és így nézek Bellara.
- Csak azért, mert megcsaltál és tönkretettél, még hálás vagyok neked. Ha te nem lennél, nem lennének a gyerekeim, egyébként meg régimódi vagyok. Az első fiú mindig az apja nevét kapja nem? - mondja magyarázva. És talán igaza van, igaz én sosem gondolkodtam, hogy mi lenne a fiam neve, mivel beletörődtem, hogy nem lehet és kész … erre viszont inkább nem mondtam semmit, és ahogy láttam Bella is inkább le foglalja magát és Esmevel együtt beszállnak a kis baba ruhák nézegetésébe, Rose még mindig csak nézi őket, de közben hallom a gondolatai közt, hogy mennyire szörnyű érzés neki, hogy nem lehet babája, vagy hogy még az unokahúgával és öccsével sem játszhatott, amikor még kicsik voltak. Tanya eltűnik valahova, míg mi a fiúkkal leülünk a kanapéra és a fotelekbe és Antony is csatlakozik hozzánk, megunva a ruhák unalmas nézegetését. Bella mindent elmondott egy-egy ruháról, hogy ez meg az mennyire aranyos volt rajtuk. Olyan meghitt volt ez az egész, de valahogy tudtam, hogy nem tart sokáig, s ez be is bizonyosodott, amikor Bonnie is bejött. És helyet foglalt a gyerekek szekrényénél. Mindössze pá perc telhetett el, amikor Bonnie egyáltalán nem témába illően megszólalt.
- Bella én komolyan nem tudlak megérteni, hogy miért nem fogadod el azt a gyűrűt.
- Mert nem akarom, vagy mert csak én ismerem Damont.
- Az istenért, mikor fogod megunni, mert én már lassan falra mászok ettől! Majdnem a gyerekeid születése óta küldözgeti neked a szebbnél szebb gyűrűket, de te mindig visszautasítod. Addig nem fogja abbahagyni, amíg el nem fogadod tőle az egyiket.
- Lehet, hogy ő kitartó, de én vagyok a makacsabb, felőlem az örökkévalóságig játszhatjuk ezt a játékot, ha ő nem adja fel. Mert én soha nem fogom. - mosolyog de mosolya furcsa, nem látom a szemében a boldogságot, vagy csak egy szikrát, egyszerűen olyan, mintha nyugalma ült volna ki arcára egy mosoly formában.
- De mi bajod lehet abból, ha elfogadsz egy apró kis gyűrűt tőle? Vagy ez már csak arról szól, hogy melyikőtök bírja tovább? - Bonnie ezen kijelentésén Bella most már jókedvűen nevet.
- Én sosem tagadtam, hogy igenis szeretek játszani, de ez nem egy egyszerű játék, mint a bunyó vagy az ostoba fogadások. Ez ennél sokkal több.
- Ennek van bármi köze ahhoz, hogy nekem egyszer azt mondtad, hogy jól gondoljam meg mielőtt elfogadok egy férfitől egy gyűrűt? - szól bele a beszélgetésbe Nessie.
- De még mennyi. - néz lányunkra. - Ha majd egyszer elfogadsz egy gyűrűt, csak és kizárólag akkor, ha vagy megbízol a srácban vagy érzel iránta valamit.
- Én akkor sem értem. - sóhajt a Salvadore lány, s Renesmee is értetlenül rázza fejét.
- Na jó, ha valaki gyűrűt ad, és elfogadod, akkor utána igényt tarthat rád.
- Tényleg? Ezt idáig még nem is hallottam. - csodálkozott Bonnie, vele együtt mi is, de bennem valamiért nem csak csodálkozás volt.
- Én sem hallottam róla, amíg valamivel több, mint 22 évvel ezelőtt elfogadtam az első felajánlott gyűrűt Damontől. egy egyszerű ékszernek gondoltam, mint a többit, és nem akartam visszautasítani, de amikor elfogadtam, elkezdte szervezni az esküvőnket. De szegénynek pechje volt, mert akkor épp férnél voltam. - nevetett. - Azóta utasítom vissza a gyűrűket.
- Komolyan? - kérdez vissza Bonnie, de engem jobban lefoglal az a tény, hogy Bella házas volt, arról nem is beszélve, hogy egy másik vámpír hajt rá.
- Nem, ezt az egészet, csak pár perce találtam ki. - vágott komoly képet Bella aztán felnevetett.
- Jajj ne már! A vámpírnők többsége csorgatja utána a nyálát. Bevallom, hogy én sem vagyok közömbös iránta! Olyan szexi és jóképű meg az a rossz fiús charme-ja. Nekem felajánlaná, hogy elvesz, én még ismeretlenül is belemennék. - ajnározta Damont Bonnie. - Ráadásul a gyerekeket is szereti, hozzád hasonlóan ismeri a veszélyt és szereti is.
- Ismerek nála veszélyesebbeket is. Jóképű és szexi, ezt nem tagadhatom. Igazad van, szeret veszélyesen játszani, de ez túl unalmas, túlságosan illenénk egymáshoz, egyébként sem cseszném el a nehezen kiépített kapcsolatom veletek, egy elcseszett házassággal.
- Mondjuk ebben van valami a barátból lett szerelem túl kockázatos. - ért egyet Bonnie.
- Szerintem is egy tökéletes pasi, én is elfogadnám. - áll Salvadore pártjára Nessie, amin Bella, fiam és én is meglepődünk. Én még csak most tudom meg, hogy apa vagyok, és a lányom egy pasiról beszél, aki talán még tetszik is neki. Ez olyan elképzelhetetlen aggódással tölt el. Pedig még nem is ismerem rendesen sem a lányom sem ezt a Damont.
- Kevesebb időt fogunk a nagynénéitek közelében tölteni, ezt már most közlöm. Ha így haladsz a végén még te is vásármániás leszel. - mondja aggódó hangsúllyal Bella.
- Isten ments! - kiált Nessie. - Egyébként nem azt mondtam, hogy rástartolnék Damonra, csak azt, hogy helyes pasi.
- És nem mellesleg ük-ük-ük-ük és még rengeteg ük-ükapád lehetne. - mondja picit rosszallóan Tony.
- Jajj ezt most úgy mondod, mintha olyan lényeges lenne, anya és Edward között is van kor különbség, és nem csak 1-2 év. - védekezik Nessie.
- Az más! - vág vissza fiam.
- Mégis miben?
- Hogy, ő az anyánk, te meg a húgom vagy! Anyu tud magára vigyázni, te viszont nem!
- Igenis tudok magamra vigyázni!
- Jó, hagyjuk ezt a témát. De kicsi lányom, jó, ha tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem tudsz Damonről és nem épp kellemesek. De ha tényleg szereted, akkor persze melletted állok. - mosolygott Nessie-re Bella.
- Nem szeretem, csak jól néz ki. - nevetett Nessie és megölelte anyukáját.
- Azért nem mondhatom, hogy nem könnyebbültem meg.- nevetett Bella.
- Miket tudsz Damonről? - faggatózik Bonnie.
- Sok mindent, túl sokat. - sóhajt Bella, majd lezártnak tekintve a témát elköszön és elmegy La Pushba egy-két cuccért. Én közben csak gondolkodom, ezen a Damonön, mégis ki lehet ez? Hogy ismerhette meg Bella ennyire részletesen őt? És vajon mennyire ismerheti ő Bellat? És a gyerekeink? Vajon Renesmee mennyire gondolta ezt komolyan, hogy jó pasi? Ha annyira tökéletes Bella miért nincs vele? Annyi meg annyi kérdés, és egyikre sem tudom a választ. Már emberkorában tudtam, hogy Bella nem egy egyszerű eset, mindig azt tette, amire a legkevésbé számítottunk, de most, ha lehet még kiismerhetetlenebbé vált. Ez viszont annyira idegesít.

A gyerekszoba, nem teljes,  rengeteg dolog nincs benne, amit leírtam, de valami hasonló

 Bella és a kis Nessie - csak színesben

Bella és a kis Tony