51. Fejezet - Friendly

Sziasztok!
Ezer és egy bocsánat a csúszásért, de képtelen voltam hamarabb hozni … :/
Azt hiszem ez az a fejezet, amire az ember bátran azt mondhatja, hogy keretes szerkezetű xD ezért vállalom a fő vesztés büntetését is, de annyira kikívánkozott belőlem ez a szerkesztési stílus. És a következő fejezet nagy része erre fog épülni, nem hiába írtam meg így …
A részhez ajánlom Lady Antebellumtól a Just a kiss c. számot ( szerintem egy kissé túl érzelgős szám, és épp emiatt nem igazán passzol a fejezethez, de ennél jobbat nem találtam ... :))
Jó olvasást és további kellemes szünetet!
Pussz: Zsó
xoxo

U.I.: A kép csalóka :P

 

Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor kicsúszik kezünkből a gyeplő, mely eddig a biztonságot jelentette számunkra.
/Revange c. sorozat/

(Edward szemszöge)
Összeszedtem minden bátorságomat, hogy elmondjam Bellanak, amit akarok. El akartam neki mondani, hogy harcolni fogok érte és visszaszerzem a bizalmát, de nem hallgatott meg. Csak elindult, mielőtt bármit is kinyöghettem volna. Ettől pedig valami megindult mélyen bennem, lobogva akár a tűz lángja. És hirtelen elvesztettem az épp eszemet. Utána szaladtam, megragadtam a karját és olyan erővel rántottam vissza, hogy a teste az enyémnek csapódott. Hatalmas, tenyérnyire kerekedett szemeiben döbbenet villogott, de még ez sem térített észhez, sőőőt, még inkább elvette a józanságomat. Nem gondolkodtam, csak tettem, amit akartam, nem gondolva a következményekre, vagy arra, hogy Bella hogy fog reagálni, csak hirtelen megcsókoltam. Ajkai felélesztették rég nem dobogó szívemet, ami ugyan nem kezdett el dobogni – érdekes lett volna – de olyan forró melegséggel öntötte el a bensőmet, hogy szinte már azt vártam, hogy lángra robbanok. Ezt az érzést csak fokozta, amikor ajkai hirtelen, valami csoda folytán szétnyíltak, szabad utat engedve a nyelvemnek. Meglepődtem ugyan, de gondolkodás nélkül kihasználtam az adandó alkalmat. Nem tudom meddig csókolhattam bűntelenül, nem is érdekelt, legszívesebben örökre így maradtam volna vele, amikor hirtelen ellök magától és akkorát kever le nekem, hogy érzem, ahogy az állam összeroncsolódik, majd elkezd gyógyulni.
- Ha még egyszer két lépésnél közelebb jössz hozzám, ennél nagyobbat kapsz. - sziszegi dühösen, szemei sötétsége az enyémnek lehet tükörképe, annyi eltéréssel, hogy nekem nem a dühtől sötétültek el …
- Ugyan Bella, ne álltasd magad! Visszacsókoltál! Te is akartad! - vigyorgok rá boldogan és magabiztosan.
- Hogy rohadnál meg a pokolban! - sziszegi dühösen és emeli a kezét, hogy felpofozzon, míg én csak vigyorgok. Ez a csók mindenért kárpótolt. De nem üt meg,csak ököl beszorított kezét szorosan a teste mellé tette. - Hagyj békén. - súgja még utoljára fenyegetően mielőtt elmenne az erdőben. Most nem megyek utána, nem akadályozom, csak nézem a távolodó alakját és elégedetten mosolygok. Ezzel a csókkal bebizonyította, hogy akármennyire is távolság tartó, még érez irántam valamit, nem is olyan mélyen. Ez reménnyel és erővel töltött el. Tudom, hogy van esélyem és ez annyival biztosabb, amennyivel épp elég ahhoz, hogy erőt töltsön belém a hit, hogy most hazamenjek Tanyahoz... 

(Bella szemszöge) 
Ahogy hirtelen magához rántott elvesztettem minden kapaszkodómat. A közelsége megzavart. Elvesztem. Elvesztettem a tiszta gondolkodásomat. Egyszerre pofoztam volna fel és estem volna neki. Hirtelen nem tudtam melyiket kéne tennem. De végül ő eldöntötte a dolgot, ahogyan ajkai az enyémmel találkoztak végképp teljes film szakadás. Az agyam teljesen kikapcsolt és olyan dolgok törtek a felszínre, amiket már egy ideje sikerült a mélyben tartanom. Azok a mélyről feltörő érzések iránta, amik pokollá teszik a létezésemet. Azok az érzések kényszerítettek arra, hogy viszonozzam a csókját, amelyre a lelkem egy darabkája már hosszú évek óta sóvárgott. De aztán valamilyen csoda folytán végre újra sikerült gondolkodnom és erősen ellöktem magamtól. Az ajkai eltávolodtak tőlem, de a csókja … a csókja az számon és a lelkemben égett. Miközben a szívemet az emlékekének fájdalma tépte szét és a tehetetlen düh áradt szét a testemben, amit egy pofonnal ki is fejeztem számára. Végül teljes elkeseredettségemben elszaladtam. Úgy menekültem, mint még soha. El akartam tűnni a föld felszínéről. Per pillanat még a pokolban is szívesebben lettem volna. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy megbántott tini, aki szégyenében és dühében legszívesebben elutazna a Holdra, vagy bárhová, ahol senki más nem láthatja a belső szégyenét. „Ez az Bella! Ennél mélyebbre is már csak akkor süllyedhetsz, ha elkezdesz ásni az óceán fenekén.” hordom le magam az idióta viselkedésemért. Nem kellett volna elmenekülnöm, ott kellett volna maradnom és legalább még egyszer beverni a képét! Meg kellett volna mutatnom, hogy engem nem lehet csak így lejáratni és megcsókolni! „De már mindegy! Teljesen elcseszted! Nem baj Bella! Nem baj, ennél mélyebbről is feltörtél már! „ folytatom tovább a magán beszélgetést saját magammal. Idáig is tudtam, hogy a szakadék szélén egyensúlyozom, ha Edwardról van szó. Nagyon is jól tudtam, hogy ő az egyetlen, aki még mindig képes igazán földbe tiporni, de megint nem vigyáztam eléggé és belesétáltam ugyanabba a csapdába. De most én leszek a győztes fél, még ha jobban is fog fájni, mint ahogy eddig fájt. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tudom megmutatni, hogy nem vagyok olyan mint régen. Nem vagyok olyan jóhiszemű. De mégis mit tehetnék? Ha csak egyszerűen átnézek rajta, az olyan lenne, mintha a hiszti korszakomat élném, mint holmi óvodás … Viszont ha úgy teszek, mintha meg sem történt volna, akkor azzal azt bizonyítom, hogy nagyon mélyre akarom ásni annak a csóknak az emlékét, olyan mélyre, ahol megóvom a feledéstől is … Viszont ha úgy viselkednék vele, mint egy baráttal … Hümm arra biztos nem számítana, az megkeverné eléggé. Eléggé ahhoz, hogy újra felállítsam a bástyáimat magam köré. Miután sikerült kitalálnom, a továbbiakat, elmentem vadászni, majd dél körül, amire eléggé lenyugodtam mentem csak vissza a gyermekeimhez. Újra rendben voltam. És jelét sem mutattam, hogy bármi is történt a hajnalban. A vidámságomat pedig se perc alatt visszaállította a két gyerkőc és a többi jómadár. A kedvem tökéletes volt, még akkor is, amikor átmentünk a Cullen-villába, még úgy is, hogy teljes tudatában voltam annak, hogy Edwardot is ott találjuk … Ahogy beértünk a Cullen villába Alice és Rose szinte már az ajtóban a nyakunkba ugrottak.
- Mi ez a nagy izgatottság? - kérdezem nevetve, amikor megjelenik Emmett is, de ami igazán felkelti a figyelmem, az az emelet felől hallható veszekedés hangja. Edward és Tanya épp azt osztották meg egymással, hogy mennyi problémájuk van a másikkal … Jól kellett volna szórakoznom rajta, élveznem kellett volna, de nem tudtam, valami meggátolt benne. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag sajnáltam Edwardot. De Emmett mackós ölelése elvonta a figyelmemet a vitáról.
- Játszanak egy tök jó vámpíros filmet a moziban. Muszáj megnéznünk! - vigyorog Emm, és Jazz is miközben könyörögve néznek ránk.
- Ráérek. - mosolygok.
- Naná, még szép! - nevetnek fel a gyerekeim.
- Ééés ha már a plazába megyünk akkor benézünk pár boltba is. - néz ártatlanul Alice, mire Rose kivételével mind lemondóan sóhajtunk, lemondva a menekülő útról. De még mielőtt elmennénk üdvözöljük Esme-t is. Azonban amikor indulni készülünk megjelenik Edward a verandán állva.
- Jöhetek én is? - kérdezi szinte már könyörögve. A testvérei némán szobroznak tovább és várják a megvilágosodást, várják, hogy én mit lépek. Tartom magam az elhatározásomhoz és kedvesen, barátian mosolygok rá.
- Engem nem zavar. - vonok vállat mosolyogva, ami hatalmas döbbenetet kelt a többiekben, de főleg Edwardban. Míg Tanya az ablakban dühöng, ahogy minket néz.
- Tényleg? - kérdi Ed, mintha valami hihetetlenül nagy baromságot mondtam volna.
- Naná, de akkor enyém a Volvod. - nevetek és kikapom a kezéből a kocsi kulcsokat. Amíg a kocsihoz suhanok, egy pillanatra felnézek az ablakba, ahol az éppen robbanni készülő Tanya képe tárul szemeim elé. Na ez az, ami hihetetlen örömmel tölt el. A többiek tovább ácsorognak, mint akiknek földbe gyökerezett a lábuk. - Még ma indulunk? - nevetek jóízűen, mire végül megmozdulnak. Edward beül az anyós ülésre, a gyerekeim meg a hátsó ülésre, míg a többiek Emmett jeepjébe ültek. Épp indítanám a motort, amikor meghallom Emm hangját.
- Verseny a plazáig! - kurjantja el magát vidáman. Nevetve adok gázt és követem őket ki az erdőből. A gyerkőcök a filmről beszélnek, miközben kitartóan figyelmen kívül hagyják Edward bármiféle megjegyzését a filmmel kapcsolatban … Én meg nem igen tudtam mit hozzáfűzni a dologhoz, ezért ügyesen előzgettem és tértem ki a forgalom elől, hogy aztán a plazánál elsőként parkoljak le. Emm egy ideig duzzogott, de aztán a film feldobta, az a sok őrültség a vámpírokról, hogy a karó a szívbe megöli, vagy a fokhagyma távol tartja … olyan vicces, ezért nézünk meg minden egyes vámpíros filmet. De a film jókedvének hamar vége szakadt, és helyüket a számunkra unalmas vásárlás váltotta fel. Együtt vásároltunk, mert Alice-nek az a sanda gyanúja támadt, hogy a fiúk nem vásárolnának, nem is értem honnan veszi … Már annyi tasak volt a kezünkben, hogy alig bírtuk összefogni őket. Amikor végre Alice megnyugtatott, hogy már csak egy bolt van hátra … egy báli ruhákat árusító szak üzlet.
- Nem azért, de minek báli ruha, most úgy komolyan? - kérdezem unottan.
- Mert a suliban lesz bál. - mosolyog Alice.
- És hamarosan otthon is. - néz rám Nessie fájdalmas ábrázattal.
- A suli bálra biztos, hogy nem megyek, az otthonira meg majd Jane-ék elintézik a ruhát … - Kérlek Alice, hadd menjünk haza. - könyörgök.
- Először is, még eljöhetsz a bálra, tök jó lesz. Másodszor pedig milyen bál lesz és mikor? - kérdezi felvillanyozva Rose.
- Aro és a Volturi alapításának a bálja, hümm, még több mint 3 hónap múlva. És ennek hála legalább az ülés is elmarad. - mosolygok. - Természetesen ti is hivatalosak vagytok. - mosolygok rájuk, mivel tudom mennyire szeretik az ilyesmiket. De ezután folytatódik a szörnyűség. Míg a fiúk helyet foglaltak a kényelmes fotelekben az öltözőknél, addig mi ruhákat nézegettünk. Pontosabban Alice és Rose nagy kupacokban adták őket a kezünkbe, míg mi kislányommal csak unottan igazgattuk a ruhákat, mígnem végre belökködtek a próba fülkébe. Nem is igazán figyeltem a ruhára, csak gyorsan magamra kaptam, aztán kimentem, a lányok mindent tudóan mérték fel a terepet, míg mi Ness-el, a 4-ik ruha után elkezdtünk bohóckodni, már teljes elkeseredésünkben. Úgy tettünk, mint egy divatbemutatón, vagy mint valami híresség, miközben szétröhögtük a fejünket. Igaz Rose és Alice nem nézte valami jó szemmel, de azért nagyon vicces volt … Hazafelé út is hasonlóan telt, mint az idevezető, annyi különbséggel, hogy Edward vezetett. És ahogy megérkeztünk a villa elé és leállította motort. Komolyan rám nézett.
- Beszélhetünk? - kérdezi tényleg érdeklődéssel, míg én újra rávillantok egy barátságos mosolyt.
- Hát persze …