Szilveszteri meglepi :D

Sziasztok!
Ahogy ígértem, ide is írtam egy ünnepi novellát. Ez a novella „kapcsolódik” a történethez. Vagyis egy másik kimenetet foglal magában. Így aki nem ismeri a történetet, az is teljes lelki nyugalommal elolvashatja, bár nyilván vannak benne közös motívumok. Ezzel a kis aprósággal kívánok Mindenkinek Sikerekben Gazdag, Boldog Új Évet!
Pussz: Zsó
xoxo

New year, new life

 

A világon sok olyan dolog van, ami felett nincsen hatalmunk: földrengések, árvizek, valóságshow-k. De a döntés sokszor a mi kezünkben van, legyen szó megbocsátásról, önzetlenségről vagy újrakezdésről. Mert csak egyvalami tudja kiűzni a magányt az életünkből, a szeretet, a szeretet minden formája. Reményt ad, hogy bízzunk az újévben. Számomra erről szól a szilveszter éjjel, a reményről és persze a bulizásról.

Szilveszter éjjel c. film

 

Örömmel töltött el, hogy itt lehetek, elszakadva a családtól, a mindig problémás, vásár mániás húgaimtól, vagy a túl sokat aggódó apámtól. Egy kis önállóság mindig jót tesz az egészségnek. Bár az is igaz, hogy itt, Forksban is mindig van kinek felügyelnie, nehogy bajba kerüljek, nem mintha nem tudnám megvédeni magam. Na jó, azért így tél közeledtével a jég és a hó elég veszélyesek rám nézve de egyébként túl sok veszély nem fenyeget ebben az aprócska, városnak alig nevezhető helyen. Legalábbis én így látom, még ha apámnak és Aronak erről teljesen más véleménye van. Szerintük a farkasok kifejezett veszély források. Be kell látnom, hogy néhol igazuk van ugyan, de kérdem én, hogy a vámpírok nem épp olyan veszély források-e? Természetesen igen, de ezt sem a falka, sem a Volturi nem hajlandó elismerni. Rettenetes ez a makacsság, komolyan az őrületbe kergetnek. Ugyan a Volturi épített nekem egy csodás kastélyt, ami tényleg gyönyörű, de egyszerűen túl hatalmas, még akkor is, ha az összes farkas be is költözne.Épp ezokból egy átlagos házat is megvettem, nem messze La Push határától, amelyben ugyan egyedül élek, de Jake és még néhány farkas rendszeres látogatóim, sőt néha már szinte lakó társaim is. A napjaim a megszokottak szerint folytak, nem volt bennük semmi kiemelkedő, már ha a falka őrültségét nem számítjuk és a suliban lévő egy-két emberi barátom hülyeségeit. Legalábbis így volt, amíg egy titokzatos család nem érkezett a városba, egy család, ami fenekestül felforgatta az életemet...
Minden egy megszokott kora októberi napon kezdődött, amikor az elég nagynak számító vámpír család ideköltözött. Méghozzá nem is akármelyik, hanem a híres Cullen család. A család, amitől szerettem volna távol maradni, Aro és a Volturi miatt, de hát ritka dolog, ha bármi is úgy alakul, ahogy én szeretném. Első nap döbbenten figyeltem az állat véren táplálkozó család fiatalabbnak tűnő tagjait az iskolában. Mindig is meglepő látványt nyújtottak, igaz a vámpírok külső tulajdonságaihoz már volt időm hozzászokni, de a szemük furcsa, mindig változó színéhez nem. Még véletlenül sem akartam felkelteni a figyelmüket. Próbáltam meghúzódni, vagyis inkább próbáltam volna, ha bioszon nem ül mellém Edward, matekon és angolon meg Alice. Így, hogy a pad társaim lettek, már nem volt olyan könnyű nem feltűnőnek lenni, nem beszélni velük, vagy éppen elkerülni őket. Alice-szel rengeteget beszélgettünk a dög unalmas angol órákon, míg Edward az első nap utáni egy hetes hiányzása után kezdett csak szóba állni velem. Volt benne valami furcsa, valami amit nem tudtam megmagyarázni, és nem az, hogy vámpír … Mindig, ahányszor találkoztunk furcsán éreztem magam, mintha valami láthatatlan kötél hozzá húzna, valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzelem bújik a szívembe a jelenlétében. Számomra olyan ismeretlen, mégis ismerős érzelem. Sosem éreztem még ilyet azelőtt, vagy mégis? Talán igen. Hasonlít arra a szerelemre, amit a férjem iránt éreztem és talán érzek még mélyen most is. De mégis más. Talán csak a természete miatt. Vagy csak azért, mert benne rejlik valami mélyen, amit nem tudok elérni, valami sötét, valami ami bizonytalansággal tölt el. És mégis sokkal intenzívebb és bizonytalanítóbb érzelem. Valóban ez lenne a szerelem? Ez a zavart érzelem, ami bizonytalansággal és aggodalommal tölti ki a szívem? Eleinte egyáltalán nem voltam benne biztos, de ahogy a hetek teltek, és hogy egyre több időt töltöttünk együtt, egyre biztosabb lettem benne, hogy szeretem. Sokat mesélt magáról, vagyis nagy részt a kitalált fedőstoryjukról, nem a sajátjáról. Szerettem volna, ha végre elmondja, hogy ő nem is ember, még ha a törvény tiltja is. Igaz én sem adtam a tudtára, hogy tudom mik is ők igazából. Fájón közel kerültem hozzájuk, igaz a nevelő szüleinek nem mutattak be, de nem is kellett, a családom révén mindent tudok róluk, főleg Carlisle-ról … Végül nagy örömömre kereken két hónappal a szülinapom után megkért, hogy legyek a barátnője. Ettől úgy éreztem magam, mintha a fellegekben járnék, akármennyire is csöpögősen hangzik, így volt. Szemet hunytam minden furcsaságon, ami a vámpírságukból adódott, vártam, amíg annyi bizalmat szavaznak nekem, hogy elmondják a teljes igazságot. Türelmesen vártam, de mégis tűkön ültem, hogy végre megnyugtassam őket, hogy engem nem zavar, hogy vámpírok. Igaz a farkasoktól kaptam elég sokszor gúnyos megjegyzést, de hát nem igazán zavart, mert tudom, hogy ettől még semmi sem változik. Vagyis … Jake-nek igen, tudom, hogy a szívébe tiprok ezzel, de badarság lenne elhitetnem vele, hogy érzek iránta bármit is barátságon kívül, csak még inkább tönkretenném. Természetesen ez a dolog a Cullenekkel nem változtat egy szemernyit sem a jó kapcsolatomon a falkával. Ahogy az idő rohadt futtában előre kezdtem kételkedni, hogy valaha is elmondják nekem az igazat, amikor az utolsó előtti tanítási napon Edward meghívott magukhoz 23-ikára, előkarácsonyozni. Ezzel teljesen meghatott, bár még így is ott az eshetőség, hogy eljátsszák az emberi család színdarabot, de reménykedem, hogy ennyire nem akarnak belemelegedni a hazudozásba … 23-ikán reggel izgatottan ébredtem fel. Még sosem voltam ennyire felpörögve és sosem voltam még ennyire izgatott, pedig aztán már pár dolgon túl vagyok … Mivel „ebédelni” megyek hozzájuk, ami egy kicsit morbidul hangzik, ezért reggel sietek a teendőimmel és azért a biztonság kedvéért eszem egy kis müzlit is, felkészülve arra, hogy azért csak nem fognak feleslegesen főzni nekem … Aztán a gardróbomba költöztem be. Legszívesebben egy egyszerű farmer póló összeállítást vettem volna fel, de mégis csak most találkozom Edward „szüleivel” először meg mégis csak karácsony lesz … Szóval nagy nehezen rá sikerült vennem magam, hogy egy kissé testre simulóbb piros garbót vegyek föl, egy fekete nyakkendővel megspékelve és egy fekete meleg harisnyát, egy bokáig érő fekete szoknyával, ami combig fel van sliccelve, meg egy szintén fekete lapos talpú csizmát. Ezután megállt a tudományom, de úgy döntöttem, hogy magamhoz képest nem is olyan rettenetes. Miután elkészültem türelmetlenül vártam, hogy Edward megérkezzen, amikor meghallom a Volvo dudáját úgy pattanok fel, mint aki rugóra ült és hihetetlen gyorsasággal kapom fel a kabátom meg a táskám. Aztán rohannék is a Volvohoz, de nem kockáztatok, az én szerencsémmel azonnal eltaknyolnék a csúszós havon. Úgyhogy óvatosan tipegek, na jó úgy trappolok, mint egy pingvin. Kész szánalom. De azért csak eljutok a kocsiig, ahol Edward mosolyogva vár, a kocsinak vetve hátát és figyeli minden mozdulatom.
- Na jó, ne tartsd vissza, nyugodtan nevess csak a bénázásomon. - mosolygok rá, amikor végre eljutok hozzá.
- Most miért, nagyon aranyos voltál. - mosolyog édesen, de látom, hogy az ajka széle megremeg a visszatartott nevetéstől. Mégis óvatosan, akár egy porcelán babát von magához és lágyabban csókol, mint a nyári szellő. Néha komolyan az őrületbe tudna kergetni ezzel, hogy azt hiszi porcelánból vagyok, bár mondjuk egy vámpírhoz képest az is vagyok. Óvatosan besegít az anyós ülésre, majd ő is beül a volán mögé és már indítja is a motort. Egészen az odavezető kacskaringós erdei úton beszélgetünk és vidáman próbálja elterelni a figyelmemet az izgalomról, hogy mégis mit fognak hozzám szólni. De Edward vezetési stílusában alig tíz perc alatt ott is vagyunk. Megkerüli a kocsit és kisegít, miközben engem egyre inkább elönt a zavar és az izgatottság.
- Nyugi, minden rendben lesz. - súgja halkan a fülembe, miután egy apró csókot nyom az arcomra és bevezet a gyönyörű, hatalmas ablakokkal ellátott Cullen villába. Edward bekísér és meglepetésemre isteni illatok szállnak a konyhából. Meghatódom, hogy képesek voltak miattam főzni. De a nappaliban megállunk, Alice és a többiek egy-egy kedves öleléssel üdvözölnek, kivéve Rose-t …
- Szia Bella, én Carlisle vagyok, Edward és a többiek nevelő apja. Örülök, hogy megismerhetlek. Már rengeteg jót hallottam rólad. - mosolyog barátságosan, de valamilyen furcsa meghatott érzés árad belőle, gondolom Edward miatt. - Ő pedig a feleségem Esme. - mutatja be a másik nőt, akinek kedves anyáskodó mosolya olyan megnyugtató és meleg a szeretettől.
- Én is örülök, hogy megismerhetem Önöket. - mondom mosolyogva, miután Esme elenged az öleléséből.
- Ha kérhetnénk tegezz csak minket. - mosolyog Esme melegen.
- Köszönöm szépen, így aszem sokkal könnyebb. - mosolygok én is.
- Igazából volt némi hátsószándékom azzal, hogy meghívtalak. - kezdi Edward, mire szemeibe nézek.
- Ugye tudod, hogy ezt Emmett füle hallatára mondtad? - nevetek fel sokkal nyugodtabban.
- Na látjátok, ő az én húgom! - nevet Emm és a kezembe csap.
- De hallgatom, mi volt az a hátsószándék? - pillantok biztatóan ismét Edre. Nem szól semmit sem, csak a kanapéhoz kísért és leültünk, mielőtt nagy nehezen nekilátott volna a mondandójához.
- Tudod a családunknak van egy titka, nem hiába vagyunk ilyen … ilyen különcök. - mondja picit remegő hangon. - És úgy gondoltuk jobb, ha megtudod, hogy … vámpírok vagyunk. Mármint igaziak. Ez nem csak mese vagy nem vagyunk dilisek, bár ezt Emmettről nem tudom biztosan állítani, de igazi vámpírok vagyunk. - böki végül kissé hadarva. A bensőmet ezzel melegen beolajozza a bizalmukkal. A meghatottságtól nem bírok megszólalni, vagy csak a zavartól, hogy mind engem néznek? Nem tudom. Amikor épp nyitnám a számít, hogy válaszoljak megszólal a telefonom. Kissé kábán nyúlok érte és megpillantom rajta az otthoni számunkat.
- Elnézést. - mondom halkan és felveszem, akármilyen bunkóság is. - Valami baj van? - kérdezem azonnal, mert ne megszokott, hogy ilyenkor hívjanak.
- Bella, azonnal haza kell jönnöd! - szól bele egy aggódó hang, a szívem hevesebben ver a félelemtől. - Nagy gáz van. Azonnal indulnod kell!
- De... - kezdtem volna el ellenkezni, vagy legalábbis faggatózni, amikor kinyomta a telefont az otthoni titkárunk. Cullenekre nézek. - Én … én … - dadogtam de sehogy sem tudok mit mondani, aggódom a családomért. - Most mennem kell. - bököm ki végül és futásnak eredek, igaz nem sok választ el attól, hogy orra bukjak, de legalább erősen próbálkozok. Közben hívok egy taxit, az erdei útra, de nem állok meg, míg meg nem érkezik és ki nem visz a reptérre, ahol már vár rám a magán gép. Szörnyű félelem markol a gyomromba, míg hazatartok, ahogy odaérek, fáradtan baktatok fel a trónterembe. És aggódva lököm be a két szárnyú ajtót. A trónterem gyönyörű karácsonyi díszekben pompázik, egy hatalmas karácsonyfával együtt.
- Boldog karácsonyt! - mondják egytől egyig, a főbb testőrök és a királyok meg persze a két királyné is.
- Úristen! Úgy loholok ide, hogy majd kiköptem a tüdőm, miközben szív bajt kaptam az aggodalomtól! - mondom dühösen. - És erre ez fogad? Ti nem vagytok komplettek, azt hittem megtámadtak minket!
- Jajj ugyan, Isa! - nevet Aro. - Csak meg akartunk viccelni.
- Hát kösz, sikerült. - mondom gúnyosan, de aztán mégis megenyhülök, ahogy elfog a karácsonyi, családi hangulat. Mégis örülök, hogy itt vagyok. Az egész karácsonyt itthon töltöm velük. Nagyon boldog vagyok, mert már nagyon hiányoztak nekem, de végül úgy döntök, hogy szilveszterre azért visszamegyek. A reggeli géppel érkeztem is, mivel nem akartam megint magán géppel menni, attól olyan sznobnak érzem magam. Persze a falka egy része – na jó, csak Quil, Embry és Jake – ki is jött elém a reptérre.
- Na, csak visszatért a kis utazó. - ölel meg Embry üdvözölve.
- Kételkedtetek benne? - mosolygok kedvesen és Quilt meg Jake-t is egy-egy öleléssel köszöntöm. Majd azonnal sétálni indulunk Seetle-ben, Jake kedvesen átveszi tőlem a táskám, amiben igazából nincsen semmi, csak az ajándékaik és nem is nehéz, de ezt nehéz lenen vele megértetni.
- Dehogy is csajszi. - vigyorog Quil. - De mi volt az az irtó sürgős dolog, hogy csak így eltűntél?
- Oh, tudod a kis drágáim olyan aranyosak voltak, hogy a szívbajt hozták rám. Odahívtak, hogy gáz van, erre meg egy boldog karácsonnyal köszöntöttek. Eléggé ki voltam bukva.
- Nocsak, a végén kiderül, hogy még nekik is van humor érzékük. - röhög Quil, mire szúrós szemmel nézek rá. - Most miért?
- Tudod, hogy mennyire aggódtam? - kérdezem egyre dühösebben. - Kíváncsi lennék te menyire találnád viccesnek, ha azzal hívnának haza, hogy baj van …
- Jó ez igaz, de nem velem történt, hanem veled. Így viszont vicces. - röhög vidáman, mire én egyre dühösebb leszek. Azt hiszem az elmúlt napok dühe most kezd kiütközni rajtam, mert ennyivel nem igazán tudtak felhúzni soha, de most mégis … Nem tudom miért borult el ennyire az agyam, talán azért, mert annyira féltettem a családom, amíg nem értem oda és még nem tudtam magam túltenni rajta … De lekevertem egyet Quilnek. A mosoly lelankadt az arcáról, még ha neki nem is fájt, de én majdnem felordítottam a fájdalomtól.
- Hogy a fészkes fene enné meg … - kezdek el dühöngeni, míg Quil sajnálkozó arcot vág, Jake pedig azonnal átölel. Érzem, ahogy remeg a teste és állatiasan morog Quilre. Az egyetlen szerencsénk, hogy egy kihalt utcában vagyunk. De Jake az átváltozás határán áll, míg Quil szabadkozik én meg dühöngök az ostobaságomon. Nem ez volt az első, hogy felpofoztam valakit, azért törtem el a kezem … Nos igen ez van, ha az ember nem emberek között él. Mély levegőt veszek, de nem engedem el a kéz fejem, ami a fájdalomból ítélve nem törött el, csak megrepedt … - Jake, nyugalom, én voltam ilyen együgyű balfék. - mondom nyugtató hangon, de Jake még mindig úgy néz Quilre, mint valami köz ellenségre. Embry meg a torkát köszörüli, mintha valami fel akarná hívni a figyelmet … - Quil nem tehet róla, hogy ilyen rettenetes humora van. - simogatom Jake engem ölelő karját.
- Bella, én annyira sajnálom, tényleg. - szabadkozik Quil.
- Ugyan, semmiség. - nevetek fel a megesett, könyörgő kiskutya szemein.
- Skacok … - szól most már Embry, de még mindig nem igazán tiszta, hogy mi a problémája … De azt hiszem csak nekem nem esik le, mert Quil és Jake is az utca ködös vége felé néz és én is azt kémlelem, nem mintha bármit is látnék, de Jake karja még mindig védelmezően ölel.
- Igazán ne zavartassátok magatokat, de tudjátok én még mindig rettenetes érzékszervekkel rendelkező gyenge ember vagyok … - próbálom felhívni a figyelmüket a dologra.
- Vérszívók. - morogja állatiasan Jake és erősebben ölel.
- Cullenek? - kérdezem reménykedve, mire Jake bólint. - Remek, úgyis beszélnem kell velük. - a farkasok nem igazán látják ezt jó ötletnek, de nem ellenkezdnek, végül is így is túl sok időt töltök vámpírok társaságában.
- A közelben leszünk. - mondja Jake és lassan elenged, aztán eltűnnek. Én pedig elindulok az utcán, remélve, hogy lassan én is megpillantom a Culleneket. És így is lett. Földbe gyökerezett lábbal állnak egy helyben, akár a szobrok, arcukon olyan ábrázat virít, mintha szellemet látnának … De engem leginkább Edward arca érdekel, akinek arca kicsit meggyötört.
- Sziasztok. - mosolygok rájuk kedvesen, egyikük sem szól. - Öhm. Beszélhetnénk? - kérdezem halkan, óvatosan, mire már helyeslő választ kapok. - Átjöttök hozzám? Mert hogy őszinte legyek kezdek megfagyni itt kinn. - mosolygok és elindulok Jake kocsija felé, amit maga szerelt össze. Önállósítom magam, tudom, hogy nekik nem létszükség az autó. Bepattanok a kocsiba és indítok. Nem látom, hogy Cullenek követnének … De elég kényelmetlen a hideg utcán beszélgetni … Ahogy hazaérek az erdőt nézem, várom, hogy valahol felbukkanjanak, de nincsenek sehol … Kicsit szomorúan megyek be a házba és teszek jeget a még mindig rettenetesen sajgó kezemre. Épp hogy leülnék és elkezdeném magam sajnáltatni megszólal a csengő és ahogy kinyitom az ajtót az egész Cullen család van ott. - Gyertek csak. - mosolygok kedvesen és kitárom az ajtót. Örülök, hogy eljöttek. De nem értem mi tartott eddig, hiszen jóval gyorsabbak, mint holmi autó … Amikor megpillantom Carlisle-nál az orvosi táskáját rájövök, hogy tettek némi kitérőt. - Először is szeretnék elnézést kérni, hogy csak úgy eltűntem, de a családom … szóval rettenetesen megijedtem miattuk. De aztán kiderült, hogy szerintük vicces volt rám hozni a frászt. - csóválom a fejem. - Remélem meg tudtok nekem bocsájtani a bunkóságom miatt. - nézek rájuk kérlelően.
- Mond csak Bella, rémlik, hogy mit mondtunk? - kérdezi meglepetten Edward.
- Hát persze Drágám. - nevetek fel. - Vámpírok vagytok, tiszta sor.
- És bocsánatot kérsz? - kérdezi Ed.
- Bunkó voltam. Így szokás, nem? - nézek rá értetlenül.
- És tudsz az alakváltókról? - kérdezi Carlisle.
- Persze. - mosolygok.
- Mióta? - böki ki Alice.
- Kiskorom óta. Tudjátok én már ebben a világban nőttem fel. - vonok vállat lazán. - A szüleim halála után vámpírok fogadtak be. Már akkor tudtam, hogy mik vagytok, amikor ideérkeztetek. Csak tőletek akartam hallani.
- És még így is barátkoztál velünk … és … elfogadtad a szerelmem? - kérdi Edward.
- Jajj már, ne csináljátok! Nem igazán félek tőletek. Ahhoz ennél több kéne. - nevetek fel és megölelem Edwardot. Aki meglepetten fonja körém karjait. - És ha már itt tartunk nekem is lenne mit mondanom. Én sem egészen voltam őszinte. Bár én ember vagyok, de gondolom ezt ti is pontosan jól tudjátok. De egy másik vámpír családhoz tartozom és erről azért jó lett volna nektek is tudni.
- Remek. Úgysem ismerünk a Denali klánon kívül más vegákat. - csapja össze kezét Emm vidáman.
- Na itt a bibi... A családom nem vega. - nézek körbe rajtuk és a meglepetés még mindig ott virít az arcukon. - A nevem Isabella Swan Volturi. Marcus Volturi a nevelőapám … - még az én gyenge emberi érzékszerveimnek is tökéletesen megállapítható, hogy a meglepetéstől levegőt sem vesznek. Kezdek aggódni, amikor Emm megszólal.
- Na tesó, ebbe aztán beleválasztottál. - nevet fel, mire én felnézek Ed szemeibe.
- Nyugi, a családom nem igen szólhat bele a dolgaimba. Nem lesz ebből semmi bajotok. - mosolygok biztatóan, mire Edward végre megszólal.
- Tudod mit? Nem érdekel, hogy Volturi vagy. Szeretlek, szóval akár maga az ördög is lehetsz. - nevet fel, mire megkönnyebbülten csókolom meg. Ezután már minden csodás. Carlisle ellátja a kezemet, majd viccelődve nevetünk együtt. Sokkal szabadabbak vagyunk, hogy már nincsenek titkok. De végül Alice egy kísérteties mosollyal az ajkán este 10 körül kijelenti, hogy jobb lenne, ha hazamennének, mert biztos fáradt vagyok. Igaza is van, de nem szeretném, ha elmennének. Így amikor indulnak, Edwardra nézek.
- Nem maradnál itt velem? Szeretném veled tölteni a szilvesztert. - mosolygok rá, mire Emmett füttyent egyet. - Köszönjük Emm, nekem is leesett, mit mondtam. - sóhajtok fel. Nem ártana néha pontosabban fogalmaznom.
- Szívesen maradok. - mosolyog Edward és egy csókot nyom a hajamba. - Ígérem ezután minden szilveszter együtt töltünk majd. Kezdjük együtt az új esztendőt. De én szeretni fogom ezt a régit is.* 

*Melletted akarok lenni éjfélkor. Kezdjük együtt az új esztendőt. De én szeretni fogom ezt a régit is.
Szilvási Lajos
U.I.: Az ünnepi torlódások miatt a következő fejezet csak hétfő-kedd körül várható... :/