52. Fejezet – Like chalk and cheese

Sziasztok!
Tudom, egy kicsit mindenkit megzavart a novella. De most akkor vissza a történethez. Úgy gondolom ez eléggé meg fog lepni titeket, engem is meglepett, hogy végül így alakultak ki a dolgok, eleinte nem így terveztem, bár ez elég gyakran megesik velem :D
Azért remélem nem fogja mindenki ezt a „fordulatot” negatívan megélni.
Ha van kedvetek hallgassátok meg hozzá Jordin Sparkstól a Tattoo c. számot, ami szerintem gyönyörű, csak egy kicsit túlzás a fejezethez, de ennél jobbat nem találtam.
Pussz 
xoxo

 

Még mindig fontos vagyok neked, és én nem adom fel. Mindennel szembe tudok szállni, ha esélyt adunk magunknak.
/Jeaniene Frost – Karó és sír hant/

(Edward szemszöge)

Bella viselkedése teljesen összezavart. Először visszacsókol, aztán felpofoz, végül úgy viselkedik, mintha ezer éve barátok lennénk. Azt hiszem nem értek már semmit sem. Teljesen elvesztettem az eddig meglévő fonal végét is. De végül is mit lepődök meg? Bellaról van szó. Az még meglepőbb lett volna, ha egyszer ebben a létben értettem volna a viselkedését. De úgy tűnik ez a csoda nem adatik meg nekem. De még így is ő az, akit akarok. Akármit tesz, ő lesz nekem az igazi. Kár, hogy erre hamarabb nem jöttem rá. Csak sétáltunk az erdőben, a gondolataimba merültem.
- Miről szeretnél beszélni? Vagy csak sétálni akarsz? - kérdezi halkan, mintha nem akarná megzavarni a gondolataimat.
- Rólad. - válaszolom tömören és az arcát érzem, látom, ahogy gyönyörű arcát egy fintor emeli ki.
- Ez nem túl bíztató.
- Bella, én szeretnélek megérteni téged.
- Hidd el lehetetlenre vállalkozol.
- Tudom. - mosolygok, egy emlékre. Emlékszem, még amikor ember volt és az ismerkedésünk elején jártunk. És az egyik barátja azt mondta, hogy ha meg akarom érteni először gondoljam végig mit csinálnék és akkor ő biztos, hogy az ellenkezőjét teszi. Azt hiszem ebben volt valami igazság, de még így sem lehet kiszámítani a lépéseit és ez izgalmas.
- De azért megpróbálod, ugye? - mosolyog kedvesen, barátságosan.
- Igen. - válaszolok komolyan. - Miért viselkedsz így?
- Hogy?
- Kedvesen.
- Aucs, ez fájt. - próbálja elviselni. - Tudod ha nagyon akarok lehetek kedves is nemcsak undok.
- Tudom, általában mindenkivel kedves vagy, csak velem nem. Na nem mintha ezt az orrodra vetném. De most miért viselkedsz így velem?
- Azt hiszem el kell kezdenem hozzászokni, hogy a gyerekeim apja akarsz lenni. Tudod ezt meg kell emésztenem, hiába tudtam mindig is, hogy egyszer eljön ez a nap, amikor az apjuk akarsz majd lenni, de tudod ez nekem nagyon furcsa. Megszoktam, hogy ők csak az én gyerekeim, persze Aro mindig is olyan volt, mint az apjuk, de az mégis más volt. Más, mint te, aki genetikailag is az apjuk vagy. - ezen a kis beszámolón meglepődtem. Igen, tényleg szeretném, ha a gyerekeim elfogadnának, de nem hittem volna, hogy ezt Bella is észrevette.
- És ezért vagy kedves velem is? - kérdezem egy kicsit letörten.
- Nem akarok egy olyan családot, ahol folyton veszekedés van. És ez nem csak rád, de Tanyara és Irinara is tartozik.
- Érthető. Ígérem, én próbálok rendesen viselkedni, de ezt Tanya nevében nem igen ígérhetem.
- Tudom, Tanya már csak azért utál mert lélegzem.
- Ezt nem tudom megcáfolni. - nézek rá bocsánatkérően.
- Már megszoktam, sokan nem szimpatizálnak velem, de igazából magasról teszek rá. Úgy gondolom van bennem annyi tartás, hogy hagyjam azokat a pokolba, akik szívózni akarnak velem. Végül is egyszer így is úgyis odajutunk mind. Hát nem mindegy?
- Emlékszel régen mit mondtál, amikor én beszéltem ilyenekről? - kérdezem jól mosolyogva.
- Igen, hogy túl jó vagy ahhoz, hogy pokolra juss. És talán ezt még mindig így gondolom.
- Köszönöm, hogy ezt mondod, de mindketten tudjuk, hogy nem vagyok jó. Egyáltalán nem, főleg nem amiatt, amit veled tettem.
- Edward, a menny kulcsi nem abban vannak, hogy hibázol-e vagy sem. Nem. Mindenki megbicsaklik egyszer-kétszer és hibázik. A dolog nyitja abban van, hogyha valamit elrontottál, akkor helyre tudod-e hozni, vagy el tudod-e érni, hogy megbocsájtsanak. Te nem hibáztál annyit és egyáltalán nem helyrehozhatatlan hibákat követtél el.
- Ezt úgy érted, hogy meg tudsz nekem bocsájtani?
- Már régen megbocsájtottam, fájt, amit tettél, de mindig vannak kisiklások, úgy tűnik mi is csak egy kisiklás voltunk, egy vak vágány. Egyébként meg pasiból vagy, egy ilyen nőnek, mint Tanya nem sokan ellenálltak volna. - bokszol játékosan a vállamba, ezzel csavarva még egyet a szívemen. Most már értem, miért mondják azt, hogy könnyebb elviselni ha valaki ordítozik velünk, mintha megért minket. Igen, most már értem, mert ez ezerszer rosszabb, mintha elküldene melegebb éghajlatra.
- Régen is hibáztam már …
- Tudom, újszülött korodban. De tényleg hibaként éled meg? Őszintén én ezt sosem értettem, hogy miért éreztek bűntudatot. Vámpírok vagyunk, a génjeinkben van a vér ivás. - aszem ez volt az, ami kirángatott a fájdalmas kések szurkálásból, amik a szívemet érték, ez a döbbenet.
- Ezt hogy érted? Hát te miért nem iszol ember vért?
- Én nem vagyok olyan jó, mint hiszed, sosem voltam. Akkoriban megpróbáltam, mert úgy éreztem veled élek igazán, aztán amikor megszülettek a gyerekek unalmassá vált és legszívesebben visszamentem volna a régi életemhez, amikor felelőtlenül tehettem amit akartam. Sosem volt bűntudatom, azért mert vért iszok. Sosem bántam meg, ha öltem. Úgy gondolom ezért jó hely nekem a pokol. Én élvezem amit teszek. Szeretem a játékaimat játszani és igen, szeretek ölni. A pokol maga lenne nekem a paradicsom. Most már látod a különbséget kettőnk közt? Olyanok vagyunk mint tűz és jég.
- Ez nekem annyira furcsa. Nem tudom azt az ember lányt, akibe annak idején beleestem ezzel az új, veszélyes vámpír csajjal azonosítani. Mindig úgy érzem, mintha két különböző nő lennél. Az akkori éned és a mostani. - mondom csodálkozva.
- Akkor is ilyen voltam, csak ti nem tudtátok. - válaszol komoly hangon, de ajkain mosoly virít, ahogy az erdőben sétálunk tovább és tovább, nem is figyelve az utat.
- A régi Bella … az én Bellam olyan törékeny volt, olyan ártatlan és tökéletes, szöges ellentéte annak, akit most ismerek meg. - sóhajtok fel.
- Oh, szóval most teljesen tökéletlen vagyok, mi? - nevet fel csilingelően.
- Nem így értettem. - mosolygok rá, miközben a fejemet csóválom.
- Valld csak be, hogy így értetted. - nevet tovább, bebalzsamozva a szívemet, azzal a tudattal, hogy velem nevet.
- Nem, igazából ez a vad kicsit sem törékeny Bella is elég érdekes. Őszintén szólva már nem tudom melyikőtök is érdekel jobban.
- Ha úgy beszélsz rólam, mintha két személy lennék a végén még beleőrülök. Szóval lehetne, hogy csak én vagyok és slussz-passz? - sóhajt fel.
- Megpróbálom, de nem ígérek semmit sem. Igazából lenne valami, ami igazán érdekelne.
- Na hadd halljam!
- Van még egy fikarcnyi esélyem is nálad? - zúdítom rá a kérdést, ami meg is teszi a hatását, ugyanis hirtelen ledermed és megáll. Szemöldöke magasra szökik és úgy néz rám, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Bár lehet igaza is van.
- Épp arról dumáltam, hogy élvezem a gyilkolást és a szarságaimat és nem változnék meg. Te meg azt kérdezed, hogy van-e esélyed nálam? Mondd, te nem vagy komplett?
- Amióta megcsaltalak és elmentél nem vagyok komplett. - mondom, de ahogy kimondom legszívesebben visszaszívnám.- Gondolatban nem hangzott ilyen csöpögősen.
- Nem tudom, de így eléggé az volt.
- Nem válaszoltál.
- Mert nem tudok erre mit mondani.
- Dehogynem tudsz! Te mindig tudsz mindenre lépni.
- Ez az, amire nem.
- Ez egy egyszerű kérdés volt.
- Ha válaszolok, az változtat bármin is? - kérdezi érdeklődve és én most komolyan elgondolkodom ezen. Vajon számít, hogy mit mond? Változtatna az elhatározásomon, hogy visszakapjam?
- Nem, azt hiszem nem. - mondom őszintén.
- Na látod, akkor mi értelme ilyesmiről beszélnünk? - ez volt az a kérdés, amire meg én nem tudtam válaszolni, így csend telepedett közénk, valami megnyugtató érzéssel keverve. Tökéletes látásomnak köszönhetően észre se vettem, ahogy besötétedik, észre sem vettem az idő múlását, amióta vele vagyok. Úgy elszállt, mintha csak másodpercek teltek volna el.
- Figyu Edward, aszem én most már hazamegyek, mert a végén azt hiszik, hogy elraboltál. - szakítja meg egyszer csak a csendet.
- Persze, menj csak. - mosolygok rá. - De Bella, egy valamire megkérhetnélek?
- Attól függ mi az. - néz rám kutakodó szemekkel.
- Máskor is beszélünk majd. Meg akarlak ismerni. Nemcsak a felszínt, hanem azt is, ami mélyen benned van. Nem kérem, hogy csak úgy lépj túl a múltbeli baklövésemen, de boldog lennék, ha máskor is beszélgetnénk, úgy, mint ma.
- Ennek igazán nincs akadálya. - mosolyog kedvesen. - Jó éjt Ed. - köszön el, és elszáguld mellettem, vissza a házukhoz. Engem pedig kellemes, reménnyel teli érzés fog el. Még van remény.Nem tudom miért vagyok benne ennyire biztos, de egy kis hangja azt súgja, hogy Bella még szeret, talán nem úgy, talán nem annyira, de szeret. És ez is épp elég.