32.Fejezet – Will you forgive me in the future?

Sziasztok!
Eléggé érzelemdús, belsővitás fejezet alakult ki ebből. Edward a jó útra tért? Vagy ez csak ideiglenes?
Reni chat-ben feltett kérdésére most válaszolok, remélem nem bánod :D Megpróbálom teljesíteni a kérésedet, de ne várjatok tőlem sokat, mivel a másik két blogomon is hetente frisselek, és azokon általánosságban vannak is egy napos csúszásaim, tudom, hogy nem olyan rettenetesen sok idő, azaz egy nap, de az iskola mellett külön németre is járok, arról nem is beszélve, hogy a Corvinus egyetem egyik programján is részt veszek és francia meg orosz nyelveket tanulok 8-9-ik órákban a suliban … Ezt nem panaszkodásnak szánom, senki ne így fogja fel, mert én vállaltam ezeket! De így eléggé érthető, hogy kevés időm van, ráadásul az idei a 11-ik évem, vagyis tetemesen beleszámít majd a felvételimbe … Ennek ellenére meg fogok próbálkozni egy keddi fejezettel … vagy egy töredék fejezettel … :D
Ha van kedvetek hallgassátok meg hozzá Jordin SparksTattoo c. számát. Elismerem, hogy nem teljesen tükrözi a fejezet tartalmát, de részleteiben igen és szerintem gyönyörű szám ...
Jó olvasást! Előre is kellemes hétvégét!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

„De a megbocsájtás … Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó és rossz is, fény és árnyék, … tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. „
/Libba Bray – Rettentő gyönyörűség/

- Bocs a zavarásért. - szólal meg Ed belépve a szobámba és elém sétál, de én nem moccanok az ágyról.
- Nem zavarsz, úgy sincs jobb dolgom. - vonok vállat és próbálok nyugalmat és magabiztosságot sugározni magamból, ezzel egy stabil falat húzva kettőnk közé. Egy biztonságos védvonal, amire még szükségem lehet ellene.
- Akkor jó. - bólint hangja sima és nem tükröz semmilyen érzelmet.
- Mondd, miért jöttél ide? Ráadásul ilyenkor? - nézek a szemeibe.
- Beszélni akarok veled. - felel nyugodtan.
- Meglepődtem volna, ha mást akartál volna... Foglalj helyet. És hallgatlak, miről akarsz beszélgetni?
- Jó lesz így is.
- Te tudod.
- Szeretném, ha őszintén beszélgetnénk.
- Nem szokásom hazudozni, csak ha feltétlen muszáj.
- Ez kitérés volt Bella.
- Tudom. De elég legyen annyi, hogy megpróbálok őszintén beszélni. Rendben? Ennél többet nem ígérhetek neked.
- Igazad van. A helyedben más már kinyírt volna.
- Nem mondhatom azt, hogy nekem nem fordult meg a fejemben.
- És miért nem tetted?
- Van két közös gyerekünk. Lehet, hogy nem te nevelted fel őket, de attól még genetikailag az apjuk vagy. Még hozhatja úgy a sors, hogy valami történik velem. Bár Aro vigyázna rájuk, de te lennél az egyetlen „vér szerinti” rokonuk. És … nem éreztem jogosnak, hogy csak azért öljelek meg, amit velem tettél. Nem vagy egy szent, tudom, senki sem az. De ennél nyomósabb indok kell ahhoz, hogy megöljek valakit.
- Értem. És akkor Luke-ot miért ölted meg?
- Mert ő így akarta. Azt akarta én tegyem meg. És én teljesítettem a késérét, ahogy akarta.
- Tudod ezt nem értem. Miért akarta eldobni magától mindazt, amije volt? Előtte állt az örökkévalóság. Lett volna esélye kijavítani a hibáit. Vagy te nem így gondolod? - a kérdés megüti a fülem és a gondolataimnak szárnyat ad. Vajon még mindig Luke-ról beszélünk? Vagy Luke már csak egy egyszerű fedő alany?
- Nem tudom, Edward. Én sem értettem, de nem volt jogom ebbe beleszólni. Az ő léte volt, csak ő dönthetett felette, senki más. Engem sosem bántott meg, nekem nem volt miért megbocsájtanom neki. Talán hiszek a második esélyben. Igaz én sosem kaptam és nem is adtam, de bizonyára létezik olyan szituáció, amikor van értelme átgondolni, hogy megbocsájtsunk.
- Mint például?
- Edward, megkértél, hogy őszintén beszéljek veled, és én igent mondtam. Szóval én is kérnék valamit. Ne köntörfalazz! - sóhajtok fel. Látom, hogy mire megy ki a játék, de azt akarom, hogy akkor már kérdezze meg, ne csak tapogatózzon a sötétbe, azt gondolva, hogy én nem értem hova akar kilyukadni …
- Miért fontos ez? - fordul el az  üvegajtó felé, ami az erkélyre vezet. Nem mer a szemembe nézni?
- Csak. Én sem kérdeztem, hogy miért fontos neked, hogy őszinte legyek. Ez a beszélgetés … minden ami köztünk volt és most van … mindig a kompromisszumon alapult, nem? Hát ez is egy közülük.
- Tudod mi a vicces ebben az egészben? Hogy igazad van. Mindig kimondatlan egyezségeket kötöttünk.
- És nem mindig tartottuk meg azokat. - hunyom le a szemem egy pillanatra. A meg nem tartott ígéretekre gondolva... egy kép, egy fájdalmasan szép kép, amikor még minden rendben volt, amikor még mindketten ugyanolyan szerelmesek voltunk … vagyis azt hittem. Ő volt az, aki megígérte, hogy mindig együtt leszünk. És nem tartotta be … vak voltam a szerelemtől és naiv a belevetett hittől. Most már kinyitottam a szemem és látom, hogy hol hibáztam. Létezésem során másodszor adtam a szívem egy férfi kezébe, másodszor követtem el ugyanazt a hibát. De most már megtanultam, hogy a szerelem nem az én területem.
- Rendben, legyen. Valaha megtudnál nekem bocsátani? - kérdezi végül megtörve a gondolatmenetemet. Átgondolom a választ. Megígértem, hogy őszinte leszek és betartom, amit ígértem. Elemzem az érzéseimet. Meg tudnék neki bocsátani? Igen, azt hiszem, de nem teljesen. El tudnám feledni a fájdalmat, amit okozott? Soha. Mindig bennem élne. Többé nem adom oda a szívem senkinek, neki sem. Valamikor tudnék benne bízni, úgy, mint akkor? Lehetséges. Talán évek múltával újra megbíznék benne. És a legfélelmetesebb kérdés. Ha újra nyitnék felé, ha engedném, hogy átlépje a falakat, amiket azóta építgetek magam köré, mióta megcsalt, akkor mi történne? Mi lenne, ha a szívem kiszabadulna a jégkastélyából és újra vad tűzzel égne? Rettegek közel engedni őt magamhoz. Félek, hogy a szívem újra átvenné az irányítást a gondolataimtól. Még egyszer nem engedhetném meg magamnak azt a fájdalmat, amit okozott. De mégis! Ha mindenbe belegondolok, valahogy mégis biztos vagyok a válaszomban.
- Azt hiszem igen. - mondom őszintén a szemeibe nézve. Látom bennük a döbbenetet. Nem számított a válaszomra, akkor miért kérdezte? Vagy azt nem gondolta, hogy tényleg őszinte leszek? - Persze ez nem csak rajtam múlik. Ez főleg tőled függ.
- Köszönöm Bella. - hangja selymes és őszinte. - Szeretném, ha majd megbocsájtanál nekem. Tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Őszintén azt is csodálom, hogy ezt mondtad. De próbálom elnyerni a bocsánatodat. - erre nem tudok mit mondani, így csak kedvesen mosolygok. Ennél többet egyenlőre nem tehetek. - Beszélgetünk még? - kérdezi rám nézve, gyengéd pillantással.
- Ez inkább rajtad múlik, neked van feleséged … - nézek rá, de ezt most nem gúnyosan mondtam, csak egyszerű kijelentésnek szántam.
- Szeretnék maradni még. - válaszolja.
- Akkor csak nyugodtan. - mosolygom rá, ahogy lehuppan a kanapéra én meg leülök a vele szemben lévő fotelbe. - Na de most mesélj te valamit, ne csak én jártassam a számat. - mondom barátságosan.
- Nem tudom mit is mondhatnék. Inkább kérdezz.
- Mesélj az elmúlt két évtizedről. - kérem kedves hangon, bár nem volt számomra teljesen fekete folt az életük. Sokat tudok róluk, mivel az ők és a mi biztonságunk miatt valaki mindig figyelte őket a messzeségből, hogy közbe tudjunk lépni, ha valami olyasmi történt volna, amivel esetleg nem tudtak volna megbirkózni.
- Hát, elég sok minden. Hosszú időszak volt. Bár széttagolódtunk, és csak évente párszor találkoztunk. Meg voltunk. Alice mindig felhozta, hogy mit tettem veled, ő volt az én lelkiismeretem. Jasper általában nehezen bírta a közelünkben, mesélte, hogy voltak időszakok, amikor Alice-t még a vásárlás és a divat sem boldogította. Rosalie is hiányolt téged, persze ezt az istenért se mondta volna el senkinek sem, de néha elkaptam egy-egy olyan gondolatot. Emmett pedig kifordult magából. Te vagy a kedvenc húga, mindig vetted a poénjait és amikor én Tanyat választottam, tőle is megkaptam a magamét. Azután pedig végig komor volt, ritkaságnak számított, hogy viccelődjön. Nem volt túl kellemes, már csak a tudat sem, hogy mindent én csesztem el a családomban. - hangjában szomorúság lappang.
- Ugyan, ez nem így van. Meghoztál egy döntést. Tanyat választottad, ez nem volt hiba, így láttad jónak. Ha boldogok vagytok együtt, akkor megérte. A családod lassan túl tette volna magát rajtam.
- Ha két évtizedig nem sikerült, akkor valószínűleg ezután sem sikerült volna …
- Ugyan. Az örökkévalóság hosszú idő. Hiába a vámpír memória, egy idő után a múlt csak a múlt. Egy idő után már nem határozta volna meg az elképzelésüket, egy egyszerű emberi élet. Hisz nem voltam több egy egyszerű embernél. - vonok vállat. A múlt fájhat, ezt én is tudom, de attól, hogy elhitetjük magunkkal, hogy csak egy rémálom volt, hogy nem történt meg a legrosszabb … nem jutunk előbbre, nem leszünk erősebbek sem jobbak vagy éppen óvatosabbak. Meg kell élni a fájdalmat, teljes valójában, hogy később immúnisak legyünk rá, vagy legalábbis könnyebben viseljük el. Néha kételkedem ebben, nem mindig hiszem el, hogy ami köztünk történt, az erősebbé tett, immúnisabbá a szerelem ellen. Hiába a szerelem hatalmas, olyasmi, ami ellen nekem is nehéz küzdenem. Van idő, amikor az érzéketlenségbe akarok menekülni, és van hogy ezt meg is teszem. Csak egy kis ideig élvezem, hogy úgy érzem minden rendben van velem, főleg amikor semmi sincs rendben.
- Nem tudom,én ebben nem vagyok biztos. - ellenkezik Ed, nem vitatkozom, ilyesmiért nincs értelme. Újabb csend növekedett köztünk és nem szóltam semmit, csak kényelmesen a fotelbe gubóztam. Csupán pár percnek tűnt, a kényelmes csend a szobában. De nyilván több volt, főleg, ahogy hitetlenkedve néztem az ablak felé, ahonnan vöröses fény áradt be a szobába. Már hajnalodik … - Aszem lassan tényleg vissza kéne mennem. - sóhajt fel Edward, mire ránézek.
- Hát igen, ebben lehet valami. - erősítem meg, és ő felkel a kanapéról, indulásra készen, az ajtó felé lépked, aztán egyik pillanatról a másikra megdermed, már épp kérdezném, hogy jól van-e, amikor megszólal.
- Kérdezhetnék még egyet? - hangja megváltozik, gondterhelté válik, szemében fájdalom csillog, ahogy visszafordul felém, míg én érdeklődve nézek rá.
- Idáig is ezt tetted, nem? - mondom biztatóan.
- Kérlek, válaszolj őszintén. Tudni akarom az igazat! - a kérésére csak bólintok. - Tudom, hogy nem én voltam az első férfi az életedben … És hogy őszinte legyek eléggé megleptél tegnap, a tárgyaláson... Szóval … Bántott téged férfi? - böki ki nehezen, és az arcom megfagy. Idáig próbáltam meleg arckifejezést magamra ölteni, nem is volt nehéz, de most? Most összetört a jégpáncélom. Azonnal elfordítottam a fejem, nem néztem rá.
- Azt akarod, hogy őszinte legyek? - kérdezem megtörten, igaz ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amin miatta mentem át, de ez más volt. - Ez túlzás. Ha arra vagy kíváncsi nem erőszakoltak meg. Nem, de megpróbálta. - mondom undorodva. - Fiatal voltam, gyenge és sebezhető. Könnyű préda. Apám és Aro találtak ránk. Ők mentettek meg. - a fájdalom és az undor kitöltötte az érzéseimet, de a hangom nyugodt volt, csak alig csengett benne az undor.
- Bella … - kezdte halk, bársonyos hangon és mellettem termett, a kezét a vállamra tette.
- Nincs szükségem a sajnálatodra. - húzódom távolabb tőle. Nem akarok megint erre gondolni, mikor már évek óta sikerült elnyomnom magamban az undorító képeket. Ahányszor eszembe jut, ahogyan hozzámért, az az undorító mosoly, és ahogy bánt velem … úgy érzem magam mint egy mocskos rongy. - Szép délelőttöt. - mondom búcsúzóan, de nem nézek rá. Nem akarom látni a szemében a sajnálatot vagy még rosszabb esetben az undort. Nem vitatkozik, így pár pillanattal később elengedi a vállam és kimegy a szobából. Érdekes dolog ez az egész Edwarddal. Soha nem leszünk már olyanok, mint régen, és ez nem csak Tanya miatt van, mi is változtunk. Én is változtam, nem tudom, hogy pozitív vagy negatív irányba, de nem is izgat. Volt idő, amikor annyira bíztam Edwardban, hogy elhittem, ő lesz az, apu után, akinek mindent elmondhatok, kiönthetem a szívem és meg tud birkózni a múltammal, még ha a családjának nagy része nem is sejtette volna. Most már nem hiszem, hogy képes lett volna rá. Ez korántsem a legrosszabb, ami fiatalkoromban történt. És már ezt is nehezen viseli el. Igaz azóta annyi minden változott, hogy ez a „mondjuk el mindent neki” történet már rég nem játszik. Csupa naivitás lenne bíznom benne, hogy létezik kettőnknek happy end. Végül is az öröklét hosszú és unalmas lenne, ha minden rendben menne, nem? - kérdezem magamtól szarkasztikusan. Csupán néha szeretnék nyugalmat, minden felhajtás nélkül, gondolatoktól és fájdalomtól mentesen, egy lakatlan szigeten egyes egyedül. Szánalmas vagyok! - szólal meg megint a tudatalattim és én felnevetek. Ezután felpattantam az ülőhelyemről és összerakosgattam magamat belülről, visszasüllyesztve minden szomorúságot és fájdalmat a mélybe, hogy a gyerekeimmel töltött idő alatt ne zargassanak az ocsmány képek.