38. Fejezet – Without Bella

Sziasztok!
Tudom, hogy az utolsó egység kicsit eltér az elejétől, de nem tudtam hogyan is írhatnám meg. Szóval figyelmeztetek mindenkit, hogy a vége eléggé depis lett … Ne kérdezzétek hogy s mint, én sem tudom. Általában akkor szoktam ilyeneket írni, ha nem vagyok épp legrózsásabban, de most érdekes mód nincs ilyen problémám … Na mindegy, remélem azért valamennyire tetszeni fog ez az érzelmesség.
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá Pinktől a Family Portrait c. számot. Ez igazából közre fogja az egész fejezetet a szemszögektől függetlenül, persze vannak benne eltérések, de azok mindig vannak.
A következő fejezet kedden várható, de ha mégsem, akkor szerdán biztosan felkerül.
Jó olvasást!
Kellemes hétvégét!
Pussz: Zsó
xoxoxoxoxo

 

Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.
Gárdonyi Géza

 

(Aro szemszöge)
Egyik részem rohadtul nem akarta, hogy Isa elmenjen az Amazonokhoz, mivel per pillanat itt mindent ő tart össze. Csakis miatta vannak itt Cullenek, vagyis a gyerekeim miatt is. De ő tart vissza attól, hogy itt botrány legyen. Márpedig ha Edward tovább szívózik velem, akkor bajok lesznek. Mert hogy én tenni fogok a drága kis Cullenek lelkivilágára az is biztos! Persze azért örülök, hogy Isa elment. Nélküle általában nagyobb itt a nyugi. Nem tudom, hogy ez jelen esetben mennyire lesz igaz, de ennél már nehezen lehet pezsgőbb itt az élet … főleg a halottak közt. Ilyenkor olyan csendes minden, a hajnal és a kora reggel az az időszak, amikor a nyugalom képe átjárni a kastély falait. Lenne még mit tenni az átszervezésben, de ezt a testvéreimre hagyom és inkább meglátogatom a gyerekeket. Tudom, hogy már fenn vannak, mivel Isa elment.
- Jó reggelt. - köszöntök be hozzájuk. Még pizsamában ücsörögnek Tony ágyán. Így én is csatlakozom hozzájuk.
- Jó reggelt apu. - nyom egy puszit az arcomra Nessie, míg Tony csak mosolyog.
- Hogy aludtatok? - kérdezem érdeklődve.
- Remekül. - mosolyog Ness. - Tudod, hogy anyu elment?
- Igen, hallottam, amikor Damon hívta.
- Áh értem. - bólogat Tony.
- Épp azon gondolkodtunk bátyóval, hogy kéne ma valamit csinálni, együtt. Mit szólsz apu, benne vagy?
- Még szép! Mit csináljunk?
- Elmehetnénk moziba, biztos adnak valami jót. - válaszol Nessie.
- Aztán biliárdozni. - majd folytatja bátyja.
- Ééés … - mondta elgondolkozó hangon lányom. - Nem tudom. Fújtat egyet aranyosan, amin én jót mosolygom. - De holnap mehetnénk a strandra.
- Rendben van. Ezt megbeszéltük. - mosolygok rájuk.
- Akkor öt perc múlva a főbejáratnál? - kérdezi felvillanyozva kislányom, mire fiammal egymásra nézünk.
- Legyen két perc. - nevetünk mindketten és én már rohanok is a szobámba. A gyerekeink olyan hatással vannak rám, mint Isa. Olyan, mintha gyerek lennék, újra, ami egy 3000 éves vámpírnál nem semmi. Vámpír sebességgel öltöztem fel hétköznapian. Előkutattam egy farmert egy pólót, egy csuklyás pulcsit – a nap ellen - meg egy tornacsukát és már lent is voltam a főbejáratnál. Szerencsére az őrök többsége nem tartózkodik a főszárnyban, csak a közvetlen testőrök vagy felsőbb rangúak, így nem kellett nekik a felelősségteljes Aro Volturit adnom. Nincs szükség arra, hogy mindig hűvös legyek, anélkül is mindenki felnéz rám és tisztel. A gyerekekkel egyszerre viharoztunk a főkapuhoz, de végül Tony ért oda előbb.
- Haha én nyertem! - öltött ránk ki a nyelvét, Nessie durcásan nézett rá, míg én csak jót nevettem. Majd lementünk a mélygarázsba. És beültünk az első kocsiba, vagyis az én ezüst alfa romeoba. És már száguldottunk is a város felé. Igazából futva hamarabb odaérnénk, de kell egy kis normálisság egy vámpír életébe …

(Edward)

Egész nap nagy volt a csend. Gyanús lenne, és az is volt. Épp ezért kerestem meg Bellat, csak épp nem találtam, ahogy a gyerekeket sem. Hova tűntek megint? Gondolkozom magamban. A hangulatom valahova a béka segge alá esett, amikor rájöttem, hogy elmentek. Ilyenkor mindig kicsit újra élem, a szakításunkat. És rettegek, hogy elvesztem a gyerekeimet. Nem tudok feléjük nyitni, mert nem tudom hogyan kéne viselkednem. Sosem vágytam gyerekekre, talán vámpír lettem és azért, de fogalmam sincs mit kéne tennem, hogyan kéne apaként viselkednem. Nem tudom, nem akarok még nagyobb hibát elkövetni, és csak egyet tudok, hogy nem akarom őket elveszteni. És ezért muszáj tennem valamit. Egész nap ezen gondolkodom. Egy eldugott sarokban nem messze a gyerekek szobáitól. Hogy kerülhetnék közelebb hozzájuk, amikor már fenntartássokkal néznek rám – kétségtelenül jogosan … Egész nap ott voltam, abba a sarokba gubózva, mozdulatlanul, akár egy szobor. Mígnem már jócskán sötétedés után nevetés hangja csapta meg a füleimet. Három különböző hang nevetése, amelyekből kettő kétségtelenül a gyerekeimtől származott, de megdöbbenésemre a harmadik nem Bellaé volt, hanem egy mély férfihang, Aro hangja. Halkan megmozdultam, hogy kinézzek a rejtekhelyemről, hogy megnézzem, tényleg jól hallom-e. De igen, a hallásom még mindig tökéletes. Viszont ahogy meglátom Arot hétköznapi ruhában, annyira nem Aro Volturinak, a Hatalmas Királynak tűnik, annyira … annyira normálisnak. Mégis olyan idegen, idegenebb, mint amikor fürdőnadrágban parádézott a medencében. Néztem, ahogy csukódik az ajtó és hallottam, ahogy Aro kedvesen elbúcsúzik tőlük, szép álmokat kíván, aztán kijön a folyosóra. De megdöbbenésemre nem a szobája felé megy, hanem pont az ellenkező irányba … felém.
- Többet néztem ki belőled, mint egy kémkedő árnyékot. - mondja gúnyolódva, rám se nézve és megy tovább. Valószínűleg ennyit akart csupán a fejemhez vágni. De nekem ennyi elég volt, hogy feldühödjek. Engem nincs joga becsmérelni. Ne ő oktasson ki engem!
- Az én dolgom, hogy mit csinálok! - vágok vissza ingerülten és kiléptem a menedékemből. A gondolatai megtöltik a fejem, de mind jelentéktelen, egy ideig. Aztán már szándékosan kezd el nekem gondolatokat mutogatni, a közös napjáról a gyerekeimmel. Hogy milyen jól szórakoztak, megmutatja, amikor Nessie véletlenül az alattuk ülő nő hajába öntötte a popcornt a moziban, vagy amikor Tony egy lökéssel 3 golyót tett el. Neki ez az egész teljesen természetes, míg én azt sem tudom, hogyan szólhatnék hozzájuk. Szánalmas vagyok. De most a szánalom helyet a düh kerít hatalmába. Direkt csinálja, még jobban fel akar húzni, míg nyugodt képet vág engem belül emészt a düh. - Hagyd abba! - sziszegem dühösen.
- Mi van, fáj az igazság? - nevet fel kedélyesen. - Engem tekintenek az apjuknak, te csak egy senki vagy, vagy még annál is rosszabb. - válaszol gunyorosan.
- De ÉN vagyok az apjuk. - vágok vissza.
- Genetikailag igen, de egyébként nem és ezt mindketten tökéletesen jól tudjuk Edward.
- Mi van veled Aro, ennyire élvezed, hogy kioktatsz?
- Nem, igazából nem annyira, sokkal inkább szeretném letépni a fejed, felnyújtani a tested és örömtáncot járni a hamudon, de ezt nem tehetem, úgyhogy megelégszem ezzel. Egyenlőre …
- Most már fenyegetsz is? - nevetek fel érdesen.
- Megtehetem, tudod ez itt az ÉN királyságom. Te pedig jóval alattam állsz a ranglétrán.
- Elfelejtetted? Én vagyok a császár. - vetek ellent.
- Nem sokáig, és csak hogy tisztázzuk ez rohadtul nem jelent semmit. Ha nem ígértem volna meg, már réges-régen, miután Isa hozzánk fordult segítségért, amikor megcsaltad, hogy nem öllek meg, akkor már hamu lennél a szélben.
- Muszáj felhoznod, igaz?
- Nem, semmit sem muszáj tennem. Te magadtól is felemészted magad, nincs szükséged rám. - mondja elégedetten és elsétál, lezártnak tekinti a témát, de én nem, még nem.
- Még lenne egy kérdésem Aro. - szólok utána határozottan, mire érdeklődve, de mégis gunyorosan néz rám.
- Mondd csak, miért csinálod ezt? Miért szereted a gyerekeimet? Miért viselkedsz az apjukként? - kérdezem érdeklődve, és hallom, a gondolataiban, valamit feltörni belőle, egy gondolat, mélyen és elrejtve, de azonnal elrejti előlem, másra gondolva. De ez megragadta a figyelmem.
- Csak egyszerűen szeretem őket. Én neveltem fel őket. Én voltam Isa mellett, amíg felcseperedtek. Volt, hogy én vigasztaltam meg őket, én nyújtottam nekik oltalmat egy rossz álom után, és én pusziltam meg a horzsolásaikat. - feleli nyugodtan, néhány emlékképet felidézve gondolatban.
- Ez nem teljesen igaz, ugye? - kérdezem nyugodtan, hálásnak kéne lennem, hogy az apjuk volt, amíg én nem … - Van valami a háttérben. Mi? Mert különlegesek? Egyediek? Mondd, meg miért!
- Nem! Sosem azért voltam velük, mert különlegesek, hanem mert szeretem őket! Ezt te nem értheted, sosem voltál igazán apa. - vág vissza, ott, ahol fáj. - És ha most megbocsájtasz. Találok jobb elfoglaltságot is, minthogy veled beszélgessek. - mondja és én még a fájdalomtól meg sem tudok moccanni, nem szólok semmit, amíg ő nyugodtan, felsőbbrendűen elsétált. Én meg ottmaradtam egyes egyedül, mint a kisujjam. Felsóhajtok és úgy döntök az erdőbe megyek, gondolkodni.

(Nessie szemszöge)

Remek napot töltöttünk apuval. Jó volt elszabadulni a kastélyból, messze Edward Cullentől és attól a szukától. Már csak az jót tesz, hogy nem szívok velük közös levegőt. Megnyugtat a tudtad, hogy kilométerekre vagyok tőlük. Ez már alapból jobb kedvre derített. De persze bátyó és apu is még rátettek egy lapáttal. Ennél már csak akkor lehetett volna jobb, ha anyu is itt lenne, de nem panaszkodom. Sajnos persze ennek is hamar vége lett, mivel este hazamentünk. Apu a szobánkba kísért minket. De mi még Tony-val játszani akartam, playstationözni, amikor meghallottuk aput Edwarddal veszekedni. Legszívesebben kimentem volna és jól móresre tanítottam volna Cullent, de nem tettem, ahogy Tony sem, ehelyett kíváncsian hallgattuk, hogy miről vitatkoznak. Nem bírtam elviselni, hogy Edward így beszél apuval. Már csak a jelenléte irritált! Soha nem fogjuk őt szeretni, ő nem az apánk. A mi apukánk Aro Volturi és mindig is ő marad, mert ő mindig mellettünk volt, és segített anyunak, amikor ez a barom összetörte a szívét. Sosem tudom neki megbocsájtani, amit anyuval tett. Rajta, és a drága feleségén kívül a többi Cullen igaz elég jó fej, de nem annyira, hogy ezért elviseljem Edwardot. Bárcsak sosem találkoztunk volna velük. Bárcsak élhetnénk tovább nélkülük. Nem érdekel, hogy ők is a családunk, teszek rájuk. De a legrosszabb az egészben, hogy látom anyán, hogy őt valahol mélyen megviseli ez az egész. Senki sem tette szóvá, talán senki sem vetet észre rajta, rajtunk kívül. De én tisztán látom rajta, hogy neki ez így sokkal nehezebb és én nem akarom, hogy még többet kelljen elviselnie. Azt akarom, hogy boldog legyen végre, teljes mértékben. Engem nem érdekel, hogy kivel, vagy hogyan. Felőlem akár egy kamikazéval is lehet. Bárkivel, akit szeret és akivel boldog lehet. Annyi könyvet olvastam az egyetlen igaz szerelemről. Tudom, hogy anyu nem szent, de ezt nem érdemli. Nem érdemli, hogy az örökkévalóságig szenvedjen Edward miatt. Bár segíthetnénk neki. Bármit megtennék a boldogságáért. Ha lenne egy lehetőségünk, hogy visszamenjen oda, ahol még nem ismerte őket és boldog volt … Visszamennék, még akkor is, ha mi nem születnénk meg... Basszus, megint mik járnak a fejemben?! Lehet jobb lesz kiverni ezt a fejemből, mielőtt a depi teljesen eláraszt. Mert nem tudom nem magunkat okolni, még ha Edward is tehet róla, valahogy mi is részesei vagyunk ennek. Egy láthatatlan kapocs mindig össze fogja őket kötni, az az éjszaka, amikor mi fogantunk... Ha nem fogantunk volna meg, talán anyu elfelejthetné és képes lenne újrakezdeni az életét. Badarság Renesmee! Azonnal abba kell hagynom ezeket a gondolatokat, pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz! Anyu megfogja majd találni a boldogságot. Csak valahogy Cullenekéket kellene eltüntetni, ez pedig egyenlőre lehetetlen … Hogy a franc vigye el! Annyira segíteni akarok neki, de nem tudom mit tehetek anyuért. Hiszen mi mindent neki köszönhetünk. Lehet, hogy vannak hibái és nem épp a legszentebb vámpír, de mégis ő a legtökéletesebb anya.